Rashmadi hétköznapok

Családi ügyek

Yastin végigpörgette magában az elmúlt időszak eseményeit. A férfi bérgyilkos volt, abból is a legjobb. Megbízásai is különlegesek voltak, és ebből a sorból a mostani sem lógott ki. Yastin azonban vérbeli szakember volt, és főleg azért keresett, mert feladatait pontosan a megbízója szándéka szerint hajtotta végre, de mindig magas fokú eleganciával. Mostani célpontja Rendall, Rashmad nagyura volt. Yastint nem érdekelte megbízója oka, egyedül a pénze. A munkát pedig mindig elvégezte, akármekkora kihívással is kellett szembenéznie. Sőt, éppen ezeket az ügyfeleket kedvelte. A férfi elmosolyodott. Mostani célpontja mindazokkal a tulajdonságokkal rendelkezett, ami feladatát érdekessé tette. Rendall több mint nehezen hozzáférhető volt, nemcsak nagy létszámú és komolyan képzett testőrsége, hanem saját csavaros észjárása és leleményessége miatt is. Ám mindenkinek megvan a maga gyenge pontja. A nagyúré is egészen emberi volt: egy egyszerű pórlány. Yastin terve több lábon is állt, mint mindig. Ha Rendallnak nem lehet a közelébe férkőzni, akkor megteszik azon a személyen keresztül, akire utoljára gyanakodna. Lynia, az ételkészítő, dacára a mesterségének éppenolyan túlélő volt, mint gazdája, de Yastin kételkedett abban, hogy számára ő gondot okozna. Hiszen miért is kételkedne bárki egy rég elveszett, ám annál jobban hiányolt családtag vagy barát feltűnésében, kit láthatólag egyedül ő érdekel? Ehhez kellett alaposan megismerni Lynia múltját. Idő hiányában nem foglalkozott Keróval, az elhunyt férjjel, Rendall amúgy sem tűrt volna meg senkit a Tüske családjából ágyasa közelében. Jóval kézenfekvőbb volt Lynia apját megszemélyesítenie, mint egy sosem ismert „rokont” a férj oldaláról. Jóval hatékonyabb is. Csakhogy Sunken tetteire egyetlen gyermek sem lett volna büszke. Szóba sem állt volna vele a lány, ha az igazságot mondja el neki. Így hát megismerte azt, akiről a szíve mélyén hitte, hogy valójában az apja: egy eltévedt, noha alapjában rendes fickót, aki minden hibája ellenére szerette az anyját. Nem azt a férget, aki valójában volt.

Lynia múltját felderíteni, ha nem is volt egyszerű, de különösebb nehézséget sem okozott. Az első lépés adta magát: elmenni Csillagoromba. A leégett udvarház nem adott sok támpontot, a közeli falu templomának születési nyilvántartása annál inkább. Ott derült ki Lynia anyjának a neve és a születési helye. Az apa rublikája azonban üresen maradt a könyvben. Yastin elbeszélgetett az öreg pappal, és szokása szerint könnyedén meg tudta oldani beszélgetőpartnerei nyelvét, személyes bűvereje segítségével. Azonban bűverő ide, bűverő oda, Carry soha senkinek nem árulta el az apa kilétét. Yastin csak annyit tudott meg, hogy maga a lovag, Sir Romar d'Hormes hozta magával Anvonból, ahol a várost elpusztító ork hordától tisztította meg véglegesen a területet csapatával. A pap a lányt túlélőnek vélte, s mivel várandóságuk közel egyidős volt Lady d'Hormes-éval, kézenfekvő volt, hogy felfogadják szoptatós dajkának. Carry mindkét gyermeket (a paladinoké is lánynak született) sajátjaként szerette, és életfogytig való hűséggel szolgálta gazdáit. A dajkából az évek folyamán ételkészítő, majd házvezető lett. Egészen az udvarház tragikus végéig, mikor mindenki odaveszett vagy eltűnt. Yastin nem látta értelmét annak, hogy felvilágosítsa a kleriket Lynia sorsáról; információkat szerezni kívánt, nem megosztani. Következő célja Anvon volt. Bár huszonhárom évvel korábban az orkok felégették, a romok helyén ismét felépült a város. Az akkori lakosokból azonban nem sokan maradtak mára. Yastin itt is először a helyi templomba, Columba szentélyébe ment. Kutatását siker koronázta. A főpapnő emlékezett az állapotos Carryre, aki náluk talált munkát a konyhán. Emlékezett a férfira is, akivel együtt élt: Cassus Sunkenre. Yastin végre nevet kapott Lynia apjáról, valamint egy hézagosabb leírást is. Sunken sötét, romlott gazember volt. Míg a lány állapotosan dolgozott reggeltől estig, hogy megkeresse a kenyérre valójukat, addig ő a heli örömtanyán és fogadó sátrakban verte el a pénzüket. Hogy tűrte ezt a lány? kérdezte Yastin a főpapnőt. Az szánakozva mosolyodott el. Szerette. No meg a természete miatt sem hagyta ott. Túl büszke és makacs volt ahhoz, hogy belássa tévedését, és a végsőkig kitartott hiú ábrándja mellett, hogy meg tudja változtatni szerelmét, ha mással nem, a gyermekük születésével. Azonkívül mindenképpen apát, családot is akart a babának. Sunken azonban nem vette el. Ellenkezőleg. Eladta. Yastin nagyot nézett. Eladta? A Királyságban? A főpapnő bólintott. Nem volt olyan mélység, amibe ez a férfi ne süllyedt volna, és rántotta volna magával azt a szegény teremtést. A fogadásai miatt mind nagyobb adósságot halmozott fel. A másik oldalról Carry is kezdte belátni, hogy ez az út jóra már nem vezethet. Megtisztelt a bizalmával, és hozzám fordult segítségért. El akart menni a városból, de állapotosan munkát találni...? Haza, a szülőfalujába semmiképpen nem akart visszatérni, hiába mondtam neki, hogy a szülők nem haragudhatnak annyira gyermekükre, hogy ne bocsássanak meg neki, főleg, ha a kezükbe adja unokájukat. Fájdalmas mosollyal csak azt válaszolta, hogy nem ismerem az apját. Az ő számára a hazavezető út végleg lezárult. Végül éppen a születendő gyermek adta a megoldást. Körbeérdeklődtem, a közeli paladin rendházban is, és ott megtudtam, hog az egyik törvényszéki inkvizítor, Sir Romar d'Hormes, dajkát keres majdani gyermeke mellé. Megvolt a megoldás. Ha valahol, náluk biztonságban lesz anya és gyermeke. Carry is örült a lehetőségnek, és a lovagnak sem volt ellenére. Megbeszéltük, hogy Carry összepakol, és eljön ide a templomba, miután Sunken elmegy szokásos esti kártyázására. Azonban hiába vártuk. Helyette egy utcakölyök szaladt hozzánk lélekszakadva. Elmondta, hogy Carryt Sunken, pár másik fickóval együtt magával vitte. Csak annyit látott a fiú, hogy begyömöszölik egy hintóba a lányt, és már mentek is vele. De azt még ki tudta venni, hogy a kocsi oldalára egy kék maszk volt festve. Több sem kellett Sir Romarnak. Azonnal a rendházba lovagolt, ahonnan hamarosan egy csapat inkvizítor élén érkezett meg. A város eltűrte a Kék Maszk létét, mert kellett egy hely, ahol a matrózok kieresztik a fáradt gőzt, de az emberrablás már minden határon túlment. Rajtaütöttek az örömtanyán, és elfogták a házat vezető madamot is, Sunkent is, ki éppen a gyermeke anyjáért kapott pénzt verte el az egyik asztalnál. Valamennyien az inkvizíció elé kerültek, és máglyára küldték őket emberkereskedelem miatt. Az eset azonban, amilyen nagy port vert fel, ugyanolyan gyorsan feledésbe is merült. A paladinok erőfeszítése ellenére a lány és gyermeke élete egy hajszálon múlt mégis. Carry éppen nálam volt elbúcsúzni, - Sir Romar állta az ígéretét és felfogadta őt, noha már nem volt félnivalója Sunkentől -, mikor ránk törtek az orkok. Templomunk vastag falai és Columba kegyelme megvédett minket és azokat, akik idejében menedéket találtak nálunk. Hosszas harc után a paladinoknak sikerült visszaszorítani az orkokat, de addigra azok a szörnyek mindent és szinte mindenkit elpusztítottak. Újjáépítettük a várost, de akkor már senkit nem érdekelt a Kék Maszk és Carry szomorú históriája. Hála Columbának. Yastin megköszönte a főpapnő segítségét, majd visszatért a Marie Elise-re, és gondolataiba merült. Másnap hajnalban lóra kapott, és Szeleshelyre vágtatott. Gyors körbeszimatolással felderítette Sunken történetének még hiányzó részleteit is. Elégedetten konstatálta, hogy a férfinak egyetlen élő rokona sem maradt. A kocsmárossal való beszélgetést feleslegesnek ítélte meg. Terve szerint éppen az öregember igazolta volna kilétét, és nem akart gyanút kelteni sem a személyével, sem a kérdéseivel. Merrigold amúgy sem látszott olyan embernek, aki szívesen mesél vadidegeneknek a lányáról. Yastin inkább Sunken és nővérének szülőhelyét derítette fel, ismételten a helyi kleriknél. A papok híveinek nyilvántartása mindig is nagy segítségére volt. Végül visszatért Anvonba, menet közben kieszelve Cassus szívet megindító történetét. Mielőtt a Marie Elise kifutott volna, aznap éjjel két, egymástól látszólag teljesen különböző esemény is történt a városban, noha csak egyikükre derült fény következő hajnalban, ám ezt sem kötötték a hajóhoz. Egyrészről besurrantak a rendház épületébe, és eltüntették Cassus Sunken és bűntársainak peranyagát és ítéletét. Ezek helyére ugyanakkor Gideon Velenthon kirablásának iratai kerültek, valamint a bűnbánó vétkes, Cassus Sunken választása, amellyel áldozata szolgálatába szegődött. A másik esemény pedig az idős Sonoria főpapnő békés jobblétre szenderülése volt, ki este álomba merült, és többé nem ébredt fel.

Yastin kiáltásra rezzent fel.

- Föld! Föld északra!

A férfi felsétált a fedélzetre, és a korlátnak támaszkodva figyelte a lassan közeledő partot. A hajnali ködből Rashmad kikötője bontakozott ki előtte. Csendben nézte a többi hajót, többek között az éppen horgonyt vető Sirályt, majd az eléjük érkező révkalauzt, ki felszállt a fedélzetre, és rövid üdvözlés után odalépett a kormánykerékhez, hogy bevezesse a hajót a kikötőbe. Yastin jelét sem adta, ahogy a legénység sem, hogy ő a hajó valódi kapitánya és egyben tulajdonosa. Csendesen elmosolyodott, ahogy a Marie Elise a mólóhoz ért. Gideon Velenthon kereskedő egyik álcája volt a sok közül, és egyben tevékenysége legitim része is. De még a kereskedőt sem ő személyesítette meg, hanem alvezére, Sorin. Az igazi Velenthon már hosszú évtizedek óta a tengerfenéken pihent. Yastin szemügyre vette a hajó érkezését bámuló naplopókat és kíváncsiskodókat, ezenközben rezzenéstelen arccal, ám annál elégedettebben vette tudomásul embere feltűnését közöttük. A bóvliárus hamarosan a fedélzeten volt, majd eltűnt a fedélközben. Yastin leballagott utána.
- Mi híred van? - nézett rá a fickóra a kabinjában.
- Rendall leellenőrzött Szeleshelyen – felelte a férfi. - Bevált a számításod, a két öreg közel huszonöt év távlatából már nem emlékezett pontosan lányuk csábítójának kinézetére, aki amúgy sem maradt ott tovább pár hétnél. A Lyniának adott képmásodat mutatták meg nekik, és valószínűleg Carry képe teljesen elterelte rólad a figyelmüket. Átcsúsztál.
Yastin bólintott. Azért egy látogatást mégis tett a Fehér Kakasban, és jól számított: Carry anyja féltve őrizgetett egy kis medált a lányáról. Yastin ezt kölcsönvette egy-két órára, míg mágusával átmásoltatta Carry arcmását egy másik medálba, mellé helyezve az ő megfiatalított arcát.
- Azért ez mégis kockázatos volt – szólalt meg most az idáig hallgató Sorin, ki egyrészt Venthenont alakította, másrészt Yastint mágusként segítette. - Nem lett volna egyszerűbb végezni velük is?
Társa most a fejét rázta.
- Ezt már megbeszéltük, Sorin. Ők az egyedüliek a Világon, akik Rendall számára megbízhatóan tudják azonosítani Sunkent, de mégis az ő szemük ehhez a leggyatrább. Az az ember közel huszonöt éve halott. Mindenki, aki a sorsáról tudott, vagy ismerte, szintén halott. Akárhogy kinézhet ma.
- Na és a szülőfaluja?
Yastin vállat vont.
- Rendall nem fog elküldeni senkit a Királyság túlsó végébe, hogy azonosítson valakit, akit egyszer már megnyugtatóan igazoltak. Ha meg is teszi, mire a futár visszatér, mi már régen végzünk mindennel.
- Elmehetnek Vércsepusztára is...
- Ahol az én derék Milanám várja az érdeklődőket – vigyorodott el Yastin. A férfi továbbtűnődött. A legnehezebb dió feltörését valóban Sunken kinézete jelentette. Hagyján, hogy a történetének minőségén is bőven akadt javítanivaló, de kinézetének pontos leírását sehol nem találtak róla, csak ennyit: szőke, hátrafésült haj, középtermet, belsővel teljesen ellentétben álló becsületes ábrázat. Szeme színéről ahány embert kérdezett, annyiféle választ kapott. Végül úgy döntött, hogy az lesz legegyszerűbb, ha álcája Lyniára hasonlít. Elmosolyodott ismét, mert ehhez nem is kellett igazán átalakítania külsejét Salisnak. Ez vagy azt jelenti, hogy nekem is becsületes ábrázatom van, ami ugye egy vicc, vagy tényleg én vagyok Lynia apja. Ami aztán tényleg vicc lenne. Hangosan azonban csak ennyit mondott.
- Rendben. Ideje a végső szakaszba lépni. Sorin, te játszd tovább a szerepedet mint Venthenon, Riso, értesítsd Lyniát, hogy megérkeztem, és ebédre várom a Zöld Kulcsban. Ma van a kimenője.
- Nem túl korai a végős szakasz, Yastin? - kérdezte Sorin aggodalmas képpel. - Még mindig nem jutottunk a palotanegyed közelébe sem...
Yastin elvigyorodott.
- Ha a tervem működik, nem is kell, hogy betegyük oda a lábunkat. A kicsi Lynia saját maga fogja elvinni a halált a gazdájának.
Kezével lustán a homályos sarokba intett. A falnál egy magas szárú fonott kosár volt, behajtott fedele alól halk vinnyogás hallatszott ki. Sorin elfehéredett.
- Az egekre, Yastin, csak így tartod?
Yastin elnevette magát, és odalépett a kosárhoz. Felnyitotta a fedelét, és kiemelt belőle egy kismacskát. Legfeljebb két hónapos lehetett, fekete, fehér és teknőcszínű szőrgombolyag. Láttára mind a bóvliárus, mind a mágus egy lépést hátrált. Yastin azonban a karjára fektette a kölyköt, és cirógatni kezdte. A vinnyogás elégedett dorombolásba váltott.
- Hogyan vagy képes kordában tartani ezt a fenevadat? - suttogta a bóvliárus. Yastin rávigyorgott.
- Engem mindig imádtak a macskák. A megrendelő elégedett lehet.
- Jut is eszembe, míg fent voltál a fedélzeten, jelentkezett az ügyfél – mondta hirtelen Sorin. - Tudni akarja, hogy állunk.
- Lépj vele kapcsolatba, és közöld vele, hogy holnapra megkapja, amit kívánt. Kis barátunk elhozza neki Rendall fejét.
Ezzel újra megsimogatta a doromboló kismacskát.
Sorin ismerte már társa elégedett mosolyát. Biccentett, és elteleportált. Yastin ezután a bóvliárushoz fordult, és kellő utasításokkal ellátva őt is útjára küldte. A férfi csendes elégedettséggel nyugtázta, ahogy a tervének kerekei forgásba lendültek. Még egyszer átgondolta, de sehol nem talált homokszemet benne. Ami volt, teljesen elkerülte figyelmét, ahogy már az a homokszemek sajátossága. Ez pedig nem volt más, mint a nagyság vaksága. Nem vette ugyanis figyelembe, hogy egy anya, legyen akár egyszerű fogadósasszony is, mindig alaposan megnézi magának lánya udvarlóit, főként a nemkívánatosokat. Aki pedig elveszi tőle a gyermekét, arra élete végéig emlékszik.

~~~

Újabb homokszemként Yastin tervében, Sorin a megrendelő előtt állt és tett pontos jelentést. Yastin és Sorin javára is legyen mondva, egyáltalán nem saját szándékából. Az előtte álló másik mágus figyelmesen hallgatta Sorint, ki kifejezéstelen szemmekkel nézte. Arcán látszott, hogy tudatát egészen másvalaki uralja.
- Mindent elmondtál Yastin tervéről? - kérdezte végül.
- Igen, uram – felelte azonnal Sorin.
- Rendben. Most elteleportálsz Rendallhoz és mindent elmondasz neki Yastinról. Elmondod neki, hogy azért árulod el, mert ki akart hagyni az üzletből. Elmondod neki, hogy a Lyniának adott macska valójában egy kumar, és abban a pillanatban alakot vált, amint őt meglátja. Ő a célpontja, és addig nem nyugszik, amíg meg nem öli és fel nem falja. Valós alakjában pedig mindenki másra is veszélyes, így ő maga nem üthet rajta a Zöld Kulcson. Felajánlod, hogy te magad is a támadók között leszel, és megölöd Yastint.
- Yastin emberei is ott lesznek, uram...
- Annál jobb – bólintott Magnus. - Arra ügyelj, hogy ahogy elterelődik rólad a figyelem, felkapod a nőt és elhozod hozzám. Indulj.
Sorin behunyta a szemét, és mire kinyitotta, a kifejezéstelen tekintet eltűnt belőle. De Magnus tudta, hogy ugyanúgy az uralma alatt tartja a mágust, és amennyiben nem tesznek rá oldóvarázst, ott is tartja. Elégedett mosollyal figyelte ahogy a férfi elteleportál. Pillanatig csend volt, majd halk hangon megszólalt valaki mellette.
- Mester – kezdte óvatosan Xaeon. – Miért nem hagyod, hogy Yastin elvégezze a munkáját?
- Nem akarom Rendallt megölni – felelte a mágus. – Nincs nála jobb fejvadász. Komoly pocsékolás lenne. Azonkívül csak ő tud nekem felelni olyan kérdésekre, amin már régóta töröm a fejem.
- Kérdésekre? – merészkedett tovább Xaeon. Ura ritkán engedett bepillantást a gondolataiba, és nem szerette a túlzott kíváncsiskodást. De most talán válaszolni fog… Magnus ránézett és elmosolyodott.
- Megkapod azokra a kérdéseidre a választ, amikre szükséged van – felelte tanítványa ki nem mondott gondolatára. – Ahhoz, hogy uralkodni tudjunk fontos látni az egész képet, nemcsak a részleteket. Nos, mit mondhat el nekem Rendall?
- Bármit, mester – felelte Xaeon. – Szinte csak titkai vannak. Sosem lehet tudni, mit miért tesz.
- Ezért nőtte ki magát – bólintott a mágus. – Ezért akarom tudni, mit forgat a fejében. Például… Miért nem támadt a Királyságra a gazdája pusztulása után? A Télfordulós Bálon nagyon is komolyan gondolta a szándékát.
- Lecsillapította az ágyasa – felelte Xaeon.
- Kétségtelen – értett egyet a mágus. – Begőzölt fejjel valóban a vesztébe futott volna. Azóta lenyugodott. Nyugodtan tervezhet a Királyság ellen hideg fejjel is. Még sincsen tudomásunk ilyen lépésekről. Miért nem mozdul a gyermekkirály ellen?
- Még nem elég erős hozzá…
- Összetrombitálhatta volna a Tengermelléki tanácsot – rázta meg a fejét a mágus. – Jó pár szövetségesi szerződése van. Együttesen már elég erőt tudtak volna felmutatni. Nem, emögött valami más van, és azt hiszem, van közük azokhoz a rejtélyes esetekhez, amik a télen Királyvárosban történtek.
- A gyilkosságokra gondolsz, mester?
- Azokra. A mintájuk nagyon is megegyeznek más, korábban elkövetett gyilkosságokkal, amik évekkel korábban történtek Rashmadban. Ugyanazon kéz munkája mindkettő.
- A királyvárosi gyilkost elkapták, uram.
- A nagyobb képet nézd, gyermekem. Mi történt a rashmadi gyilkosságok után?
- Rabszolgafelkelés – felelte lassan a tanítvány. – Elsöpörte Ziront, az akkori nagyurat. Utána lépett hatalomra a tyrann. Heteken belül nyugalom lett a városban.
- S most ugyanilyen gyilkosságok történtek Királyvárosban. – A mágus várakozóan nézett Xaeon-re, akinek azonban fogalma sem volt arról, mit várnak tőle. Magnus lemondóan sóhajtott.
- Sokat kell még tanulnod, fiú. A két város gyilkosa nem ugyanaz a személy. Az utóbbi túl fiatal ahhoz, hogy Rashmadban is ő lett volna. A mögöttük álló elme azonban ugyanaz. Gondolkozz már. Miféle gyilkosságok voltak?
- Élőhalottak keltek fel a sírjukból…
- Vagyis nekromanta műve – fejezte Magnus a gondolatot, na most már mindent érthetsz hangon.
- De uram – rázta a fejét Xaeon -, a tyrann még azelőtt meghalt, hogy a királyvárosi gyilkosságok megtörténtek volna!
- Na látod – mondta elégedetten a mágus. – Ez az amit nem értek. Ki követte hát el azokat, és miért nem támad Rendall Királyvárosra, hogy megbosszulja mesterének halálát?
Xaeon sokáig bámult urára.
- Ez képtelenség, mester – mondta végül. – A tyrann meghalt. Por és hamu, szó szerint. Tűzből még senki nem támadt fel.
- Nos, ezért akarok beszélni Rendall-lal. Yastin a legjobb abban, hogy becserkéssze nekem, de nem fogja életben tartani.
- Hiszen éppen a megölésével bíztad meg őt, mester...
- Igen, gyermekem – mosolygott a mágus. – Nem szeretem, ha tudják rólam, mik is a szándékaim. Idehozatom Lyniát, megnézem, kiféle, miféle valójában, és általa eljutok az urához. Yastin pedig tökéletes bűnbak és elterelés lesz. Eredj, készítsd az embereket.
- Igen, mester – hajtott fejet Xaeon és távozott. A mágus felállt székéből és a tükör elé lépett. Keze mozdulatára a foncsor hullámot vetett, majd miután kitisztult, megmutatta a kíváncsi figyelőnek Rashmadot. A kép fokozatosan egy fogadóra szűkült, majd átlibbent a falon, mintegy függönyön. Végül megállt egy asztalnál, ahol két ember beszélgetett egymással.

Lyna mosolyogva simogatta a tarka kismacskát, ki elégedett dorombolással bújt az ölébe.
- Nagyon édes – mondta felnézve az asztal másik oldalán ülő férfire.
- Örülök, hogy tetszik – mosolygott Yastin. - A vízbefojtástól mentettem meg. Én magam nem tarthattam meg, a többiek kinevettek volna, de nem tudtam sorsára hagyni szegény kölyköt. Te és a meleg szived jutott az eszembe...
- Jól tetted, hogy elhoztad – felelte Lynia. - Egy macskának egy ételkészítő mellett van igazán jó sora, és ő is biztosan meg fog szabadítani az egerektől. Mi a neve?
- Nincs neve – rázta a fejét Yastin. - A tied, te adj neki nevet.
Lynia elgondolkodott.
- Kandúr?
- Nem, nőstény. A lánymacskák háromszínűek.
Lynia arca elé emelte a kölyköt és elgondolkodva nézett rá.
- Hát lássuk, kisasszony, milyen név is illene hozzád?
A névadás azonban elmaradt. Hirtelen beszakadt a fogadó ajtaja és fegyveresek zúdultak be rajta, akár a villám. Yastin és Lynia kővémeredten bámultak rájuk, majd egyszerre mozdultak. Lynia levetette magát a földre, Yastin pedig eléállva kardot rántott. Lynia semmit sem látott az asztal mögül, csak fegyverek csörgését, csizmás lábak dübörgését. Éles füttyszó hasított keresztül a csatazajon és a harchoz további fegyveresek csatlakoztak. Úgy tűnt, Cassus oldalán, mert a férfi alakja még mindig előtte volt. Őt védi – döbbent rá a paladin. Mégis Lynia apja lenne? De egyáltalán kik és miért támadtak rájuk? Váratlanul kezek markolták meg. Lynia a tőréhez kapott, de még mielőtt szúrhatott volna, a Világ szédítő forgásba kezdett és teleport repítette messzire.

A pörgés pár pillanat múlva elmúlt. Lynia tőrét szorosan markolva nézett fel, készen a védekezésre. Egy hajókabinba érkezett, nem is kicsibe. Díszes szőnyegen állt, előtte jó öt lépésre három lépcső vezetett egy korlátos emelvényre, melynek közepén íróasztal terpeszkedett, mögötte kényelmes karosszkékkel, előtte jóval egyszerűbb, párnázatlan, bár szintén karfás székkel. Az íróasztal egyik oldalán a falon jókora tükör, vele szemben üveges szekrény, benne italokkal.
- Vela hozott a fedélzeten, kisasszony – szólt egy mély férfihang. Lynia odakapta fejét, és elég volt meglátnia a mágiafehér szemeket, kezében már emelkedett is a tőr. Ám mielőtt mozdult volna, súlyos csapás kapott a fejére és ájultan zuhant a szőnyegre.

Zúgó fejjel tért magához. Az íróasztal előtti párnázatlan székhez volt bilincselve. Az asztal mögött fehér ruhás férfi nézte figyelmesen. Haja, akárcsak ruhája tiszta fehér volt, de a férfi mégsem lehetett több negyvennél. Szemei ragyogó kéken világítottak, de Lynia nem hitte volna, hogy paladin lenne. Sőt, a férfiból hullámokban áradó gonoszság, világossá tette számára, hogy a legrosszabb fajtájú igemondóval hozta össze sorsa.
- Jobban vagy? - kérdezte vendéglátója. - Egy pillanatig attól tartottam, hogy a tanítványom túl nagyot ütött a fejedre.
- Téged védtelek, mester – szólt Lynia jobbján egy fiatal férfihang. A nő odafordult. Szürke mágusruhában szalmaszőke, huszaséveiben járó ifjonc állt mellette. A paladin zavartan nézte. Az idősebbik férfi a tanítványának nevezte, mégis varázsló. Miféle igemondók ezek?
- Mágus is vagyok és emellett Vela papja – feleltek ki nem mondott kérdésére. Lynia, ha lehet, még zavarodottabban nézett rá.
- Látó vagyok, kislány – mosolygott a mágus. Lynia elfehéredett. A férfi elégedetten tanulmányozta a sápadt arcot.
- Bizony, úgy olvasom az emberi elmét, mint más a könyvet. De a jövő sem homályos előttem. Bizton állíthatom, hogy hamarosan komoly hírekhez jutok tőled. Nagyon kíváncsi vagyok arra, miért is rettent meg tőlem ennyire egy cseléd. Aki az imént még egyáltalán nem félt használni a tőrét.
Lynia elkapta róla a tekintetét.
- Persze, ehhez nyugodt feltételek szükségesek – hallotta maga előtt a mágus hangját. - Xaeon, takarítsd fel innen a szemetet, és tüntesd el magad is vele.
- Mester...
- Nem, nem vehetsz részt a kihallgatáson. Távozz.
Lynia látószögéből eltűnt a szürke ruha, lépteket hallott háta mögül a lépcsőfokokon, majd egy nehéz test csúszását a padlón és végül az ajtó nyílását és zárását. Mindeközben mereven bámult maga elé az asztalra, és kétségbeesetten törte a fejét, hogyan védhetné ki egy látó elmeolvasását varázsige nélkül?
- Akkor lássuk. Neved?
- Idegenek kérdésére nem felelek – meredt továbbra is Lynia az asztalra. A mágus halkan felnevetett.
- Nem kell ahhoz a szemedbe néznem, hogy lássam a gondolataidat. Nyugodtan feljebb emelheted a tekintetedet.
Van eszemben – gondolta magában Lynia. - Biztosan hazudsz.
- Biztosan hazudok? - ismételte meg gúnyosan a látó. A paladin döbbenten kapta rá a szemét. A kék szemek ugyanazt a gúnyt ismételték, ami a mágus hangjában is volt. Majd ragyogni kezdtek, és Lynia úgy érezte, egészen beteríti a fény. Megint elkapta a szemét.
- Nocsak – ezúttal meglepetés volt a férfi hangjában. - Erre nem sokan képesek.
- Volt már dolgom vámpírral – felelte a lány fojtottan. - A te bűbájad sem különbözik tőle.
- Volt már dolgod vámpírral? - ismételte meg a férfi. - Érdekes. Hogy kerültél össze vérszívókkal?
- Mondd meg a neved és válaszolok.
A férfi felmorrant.
- Legyen, bátor kislány. Magnus vagyok, és a Bíbor Gyöngy fedélzetén vagy – hangja úgy dorombolt, akár az egérrel játszó macskának. Nagyon bízik a tudásában, ha hajlandó leállni játszadozni, futott át villámként Lynián. Talán túlságosan is. Talán ezzel kikerülök a csávából...
- Játsszunk akkor, ha úgy hiszed, egérutat nyerhetsz – nevetett Magnus.
- Miért hoztál ide?
- Nem, most én kérdezek. Hogy kerültél össze vámpírokkal?
- Rashmad tele van velük – válaszolta Lynia.
- Nem védene meg tőlük az urad?
Lynia most Rendall-ra koncentrált. Minden ízében azt képzelte, hogy már úton van ide, hogy megmentse őt. A gazdáját hűségesen szolgáló cseléd vetette bizodalmát Rashmad hatalmas, rettegett nagyurába, aki megmenti őt a mágus karmaiból.
- Nagyon bízol benne – nevetett Magnus. - Túlságosan is. Micsoda vakhit, micsoda vakhűség. A paladinok követik így Sant Ordot.
Lynia leküzdötta a gyomrát összeszorító pánikot és a paladinok hallatán Csillagoromra gondolt. A d'Hormes családra. Anyja gazdáira.
- Tehát igaz – hajtotta oldalra a fejét Magnus. - Csillagoromban születtél.
Lynia maga elé képzelte a csillogó, finom süteményillattal teli konyhát. Carry mama meleg mosolyát, ahogy felé fordulva ránevet:
- Kislányom, elkészült a málnás pite. Első süteményedhez képest nagyon finom az illata.
Lynia minden gondolatát betöltötte a friss sütemény. Milyen nehéz volt megvárni, míg kihűl, azután megszórták porcukorral...
- Nem a süteményekre vagyok kíváncsi – hallott egy távoli, mély mordulást. Lynia azonban igyekezett kizárni a hangot. Csak mennydörgés, esni fog, be kell szedni a ruhákat, a nagyúr díszruhája nem ázhat meg... Az éles fájdalom, akkár villámcsapás úgy érte. Felsikoltott és kiesve emlékeiből nézett fájdalmas tekintettel a mágusra.
- Ha már a nagyúrnál tartunk, mesélj nekem róla.
Lynia szeme előtt most Rendall tűnt fel. Ahogy végigvonul a teátrum nagytermében, díszes ruhájában, homlokán Rashmad címével, körülötte az összegyűlt nemesek, polgárok, mind tiszteletüket teszik előtte, Rendall természetes varázsa Lyniát sem hagyja érintetlenül... Mennyit dolgozott, hogy rendben legyen a bál, de megérte, mert a nagyúrért tette, aki rábízta ezt a hatalmas feladatot, megbízott benne, érdemes neki szolgálni...
Magnus összehúzott szemekkel nézett Lyniára.
- Nem vagy te ilyen butuska, aranyom – mondta gyanakodva. - Ilyen mértékű imádat még egy talpnyalónak is sok lenne. Nemhogy egy olyan nőnek, akinek a férjét nagyszerű gazdája tette el láb alól. A sekély gondolataid mögött több is van. Mutasd meg! Gondolj Talemre!
A mágus szeme hófehérré vált. Hirtelen, az előzőnél is erősebb és fájdalmasabb energiahullám érte Lynia elméjét. A lány a sokktól képtelen volt védekezni. Magnus darabokra zúzta a pajzsát és szabadon tört be a gondolataiba. Lynia előtt képek peregtek le Talemről. Kétségbeesetten próbálta a szép emlékek felé irányítani elméjét. Ám a kovácsműhely, az erdei séták, a réges régi tavaszünnep mind szétforgácsolódott. Helyette társai képe jött fel, a titkai, minden, amit olyannyira próbált elrejteni. S jól tudta, hogy amit ő lát, azt látja a varázsló is. Kétségbeesetten sikoltott fel.
- NEEE!
De már késő volt. Mindenhez késő volt. Lelepleződött. Magnus elégedetten elmosolyodott, mágiafehér szemei világítottak a kabin félhomályában.
- Az enyém vagy, paladin – suttogta elégedetten. Hirtelen kiszállt az elméjéből, és az erő váratlan távozása miatt Lynia félig ájultan esett össze a székben. Feje majd szétesett, szíve vadul dörömbölt mellkasán, mintha ki akarna ugrani, lélegzete kapkodó volt, mintha a levegő tömör fallá vált volna körülötte. Dermedten hevert a székben, képtelen volt gondolkodni. Látómezeje előtt hirtelen valami fehér fénylett fel. Papír, próbált jobban fókuszálni. Egy papírt tettek elé.
- Nagyon ügyes munka volt az elméd elrejtése – szólalt meg elismerően Magnus. - Még én sem hallottam arról, hogy mágia nélkül ki lehetne védeni az elmekutató varázst. Igazán újszerű megoldást találtál rá. Nem csoda, ha Rendall mágusa nem tudott a pajzsodon lyukat ütni. - Gúnyosan elmosolyodott. - Nem mintha Ynabel nem lenne jó varázsló, csakhogy drow. A fajtája pedig eleve lenéz minden más fajt, főleg az embereket. Nem ásott soha mélyebbre, mert nem is várt soha mélységet egy ételkészítőtől. Én azonban egyenlő mércével mérek: a legrosszabbat tételezem fel mindenkiről, és aszerint is bánok velük. Látom, kis beszédem alatt kezdted magad összeszedni, ahogy vártam is. Figyelj rám! - koppintott öklével az asztalra. Lynia azonnal rákapta a fejét. Nem tehetett másképp, a mágusnak hatalmas ereje volt.
- Nem akartalak életben tartani, mert Rendallnak te vagy az ereje és egyben a gyengesége is – folytatta Magnus. - Olyan vagy neki, mint a berszekkernek a harci düh. De az is, megfelelően kezelve, a legnagyobb hátrányává válik a barbárnak. Ám azzal, amit most megtudtam rólad, még jobb fegyverré váltál a kezemben. Nem öllek meg, de mostantól nekem fogsz engedelmeskedni mindenben. Én leszek a gazdád, és ha nem teljesíted a parancsaimat, feladom a társaidat Rendallnál.
Lynia sápadtan, de keményen nézett vissza a mágusra. Bár még mindig szörnyen gyengének érezte magát, de fanatikus hite nem hagyta magára a bajban.
- Mindig lesznek mások – suttogta alig hallhatóan. Hangja csak ennyire volt képes. - S világossá fogom tenni, hogy nem vagyok már megbízható többé. Nem fogom ismerni az újakat. A Tüske kicsúszik a kezeidből.
Magnus tűnődve nézett végig rajta. Biccentett.
- Igazad van. Felesleges a társaiddal zsarolnom téged. Te is és ők is inkább meghalnának. Lássuk csak, hogyan is hidalhatnánk át ezt a problémát?
Felállt a székéből, és a tükör elé lépett. Belenézett, de nem saját tükörképére pillantott, hanem Lyniára, aki mereven figyelte. A mágus arca elmosódott, a tükör hullámokat vetett. Hirtelen egészen más szoba, egész más alakok tűntek fel benne. Lynia előtt ismerős kép bontakozott ki: egy fogadó belseje.
- A Fehér Kakas! - suttogta önkéntelenül. A félelem újabb hullámokat vetett benne, ahogy megpillantotta Timon és asszonya alakját.
- Mit szólnál hozzájuk, paladin? - hallotta Magnus hangját valahonnan messziről. - Hajlandó vagy-e feláldozni a nagyszüleidet az elveidért? Ó, tudom, igazából nem a nagyszüleid, de ők az unokájukként gondolnak rád. Vajon akkor mit gondolnának, ha megtudnák, hogy miattad kell meghalniuk? Mert elhiheted, bizonyossá fogom tenni a számukra...
Lynia felemelte szemét a tükörről, és belenézett Magnus hűvös kékjébe. Nem szólt semmit. A mágus félrehajtott fejjel vizsgálta, majd megrázta a fejét.
- Nem, ők sem oldják meg a gondunkat. Boldogan feláldoznák magukat érted. Túlságosan is jóravalók, mondhatnám, paladinnak valóak. Ám, mit szólsz hozzájuk?
Lynia akarata ellenére nézett megint a tükörbe. A kép megint hullámokat vetett, a fogadó belseje eltűnt. Egy város látképe jött elő helyette. A tengerpart és az abba ömlő folyó ölelésében feküdt, fényes ékkőként a zöld erdőség belsejében. Rashmad. A kép a tengerpartra közelített. Az egyik félreeső öbölben gyerekek játszottak a vízben. Lynia nem ismerte őket.
- Ez a része a partnak mindig biztonságos volt – jegyezte meg társasági hangon Magnus. - A zátonyok olyan magasan emelkednek, hogy a cápák sosem tudtak rajtuk átjutni. A kölykök itt igazán elengedhetik magukat.
Hirtelen egy uszony kezdett úszni a vízben.
- Sant Ord, ne engedd! - suttogta kétségbeesetten Lynia.
- Sant Ordnak erre semmi hatása, angyalom – nevetett halkan Magnus. - Velának annál több. Milyen kár, hogy nem követed őt... Az enyém leszel, vagy a cápa észreveszi a könnyű zsákmányt.
- Ha a szolgálatodba állok, elbukom – Lynia gyötrődve próbált találni valami kiutat. - Mi nem szolgálhatjuk a gonoszt. Mi szükséged egy bukott paladinra?
- Éppen egy bukott paladinra van szükségem – nevetett Magnus hangosabban.
- Miért?
- Szabadon engedlek Rashmadban. Neked adom az egész várost.
- Felkoncoltatod velem a Vörös Kört – döbbent rá Lynia Magnus tervére.
- Az utolsó tagjáig – mosolygott rá vissza a mágus. - Na és bárkit, aki az utadba akad.
- Na és miért vagy abban olyan biztos, hogy rád nem fogok támadni?
- Volt már dolgom bukott paladinokkal, kicsikém. Ami számított nekik korábban, az már nem jelent nekik semmit. De ami nem számított semmit azelőtt, mindennél fontosabb lesz számukra. Félteni fogod a szaros kis életedet. S én a kezembe tartom a tiedet. Láncon, szájkosárral kell téged tartani, igaz, de a gazdádnak engedelmeskedni fogsz, mert tudod, ha meghalsz, Sant Ord elé fogsz kerülni ítéletre. Ahogy minden paladin odakerül, bukott legyen vagy sem. A kérdés most már csak az, melyik a fontosabb? A lelked tisztasága, vagy azoknak a kölköknek az élete?
Lynia kiszáradt torokkal nézte a fürdőzők felé induló uszonyt. Nem áldozhatja fel a gyerekeket. Nem teheti...
- Mit kell tennem? - suttogta.
- Írd alá – intett Magnus az állával az asztalra. Lynia csuklójáról leesett a bilincs. Felemelte a papírt, és belemélyedt.
- Igyekezz aranyom, mert amíg nincs ott az aláírásod, a cápa nem tűnik el az öbölből.
- Esküvarázs...
- Ott a tollszár – szakította félbe hidegen Magnus. - A saját neveddel írd alá, ha kérhetem, vagy a kölkök bánják.
Lynia kivette a tollszárat a tintatartóból. Felemelte a fejét. A tükörben a cápa egyre közelebb került a gyerekekhez, akik még mindig nem vették észre a veszélyt. A paladin lenézett a papírra. Aláírta a nevét. Magnusra pillantott, aki elégedett arccal indult hozzá, megkerülve az asztalt.
- A cápát! - morrant Lynia. Magnus szája szélén mosoly suhant át.
- Az utolsó jó cselekedeted. Legyen. Bukottként úgyis az elsők között fogsz végezni velük, őket okolva sorsodért. Lehet, hogy jobban jártak volna a cápámmal. De amit ígértem, megtartom.
Magnus visszafordult, kezével intett. A cápa kezdett elfordulni a zsákmányától. Lynia keze megszorult a tollszáron. Követhetetlen mozdulattal csapott le vele a férfi nyakára, és vágott bele a bőrébe. A mágus a váratlan támadás kizökkentette az igéből. A cápa ismét a gyerekek felé fordult. Miközben Lynia a férfival küszködött, szeme merev rémülettel figyelte a ragadozót. Meg kell ölnie a mágust, hogy megszűnjön az igéje. Meg kell ölnie, mielőtt túl késő lesz! Hirtelen borzalmas fájdalom töltötte be az elméjét, és hátratesett a székben. Magnus kiszabadult és feléje fordult.
- A helyedre teszlek, szuka – hörgött mágiafehér szemekkel. Kezét felemelte és újabb fájdalombéklyóba kötötte a paladint, aki a székről a földre esett és tehetetlenül vergődött kínjában. A mágus energia csapásai korbácsként érték elméjét, testét. De még mielőtt a békés ájulásba hullott volna, Magnus kirántotta onnan.
- Nem kislány, ilyen könnyen nem szabadulsz – suttogta felette. Lynia tompán érezte, ahogy felrángatják a földről, és az asztalnak lökik. Tenyere a papírra hullott. Mielőtt elhúzta volna onnan, egy tőr szúródott át kézfején, és nekiszegezte az asztalnak. Felsikoltott a fájdalomtól. A férfi acélmarokkal fogta a másik kezét, majd újabb tőrrel azt az asztal oldalának szegezte.
- Nekem mindkét kezemre szükségem van, neked pillanatnyilag egyikre sem – szólalt meg Magnus. Hangja megint barátságosan csengett. Lynia kábultan nézett rá. Rendall alatt volt módja megtapasztalni a kedves hang mögötti gyilkos kegyetlenséget, de Magnus olyan mélységeket mutatott meg előtte, amiről fogalma sem volt. Elméjén átfutott, hogy vajon Rendall képes lenne-e ilyesmire, vagy egyszerűen még nem látta szükségét annak, hogy ezt is megmutassa neki? Úgy tippelte inkább az utóbbiról van szó, hiszen Rashmad nagyura nem tudja, hogy ki is ő valójában... Gondolataiból, mellyekkel a valóságból próbált utolsó kétségbeesett, céltalan módon menekülni, ujjak halvány érintése rezzentette fel. Magnus simított végig az arcán.
- Van még tőröm, ha továbbra is fickándozni akarsz – súgta puhán. Lynia nagyot nyelt, és megrázta a fejét. A mágus elmosolyodott.
- Remekül kijövünk majd egymással, meglátod.
Lehajolt, finom csókot nyomott Lynia szájára. Lágy mosollyal egyenesedett fel.
- Édes a szád. Ez bukottkén sem fog megváltozni, ne aggódj. A félelem mindig édessé teszi.
Elvette a kezét a nő arcáról, majd új tollszárért nyúlt. Megmerítette a tintatartóban és Lynia neve mellé kanyarította az övét.
- Már csak a pecsét hiányzik – szólalt meg -, és végleg az enyém leszel.
Felvette a viaszrudat és a gyertya lángjánál megolvasztotta. Óvatosan rácsöpögtette a papír aljára, majd másik kezét ökölbe szorítva, pecsétgyűrűjét a viasz felé tartotta. Megállt még egy pillanatra, és Lyniára mosolygott.
- A jóravaló lélek utolsó pillantása. Megőrzöm az emlékemben.
- Kérlek – könyörgött Lynia -, engedd el a gyerekeket.
- Azokat? - intett mosolyogva Magnus a tükörre. Lynia felnézett. Az öböl üres volt. Sem fürdöző gyerekek, sem cápa nem volt benne. Lynia kétségbeesetten kutatott utánuk, majd feltűnt neki a víz azúrkék színe. Sehol nem volt vér.
- Illúzió – jött ki egy furcsa suttogás a száján. Magnus gonosz elégedettséggel felnevetett.
- Az istenek hoztak nálam, paladin.
Ökle megmozdult, és Lynia elméjén még átfutott az utolsó gondolat: Sant Ord, bocsáss meg..., ám sem a mozdulat, sem a gondolat nem fejeződött be. Hirtelen ugyanis a tükör új hullámot vetett, és mielőtt még felfoghatták volna mi történik, valami átvetette magát a foncsoron. Közönséges házimacska volt váratlan látogatójuk, cirmos és fehér foltokkal, zöldessárga szemmekkel. Ezer és egy futkosott belőlük az utcákon, de ezt a macskát még sem lehetett közéjük sorolni. A mérete ugyanis egyáltalán nem volt szokványos, vetekedett egy párducéval. Puhán érkezett eléjük az asztalra, és mielőtt még mozdulni tudtak volna, újabb ugrással a mágusra vetette magát. Az kezeit maga elé kapva próbálta védeni magát, de az állat súlyától hátratántorodott, és a földrezuhant. A macska hatalmas állkapcsaival torkon ragadta áldozatát. Lynia kábultan várta a feltépett torok látványát, a vér fröccsenését, ám a látvány elmaradt. Ha egy druida vagy erdőjáró lett volna vele, elmagyarázta volna, hogy a nagymacskák mindig megfojtják a zsákmányukat. Magnus is egyre hiábavalóbban vergődött az állat szorítása alatt. Néhány szörnyű perc alatt végleg elcsendesedett. Lynia első gondolata az volt, hogy ez az egész tökéletes csendben történt. A macska soha egyetlen egyszer sem mordult fel, Magnusnak esélye sem volt kiáltani, neki pedig a szavát vették az események. Ám nem volt abban bizonyos, hogy bármilyen hanggal vagy akár mozdulattal bölcs dolog lenne-e magára vonni a fenevad figyelmét. Két keze még mindig az asztalhoz volt szegezve, sebeiből lassan, de folyamatosan csöpögött a vére.A halk nesz valósággal dübörgött a némaságban. Az állat felemelte fejét. Áldozatával többet egyáltalán nem foglalkozott, annál inkább érdekelte a csöpögő vér. Puha léptekkel az asztalhoz osont, megszagolta a földön összegyűlt apró tócsát, majd Lynia kezéhez emelte a fejét, ami az asztal oldalához volt szegezve. A lány minden erejét megfeszítve próbált mozdulatlan maradni. A macska finoman, szinte gyengéden nyalta körbe a tőrt és Lynia véres kézfejét. Majd két hátsó lábára emelkedve a másik kezét is megszimatolta. Nyelve ismét kibukkant, ám mielőtt újabb kóstolót vett volna, pillantása a lány tenyere alatt fekvő papírra hullott. Hirtelen sokkal jobban kezdte érdekelni a ráíródott sorok tartalma. Most min vagy meglepődve?, futott át Lynia fején, akkora mint egy párduc, tükrökön ugrik át, miért ne tudna olvasni is? Az iratban nem szerepelt az, hogy Lynia paladin lenne, szokványos szolgálatbalépés-fogadás paktumot akart vele Magnus aláíratni. Egyetlen rázós pont a neve volt, ám azt Lynia tenyere takarta, és ha ő nem ismeri az alakváltót, az miért ismerné őt? A macska eközben elért addig a részig, amit már Lynia tenyere takart. Hirtelen hátravetette fejét, és behunyta a szemét. Teste hullámot vetett, és a következő pillantban már egy férfi támaszkodott mellette az asztalra. Lyniának kétszeresen is elakadt a szava. Egyrészt az alakváltó teljesen ruhátlan volt, másrészt nagyon is ismerős. Cassus állt mellette.
- Egek Ura – suttogta önkéntelenül. Cassus ránézett, tekintete minden érzelemtől mentes volt. Egy mozdulattal megragadta a Lynia kezét és a papírt az asztalra szegező tőrt, és kirántotta a sebből. A nő képtelen volt elfojtani fájdalmas nyögését. Cassus felvette a papírt és a tőrrel játszva arrébb lépett, nem véletlenül kikerülve ezzel Lynia rúgótávolságából. A lány a még mindig foglyul ejtett kezéhez próbált nyúlni, de sebe miatt képtelen volt megfogni a tőrt. Cassus kényelmesen nekidőlt a falnak, mit sem zavartatta magát meztelenségétől. Lyniára ugyanezt nem lehetett elmondani, zavartan kapta félre tekintetét és igyekezett a férfi arcára koncentrálni.
- D' Hormes? - nézett az fel csodálkozva. - Lynia Derina d' Hormes? Te a paladinok lánya vagy?
- Nem is a tied – felelte Lynia tompán. Nem tudta eldönteni, melyik keze fáj jobban. Cassust, úgy tűnt, egyáltalán nem foglalkoztatta a sérülése.
- Végig tudtad, ki vagyok? - kérdezte még jobban elámulva. - Miért nem árultál el?
- Azt tudtam, hogy ki nem vagy, de azt nem, hogy ki vagy valójában. Ha pedig elárultalak volna, magamat is elárultam volna vele.
- Persze – biccentett Cassus pillanatnyi tűnődés után. - Rendall előtt nemcsak a származásodat titkoltad, de a kasztodat is. De nyugodtan meg is ölhettél volna, a biztonság kedvéért. Sejthetted, hogy nem véletlenül bukkantam fel.
- Nem tudtam, hogy mit akarsz – rázta a fejét Lynia. - S addig, amíg nem szerzek bizonyosságot, nem ölök meg senkit, csak azért mert nem az, akinek mondja magát.
- Ugyan már, Lynia – nevetett fel Cassus -, az elejétől tudtad, hogy legalábbis kém vagyok. Ez volt egyike az első mondataidnak. Rashmad nagyurának kincse körül nem véletlenül bukkannak fel idegenek.
- Tudni akartam, ki áll mögötted, kinek dolgozol.
- Hát, megtudhattad – intett Cassus mosolyogva Magnus teste felé. Lynia a mágusra meredt, majd ismét Cassusra.
- Ha neki dolgoztál, miért ölted meg?
- Mert átvert az a patkány – villant meg a férfi szeme gyilkosan. - Semmi közöm nem volt az elrablásodhoz. Nekem Rendall volt a célpontom.
- Úgy érted, őt kellett volna megölnöd.
- Igen – biccentett a férfi.
Lynia elgondolkodott.
- Ez valahogy nem áll össze – rázta meg a fejét.
- Mit nem lehet azon érteni, hogy Rendallra fejvadászt küldenek? - húzta fel a szemöldökét Cassus.
- Azt, hogy a Tengermellék összes tolvaj- és orgyilkoscéhe Rendall csizmája sarka alatt van. Tudott volna rólad.
- Szabadúszó vagyok, Lynia – mosolyodott el Cassus. - A magam ura. Bárkinek teljesítem a megbízását, aki eleget fizet, és aki elég érdekes kihívást állít elém.
- Akkor miért nem hagyta neked Magnus, hogy elvégezd a munkád? - kérdezte Lynia értetlenül.
- Gondolom, mégsem akart fizetni – vont vállat Cassus. - Őszintén szólva nem is érdekel. Az álcámnak vége, a Marie Elise-t elsüllyesztették. Rendall felkoncoltatta az embereimet, az utolsó szálig.
- Te hogy tudtál megszökni? - kérdezte Lynia. Cassus elhúzta a száját.
- Nem tudtam. Engem is ugyanúgy megölt, mint a többieket. Tudja, hogy nem vagyok az apád, tudja azt is, hogy kinek dolgoztam. E pillanatban a Bíbor Gyöngyöt keresi vadul. Utánad.
- Ha Rendall egyszer valakit megöl... - mondta lassan Lynia.
- Ha csak nem akarja tovább vallatni, úgy öli meg, hogy ne lehessen feltámasztani – biccentett Cassus. - Észrevettem.
- Akkor hogyhogy mégis életben vagy?
A férfi elmosolyodott.
- Nem sokat tudsz a fajtámról, nem igaz?
- Életemben nem is hallottam még rólatok – rázta meg a fejét Lynia. - Alakváltó vagy, de mégsem druida. Láthatóan nem is vérfarkas.
- Nagy ez a Világ, kislány, sok csoda rejtőzik benne – mosolygott tovább Cassus. - Felina követője vagyok.
- Felina? - visszhangozta értetlenül a lány. Még sosem hallott róla.
- Ha érdekel, egyszer szívesen mesélek a felinekről. Elég legyen annyi, hogy istennőnk kegyelméből kilenc életünk van.
- Kilenc? Úgy érted kilencszer feltámadsz, ha amúgy feltámaszthatatlanul megölnek?
- Úgy valahogy.
Lynia döbbenetében jóformán a fájdalmáról is megfeledkezett.
- Hány életed van még hátra? - mondta ki az első kérdését, ami eszébe jutott.
- Négy. Nézd, nem mondom, hogy nem hízeleg a kíváncsiságod, de erre most tényleg nincs időnk. Rendall bármikor a nyomunkra akadhat, és Magnus legénységének is eszébe juthat, hogy megnézze az urát. Bár amennyire a mágust ismertem, hajnalig úgysem lett volna szüksége senkire, amíg ki nem szórakozza magát veled. De, ha jól sejtem, te sem akarsz itt lenni, ennek a társaságában, mikor a gazdád megment – lengette meg a papírt.
- Mit akarsz? - harapott a szájába Lynia.
- Ne aggódj, nem a lelkedet. Mindig is undorodtam az esküvarázstól. Az én macskalényem túlságosan is szabad ahhoz, hogy ezt bevegye a gyomra. De azt azonban ne hidd, hogy másban súlyos lelki skrupulusaim lennének. Ha nem egyezünk meg, itt hagylak papírostól.
- Miért nem hagysz itt amúgy is? - kérdezte értetlenül Lynia.
- Mert akkor el tudnád mondani Rendallnak, hogy mégis életben vagyok – jött válasz. - Nem érzem múlhatatlan szükségét annak, hogy a falkája a nyakamban lihegjen. Árt az üzletnek.
- Akkor miért nem ölsz meg a biztonság kedvéért?
- Veszélyes kérdéseid vannak, paladin – mosolyodott el újra Cassus. - Igaz, meg is ölhetnélek a biztonság kedvéért. Meg is teszem, ha nem jutunk közös nevezőre, efelől ne legyen kétséged.
- Akkor?
Cassus finoman vállat vont.
- Mondjuk úgy, te sem öltél meg a biztonság kedvéért. Nincs egymással semmi bajunk. Nem utolsósorban nincs rajtad fejpénz. Nem fizetne senki a halálodért. Ám mindketten megtudtunk egymásról valami érdekeset. Az is közös bennünk, hogy mielőbb el akarunk innen tűnni. A segítségeddel könnyebben tudok boldogulni. Sokkal könnyebben.
- Hallgatunk egymás titkáról – szólalt meg halkan Lynia -, segítünk egymásnak, amíg biztonságban leszünk, utána...
- Elválnak útjaink.
- Honnan tudod, hogy bízhatsz bennem?
- Paladin vagy – vont vállat ismét finoman Cassus. - Ha valakinek lehet adni az adott szavára, az a fajtád.
- Megtisztelő – mormolta maga elé Lynia.
- Nincs ebben semmi bók – rázta meg a fejét a férfi. - Ez tény.
- Na és én honnan tudhatom, hogy bízhatok benned? - nézett Lynia a szemébe. Cassus ismét elmosolyodott, ám ebben a mosolyban feltűnt a ragadozó árnyéka.
- Tüske vagy Rendall oldalában, kicsikém. Nem érdekel az, amiért harcoltok, vannak-e rabszolgák a Világban vagy sem, nekem nem számít. De az igen, hogy még nektek van a legnagyobb esélyetek arra, hogy a térdére kényszerítsétek a rashmadi sárkányt.
- Nem próbálkozol ismét a megölésével?
Cassus megvakarta az állát.
- Lássuk csak. Magnus ugye nem fizetett érte, Rendall halottnak hisz, ami rögtön megváltozik, ha ismét felbukkannék a környékén. Arról nem is beszélve, hogy te is foggal-körömmel véded, amíg meg nem gyújthatod alatta a fát. Azt mondanám, inkább rád hagyom a munkát. Persze ha valaki igazán jó árat adna érte... Nem, mégsem. Túl nagy a kockázat. Arra, gondolom, nem adod a szavad, hogy nem ereszted a társaidat a nyomomba...
- Sőt, a szavamat adom arra, hogy utánad küldöm őket, ha megpróbálod megölni Rendallt – mosolyodott el Lynia. - Ha valamilyen véletlen folytán nem ölnélek meg még korábban.
Cassus visszamosolygott rá.
- Egy falka is elég nekem, nemhogy kettő. Ami pedig kettőnk ügyét illeti... Azt hiszem, lesz időnk felmérni egymást.
Hirtelen felemelte a fejét és hallgatózni kezdett. Lynia hiába fülelt, nem hallott semmit. Cassus ránézett.
- Úgy vélem, ideje meghozni a döntést. Jössz, vagy maradsz?
Lynia lassan bólintott.
- Jövök. A szavamat adom, hogy nem beszélek addig Rendallnak vagy az embereinek a titkodról, amíg te hallgatsz az enyémről. Segítünk egymásnak, amíg biztonságba kerülünk, utána békében elválnak útjaink.
Cassus elvigyorodott.
- Úgy legyen.
Megfordult, kinyitotta az üveges szekrény ajtaját és elővett belőle egy üveget.
- Gyógyital – emelte a lány felé. - Szükség van a kezeidre.
Ez újra eszébe jutatta Lyniának a sebeit, noha szívesen megfeledkezett volna róluk. Cassus óvatosan megitatta a felével, míg Lynia szabad kézfeje teljesen begyógyult. Akkor a lány kirántotta a másik kést is, ledobta a földre, majd átvette a férfitól az üveget és kiitta teljesen. Mire végzett, sebei teljesen begyógyultak.
- Hmm – ingatta meg a fejét félig-meddig elismerően -, meg kell hagyni, Magnus értett a gyógyital készítéshez.
- Vela papja is volt, nemcsak mágus – vonta meg a vállát Cassus. - Foglalkozzunk inkább a szabadulással.
- A tükör? - intett bizonytalanul Lynia a fal felé. Cassus odanézett.
- Zsákutca – rázta meg a fejét. - Az egyetlen általam ismert varázstükör, ahova el tudnánk jutni, darabokban hever a rashmadi kikötő alján.
- A Marie Elise-n – pontosított Lynia.
- Úgy van.
- Akkor hogy jutottál ide?
- Miután végeztek velem, a hullámat a csatornába dobták. Legalábbis ott tértem magamhoz. Nem szükséges, hogy éppen tükör legyen a két kapu. Elég, ha visszaverődik a tükörképed róla. Víz, vagy akár egy fémtálca is. Esetemben éppen víz volt.
- De miért kellett ehhez macskává változnod?
- Nem ehhez kellett – rázta meg a fejét Cassus. - Felina minden új életem kezdetekor macskaformát ad nekem. Visszaváltozhattam volna, de ha emberként lát, Magnus hamarabb felocsódott volna, mint így.
- Hát nem volt mindennapos látvány – bólintott Lynia furcsa arccal. Hirtelen más jutott az eszébe. - Ez a tükör utazás is valami felin dolog?
Cassus elvigyorodott.
- Igen, valami felin dolog.
Lynia elgondolkodott, majd felcsillant a szeme.
- Akkor ugyanezen a módon vissza is tudunk jutni Rashmadba.
- Bizonyára. Csakhogy én legkevésbé Rashmadba akarok visszajutni.
- Meg tudod nézni a tükörrel, merre van a legközelebbi szárazföld?
- Ezt tudom anélkül is – felelte a férfi. - Karthika szigete alig két mérföldnyire van innen. De azt kell mondjam, az a hely jön rögtön Rashmad után, amit el akarok kerülni.
- Muszáj olyan helyre mennünk, amit elérhetünk úszva is – rázta a fejét Lynia. - Nekem vissza kell jutnom Rendallhoz, és kielégítő magyarázatot szolgáltatnom neki, amibe nem tartozik a tükörugrás.
- Na és mi a szándékod a Gyönggyel?
- Felgyújtjuk. Figyelemelterelés lesz a legénységnek, és ha Rendall annyira keres, akkor ez mindenképpen felhívja az ő figyelmét erre a helyre.
- Karthikára ő sem fog jönni – mondta furcsa mosollyal Cassus.
- Miért nem? - kérdezte csodálkozva Lynia.
- Ráérsz majd ott megtudni – felelte a férfi. - Egyelőre innen tűnjünk el. De el tudod hitetni Rendall-lal, hogy egyes egyedül felgyújtottál egy hajót?
- Ha azt el tudtam vele hitetni, hogy felgyújtottam két vámpírt is, noha nem vagyok paladin – vont most kivételesen Lynia vállat -, a hajón már meg sem fog lepődni.
Cassus felnevetett.
- Rendben. Akkor indulhatunk.
- Nem akarnál felvenni előbb valamit? - intett zavartan Lynia Cassus felé, aki hirtelen túl közel került hozzá. A férfi elvigyorodott.
- Miért? Olyan rossz rám nézni?
- Félre ne érts...
Cassus könnyedén megérintette az arcát.
- Mi a baj akkor, myafana? - mosolygott rá. - Vonzónak találod a testem. Ne tagadd, kis paladin, érzem rajtad. Én is vonzónak találom a tiedet. S ahogy tisztáztuk, nem vagyok az apád.
- Attól még lehetnél...
A férfi felnevetett.
- Rendall sem sokkal fiatalabb nálam. Mi az a pár év?
Lynia megköszörülte a torkát és hátrébb lépett. Bár nem tudta, mekkora lenne a biztonságos távolság közöttük.
- Ideje indulni.
Cassus továbbra is mosolygott, de Lynia ismét meglátta a tekintetében a ragadozó pillantását. De ez most nem a zsákmányejtőé volt, jóval inkább a hímé. Megkerülte az asztalt, és felvette róla az esküvarázsos szerződést, amit még a férfi tett le, mikor a gyógyitalt hozta. A szélét a gyertyához közelítette, majd felnézett. Cassus elértette a pillantását.
- Egyrészt úszni fogunk, másrészt Karthikán macska leszek. Furcsán állna rajtam Magnus ruhája.
Szemmel láthatóan ejtette a kínos témát, de Lyniának az a kényelmetlen érzése támadt, hogy nem véglegesen. Átfutott ugyan a fején a kérdés, hogy miért is akar Cassus macskabőrbe bújni, de azután úgy gondolta, hogy jobb, ha egymagában érkezik meg, és nem jut később az esetleges szóbeszéd Rendall fülébe, hogy mégsem volt egyedül. Bólintott hát, és beletartotta a lángba a papírt. A tűz hamarosan az egész kabinban elharapózott, vágni lehetett a füstöt. Odakinn kiabálás kezdődött, és valaki megzörgette az ajtót.
- Mester! Mester!
A két szökevény nem teketóriázott sokat. Odaugrottak a tükörhöz. Cassus furcsa mozdulatot tett előtte, amitől a foncsor hullámokat vetett. Majd megragadta Lynia kezét és belevetette magát a hullámokba, maga után húzva a lányt.