Rashmadi hétköznapok

Rendall meghúzta kantárját és csapatával megállt a Sirály előtt. A hajófeljárón őrség vigyázta a rakodók munkáját. A kapitány a fedélzetről szemlélte a kirakodást. Szemöldökét összevonta a nagyúr érkezése láttán, majd intésére őrei felengedték Rashmad nagyurát kíséretével a fedélzetre.
- Nagyúr – biccentett fejével. Nem mutatott akkora tiszteletet, mintha a szárazföldön lettek volna, de hát ő volt a hajó kapitánya, élet és halál ura a Sirályon. Rendall körbekémlelt.
- Szükségem van a druidáidra, kapitány – intett fejével a közelben álló testvérpárra. Marpenoth válaszként csak a szemöldökét vonta fel várakozásteljesen. Látta Rendall szemében a tomboló dühöt, emberei arcán a komor feszültséget. De szerepéből jottányit nem engedett. Ezzel tartotta kordában idáig is a férfit, már amennyire persze Rashmad nagyurát kordában lehet tartani.
- Lynia – mondta röviden Rendall. Számítása bevált. A kapitány arcán egy pillanatra érzelmek sokasága tűnt fel, ezek egyike a féltés volt.
- Hallgatlak, nagyúr – mondta végül Vian nyugodt hangon, mely érzelem egyáltalán nem szerepelt a lelkében dúló viharos sokaságban.
- Elrabolták. Mégpedig Magnus Mortensen.
- A látó mágus? Mit akar ő Lyniától? - képedt el Vian.
- Engem, mi mást. Idáig ugyan azt hittem, a semleges tengermelléki nagyurak közé tartozik... Sokba került a tévedésem. De talán még sikerül elejét venni a további veszteségeknek.
- Lynián keresztül akar többet megtudni rólad – biccentett Marpenoth rövid gondolkodás után.
- Igen, feltételezem, ez a szándéka. Túl persze azon az eshetőségen, hogy tárgyalni akar róla.
- Talán ez utóbbi – vélte a kapitány. - Lynia semmit nem tud az üzleteidről.
Rendall ellegyintette a mondatot.
- Magnus látó. Kiszedi Lyniából, amit akar, és mivel a lány nem tud rólam szinte semmit, nem az üzletem miatt aggódom.
- Akkor miért aggódsz, nagyúr? - kérdezte Vian egyenesen.
- Amit az a féreg hagy az elméjéből a végén – mordult fel Rendall. Szavai egészen mélyről törtek fel, hangja alig hasonlított emberi hangra. Ismeretlen ősei egyike szólalt most meg. - Lynia eszevesztetten hűséges. Bármilyen keveset tudjon is rólam, azt védeni fogja. Magnus kását csinál az agyából, mialatt kiszedi a tudását.
Vian hallgatott. Amit mondott egészen más volt, mint amit gondolt vagy érzett.
- S mivel a lány mégsem válik hasznára, a végén egyszerűen megöli.
Avagy, ha rájön, ki is ő valójában, bukott paladinná változtatja. Ha ez megtörténik, nekünk kell megölni Villámkezűt, mielőtt ő öl meg mindannyiunkat... Sinnemora, segíts!
Rendall bólintott.
- Ha akarsz még látni valamit az elővételi jogodból, Marpenoth, rendelkezésemre bocsátod a druidáidat.
- Magnus rakománya és legénységének értéke felében örömmel állok rendelkezésedre, nagyúr, nemcsak a druidákkal, de a Sirály minden tagjával – felelte Marpenoth mosolyogva. Rendall közel állt ahhoz, hogy darabokra tépje.
- Vigyázz, kapitány, a feltételszabásaiddal – sziszegte.
- Nagyúr, ez üzlet – felelte nyugodtan Vian. - Lynia a tied, nem az enyém. Ha megmenekül, sem jutok közelebb hozzá, mintha odaveszne. Nem fogok szívjóságból segíteni csak azért, hogy megint hozzád térjen vissza. Nem vagyok szerelmes bolond.
Rendall szemei összeszűkültek.
- Ha annyira fenekedsz utána, egy éjszakára odaadom.
Marpenoth megrázta a fejét.
- Vagy egészen, vagy sehogy.
- Arról ne is álmodj!
- Az álmaim az én ügyeim, nagyúr. De ha mást nem is, pénzt akarok látni a mentőakcióból.
Rendall hirtelen Marpenoth előtt termett és megragadta kabátjánál fogva.
- Tied az egész hajó, féreg – hörögte az arcába. - Ami nekem kell, az Lynia és a mágus. Üzlet?
Marpenoth nyugodtan nézett a sötét, mély feketeségbe.
- Üzlet – bólintott. Rendall elengedte.
- Küld a faimádóidat a Bíbor Gyöngy után – csattant a parancsa.
- Hajna? Gael?
A két druida válaszként lendületet véve végigszaladt a fedélezeten, majd a levegőbe ugrottak. Ikerfény tört elő testükből, és pillanat múlva már két sirály repült egyre magasabbra a levegőben. Vian Rendallra pillantott.
- A rakodást félbeszakítom és felszedjük a horgonyt, nagyúr. Mire kiérünk a kikötőből, a druidáknak is lesz jelentenivalójuk. Addig egy whisky a kabinomban?
Rendall biccentett, majd a kapitány után megindult lefelé a fedélzetközbe.

~~~

- Szóval, mit kell tudnom erről a szigetről? – kérdezte Lynia. Nehéz küzdelmen voltak túl, bár a felin a part közelébe vitte őket, a hullámverés okozott gondokat, nem is keveset. Végül szárazföldet értek, és ziháló lélegzetvételüket próbálták csillapítani, immáron percek óta. Lynia a hátára fordulva nézte a távolban lobogó lángokat. A hajón a tüzet, úgy tűnt, nem tudták megfékezni. Az egyetlen gondja ezzel az volt, hogy a gyorsan ereszkedő alkonyatban a fények messzire ellátszottak. Cassus mellette feltérdelt, megrázta magát, mint amikor egy állat rázza ki bundájából a vizet.
- A nők paradicsoma – felelte fanyar mosollyal.
- A nők paradicsoma – ismételte Lynia a férfi felé fordulva. Hangjában ugyanolyan értetlenség volt, mint amennyi az arcán mutatkozott.
- Ezt a helyet nők irányítják, myafana - magyarázta Cassus. – Harcosok.
- Amazonok?
- Olyasmi. Eredetileg lakatlan volt a sziget, és pár nő, aki a környékbeli arénákból vagy örömházakból szöktek meg, itt találtak menedéket és védték meg minden behatolótól. Főleg férfiaktól. Azt kell mondanom, sikeresen. Az eltelt évtizedekben különös kultúra alakult ki Lotta, a női harcistennő tiszteletére. A férfiakat jobb esetben másodrendű lényeknek tekintik.
- Rosszabban? – Lyniának kezdett rossz érzése lenni.
- Veszélyforrásnak.
- Mi bajuk van a férfiakkal?
- Engem kérdezel, myafana? – tárta szét a karját Cassus. – Nekem semmi bajom nincs a nőkkel. Csak karthikanokkal.
- Mit tehetnek veled?
- Ha rájönnek, hogy férfi vagyok, és nincs úrnőm, megölnek.
- Úrnőd?
- Jól hallottad. Csak azokat hagyják életben, akiket valamelyik nő a védelme alá helyez.
- Akkor mégis vannak itt férfiak...
- Persze. Mint szolgák. Ők végzik a szigeten az összes munkát. A szerencsésebbek kéjszolgákká lépnek elő, amíg úrnőjük rájuk nem un.
- De hogyhogy ezt hagyják? – kérdezte értetlenül Lynia. – Eleve csak a fizikumuk erősebb a nőknél…
- A gyenge karthikonnak nincs is szolgája. Amúgy is, ha nem tudja megvédeni a férfiját, könnyen elveszik tőle. Ha egy férfi itt akar élni, akkor az itteni törvények szerint kell élnie.
- Különben?
- Nem vesztegetnek időt arra, hogy elküldjék a szigetről. Megölik. Főben járó bűn úrnő ellen fordulni.
- Ránk milyen törvények vonatkoznak? – kérdezte Lynia elgondolkodva. – Nem akarunk itt élni, csak hajóra szállni a legközelebbi sziget felé.
Cassus megint elmosolyodott.
- Ha beteszed a lábad Rashmadba, milyen törvények vonatkoznak rád? Még akkor is, ha csak átutazol?
- Rashmadiak – felelte halkan Lynia. – Ezek szerint…
- Egyszerűbb lesz minden, ha macska formában maradok. Nem lesz más dolgunk, mint eljutni a legközelebbi kikötőig. Ott te az egyik hajóra, én a másikra.
- Egyszerűnek tűnik – ismételte kétkedve Lynia.
- Ne bonyolítsuk túl az életet, ez a jelszavam. Nos, ha nincs más kérdésed...
- A nevedet legalább elárulhatnád. Hacsak nem akarod, hogy téged is elnevezzelek...
Cassus elvigyorodott.
- Hívj Yastinnak. Arra általában hallgatni szoktam.
- Yastin – mormolta Lynia. A férfi rákapta a fejét, arca figyelő engedelmességgé vált.
- Szóltál, úrnőm?
- Te csakugyan macska vagy – meredt rá Lynia. - Ilyen odaadással ennyire semmibe venni valakit, arra csak a fajtád képes.
A férfi elnevette magát, majd teste hullámot vetett. Lynia felkészült a tarka macska látványára. Azonban Yastin nem változott. Hacsak a szájáról eltűnt mosolyt nem vesszük annak. Újra próbálkozott, majd kegyetlen káromkodásba tört ki. Lyniának el kellett ismernie, egészen új elemekkel gazdagodhatott hirtelen szókincse.
- Gondolom, mégsem lesz egyszerű az utunk – mondta elismerő szavak helyett.
- Nem – felelte velősen Yastin. De ebben az egy szóban tömény düh volt. - Nem tudok átváltozni. Most már értem, miért nem akarta soha senki ezt a helyet. Miért nem tette egyetlen igemondó sem ezekre a partokra a lábát vagy ha mégis, nem tudta ráncba szedni a nőket.
- Bölcsességed forrása pedig?
- Maga a hely – Yastin dühösen rugott a homokba. - A föld a lábunk alatt. Elszívott tőlem minden mágiát.
- Obszeszit? - szaladt fel Lynia szemöldöke a homlokára.
- Az – mordult fel Yastin. - Az egész sziget egyetlen nagy obszeszit lelőhely. Próbálkozz csak gonoszvédelemmel, megérted, miről beszélek.
Lynia a férfira meredt. Majd elkezdte suttogni az igét.
- Sant Ord, védj a gonosztól...
Egy pillanatig azt hitte, a lovagok istene nem figyel már a hangjára, túl messze ment Magnusszal. Gyomrát ökölbe szorította a rettenet. De nem. Imája meghallgatásra talált, de a válaszként fellobbanó mágia tölcséralakban a homokba szívódott, akárha vizet öntött volna rá.
- Sant Ord kegyelmére – suttogta akaratlanul.
- Itt egyikünk istenének kegyelmére sem számíthatunk – rázta a fejét savanyúan Yastin.
- Akkor mihez foghatunk? - nézett rá a nő. Pillanatnyi összeroskadását messzire söpörte. Ha nincs ige, nincs ige. Enélkül fognak boldogulni, mert enélkül kell boldogulniuk.
- Mivel macska nem lehetek, marad az, hogy a kéjszolgáddá válok, kedvesem – vigyorodott el Cassus, bár távol állt tőle a humor. – Ezzel még nem is lenne bajom, csakhogy nem játszhatsz harcost.
- Vagyis bármikor megpróbálhatnak elvenni tőlem… Na és ha mondjuk az apám lennél?
- Ezt a kört már lefutottuk, Lynia – rázta a fejét Yastin. – Cassusnak vége. Amúgy is, ez a családi kötelék nem elégséges ahhoz, hogy békén hagyjanak.
- Lehetnél az anyám is – vetette fel a lány tétován.
- Nagyon nem akarod, hogy a szeretőd legyek, myafana – vigyorgott a férfi. Lynia rájött, a férfi akkor hívja így, mikor nemi töltetet csempész a hangjába.
- Ha van más megoldás, ehhez inkább nem ragaszkodnék – szögezte le a nő határozottan.
- Mi bajod van a férfiakkal? – húzta fel a szemöldökét Cassus.
- Leginkább az, hogy állandóan gerincre akarnak vágni – morrant fel a lány.
- Hmm… Akkor ez a szigeten igazán otthonosan fogod érezni magad.
- Nem azt akarom, hogy a szolgáim legyenek – tiltakozott Lynia hevesen. – Csak hagyjanak békén!
Cassus tűnődve nézte a lányt, de végül amit mondani akart, lenyelte.
- Ahhoz, hogy az anyád legyek, női ruhát kell szerezni. Inkább lopsz paladinként egy tolvaj számára, minthogy megjátszad, hogy szeretők vagyunk? Melyiket ítéli a te Sant Ordod nagyobb bűnnek?
Lynia összeszorította a fogát.
- Nem fogok lopni. Venni fogok.
- Ó – vigyorgott Cassus. – A kék a színem. Persze, kétlem, hogy női ruhában ne látszódjak ugyanúgy férfinak.
- Eléggé feminim vonásaid vannak – rázta a fejét Lynia. – Jó, nem te leszel a sziget szépe…
- Azért ez fájt…
- Van jobb ötleted? Nem páholhatom végig a szigetet. Arról nem is beszélve, hogy mindig van valaki erősebb nálad.
- Egy paladinnál? - mosolygott Cassus.
- Egy ételkészítőnél – mondta határozottan Lynia.

~~~

Már jóideje elhagyták Rashmad partjairól, mikor jelentkezett a két druida. Hosszú siklórepülés után a két madár utolsó futó lépteit emberalakban tette meg az alkonyi fényben.
- Nos? - nézett rájuk Vian a fedélzeten.
- Délkeletre egy égő hajót fedeztünk fel, kapitány – felelte Gael.
- Menthetetlen – tette hozzá Hajna.
- Utasok? Bárki?
A testvérek megrázták a fejüket.
- Nem hiszem, hogy bárki túlélte, kapitány – mondta Hajna. - Kraken van a hajó mellett.
- Biztos, hogy ez a Bíbor Gyöngy? - szólalt meg először Rendall.
- Attól tartok, nagyúr – nézett rá Gael. - A hajó teste, már ami megmaradt belőle bíborszínű. Valamint épségben maradt egy mentőöv is. A Gyöngy pusztult el.
- Vajon mitől gyulladthatott ki? - tűnődött el Vian. Rendall megszívta az orrát.
- Lyniától – felelte röviden. - A kraken egyszerűen lehúzta volna a mélybe. Most elegendő az áldozatokat kiszedegetni a vízből. Úgy gondolom, a lány szökni próbált. Nincs jobb elterelés a tűznél.
- Elkerülhetett a hajótól, mielőtt csapdába esik vagy a kraken kapta volna el? - kérdezte Marpenoth. Rendall nem felelt.
- Kapitány, nagyúr – szólalt meg Hajna csendesen. - Azt hiszem, erre meg tudom adni a választ.
A két férfi figyelmesen nézett rá, bátyja azonban felemelte a kezét.
- Hajna!
- Nem, Gael – rázta a fejét húga. - Meg kell próbálni. Nagyúr – fordult a férfi felé, nem törődve testvére arckifejezésével -, azt nem árulhatom el, hogyan...
- Nem vagyok kíváncsi szent druida titkokra – mordult fel Rendall. - Az eredmény érdekel, nem a módszer.
- Köszönöm, nagyúr – felelte megkönnyebbülten Hajna. - Nincs másra szükségem, csak Lynia egy személyes tárgyára.
- Ehhez Rashmadba kell visszamenni – feszült meg Rendall arca. Vian bólintott.
- Horgonyt le! - kiáltott a legénységnek. A Sirály percek múlva megállt.
- Marc – nézett Rendall a mágusára -, hozz valamit Lynia holmijából.
- Olyan tárgy legyen – szólt közbe Hajna -, amit kizárólag ő használ, senki más. Különben félresiklik a varázs.
Marc bólintott és percek múlva megjelent egy bőr karkötővel.
- Hmm – vette kezébe Hajna a holmit. - Remek druida holmi. Látszik rajta, értő kezek alkották.
- Lynia legértékesebb ékszere egy bőr karkötő? - vonta fel Marpenoth gunyorosan a szemöldökét. - Amit egy druidától kapott? Nincs túlkényeztetve Rashmad kincse...
Rendall nem felelt, de pillantásával majd' megölte Marcot, aki mentegetőzve emelte fel a kezét.
- Hiszen csakugyan ez a kedvence, nagyuram. Sosem hordja amiket tőled...
Rendall tekintete minden további szót belefojtott a hebegő mágusba.
- Nem az értéke számít, annál inkább az, mennyire vette magába Lyniát – mentette meg a helyzetet Hajna. - Ráadásul a karkötőn védőige van, ami még inkább segít. Hamarosan választ kapunk a kérdésre. Most, az urak engedelmével távoznék.
- Menj, Hajna, láss munkához – biccentett Marpenoth. Hajna még egy, hosszú pillantást vetett Gaelre, és alig észrevehetően bólintott. Gael kinyújtotta felé a kezét, mintha meg akarná érinteni. Húga viszonozta az érintést, majd megfordult és lement a lépcsőkön. Hamarosan valamennyien megérezték a természetmágiát a hajón. A varázs végigsepert rajtuk, majd távozott, hogy pillanatok múltán visszatérjen. Odalent a hajóból fojtott kiáltást hallottak.
- Hajna – suttogta Gael tompán.
- Mennyire veszélyes számára, amit most csinált?! - meredt rá Vian. Gael sápadtan meredt rá.
- Hajna életet keresett – felelte alig hallhatóan. - Sylvanus válaszol a kérésünkre, megfelelő jóvátételért. Minél nagyobb az áldozat, annál biztosabb a válasz.
- Életet életért?! - rázta meg Vian a sápadt druidát. - Erről nem volt szó! Ebbe sosem mentem volna bele!
- Sylvanus nem tartja meg azt, amit önként felajánlanak, kapitány – suttogta a druida könnyes szemekkel. - Hajna vissza fog térni hozzánk. Egy másik életben.
Marpenoth merev arccal nézte Gaelt, majd megfordult és lerohant Hajna kabinjába, szorosan nyomában a többiek. Feltépve az ajtót rontottak be az apró helyiségbe. A látványra teljesen megdermedtek. A druidalány élettelen teste helyett egy sirály toporgott a padlón.
- Sinnemora – kiáltotta fojtottan a cserkésző.
- Nem, kapitány – rázta a fejét mögötte Gael. Elment Marpenoth mellett, majd gyengéden a karjába emelte a madarat.
- Sylvanus – nézett fel. - Elfogadta Hajna ajánlatát, de nem tartotta meg magának az áldozatot. Újabb életet bocsátott a körforgásba.
- Azt akarod mondani – szólalt meg az ajtóban Rendall -, hogy a lányból sirály lett?
- Igen, nagyúr – felelte a druida.
- Akkor elegendő visszaváltoznia...
- Nem – rázta a fejét Gael. - Hajna immáron valóban sirály. Nem ember többé. Sylvanus emberéletért emberéletet kért. De nem gyilkos isten, hanem a természet ura. Hajnának azt formát adta vissza, amiben utoljára volt.
- S te ezt tudtad? - meredt rá a férfi. Gael szomorúan elmosolyodott.
- Igen.
Rendall elképedve meredt rá.
- Meg akarod találni Lyniát, nem? - nézett rá vissza a druida. - A kapitány megállapodott veled. Az ő szava a mi szavunk. Az életünket mentette meg Szilasvölgyben. Hajna lerótta az adósságát. Az enyém még hátravan.
- Vigyázz jól, mit teszel, ha megmentesz valakit – szólalt meg Marpenoth különös hangon. - Életed végéig felelős leszel érte.
Odalépett Gaelhez és gyengéden megsimogatta a madarat.
- Hajna, vigyázni fogok rád – súgta neki halkan. Rendall megmozdult az ajtóban és ő is beljebb lépett.
- Lássuk, mit tudott meg.
Vian feléje fordult. Szemei egy pillanatra különös lobot vetettek, majd rendezte arcvonásait.
- Igazad van, nagyúr, ne legyen hiábavaló Hajna áldozata.
A földre a Vértenger térképe volt kiterítve, körülötte gyertyákkal, a karkötő a térképen hevert, ahova Hajna ejtette ki a kezéből.
- A gyertyák égnek, ez azt jelenti, Lynia még él – suttogta Gael, továbbra is a madarat dajkálva. - Ahova a karkötő esett, ott van ő is.
Rendall letérdelt a térkép mellé, akárcsak Vian.
- Itt vagyunk most – mutatta a kapitány. - Gael, merre láttátok a Gyöngyöt?
Kérdésére a druida is melléjük ereszkedett.
- Itt – bökött rá a papírra. - A krakennel együtt.
- A karkötő mindkét ponttól délre van – nézte Rendall. - Mégpedig egy szigeten! Ki tudott úszni!
Nem is próbálta leplezni hangjában a megkönnyebbülést, és nem érdekelte a többiek döbbent tekintete.
- Nézzük csak, miféle szigetre is úszott – emelte fel Vian a karkötőt. A kabinra egyszerre különös csend hullott. Mindannyian, még talán a sirály is a szigetre írt betűket böngézték, amely akárhogy is kívánták, csak és csakis egy szóvá állt össze: Karthika.

~~~

Teljes sötétségben bandukoltak. A homokos tengerpartról hamarosan sűrű erdőbe értek. A talaj megváltozott alattuk, egyre láposabb, sárosabb, vizenyősebb lett. Körülöttük dombok emelkedtek. Lynia javaslatára, hogy azokon elkerülnék a sarat, Yastin csak a fejét rázta.
- Ha laknak valahol, akkor a dombokon. Addig nem találkoznék a helyiekkel, amíg nem muszáj.
- Alig látok valamit – dünnyögte a lány. - Meg kellene várni a hajnalt, hogy továbbmehessünk.
Yastin felsóhajtott.
- Sajnálom, de nincsenek macskaszemeim! – csattant fel Lynia a férfi ki nem mondott gondolatára. Yastin gúnyos válaszra nyitotta volna a száját, de hirtelen meggondolta magát és ehelyett minden idegszálával figyelni kezdett.
- Valami jön – lehelte. Lynia minden teketória nélkül egy közeli fához ugrott, és mászni kezdett rá. Yastin könnyedén követte. Végül magasan a lombkoronában megálltak, és hozzásimultak a fatörzshöz. Feszülten várakoztak. Hamarosan fáklyafény, zablacsörgés, lovak patáinak zaja verte fel a csendet. Alattuk a mélyben tucatnyi lovas ügetett.
- Éjjeli őrjárat – dünnyögte Yastin, miután a csapat elhaladt alattuk. - Velük végképp nem találkoztam volna szívesen. Nagyon védik ezt a sárpocsolyát.
Lynia a látottakon töprengett. Szakértő szeme a fáklyafényben is látta a harcosnők vértjét és fegyverzetét.
- Nem volt mágikus holmijuk – mondta maga elé.
- Mi haszna lenne ezen a helyen? - hallotta meg Yastin halk szavait. - Az obszeszit minden tárgyból kiszívja a varázslatot.
- Tehát csakis az ügyességükre, erejükre, harci tapasztalataikra számíthatnak – biccentett a paladin. - Ez azért kiegyensúlyozza az erőket közöttünk.
- Őszintén szólva, nem igazán nézel ki harcosnak – nézett rá a férfi, kényelmesen elhelyezkedve egy széles faágon. Lábait lelógatva nyúlt végig, majd felkönyökölt, állát tenyerébe támasztva figyelte a lányt, aki a fatörzsnek dőlve próbált elhelyezkedni, lábait egy-egy faágra téve.
- Nem a kinézet számít – vont vállat.
- Hanem mi? - kérdezte Yastin. - Ahogy kinézel, bárki egy mozdulattal kettőbe tudna törni. Hogyan lett belőled paladin, akármi legyen is a kasztod?
Lynia ismét vállat vont.
- Lehetsz akármilyen erős, fegyverkezz fel bármivel, védjen a legszilárdabb páncél, ha ezektől megfosztanak már csak te maradsz. Te és az istenedbe vetett hited, hogy amiért küzdesz, azért érdemes meghalni. Ez különbözteti meg a paladint a többi harcostól, ez vezeti győzelemre bármilyen szörnnyel szemben.
- Csakugyan érdemes meghalni érte? - kérdezte a férfi. - Nemcsak az életed, de az egész életed feláldozni? Ismeretlenekért, akik talán nem is tudják, nem is értékelik a tetteid?
- Nem érdekel, mások mit gondolnak vagy tesznek. Az érdekel, én mit teszek.
- Ez nagyon szép, paladin, de Magnusnál kész voltál eldobni magadtól mindazt, amiben hiszel. A tenyeredet még odaszögezhette tőrrel a papírra, de az aláírásodnak önkéntesnek kell lennie, különben semmit nem ér az egész.
Lynia hallgatott.
- Megzsarolt, majd még azzal is becsapott. Sant Ordnak hála, módom adódott arra, hogy tanuljak belőle és legközelebb ne kövessem el az akkori hibámat.
- Miért, mit teszel legközelebb? - kíváncsiskodott Yastin.
- Magam ellen fordítom a tollszárat, nem az ellenségemnek – felelte Lynia szárazon.
- Hmm – dünnyögte a férfi. Kis ideig csendben voltak. Hallgatásukkal mélyült tovább az éjszaka, csak a csillagok fénye szűrődött át a levelek között, meg-megvillantva a felin tekintetét.
- Mondd csak, Yastin – szólalt meg Lynia végül. A férfi lustán ráfordította szemeit. - Mi történt valójában Cassusszal? Lynia apjával?
- Nem mondtam el szívet tépő történetét szegény bűnösről? - kérdezte a férfi.
- Hazudtál – felelte a nő szelíden. - Éreztem.
- Persze – nevetett fel halkan Yastin -, a paladin tisztánlátás. Ha tudtam volna a kilétedet, talán az igazságot mondom el.
- Most elmondhatod...
- Miért érdekel?
- Carry mama miatt – felelte a nő tompán. Yastin morrantott egyet.
- Mit számít neked, az úrilánynak, a szakácsnő?
- Te szerettél valaha is valakit anyádként? Az ő tejét kaptam csecsemőként. A saját lányától vonta el, miattam. Az én anyám inkvizítor volt. Szeretett, de nem tudta kimutatni. Túl sok hadjáratban vett részt, túl sok ítéletet hozott bűnösök felett. Hideg volt és távolságtartó. Paladinnak szánt kora gyermekkorom óta.
- Gondolom, kézzel-lábbal kapálóztál ellene – szúrta közbe Yastin gunyorosan, de Lynia meg sem hallotta.
- Carry mama őszintén, minden hibámmal együtt szeretett és elfogadott. Nála megtaláltam azt, amit anyámnál hiába kerestem. Szóval Yastin, te szerettél-e valaha is valakit anyádként?
A férfi hallgatott. Mikor megszólalt, egész mást mondott.
- Sunken halott. Máglyára küldték Anvonban emberkereskedelem miatt. Eladta a dajkádat, hogy fedezze a kártyaadósságát. Miközben az ő gyerekével volt viselős. Az apád mentette meg, és fogadta a házába. Szaladj, mondd el a szüleinek, mitől próbálták mindhiába védeni egyszem lányukat.
- Az egek szent nevére – suttogta Lynia elborzadva.
- Ezzel a történettel nem igazán állíthattam be Rashmadba, a születésnapi ünnepségedre, nem igaz?
Megint hallgattak.
- Nem is tudod, milyen szerencsés vagy – morogta maga elé a férfi.
- Tessék? - döbbent meg Lynia.
- Selyemben-bársonyban születtél. Két anyád is volt, és ha az egyik az orrodra koppintott, mehettél nyafogni a másikhoz. Mindened megvolt.
- Mindenemet elvették...
- A hitedet nem, paladin. Ostoba és nevetséges, de ez lendít túl mindenen.
- Neked is van hited, Yastin. Felina követője vagy.
- Nem saját akaratomból – mordult fel a férfi. - Számomra ez nem volt választás. Kérdezted, szerettem-e valakit is anyámként. A helyes kérdés így hangzik: ismertem-e az anyámat egyáltalán?! Felina maga jelöli ki követőit, de nem ad nekik választást, mint a te nemes istened. A felinek minden új életben macskaként születnek meg. Kezdve a legelsővel. Mit gondolsz, te mit kezdenél egy csecsemő méretű macskakölyökkel, aki kibújik a hasadból? Őszintén, paladin, te nem fojtanád vízbe, ahogy velem tették?! Az első életem nem tartott tovább pár óránál! Hogy azután ugyanúgy macskaként szülessek újjá, most már a folyóparti nádasban!
- Ki talált rád? - kérdezte halkan Lynia.
- Nem ember. Egy kumar.
- Kumar? - ismételte meg értetlenül a nő.
Yastin elvigyorodott, fogai kivillantak szájából. Az éjszaka beálltával egyre jobban hasonlított egy nagymacskára.
- Pedig tartottál is egyet a kezedben.
- Az a macskakölyök? - bámult Lynia. Yastin halkan felnevetett.
- Az a macskakölyök valójában egy oroszlánméretű szörnyeteg. Amíg nem leli meg kiszemelt célpontját, ártalmatlan kisállat formában húzódik meg. Ahogy viszont meglátja... Hidd el nekem, egy vérfarkassal is könnyedén elbánna. Nos, egy ilyen kumar talált rám. Szerencsémre kölykös nőstény volt. Gondolom, Felina küldte értem. Nem falt fel, hanem saját kölykeként befogadott. Én az ő tejét kaptam, ha már családi ügyeket tárgyalunk.
- Hogy kerültél az emberek közé?
- Egy napon nem jött vissza a vacokba – nézett maga elé Yastin, emlékeibe révedve. - Egyre éhesebb voltam. Akárcsak a többi kölyök az alomban. Gyorsabban nőttem náluk, eleve nagyobb voltam, mint ők. A kumarkölykök az első hetekben még védtelenek, vakok, teljesen anyukra vannak utalva. Mindenképpen elpusztultak volna. Sokáig vártam, nagyon sokáig. Azután az éhség átvette az irányítást. Megöltem és felfaltam valamennyit.
- Hogy emlékezhetsz minderre? - kérdezte elfúlva Lynia. - Hiszen te magad is csecsemő voltál.
- A macska mindenre emlékszik, Lynia – mosolygott Yastin. - Arra leginkább, amiről úgy hiszik az emberek, meg sem hallotta. Észlelésem első pillanatától mindenre emlékszem. Pedig jó pár éve már annak.
- A vér, a hús, új erőt adott. Különös dolgok történtek velem. Átváltoztam emberré. - Yastin felnevetett. - Nyivákoló, magatehetetlen pár hetes emberkölyökké. Ha a kumarkölykök éltek volna, ők végeztek volna velem. Ha az anyjuk akkor visszatér, ő mindenképpen. De jól voltam lakva, és végül is elaludtam. Mikor felébredtem, megint éhes voltam. Már nem volt mit enni a vacokban. Visszaváltoztam macskává, és elindultam élelem után. Még mindig fiatal állat voltam ugyan, de az átváltozás és a táplálék miatt már jóval erősebb-ügyesebb. Az ösztönöm segített. Lekúsztam-másztam az erdőből, ki az útra. Ismerős illat ütött az orromba. Az anyám! Jó pár napos nyom volt ugyan, de én követtem, mintha kötélen húztak volna. A nyom bevezetett egy faluba. El egy portáig, ahol megtaláltam a nyúzott testét, levágott fejét, kiterített szőrméjét.
- Egek Ura – suttogta Lynia.
- Nagyobb falatot harapott, mint amekkorát elbírt – mondta közönyösen Yastin. - A falusiak csapdát vetettek neki. Éhes kölykök várták odahaza, kellett a hús, bármilyen. Vigyázhatott volna jobban is. De bízott abban, gondolom, hogy el tud bánni a gyönge emberekkel. Csak éppen kumarvadász erdőjáróval nem gondolt. Éppen az ő háza előtt álltam és bámultam magamról megfeledkezve. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy valaki a karjába kap, és a köpenye alá rejt.
- Elment az eszed, felin? - suttogta egy hang. - Miért nem mész mindjárt az ajtajához és kopogsz be?
Vergődtem, de szakavatott mozdulattal fogta a tarkómon a bőrt és ez mozdulatlanná tett. Hatásos módszer a macskákra, ha összeakad eggyel az utad – sandított fel Lyniára Yastin. Időközben szép lassan araszolt felfelé a faágon, feje most már a lány combján nyugodott, aki önkéntelenül is hajába simította kezét. - Persze ehhez előbb el kell jutnod a tarkójáig... - Yastin egy fejmozdulattal lesiklatta Lynia kezét a nyakáról és gyengéden végigharapdálta. Lynia elhúzta volna a kezét, de a férfi finoman rászorított. A finomság mögött azonban hatalmas erő rejtőzött.
- Ki volt a megmentőd? - kérdezte a nő. Yastin elvette a száját Lynia kezétől.
- Egy felin. Az ösztönöm nemcsak a kumar után vitt, aki a saját tejével táplált, hanem a saját társaim felé is. De hosszúra nyúlt a történetem, nem untatlak tovább, myafana.
Feje megmozdult Lynia combján és az ölébe szimatolt. Teste felemelkedett, hogy közelebb húzódjon. Mozdulatában Lynia keze állította meg.
- Hogyan lett belőled orgyilkos?
- Nem borzasztanám el a finom lelkedet - mormolta Yastin, oda sem figyelve. - Még akkor is, ha vonzódsz a rossz fiúkhoz. De ha nagyon érdekel, utána elmesélem.
- Nem. Fán nem szeretkezem.
- Nem is tudod akkor, mi a jó – dörgölte Yastin fejét ismét az akadályhoz, hogy arrébb mozdítsa. Lynia karja szilárdan kitartott. A férfi felnézett.
- Nem akarod tudni, hogyan lett belőlem rossz fiú? - dorombolta.
- Nem, Yastin. Ha csak így mondod el, inkább nem. Túl sok a férfi az életemben. Későre jár, erőt kell gyűjteni holnapra.
- Ne gördíts akadályokat az amúgy is elrontott életedbe, myafana. Érzem az illatodon, hogy vonzónak találsz. Érzem a vágyadat. Engedj utat neki. Olyan örömöt adok, melyet még sosem tapasztaltál.
- Nem vagyok ösztönlény, veled ellentétben. Az én életemet nem a vágyaim irányítják.
- Elrontod a játékot, Lynia – nyögött a férfi. - Ne mondd, hogy nem hatottalak meg életem szomorú történetével.
- Agyafúrt macska - nevetett a nő. - Kifinomult érzékeid azonban, képzeld, nem csak neked vannak. Ha Rendall megérez téged rajtam...
- Ez csak kifogás.
- Azt mondtam, nem. Ha nem viselkedsz, másik fára költözöl.
- Csak paladinnal ne kezdjen az ember – morogta Yastin.
- Nem leszek egy újabb név a listádon, kanduram. Jó éjszakát.
- Szép álmokat, paladinkisasszony – dörmögte a férfi, Lynia combját párnaként használva, karját a lány derekára fonva lehunyta a szemét. A nő azonban látta a tekintetében, mielőtt Yastin rázárta volna szemhéját, hogy a játék még messze nincs lefutva. S ahogy helyzetüket nézte, a férfinak bőven igaza lehet. Felsóhajtott. Megtehette volna, hogy arrébb küldi Yastint, de önmagának nem volt hajlandó hazudni: jólesett neki a férfi érintése. Jól esett azt éreznie, hogy nincs egyedül, társra akadt, bármilyen furcsára is. Magában halk imát mondott Sant Ordnak, majd Talemre gondolt. Mosollyal arcán aludt el, Yastin dörmögő lélegzetvételein ringatózva, melyek dorombolásnak is beillettek.