2007. január 22., hétfő
Kutatócska, fogócska
A váltás az őrségvezetővel kinyitotta a verem feljáratát, és lement a lépcsőkön. A lentiek már várták őket.
- Végre – nyújtózott egyikük. - Már nagyon látnám a napot.
Az őrségvezető végignézett a rabokon. Tekintete egyszerre összehúzódott.
- Hol az új rab? - fordult vissza a többiekhez. - Hol a kölyök, akit Mala hozott be?
- A többi között – intett értetlenül a korábban nyújtózkodó. - Hol máshol?
- Valóban? Áruld el nekem, hol máshol van, merthogy odabent nincs, az biztos!
Az őr elsápadva lépett a vezető mellé, és maga is szemügyre vette a foglyokat.
- Uram, esküszöm, hogy...
- Hol van a ruhája? - szakította félbe a parancsnok.
- Még nem cseréltük le rajta, uram – rázta a fejét amaz. - Nagyon ficánkolt, így el kellett kábítani. Amúgy is az volt a parancs, hogy ne nyúljunk hozzá, amíg nem jön meg a nagyúr.
- A hozzányúlás, ütődött, azt jelenti, hogy nem vered meg! - emelte fel a hangját a parancsnok. - Nem azt, hogy meghagyod a holmiját!
- Én uram... elfelejtettem...
- Talán a nagyúr teleportálta át a rabszolgaházba – vetette fel egy másik őr tétován.
- Arról tudnék – mordult rá a vezető. Ekkor új ember jött le a lépcsőkön. Járása kicsit tétova volt, fejét kötés díszítette. Lynia délelőtti testőre volt az, akit Tristan vágott kupán.
- Mi van? - nézett rá a parancsnok.
- A gyűrűmért jöttem, uram – felelte az. - A kölyök elvette tőlem, mikor leütött.
Az őrökre dermedt csend hullott. A délelőttösök ha lehet, még fehérebbek lettek. Először a parancsnok tért magához. Saját gyűrűjét működésbe hozva maga elé képzelte Tristant. A levegő rögtön meg is remegett, ám csak a nyak és csuklópántok tértek meg, csatakosan.
- Mi ez? - húzta el az orrát az egyik őr a szagra.
- Gyomorsav, méghozzá cápáé. Azóta nem megy ki az orromból, mióta Markenuért túrtuk szét ezeket a dögöket – vizsgálta meg a parancsnok a pántokat. Hirtelen felvetette a fejét. - Hol van a lány? Hol van Annyka?
- Valahol a palotában – hallotta a bizonytalan választ.
- A mosókonyhában kell lenniük ilyenkor – jött egy másik jóval határozottabb felelet.
- Nézd meg, valóban ott van-e – vakkantotta oda a parancsnok. Az őr dobogva elfutott. A többiek néma csendben várakoztak, őrülten reménykedve magukban. Ám a szerencse istene ma nem mosolygott le rájuk. Pár perc múlva az őr ismét visszatért.
- Nincs. Sem a mosókonyhában, sem máshol. Lynia sem tud róla.
A parancsnok ismét megnyomta Rendall szemét. Annyka pántjai is megjelentek a következő pillanatban éppenolyan állapotban, mint Tristané. A parancsnok csak egy pillantást vetett rájuk, majd kihúzta a kardját.
- Éjszakások, arccal a falnak!
Szavait megtámogatandó a váltás is fegyvert rántott. A többiek sápadt arccal engedelmeskedtek. A parancsnok intésére emberei megszabadították őket fegyvereiktől, gyűrűiktől, vértjeiktől.
- Vetkőzni! Ingre-gatyára! Aki készen van, elmélyülten figyeli ismét a köveket! Aki megmozdul, nem éri meg azt a kegyet, hogy a nagyúrtól személyesen kapja meg a halált!
Az ismét a falnak forduló őrökre ezekután saját kezűleg tett pántot. Végül kinyitott egy üres veremrészt, és beterelte őket oda. Nyakukra azonnal lánc került.
- Aki tud – nézett rájuk kintről -, mondja el az utolsó imáját a nagyúr bocsánatáért.
Ezzel megfordult, zsákbatette a pántokat, és elindult fölfelé. Magában ő is fohászt kezdett mondani, mert jól tudta, a jelentését és bocsánatkérését éppolyan kevéssé fogja túlélni, mint a leváltott őrség.
- Elfogadom a bocsánatkérést.
Rendall kihúzta az őrparancsnok teteméből a tőrét, és megtörölte a hulla ruhájában a véres fegyvert. Intésére az ajtóban álló őr eltakarította a tetemet. Miután egyedül maradt, Rendall az asztalán lévő pántokra pillantott. Tőrével játszva leült az asztal mögé. Érdekes fejtörőt kapott: meg kell találnia a két szerelmes útját a palotából a cápa gyomráig.
Rendall tűnődése végén felállt, és az ajtóhoz lépett.
- Túrassátok fel az Ankor teret a két farkassal a szökevények nyomát keresve, és hívasd ide Malát – mondta az őrnek. Az fejet hajtott, és eltűnt. Rendall visszasétált a székéhez, várakozás közben továbbra is a kezei között forgatva tőrét. Hamarosan kopogtattak az ajtaján, majd Mala lépett be rajta. Fejet hajtott ura előtt, várván parancsait.
- Rossz hírem van, kislány - kezdte Rendall. - Első zsákmányod elszelelt.
- Hogyan? - döbbent meg a druida.
- Ráadásul Annykával együtt.
- De hát Annyka sosem szökött volna meg, nagyuram! - mondta elképedve Mala.
- Egészen biztos vagy ebben? - vonta fel a szemöldökét Rendall.
- Igen, nagyuram - felelte határozottan Mala. - Annakidején, Lily szökése után egyöntetűen megígértük Lyniának. Ahogyan én sem mentem el a szabad napomon, ahogy Kryssa sem szökött meg, ahogy Annyka is visszatért Lucashoz. Ha nincs a palotában, akkor akarata ellenére történt a szökés.
- Hmm - bólintott Rendall. - Nos, nem is jutottak messzire... Nézd csak meg ezeket jobban - intett kezével az íróasztalra, ahol a pántok hevertek. Mala közelebb lépett, felemelte az egyik nyakbavalót és gondosan megvizsgálta, megszimatolta.
- Sajnos nem érzek rajta más szimatot, csak a cápát, nagyuram - pillantott fel. - A gyomorsava mindent lemart a pántról. De hogyan...
- Ezt akarom kideríteni. Meséld el nekem részletesen, hogyan kaptad el Tristant.
Mala bólintott, és elmondta a történetet, onnantól kezdve, ahogy rávette Annykát a beszédre, egészen addig, míg megérkeztek a palota udvarára. Rendall helyeslően biccentett.
- Alapjában véve jól dolgoztál – mondta végül. - Egy hibát, egy súlyos hibát azonban elkövettél. Nem vizsgáltad át a fiú ruháját. Nála maradt a Lynia testőrétől elvett rabszolgahívó gyűrűje. Miért nem tetted?
- A tőrét elvettem, nagyuram – felelte a druida. - Más fegyver nem volt nála. Nem kerestem gyűrűt, mert nem volt tudomásom arról, hogy megszerezte. Ugyanakkor minél előbb el akartam vinni a fogadóból. Noha nem mutatkoztak azóta sem, nem tudhattam, hogy vannak-e társai vagy bárki, aki esetleg segíteni akarna rajta.
- Kiképzésed elején vagy még, Mala – mondta Rendall lassan. - Ahhoz, hogy fejvadász lehessen belőled, el kell sajátítanod az alap tolvajképességeket. Nem minden préda olyan szíves, hogy beengedjen magához. Ismerned kell a zárakat, csapdákat. Azonban tudnod kell azt is, akármennyire is szoríthat az idő, zsákmányodtól mindent el kell venned, még a ruháját is, éppen az ilyen meglepetéseket elkerülendő.
- Értettem, nagyuram – hajtotta meg a fejét a druida. - Többet nem fordul elő.
- Tristan az első prédád volt, de erre emlékezhettél volna abból, ahogy Lucas elkapott téged.
- A medálomon kívül nem volt nálam más, nagyuram – rázta meg a fejét a lány. - Farkasként nincs szükségem sem vértre, sem más mágikus eszközre, hiszen mind az erőm, mind a regeneráló képességem adottan megvan. Akárcsak a druida igéim.
- Hmm. Nos, lássuk akkor a fejvadászat első leckéjét. Hogyan is kapott el téged Lucas?
- Hálót dobtak rám, nagyuram. - Mala hangja nyugodt, érzelemmentes volt. Mintha nem is vele történtek meg volna az események. - Széttéphettem volna, de teljesen váratlanul ért, és belegabalyodtam. Annál is inkább, mert olyan volt, mint a pókfonal; hihetetlenül ragacsos.
A férfi röpkén elmosolyodott.
- Nem tudtad volna széttépni – rázta meg a fejét. - Nem ezt a fajtát. Lucas nem véletlenül specializálta magát rátok. De mondd tovább.
- Láncok tekeredtek a bokáimra, és kirántották alólam a lábamat – folytatta Mala. - Ahogy a hasamra estem, már ugrottak is a hátamra, legalább hárman. Kettő a karjaimat csavarta hátra és bilincselte össze, míg Lucas láncot tekert a pofámra, majd szájkosarat tett rám. Azt követelte, hogy változzam vissza. Természetesen eszem ágában sem volt megtenni. Minden erőmmel küzdöttem. De ekkor olyan mérget szúrtak belém, amit korábban nem ismertem. Félig-meddig lebénított, nem tudtam tovább harcolni. Ismét leszorítottak, újabb béklyók kerültek rám. Ekkor Lucas ezüst tőröket vett elő, és szúrta őket egyesével a testembe, mind fontosabb belső szerveimbe. Ahogy kilöktem a pengéket, úgy szúrta vissza rögtön. A regenerációs képességem versenyfutásra kelt az ezüsttel és a méreggel. - Mala egy pillanatra elhallgatott. - A versenyt végül elveszítettem. Lucas az utolsó tőrt a szívembe szúrta. Ösztönösen visszaváltoztam emberi alakra, hogy igével gyógyítsam meg magam. Erre várt Lucas, és abban a pillanatban tette a nyakamba a pántot. Ezzel minden védelmem összeomlott. A méreg immáron szabadon terjedt a testemben, a súlyosan sebesült farkassal pedig elveszítettem a kapcsolatot. A lábamnál fogva elhúztak egy fáig, és arra lógattak fel. Majd ott hagytak órákon keresztül, gondolom addig, amíg a pórokat összeszedték. Lucas végül magamhoz térített, majd a zsebébe nyúlt, és a szemem elé tartott egy ezüst pántot. Elmagyarázta, mire is való. Az is a nyakamba került a másik mellé. Letépte a medálomat, majd a ruháimat. Alaposan végigmért, fogdosott, majd megtudtam, mostantól ki a gazdám. Levette rólam a szájkosarat, és a korábban a számra tekert láncot. Megkérdezte a nevemet. Leköptem. Elmosolyodott, és leakasztotta a korbácsot az övéről. Pontosan kiszámította a verésem nagyságát, nemsokkal az utolsó előtt hagyta abba. A karjával felemelte a fejem, és gyógyitalt adott. Minden megint élesebb és sokkal fájdalmasabb lett. Ha lehet így fogalmaznom, nagyuram, rosszabb. Lucas megkérdezte, szeretném-e ha kihúznám a tőröket. Akaratlanul is bólintottam. Szeretné tudni, kin segít, tette hozzá lágyan. Hallgattam, végül megmondtam neki a nevem. Bólintott, és miközben egyesével kihúzta a sebeimből a pengéket, ő is bemutatkozott. Lucas vagyok, mondta. Ezek a brigantik, intett az embereire, mindenféle neveket akasztottak rám. Hívnak Párducnak, hívnak farkasfogónak. Néha a három szarvú Garagoth démon hetedik, zöld szemű fattyjának is. Számodra uram vagyok. Nos, Mala. Kiérdemelted a kegyet, mellettem futhatsz végig. Ha bármikor is szökéssel próbálkoznál, a pórok közül megölök valakit, és a hiányt a következő faluból fogom pótolni. Hosszú út áll előttünk, de lesz időd ezalatt megtanulni új életed szabályait. Minél kezesebb leszel, annál több mindent érhetsz el. Induljunk. Ahogy szabaddá váltam, már ugrottam is neki. Ájultra vert. Egy hétig tartott Rashmadig az út, nagyuram. Ígérete szerint végig a lova mellett futottam, láncon. Minden esti pihenőnél és a reggeli indulásnál választási lehetőséget kínált fel. A második nap végén a vizet választottam a korbács helyett. A negyedik napon az ételt. Végül, mielőtt megérkeztünk Rashmadba, ruhát. Tudtam már akkor jól, mit kell tennem ehhez. Meghajtottam magam előtte, és úgy szólítottam meg életemben először: uram. Azóta sem gondolok rá másképpen. - Mala elmosolyodott. - Ezután kerültem palotád vermébe, nagyuram, ahol veled találkoztam. A kezeid között tanultam meg, mi az igazi vakengedelmesség.
Rendall is elmosolyodott.
- Nem kellett sokáig a szádba rágnom, farkaskölyök. Nos, fejvadászként gondolkodva, mit szűrsz le ebből a történetből?
Mala elgondolkodott.
- Következetességet, nagyuram. A préda elkapása csak a legelső lépés. Azt is el kell érni nála, hogy a szökés, ellenállás eszébe ne jusson. Végy el tőle mindent, ne maradjon nála több, csak a puszta élete, az is alig. Majd szép lassan add meg neki az alapvető szükségleteit, elérve eközben azt, hogy megdolgozzon értük. Gondolom, minél kezesebb a rabszolga, annál nagyobb az értéke a piacon.
- Attól függ – ingatta a fejét ura. - Van aki szereti maga betörni őket.
- Az biztos, nagyuram, hogy a te rabszolgáid mind engedelmesek neked. Lilyt leszámítva persze.
- Van akinek több idő kell a tanulásra, van akinek kevesebb – vont vállat Rendall. - Előbb-utóbb Lily is betört volna, ha nem sikerül a szökése. Térjünk vissza a mostani esetünkre.
- Annyka teljesen engedelmes volt mindig, nagyuram. Sosem fordult elő nála fegyelmezési probléma. Azt nem tudom, milyen volt, mikor idekerült...
- Őt az egyik aukción vettem, már problémamentesen.
Mala bólintott.
- Ráadásul Lynia miatt egyikünk sem szökött volna meg tőled, nagyuram. Úgy vélem, mikor Tristan magával vitte, vissza akart jönni.A fiú tartóztatni akarta, lehet, hogy dulakodni kezdtek, és ennek hevében estek bele a tengerbe.
- Lehetséges – tűnődött el Rendall. - Csakhogy ma reggel valami történt Annykával. Rászedték, elárulták, kedvesét láncon hozták a szeme elé.
- Ez igaz – bólintott Mala érzelemmentesen. - Azonban nem hiszem, hogy emiatt megszökött volna. Inkább ellenem támad valamilyen módon. Sajnos ezt már nem fogjuk megtudni.
Mala tűnődve nézett a pántokra.
- Mondd csak, kislány – biztatta Rendall, mikor látta, hogy a druida gondolatsora végére ér, de nemigen mer belevágni.
- Nincs holttest, nagyuram – mondta csendesen Mala, felnézve urára. - Ha Markenut meg lehetett találni, esetleg...
- Tű a szénakazalban, Mala – rázta a fejét Rendall. - Markenunál pontosan tudtuk, hol esett a tengerbe. Így is egyszerűen a szerencsén múlott.
- Értem, nagyuram – mondta Mala kedvetlenül. Hirtelen azonban felvillant a szeme.
- Gyerünk, bökd ki.
- A gyűrű alapján nem lehetne megtalálni a cápát, nagyuram?
Rendall elgondolkodott.
- Teleportkövet nem szoktak teleportálni...
- Nem teleportra gondoltam, nagyuram... Keresőigére.
- Érdekes gondolat... Még sosem volt erre példa. De várj csak, megkérdezünk egy illetékest.
Megint az ajtóhoz ment, és kiszólt az őrnek.
- Hozasd ide Gadgedont.
A törpe klerik hamarosan meg is érkezett. Elgondolkodva vakarta a fejét a feltett kérdésen, azután kétkedően bólintott.
- Meg lehet oldani... Ám...
- Igen?
- Nem biztos, hogy éppen arra a gyűrűre fogok találni, amit kerestek, nagyuram. Még kevésbé biztos, hogy ugyanaz a cápa falta fel a szökevényeket, amelyik a gyűrűt is lenyelte. Ha egyáltalán lenyelte.
- Azért próbáld csak meg. Ha megvan az állat, fogassátok ki a körülötte lévőket is. Talán szerencsénk lesz.
- Igen, nagyuram - bólintott a törpe és már ott sem volt. Rendall maga elé morgott.
- Ha így folytatjuk, nem marad cápa a kikötőben...
A kutatás nem tartott sokáig. Hamarosan nem egy, de öt gyűrű volt Rendall birtokában, különböző tengeri teremtmények belsejéből, illetve a kikötő aljáról. Annyka és Tristan holttestének maradványaira azonban egyik falánk ragadozóban sem bukkantak. Ugyancsak eredménytelen volt Susi és Wilk Ankor téri keresése. Rendall ehhez nem is fűzött nagy reményt, Marc jelentése alapján a fiú több mint bizalmatlan volt vele. A nagyúr ezután megint Malára nézett, aki még mindig tűnődve szemezett a pántokkal.
- Igen?
- Egyre erősebb az az érzésem, hogy mégiscsak élnek. Mi van akkor, ha valaki mégis segített nekik, nagyuram? Levette róluk a pántot, és most szabadon futnak?
- Kire gondolsz, kislány?
- Kryssára – bökte ki Mala. Rendall elmosolyodott.
- Kryssa ugyanúgy nem kockáztatta volna Lyniát. Mindemellett ma reggel elhagyta a várost.
- Lóháton vagy hajón, nagyuram?
- Is-is. Hajóra szállt, de vitte magával a hátasát.
- Hajóra szállt... Nagyuram, kérlek, engedélyezd, hogy még egyszer körülnézhessek Tristan fogadóbeli szobájában. Tudom, hogy már elhoztuk onnan a fiú holmiját, de hátha találok valami érdekes szimatot. Ugyanakkor, kérlek, ellenőrizd azt a helyet, ahol Danii obszeszites medálját tartod.
Rendall elgondolkodva nézett rá.
- Miért is egészen pontosan?
- Mert ő Kis Róka, nagyuram. A Világ legsunyibb tolvaja. Ő nem engedelmeskedett neked. Nem csatlakozott hozzád. Nem köti esküvarázsos szerződés.
- Arra gondolsz – kezdte lassan Rendall -, hogy az a gyűrű valójában már nem volt Tristan-nél, mikor a verembe került, hanem tegyük fel, kiesett a zsebéből, miközben veled harcolt? Hogy Kryssa, meghallva reggel, melyik fogadóban volt a kölyök, odament, megtalálta, azután betört hozzám, ellopta Danii nyakláncát, vett egy jókora nyers húst...
- Vagy lopott... - szúrta közbe a lány.
- Vagy lopott – bólintott Rendall -, felszállt a hajóra, a gyűrűvel odateleportálta a két szerelmest, levette róluk a pántokat, a gyűrűvel és az egyik csuklópánttal visszateleportálta magát a palotába, visszatette a nyakláncot a helyére, majd megint a hajón termett? Ezek után rátette a húsra a pántokat, és bedobta a cápák közé?
- Igen, nagyuram – felelte Mala. - S mivel terve szerint halottnak hisszük őket, amúgy is tudjuk, hogy Annyka nem szökött volna meg, Lynia sem kerül bajba.
Rendall megvakarta az orra tövét.
- Érdekes teória. Ráadásul, az az érzésem, hogy áthatja a Kryssa iránt érzett, hmm... ellenszenved.
- Lehetséges, nagyuram... De ha igazam van, akkor Annykáék most azon a hajón vannak.
- Ó, nem – rázta a fejét Rendall -, nem hiszem. Kryssa visszaadott holmija között volt egy teleportkő is. Ha Kis Róka szöktette meg a szerelmeseket, már régen nincsenek azon a hajón. Nézd, Mala. A gyűrű kristálya csak azt teleportálja, akin pánt van. Csukló- vagy nyakpánt, egyremegy. A palotám összes titkos és nyilvános bejáratát fürkésző figyeli. Nem kaptam jelzést arról, hogy Kryssa járt volna ott azután is, hogy reggel elment.
- De vajon nála lesz-e az a teleportkő, miután visszajön, nagyuram?
- Biztosan. A helyében én szereznék egyet.
- De hát ilyen kövek nem teremnek minden bokorban...
- Ahova küldtem, ott igen.
- Na és igazlátó varázzsal esetleg?...
Rendall elmosolyodott.
- Ugyancsak a helyében én kitöröltetném a memóriámból a szöktetést. A helyét pedig megtölteném fals emlékekkel. Igen, lehetséges.
- Esetleg, ha most rögtön mennénk utána, nagyuram? Még akkor is, ha Annykáék már nincsenek a hajón, a nyomukat mindenképpen megérezném, és Kryssa sem töröltethette még ki az emlékezetét...
- Kryssa hajója órákkal ezelőtt kifutott, Mala - felelte a férfi. - Nem lehet odateleportálni, mert egyetlen mágus sem tudja a pontos helyét a fregattnak.
- Talán egy másik hajóval utánamenni...
- Utána lehetne menni, sőt, elébe lehetne vágni az első kikötőben. Csakhogy... Mala, Kryssa megbízást teljesít éppen. Elég kényeset. Jóval többet érőt két szökött és talán élő rabszolgánál. Nagyon nem ildomos ráirányítani a figyelmet.
- De akkor hogyan lehetne rábizonyítani? - kérdezte elkeseredetten Mala.
- Talán nincs is mit, kislány. De nem szokásom félrelökni a női megérzéseket, akármilyen komolytalannak tűnnek. Danii és Lynia esete csak erre a bizonyság. Menj, nézz körül a fogadóban, hátha megérzed ott Kryssa nyomát. Utána gyere a palotabeli dolgozószobába. Ha találsz nyomot, Kryssa után megyünk.
- Igen, nagyuram. - mondta lelkesen a druida. Annál csalódottabban tért vissza később a palotába. Nyugat felé már lemenőben volt a nap, jajrózsaszínűre festve meg a felhőket, miközben az ég egyre mélyebb kék árnyalatot öltött.
- Természetesen - biccentett Rendall. - Ma reggel járt nálam. Ellenőriztem a medált, ugyanabban a formában volt, ahogy odatettem. De vegyél róla szimatot.
Mala akármilyen alaposan is szaglászta követ, végül csalódottan rázta meg a fejét.
- Semmi... Én... Én sajnálom, az időpocsékolást, nagyuram.
- Sose tedd – mosolyodott el halványan a férfi. - Szeretem, ha az embereim gondolkodnak. Most nem jött össze. Majd legközelebb sikerül. De figyelj arra, hogy ne tereljen tévútra a saját ellenszenved.
- Igen, nagyuram...
- A pórok, bármilyen figyelmeztetést is kaptak előtte, sosem képesek elvágni családi kötelékeiket. Mindenképpen hazatérnek vagy legalábbis üzenetet küldenek a szeretteiknek. Márpedig Annyka igencsak szerette a szüleit, ugye jól gondolom?
- Igen, nagyuram - felelte Mala. - Sokat mesélt róluk.
- Remek - villant meg Rendall szeme. - Bár még sokat kell tanulnod az emberfogásról, a gyakorlatnál nincs jobb tanítómester. Beteszlek az egyik portyázó csapatomba. Menj kislány, és hozd el nekem Annyka családját, de legfőképpen az apját, és bárkit a céhéből, aki képes egyenes vonalban varrni. Én pedig majd megtudakolom a derék céhmestertől, mit tud a lányáról.
- Na és ha ők is eltűntek időközben?...
- Kell-e ennél fényesebb bizonyíték? - nevetett fel Rendall. - Akkor verd fel a nyomukat. Mindannyiukét. Amint Annyka megint előttem lesz, ki fog derülni, ki is segített nekik, ha volt ilyen egyáltalán. Jó vadászatot, farkaskölyök.
- Igen, nagyuram - hajtotta meg fejét a druida, és a vadászláztól csillogó szemeit egy pillanatra a férfiéba mélyesztette. Ismét meghajolt, és távozott. Rendall igencsak elégedetten nézett utána.
- Niko? - kérdezte végül Yoras.
- Tizenkettő egy tucat, uram – felelte hadnagya. - Mint az összes többi falu, amin idáig keresztül jöttünk. Gond nélkül lehet összeszedni őket.
Yoras halkan felnevetett.
- Gond nélkül, fiam? A fél Királyság van köztünk és Rashmad között.
- Valamint az a paladin rendház, ami mellett reggel jöttünk el – tette hozzá Ashlyn, Yoras mágusa. A félelf nő pár évvel volt idősebb Nikolasnál, gesztenyebarna haja és borostyánszínű szeme különlegessé és egyben furcsává tette szépségét. Yorast azonban mitsem érdekelte mágusa bája. Elsősorban tudása miatt támaszkodott rá, mindemellett külön szövetségesre talált benne Ynabel ellen, akinek lépéseiről Ashlyn mindig értesítette.
- Most nem is portyán vagyunk – mondta az elf. - Cassus történetének valódiságára vagyunk kíváncsiak.
- Nem tudom, uram – nézett bizonytalanul Niko. - Közel huszonötéves nyomot felderíteni... Az sem biztos, hogy élnek még Lynia nagyszülei...
- Ha ők nem is, a nagynénje igen – válaszolta Yoras. - Mindenesetre meg kell néznünk. A fedőtörténetünk a szokásos. A nevem Elderon, te a fogadott fiam vagy, Ashlyn pedig régi fegyvertársunk. Kalandozók vagyunk. Lynia bízott meg minket azzal, hogy felderítsük a múltját, mert felbukkant az apja, és szeretné tudni az igazságot. Mivel itt nem veszi magát jónéven Rashmad emlegetése, ahol köztudottan nem fordulnak meg kalandozók, annál inkább fejvadászok, a lány Evergrade-ben él Lord Erthov házvezetőjeként. Indulás.
A három lovas megindította hátasát és lassan beléptettek a falu házai közé. Hamarosan megálltak a fogadó előtt.
- A Fehér Kakas – biccentett Yoras. - Legalább ez még áll. Nem is rossz kezdetnek.
A fejvadászok leszálltak hátasaikról, és miközben a lovászfiú elvezette az állatokat, ők beléptek a fogadóba. Alkonyodott már, így a terem eléggé megtelt. Lárma, muzsikaszó, hangos nevetés, evőeszközök csörgése és kupák koppanása fogadta őket. Megjelenésükre kíváncsi szemek fordultak feléjük, de nem foglalkoztak igazán velük, megszokott látvány volt errefelé a kalandozó. Az egyik sarokban ülő köpenyes árny azonban annál jobban felfigyelt rájuk. Szürke szeme összehúzódott, majd csuklyáját észrevétlenül húzta a fejébe, és még jobban a homályba bújt. Yoras szeme körbevillant, majd áttörte magát a tömegen és a pulthoz lépett.
- Mi tetszik? - nézett rá a fogadós. Magas, erős felépítésű férfi volt, haja teljesen ősz, kék szemével barátságtalanul, jóformán szúrósan mérte végig új vendégeit.
- A nevem Elderon. Két társam Nikolas és Ashlyn. Vacsorát és ágyat kérünk – felelte az elf.
- Akad mindkettő – biccentett a kocsmáros. - Üljetek le. Húslevest tudok adni és kakaspörköltet tésztával.
- Pompás lesz – mondta Yoras.
- Italt?
- Én nem iszom – rázta a fejét az elf, mire a kocsmáros megvetően elhúzta a szája szélét -, de a társaim...
- Sör megfelel – mondta Nikolas.
- Én egy pohár fehérbort kérek – tette hozzá Ashlyn.
- Sör, bor, és friss víz a kútról. A lány mindjárt kiviszi.
- Ezenkívül beszédünk is lenne...
- Záráskor – mondta kurtán a fogadós. - Most nem érek rá.
Yoras szó nélkül bólintott, majd ismét áttörve magukat a tömegen leültek egy üres asztal mellé. Nikolas nyugtalanul nézett körbe.
- Mi baj van? - kérdezte tőle az elf.
- Nem is tudom... Valami nem tetszik nekem. Bizsereg a tarkóm, mintha figyelnének... Mintha valaki ránk vadászna...
Yoras elmosolyodott.
- Mi vagyunk a vadászok, kölyök. Azonkívül idegenek is. Természetes, hogy megnéznek minket maguknak. Főleg az a fickó a pultnál. Idáig érzem róla, hogy tolvajfogó. Jobb, ha ma ráülsz az ujjaidra.
Niko elvigyorodott.
- Nem állt szándékomban senkit sem megszabadítani az erszényétől ma este.
- Elég mogorva fickó a kocsmáros – jegyezte meg Ashlyn. - Hogy is hívják Lyna nagyapját?
- Timon – felelte Yoras. - Timon Merrigold. A kocsmáros kora láthatóan egyezik vele.
- A természete viszont a legkevésbé sem – mondta Niko. - Tőle biztosan nem a kedvességét örökölte. Bár azt értem, miért akar Lynia is ennyire fogadót. A vérükben lehet...
- Kétségkívül jóravaló – állapította meg Ashlyn, miután egy pillanatra kifehéredett az írisze. - Mint a fogadóbeliek többsége. Lehet, hogy a tüskés külső aranyszívet takar...
Ekkor elhallgatott, mert egy fiatal lány lépett oda hozzájuk, tálcáján kupákat és kancsókat hozva.
- Az italotok – mondta, és egyesével lepakolta eléjük terhét. - A vacsorát is mindjárt hozom.
- Mondd csak, mi a neved? - kérdezte Yoras, belehúzva a kupájába.
- Talia, uram. De ha női társaságra vágysz, azt nálunk nem találod meg.
- Eszembe sem jutott ilyesmi – rázta meg a fejét az elf. - Várnak otthon.
Talia rögtön barátságosabb lett.
- Remélem, nálunk is jól fogod érezni magad, uram, úgy, mint otthon.
- Bizonyos vagyok benne – felelte Yoras. - Hogy is hívják a vendéglátónkat?
- Merrigold, uram. Timon Merrigold. A feleségével, Marisha asszonnyal vezetik ezt a helyet.
- Mióta? - érdeklődött a férfi.
Talia felnevetett.
- Régebben, hogy én megszülettem. Mindig is Merrigold úr családjáé volt a fogadó.
- S gondolom, továbbadják a gyermekeiknek...
- Nem, uram – rázta meg a fejét a lány.
- Nincs gyermekük? - nézett az elf.
- Volt, de... régi történet már ez, uram. Jobb nem bolygatni a múltat.
- Olyan fájdalmas? - kérdezte Yoras együttérzéssel az arcán.
- Olyan régi. A témát ma sem szereti a gazdám.
Yoras elgondolkodott. Megfordult a fejében, hogy némi arannyal megpróbálja megoldani a lány nyelvét, de Talia arcán látta, hogy nem érne el vele semmit, jóval inkább gyanakvást szülne a további érdeklődése. Elvégre már kétszer is jelezték neki, hogy semmi köze hozzá... Szemmel láthatóan Tavia ugyanolyan hűséges Merrigoldhoz, mint Lynia a nagyúrhoz. Nem fecseg róla, a legkevésbé idegeneknek. Bólintott tehát, és ismét kupájába mélyedt. Talia látva, hogy nincs hozzá több kérdés, felvette hát tálcáját és visszament a pult mögé. Az elf követte pillantásával, és észrevette, hogy a lány halkan pár szót szól Timonnak, aki rájuk villantotta tekintetét, és bosszúsan felmordult, majd egy mozdulattal dolgára küldte a lányt. Az hamarosan eléjük tette vacsorájukat, félig várakozva is, ám Yoras most mit sem szólt, csak biccentett, és tányérjába temetkezett, két társával együtt. Ám az első kanál mindhármójuknak megállt a kezében.
- Ez igen - villant össze a szemük.
- Minden elismerésem az ételkészítőnek – nézett fel Yoras Taliára, aki büszkén elmosolyodott, és bólintott.
- Átadom Marisha asszonynak. Örülni fog neki.
- Most már biztos Lynia öröksége – mormolta Nikolas. - Hihetetlen, hogy ilyen kincsek eldugott falvakban vannak, és nem a főúri udvarokban...
- Az élet rejtélye – értett egyet Yoras is, majd továbbkanalazott. Ashlyn nem fűzött hozzá kommentárt, hacsak kanala fürge mozgását nem lehet annak tekinteni. A vacsora végeztével Tavia megmutatta nekik a szobájukat, ám a fejvadászok hamarosan ismét lent voltak az ivóban, látszólag a bárdmuzsikát hallgatva és békésen idogálva, valóságban türelmesen várakozva a zárórára. Figyelmüket egyáltalán nem keltette fel a sarokban megbújó homályos alak, aki mindent meg is tett ennek érdekében. Bár régen elillanhatott volna, de feltett szándékában állt megtudni, mit akar itt a másik három. Azt jól tudta, hogy kicsodák és mi a mesterségük, de azt is, hogy túl mélyen bent vannak a Királyságban ahhoz, hogy portyára lessenek. Így ő is várakozott. Az idáig őt elrejtő tömeg azonban fokozatosan oszlani kezdett, és zárórakor már jóformán csak ők voltak a teremben. Mielőtt még észrevették volna, óvatosan felkelt a székéből, árnyékba húzódott, és a sarokba kuporodott. Talia takarítás közben az ő asztaláról is elpakolt, és feltette a székét, hogy fel tudjon mosni. A felmosó elől az árny a fogadót tartó egyik keresztfára telepedett át. Íját készenlétbe helyezve várakozott, arra az esetre, ha mégis felfedeznék ottlétét. Nikolas egyre nyugtalanabb tekintetével nem foglalkozott igazán, de Yoras rezzenéstelen, hűvös arckifejezésének tanulmányozásával annál több időt töltött. Tudta, hogy az elf is érzi jelenlétét, de egyelőre még nem tudja megítélni forrását, és azt sem, hogy valójában mit is érez. Lily Gordak csendesen elmosolyodott. Előbb-utóbb megtudod, Elderon uram. Ha rajtam múlik, az lesz az utolsó, mit megtudsz erről a gyönyörű Világról, és rólam. Egyelőre azonban én akarom megtudni, hogy mi a bánatos nyavalyát kerestek itt...
Egyelőre azonban úgy tűnt, Timon Merrigold erre a legkevésbé sem kíváncsi. Talia távozása után ő is indulófélben volt. Felemelte gyertyáját és jelentőségteljesen nézett vendégeire.
- Nyugodalmas jó éjszakát kívánok.
- Egy szóra fogadós uram – emelte fel az ujját Yoras. Merrigold összevonta a szemöldökét.
- Hosszú volt a napom, holnap pedig korán kezdek.
- Ez, attól tartok, halaszthatatlan – mondta csendesen az elf. Hűvös, szürke szemek mélyedtek el az elutasító kék tekintetbe. Hosszú pillanatokig néma csend volt, majd Yoras ismét megszólalt, látván, hogy még egy pillanat és Merrigold egyszerűen faképnél hagyja.
- Az unokádról van szó.
Az öreg megfordult.
- Nekem nincs unokám.
- A neve Lynia Kero. Az anyja után Lynia Merrigold.
Timon vállat vont, de mégsem lépett tovább.
- Gyakori név.
- Az anyja neve Carry Merrigold. A lányod, aki itt született, és ment el innen majd' negyedszázada. Egészen pontosan huszonnégy éve. Kocsmáros uram, van egy unokád, aki Mirtul huszonharmadik napján lett éppen huszonhárom éves. Ő kért meg minket arra, hogy derítsük fel a múltját. Szakítanál ránk pár percet?
Yoras kérése nem igazán kérés volt, jóval inkább parancs. Merrigold megfordult, és az elfre meredt. Szeme összehúzódott. Az elf kezével asztaluk üres székére intett. Az öreg lassan megindult, és leült a székre.
- Hallgatlak – tekintete gyanakvó és bizalmatlan volt. Yoras a háta mögött észrevette a konyhaajtóban megálló idős asszonyt, aki feszülten nézett rájuk. Teltkarcsú termete, világító kék szemei, érdekes arca volt, akár Carrynek, egykor szőke haját hosszúkás fonatba tekerte a tarkóján.
- Kérlek, asszonyom – bólintott neki az elf -, foglalj te is helyet.
Az idős házaspár egymásra nézett, majd Marisha is megindult az asztalhoz. Az egyetlen üres szék szélére telepedett, egyenes háttal.
- Van híretek Carryről? - szakadt ki belőle a kérdés.
- Marisha! - mordult Timon. Asszonya elhallgatott. Az elf biccentett.
- Van – mondta. - De attól tartok...
- Meghalt? - suttogta sápadtan Marisha. Yoras bólintott.
- Sajnálom. Már hat éve.
Timon mit sem szólt, de mintha egész testében megrokkant volna. Marisha arcán könnyek folytak végig, Yoras úgy becsülte, már huszonnégy éve mindennap.
- Hogyan?...
- A csillagoromi d'Hormes családnál szolgált végig, asszonyom.
- Fejvadászok... - mondta tompán Timon. - Hat éve pusztították el a fejvadászok. Alig pár napi járóföld... Csak pár napi járóföld! Soha egy szóval nem üzent haza!
- Hogyan is üzenhetett volna, Timon?! - csattant fel Marisha. - Kidobtad az otthonából! Mert gyermeket hordott a szíve alatt! Hogyan is jöhetett volna haza?! Az én drága kislányom! S most már soha többé nem jön haza!! Az átkozott büszkeséged miatt!
Timon rámeredt feleségére, de nem válaszolt. Ehelyett felállt, és a pulthoz tántorgott, majd rároskadt. Marisha a tenyerébe temedkezve zokogott. Yoras némán nézte. Nikolas végül a szájába harapott, és elővett egy zsebkendőt. Megfogta az asszony kezét, és lágyan beletette. Marisha a zsebkendőre, majd a fiúra nézett. Könnyein keresztül elmosolyodott, és beletörölte a szemét.
- Carry volt az egyetlen gyermekünk – kezdte csendesen. - Timon mindig fiút szeretett volna, de az istenek frigyünket csak kislánnyal áldották meg. De micsoda kislánnyal... - tette hozzá könnyes büszkeséggel. - Külsőre engem örökölt, de a természete éppen olyan volt, mint az apjáé. Egy tőről fakadtak. A konok, büszke, makacs Merrigold-vér folyt mindkettőjük ereiben. Teratheára, mennyit vitatkoztak ezek ketten! Soha egyikük sem hátrált volna meg. De mégis, Timonnak ő volt a szeme fénye. Óvta-védte volna mindentől. Nagyon szerette őt... De kifordult volna a sarkából a Világ, ha csak egyszer is kimutatja az érzéseit... Mikor Sunken megjelent a faluban, rögtön tudtam, hogy csak bajt hoz ránk. Szegény nővére befogadta, a férje mesterséget adott a kezébe, de neki csak a lányokon és ki tudja mi máson járt az esze. Az én Carrym fejét is elcsavarta egy pillanat alatt. Persze tiltottuk tőle, de ez csak olaj volt a tűzre. Timon többször is megfenyegette azt a kölyköt, hogy letöri a derekát, ha még egyszer meglátja Carry környékén. - Marisha keserűen megcsóválta a fejét. - Ezután már titokban találkoztak. Azután, az utolsó este... Carry megvárta a zárást. Az arca szokatlanul sápadt volt... Jó ideje gyanakodtam már, de mikor megtudtam az igazságot, úgy ért, mint a villámcsapás. Carry bejelentette, hogy állapotos. Persze az az átkozott gazember nem volt vele. Nem volt gerince felvállalni tettét... Timon... Timon nem bírta elviselni, hogy féltett gyermekéből megejtett nő lett. Házasság nélkül odaadta magát annak a senkiházinak... Egy utolsó, szörnyű veszekedés után Carry összecsomagolt, és elment. Huszonnégy éve. Huszonnégy éve semmit sem tudtunk róla, egészen mostanáig. Az utolsó szavaink haraggal váltak el...
Így ismétli meg a történelem önmagát, villant át Yoras elméjén, eszébe ötölve Lynia évekkel korábban Rendallnak megtett vallomása, mikor kiderült róla, honnan is származik. Marisha most ránézett.
- Azt mondtad... azt mondtad elf uram, hogy az unokánk él?...
- Igen, asszonyom – biccentett Yoras. Hallgatott pár pillanatig, majd ő is belekezdett a történetébe. - Miután innen elmentek, Carry és Cassus a környező falvakat, városokat járta munkáért. A lányotok keményen dolgozott, és azt hiszem... boldog volt. De csalatkoznia kellett...
- Otthagyta, ugye? - szólalt meg hirtelen Timon. - Az a rohadt gazember a végén csak otthagyta...
- Igen, Merrigold uram – felelte Yoras -, noha nem önszántából. De abban igazatok volt, hogy nem volt a lányotokhoz való. Sunkent elkapták Anvonban rablásért.
Timon ökle súlyosan esett le a pultra.
- Választást kínáltak neki: vagy levágják az ujját vagy öt évig szolgálja a károsultat. Ez utóbbit választotta. Carrynek hátrahagyott egy levelet, és behajózott.
- Szegény kislányom egyedül maradt... állapotosan... - sóhajtott fel Marisha.
- Úgy hiszem, kemény fából faragták – nézett rá Yoras. - Elszegődött a d'Hormes-családhoz szoptatós dajkának. Megszülte kislányát, és onnantól kezdve ott élt.
- Amíg a fejvadászok rájuk nem támadtak – mondta tompán Timon. Yoras bólintott.
- Igen. De Lynia megmenekült. Férjhez ment, és Evergrade-be költözött. Azóta Lord Erthov ételkészítője.
- Gyermeke van? - kérdezte Marisha. Yoras megrázta a fejét.
- Sajnos nincs. De talán jobb is így... Pár éve ugyanis megözvegyült.
Az idős házaspár szomorúan nézett egymásra.
- De boldog a helyén – tette hozzá Yoras. - Azt hiszem, nincs oka panaszra.
Lily odafent megvetően húzta el szája szélét. Az elf egy pillanatra értetlenül körülnézett, majd visszaterelte gondolatait a kocsmárosra és a feleségére.
- Na és hogy-hogy ennyi év után egyszerre eszébe jutottunk? - nézett rá Timon.
- Világéletében egyedül az édesanyját ismerte, kocsmáros uram – felelte Yoras. - Az apjának is csak a nevét tudta, semmi többet. Carry rólatok sem mesélt neki sokat. Talán azért, mert hazudni nem akart, de az igazsággal sem akarta fájdítani a szívét...
Merrigold a szájába harapott, míg Marisha arcát ismét könnyek hálózták be.
- Ám a huszonharmadik születésnapján furcsa látogatója akadt. Egy férfi, aki azt állította magáról, hogy ő Cassus Sunken, és meg akar ismerkedni a lányával. Lynia meghallgatta, majd hozzánk fordult. Lord Erthovnál bizalmi állásban van, hiszen ő az ételkészítője. Tudni akarta, hogy ki ez az ember, igazat állít-e vagy valaki ki akarja használni. Már teljesítettünk egy-két megbízást a lord számára, ezért megkért minket, hogy nyomozzuk ki a múltját.
- Főúri ételkészítő vagy sem, hogy van erre pénze? - meredt rá Merrigold. Yoras elmosolyodott.
- Egyrészt baráti szívességet teszünk Lyniának, másrészt költségeinket a lord fedezi. Ő is kíváncsi Sunken történetének valódiságára.
- Na és valódi annak a fickónak a története? - mordult fel Merrigold.
- Idáig igen, fogadós uram – bólintott Yoras. - Anvonban utánanéztünk Sunken perének. Minden pontosan úgy áll benne, ahogyan ő állította.
Halványan rámosolygott Marishára.
- Az is biztos, hogy Lynia főztje innen származik. Városszerte híres ételkészítő.
- Na és hogy néz ki? - kérdezte izgatottan Marisha. Yoras Nikolasra nézett.
- Csinos – bólintottak össze -, középtermetű. Váll alá érő hirtelenszőke haja van, és meleg világosbarna szeme. Én igazság szerint inkább Sunkenre lennék kíváncsi – fejezte be Yoras.
- Hogy néz ki a ti fickótok? - kérdezte vissza Timon.
- A haja és a szeme, az egész kinézete, mint Lyniáé. Amúgy korban olyan negyvenes.
A házaspár egymásra meredt.
- A hirtelenszőke haj stimmel – biccentett végül Timon. - De én huszonöt év távlatából meg nem mondom már a szeme színét. Amúgy is jóformán csak a hátát láttam, mikor elinalt előlem. De remélem, nem ő az igazi Sunken. Lynia bármilyen szélhámossal is jobban járna, mint a valódi apjával.
Yoras tűnődve vakarta meg az állát.
- Azért felismernéd, ha még egyszer látnád?
- Gondolom – rántott egyet a vállán a fogadós. - Bár ne felejtsd el, sok víz lefolyt már azóta a folyókon.
- A legjobb az lenne, ha velünk jönnél – nézett rá Yoras -, és a szemébe néznél annak a Sunkennek. Így biztosan meg tudjuk állapítani a kilétét.
Timon merev arccal nézett rá.
- Evergrade-be?
- Természetesen álljuk a költségeidet – az elf halványan elmosolyodott -, mármint Lord Erthov állja a költségeidet. S az unokáddal is találkozhatsz...
- Azért ez elég hirtelen döntés lenne – mondta lassan Merrigold.
- Gondolkozz rajta – tette mindkét tenyerét az asztalra Yoras. - Addig beszélek Sunken nővérével...
- Vele már csak a temetőben tudsz – rázta a fejét Timon. - Az egész családját elvitte a szárazbetegség még a télen.
Yoras bosszúsan rántotta meg a fejét.
- S elmegyek Csillagoromba is.
- Oda minek? - csodálkozott az öreg. - Hiszen csak a puszta falak állnak ott.
- Ki tudja – tárta szét a karját az elf. - Talán valami egyéb nyomra is bukkanunk. Egy hét múlva visszatérünk. Addig gondolkodj el a kérésemen. Úgy vélem, lesz elég időd dönteni.
Timon hosszasan nézett rá, majd biccentett.
- Rendben, elf uram. Egy hét múlva várlak. Addig is jó éjszakát kívánok.
- Köszönöm – mondta hirtelen Yoras -, de már most útnak indulunk.
- Ebben a vaksötétben?
- Teliholdas az éjszaka – mosolygott halványan az elf -, az utak pedig, úgy hiszem, biztonságosak. A mielőbbi viszontlátásra, fogadós uram.
Yoras ezzel felállt, és két társa nyomában kilépett a fogadóból. Hamarosan a távolodó lovak patáit lehetett csak hallani. Timon hosszasan nézett az ajtóra, majd felszólt a levegőbe.
- Az egész éjszakát ott akarod tölteni, vagy mégis úgy gondolod, hogy kifizeted a szobát? Szemmel láthatóan épp most szabadult fel egy.
A levegő megremegett a keresztgerendán és egy kecses alak fordult le róla. Ámultan nézett a fogadósra. Fejéről hátracsúszott csuklyája, felfedve fiúsan rövid, hollófekete haját és szürke szemeit.
- Hogyan?...
- Drága húgom – szakította félbe Merrigold. - Legalább kétszer annyi ideje vagyok fogadós, ahány esztendeje te láttad meg a napvilágot. Amennyiféle nép itt megfordult már, nem nagyon tud nekem egyik sem újat mutatni. Sem te, akiről messziről kiabál, hogy cserkésző vagy, sem ezek – intett a fejével az ajtóra -, akik hiába próbálják rejtegetni kilétüket, bűzlik róluk, hogy a legkevésbé sem kalandozók. Jóval inkább fejvadászok. Te pedig, kislány, rájuk vadászol.
Lily rámeredt a férfira.
- Hiszen elf... Honnan tudtad?
Merrigold kurtán elmosolyodott.
- Abban a pillanatban gyanús volt, ahogy belépett ide. A társai és közötte lévő viszony minden volt, csak nem egyenrangú. Te pedig, édes lányom, szinte rögtön kiszúrtad őket, miközben olyanná váltál, mint egy falikárpit. Ismerős, nemde?
Lily bólintott.
- Akkor legközelebb mondd meg neki, hogy túl könnyű a vértje ahhoz, hogy harcos legyen. Ugyanakkor túlságosan mágikus is. Lehet az örökségéből fakadóan könnyűléptű, de az öltözéke sóhajtásként nyel el minden neszt. Nem véletlenül lehet szüksége a csendre, különben nem adna ki érte egy vagyont. Elf tolvaj? Akit ráadásul egy erdőjáró tart szemmel? Aki ráadásul egyre kényelmetlenebbül érzi magát a társaival együtt, még a mágus is, noha fogalmuk sincs arról, hogy mitől? Olyannyira, hogy az éjszaka közepén inkább útnak indulnak, mint maradnak? Nos. Akkor most én kérdezek. Te ki vagy?
A lány kis ideig hallgatott, majd halkan megszólalt.
- Lily Gordak.
A fogadós biccentett, majd fejével kifelé intett.
- Elderon?
Lily a fejét rázta.
- Yoras.
- Hrmm. Evergrade?
- Rashmad – intett újra a lány. Merrigold csúnyán elvigyorodott.
- Ezek szerint Lynia sem létezik?
Lily ekkor azonban bólintott.
- De igen, létezik. Minden, amit mondtak róla, igaz volt. Csak éppen Rendall ételkészítője, nem azé az Erthové.
A férfi mereven nézett rá. Lily biccentett, a táskájába nyúlt, és elővett onnan egy piros kötéses könyvet.
- Nézd csak meg.
Timon elvette a lánytól, majd kinyújtott kezében tartva böngészte ki a címet.
- Lynia Kero ínyeskönyve...
Belelapozott, majd odaadta a feleségének.
- Marisha, ehhez te jobban értesz.
Az asszony okulárét vett elő, és beleolvasott. Egyre izgatottabban lapozott a könyvben előre-hátra.
- Timon – nézett fel ragyogó szemmel. - Ezek az én receptjeim. Persze, van bennük változtatás, de itt van a báránysült, amit még Carry talált ki. Lynia azt írta alá, anyám kedvenc étele. Ez igaz is!
- A végén van egy pár soros ismertető Lyniáról – mondta csendesen Lily. Marisha hátralapozott.
- Lynia Kero Csillagoromban született és nőtt fel. Jelenleg a rashmadi Rendall nagyúr szolgálatában áll, mint ételkészítő. Fiatalkora ellenére (e könyv kiadásának évében lesz huszonhárom esztendős) városának messzeföldön elismert ínyesmestere.
- Van ajánlás is – szólt megint a lány. Marisha most a könyv elejét nyitotta ki.
- Ajánlom Őméltóságának, Rendallnak, Rashmad nagyurának, kinek bátorítása nélkül e könyv nem születhetett volna meg, és Anyámnak, kitől mindent tanultam.
Csend borult a fogadóra. Végül Marisha becsukta a könyvet és gyengéden végigsimította. Timon elgondolkodott.
- Ezek szerint Cassus Sunken csakugyan feltűnt.
- Ezt nem tudom – felelte Lily. - Tél óta nem jártam Rashmadban. De nyomós oka lehet annak, hogy Rendall ideküldte a kémfőnökét és annak hadnagyát.
Timon megcsóválta a fejét.
- Ez az egész akkor sem áll össze. Az a fickó, aki Cassus Sunkennek nevezi magát, biztosan nem Cassus Sunken. De a lány, akit Lynia Keronak ismersz, sem Lynia Kero.
- Hogyan? - bámult rá Lily. Marisha csendesen elmosolyodott.
- Bár életet csak egy gyermeknek adtam, sok születésénél segédkeztem, és láttam őket felnőni. Segédkeztem az ő gyermekeik születésénél is. Sok családi botránynak is lehettem tanúja később. Kislányom, noha az okát nem tudom, de világos szemű szülőknek csak világos szemű utóda lehet. Márpedig Carry Cassusának szeme zöld volt. Nem barna. Az a lány nem a mi unokánk.
- De akkor mégis kicsoda? - horkant fel a férje. - S főleg, miért állítja magáról, hogy az? Honnan ismeri a mi Carrynk kedvenc ételét? Miért főz szinte teljesen ugyanúgy, mint te?
Marisha ismét lágyan, melegen elmosolyodott.
- Kedvesem, azért, mert ő Carry másik lánya.
Hallgatósága döbbenten meredt rá.
- Úgy érted – jutott lélegzethez Merrigold -, hogy Carrynek ikrei voltak?
- Dehogy, te mamlasz – nevetett a felesége. - Ha ikrei lettek volna, mindkét gyermeknek világos lett volna a szeme. De az a Lynia mégiscsak Carryé is. Őt is ugyanúgy táplálta a tejével, mint a saját vérét. Még mindig nem értitek? Lynia Kero valójában a d'Hormes-baba, akihez Carry szoptatós dajkának szegődött el.
Ismét mély csend ereszkedett rájuk.
- Paladin – suttogta végül Timon. - Rashmad vérszívója mellett egy paladin van...
Tekintete Lilyre villant.
- Tudtad, igaz?
Lily hallgatott. Végül halkan megszólalt.
- Csak azt tudtam, hogy úgy irtja a rashmadi vámpírokat, mint közönséges halandó a legyet. Csak azt tudtam, hogy ő szöktetett meg engem. Úgyhogy tőlem akárki is lehet, a végsőkig kiállok mellette.
- De mi lehet a mi Lyniánkkal? - kérdezte Marisha. Lily széttárta a karját.
- Azt hiszem – vakarta meg a fejét Merrigold -, erre csak a paladin tudná megadni a választ. Hogy is hívták... Derina.
- Talán épségben, biztonságban él valahol – vetette fel halkan Lily. A férfi szeme rávillant.
- Vagy talán ugyanúgy odaveszett Csillagoromnál, mint Carry.
- Nem biztos – tiltakozott Lily. - Rendall a fiatal lányokra mindig külön ügyelt. Ha Lynia, azaz Derina álcája már évek óta stabil, akkor az azért van, mert Lynia nincs annak az ogreivadéknak a karmaiban.
- Álljon meg a menet! - mordult fel a férfi. - Azt akarod mondani, hogy Rendall végzett Csillagorommal? Ugyanaz a Rendall, akinél most Derina szolgál?
- Igen – felelte egyszerűen az erdőjáró. - S bizton állítom, hogy Yoras is ott volt akkor.
- Megölte Carryt – suttogta tompán Marisha. - Megölte, mert túl öreg volt rabszolgának... Én meg vacsorát adtam neki...
- Ahogy Derina szüleit is megölte – tette hozzá Lily. - Derina értük is törleszt Rendall mellett. Bármi áron.
- Hogyan? - meredt rá Timon. Lily farkasszemet nézett vele.
- Legyen elég annyi, hogy Derinát nem véletlenül hívják Rashmad kincsének. Segítenünk kell neki.
Megint csendbe borult a fogadó.
- Tehát feltűnik egy fickó Rashmadban – szólalt meg lassan Timon -, aki kiköpött mása Derinának, és az apjának vallja magát. Azt kell mondanom, akkor vagy ténylegesen ő az apja, aki amúgy már hat éve meghalt, vagy valaki egészen más, aki a mi Lyniánk apjának állítja be magát.
- S aki pontosan ismeri Cassus és Carry történetét – tette hozzá Lily. - Honnan?
- Itt nem tudakolózott senki – csóválta a fejét Timon.
- Akkor csak az eredeti Cassustól – bólintott sápadtan Lily. - Márpedig, ha más is tudja ezt a világosszemű öröklődést, akkor a szélhámos ugyanolyan jól tudja Derináról a kilétét, mint Derina őróla.
Merrigold ismét csúnyán elvigyorodott.
- Csak éppen Rendall nem tudja.
- Nem ez a lényeg, Timon – rázta meg a fejét Lily. - Derina sosem fogja rámondani Cassusra, hogy ő egy szélhámos. Mert akkor az abban a pillanatban felborítja az álcáját. Derinának ez jóval fontosabb, mint az ál-Cassusnak. Félek, hogy felfogják őt használni...
- Rendall ellen – rántott egyet a vállán megint Timon. - Mi rossz van abban?
- Minden – felelte Lily. - Derina... ne haragudjatok, de nekem ez nem áll a számra... Lynia paladin. Nem is akármilyen. Nem Rendall ellen, nem csak Rendall ellen küzd, hanem az egész rabszolgaság ellen. A szélhámos pedig csak Rashmad nagyurát akarja eltávolítani, városának berendezkedését biztosan nem. S amikor már nincs szüksége többé Lyniára...
- Megöli – fejezte be sápadtan Marisha.
- Vagy rabszolgává teszi – nézett rá az erdőjáró. - Hidd el, asszonyom, ez utóbbi jóval borzalmasabb. Tudom.
A fejvadászok csendben lovagoltak. Már régen elhagyták a falut, de mégsem szólalt meg egyikük sem, noha gondolatokkal volt terhes az éjszaka. Végül Nikolas nem bírta tovább.
- Mi volt abban a fogadóban, uram?
- Nem tudom, Niko – rázta a fejét Yoras. - De mintha a falak is minket bámultak volna.
Ashlyn halkan megszólalt.
- Ha úgy érzed, valaki van a hátad mögött...
- … akkor valaki van a hátad mögött – fejezte be a kémfőnök ugyanilyen csendesen. - A fejvadászok alaptörvénye. Valaki folyamatosan figyelt minket az árnyékból.
- Egy másik tolvajt nem érzünk meg, uram – szólalt meg Nikolas tompán.
- De egy erdőjárót – nézett rá Yoras -, egy fejvadászokra kifent fogú erdőjárót – igen.
A három lovas egyszerre húzta meg a kantárt.
- Lily.
- Nos – szólalt meg csendesen, ám annál határozottabban Timon -, Derináért nem sokat tehetünk. Yorasért viszont annál többet. Szava szerint egy hét múlva visszatér ide. Szólok Sir Navalle-nek. Készen fogják várni.
- Kinek? - kérdezte Lily.
- A közeli paladinrendház főnökének – felelte Marisha.
- Biztos, hogy ez jó gondolat? - nézett rájuk Lily kétkedően.
- Egy inkvizítor mindig jó gondolat – horkant fel Timon. - Főleg egy fejvadászra.
- A leghatározottabban nem – rázta a fejét hevesen az erdőjáró lány. - Mindent tönkretennétek vele.
- Mi van? - meredt rá a férfi.
- Mind Rendallt, mind Yorast rég elkapták volna a paladinok, ha akarnák – kezdte csendesen Lily.
- Hát persze, hogy akarják! – mordult fel Merrigold. A lány felemelte a kezét.
- A Tüske a rabszolgaság ellen küzd. Nem egyes rabszolgatartók ellen, legyenek akár kémfőnökök vagy nagyurak.
- Bökd ki lányom, ne cifrázd – fonta karba Merrigold a kezét. Lily bólintott.
- A télen összefutottam Lady Vynylanne Ravenstone LaMartennel Királyvárosban. Ő az egyik vezetője a Tüskének. Azonkívül az apja a Királyvárosi Őrség kapitánya. Nekitámadtam, hogy miért van még mindig Rendall Rashmadban. Egyáltalán miért áll még mindig Rashmad. Az volt a válasza, hogyha egy tartót elmozdítunk, attól a rabszolgaság még ugyanúgy fenn fog maradni. Ráadásul éppen Rendall a kulcs ahhoz, mert ő pillanatnyilag a legerősebb, hogy béke legyen a Partvidéken. Az ő kezébe kell adogatni tehát szépen, lassan minden hatalmat, hogy amikor eltiporják, esély se legyen arra újra, hogy valaki rabszolgamunkával gazdagodjon meg. A gyermekkirály azonban nemcsak ezért nem támad Rashmadra. Azért sem támad, mert ezt a többi városállam, még az egyik legerősebb szövetségese, Goldengrass sem tűrné, saját szabadságát féltvén ezzel. Nagypolitika – rántott a vállán undorral Lily. - Rendallnak pedig szüksége van Yorasra. Amíg nem portyáznak a Királyság területén, addig nem nyúlhatnak hozzá. Még a Tüske sem. Yoras pedig ide nem azért jött, hogy portyázzon. Valaki Rendall ellen tör, és a Tüskének ez nem áll érdekében. Főleg, mert valaki Lynia ellen tör. De kétlem, erősen kétlem, hogy az inkvizítorok is ugyanígy gondolnák ezt a kérdést. Ők a törvényt védik minden áron. Még akkor is, ha ez hosszú távon a kárukra válik. Az egész Királyság kárára válik. Nem. A Világ összes egyszerű emberének kárára válik, akiknek potenciálisan rabpántot tehetnek a nyakába. Amúgy sincs ellene bizonyítékunk.
- Hiszen itt vagy te – bámult rá Marisha.
- Én aztán nem – nézett rá vissza ártatlanul Lily.
- Nem azt mondtad, hogy Yoras is ott volt Csillagoromnál?! - förmedt rá Timon.
- Csak hallottam – rázta meg a fejét a lány. - Másod-, harmadkézből, a mosókonyhában, rabszolgák csevegése közben. Egyikük sem volt ott. Én sem voltam ott. Egyedül Lynia volt ott. Ő pedig nem fog idejönni tanúskodni, nekem elhihetitek. Annál több tanút fog Yoras elővonultatni, hogy ő valóban Elderon. Az pedig még nem bűn, hogy Evergrade-t mond Rashmad helyett, hiszen ez utóbbi város neve egyáltalán nem cseng jól errefelé.
- De te tudod, hogy Elderon valójában Rashmad kémfőnöke – meredt rá Timon. - Te tanúskodhatnál ellene.
- Hidd el nekem, Merrigold uram, akkora én már rég nem leszek itt – nézett rá lágyan Lily. - Szökött rabszolga vagyok. Hamarabb pántot tennének rám, minthogy a tárgyalásig eljutnánk.
- Sir Navalle vigyázni fog rád...
- Ugyan, kérlek! - emelte fel a kezét az erdőjáró. - Ezek a fickók bárhonnan kilopnak bármit. Bárkit. Nem fogom én ezt megvárni. Ha szükség lesz rám, tanúskodni fogok. De csak akkor, ha a Tüske kér meg rá. Előbb nem. Lynia nem véletlenül van jóban Yorassal. Gondolom, őt is ugyanúgy felhasználja Rendall ellen, mint az összes többi átkozott emberét.
- Ha Lily a Fehér Kakasban volt végig... - kezdte csendesen Niko.Yoras feszülten gondolkodott. Végül megrázta a fejét.
- Tegyük fel, kihallgatott minket. Tegyük fel, elmondta Merrigoldnak, kik vagyunk. Ennél tovább nem fog jutni.
- A paladin rendházig sem, uram? - kérdezte Ashlyn. Az elf elhúzta a szája szélét, ami akár mosolynak is beillett.
- Mi alapján? Nem portyázni jöttünk.
- Lily elmondhatja, hogy ki vagy, uram - mutatott rá Niko.
- Kicsoda? - a mosoly lassan vigyorgássá változott.
- Rashmad kémfőnöke. Aki ellen elfogató parancs van érvényben a Királyság területén.
Az elf vigyora teljessé vált.
- Rögtön ti ketten vagytok a tanúim arra, hogy Elderon vagyok. Lily nem fog ellenem tanúskodni, mert jól tudja, hogy hamarabb találná magát ismét Rashmadban, pánttal a nyakában, minthogy egyáltalán ki tudná nyitni a száját. Előhúzhatnák a Tüskét is, ebben a pillanatban nekik sem áll érdekükben a lebukásom. Túl közel vagyok a nagyúrhoz, szükségük van rám.
- Na és a csendzugolyiak, uram? - kérdezte Niko.
- Ők is Elderonnak ismernek, fiam - hunyorított rá Yoras.
- Na és Jade Gordak?
Yoras most már nevetett.
- Őladysége a nagyúr pénzét veri el Goldengrassban éppen. Neki dolgozik. Nem fog ellenem tanúskodni, ha kicsit is félti a saját és főleg emberei biztonságát. Nem beszélve a drágalátos húgáról.
- Na és ha Lily úgy dönt, hogy saját kezébe veszi az ügyet? - vetette fel Ashlyn. Yoras arcán tőle merőben szokatlan, csúf mosoly tűnt fel.
- Bár megtenné. Különleges ajándékot vihetnénk haza urunknak. Hármunkkal szemben nincs esélye, ezt ő is tudja. Persze a szuka azt is tudja, hogy itt most biztonságban van. Nem kaphatjuk el, mert nem portyázhatunk. Most nem. Amúgy is, mire visszatérünk a faluba, a fejemet rá, hogy Lily már rég nem lesz ott.
- Akkor mit tesz, uram? - kérdezte rövid csend után Niko. Yoras elgondolkodott.
- Mindenképpen figyelmeztetni fogja ellenünk Merrigoldékat. Az öreg most már biztosan nem fog velünk jönni Rashmadba.
- De akkor hogyan fogja azonosítani Cassust? - nézett rá Ashlyn. Yoras vállat vont.
- Elteleportálsz Lyniához, és elkéred tőle a medállját.
- Nem is értem, miért nem hoztuk magunkkal már eleve - mormogott Niko. Az elf rásandított.
- Mert szerinted ideadta volna? A születésnapi ajándékát, amit az apjától kapott? Niko, még sokat kell tanulnod a nőkről.
- A nagyúr parancsára odaadta volna...
- Drága gyermekem - felelte Yoras kenetteljesen -, ebből is látszik, a nagyúr mennyire sokkal jobban ismeri a nőket, mint te. Soha nem ad ki olyan parancsot, amiről bizton tudja, hogy nem fogják neki teljesíteni.
- Lynia nem teljesítené a nagyúr bármilyen parancsát? - meredt rá a fiú. Erre már Ashlyn is felnevetett.
- Jaj, Niko. Sose nőjj fel.
Az elf és a félelf vidáman nézett az emberfiú megnyúlt, értetlen ábrázatára. Végül Yoras vágtába szökkentette lovát, és továbbindult Csillagorom felé. Ashlyn tüstént követte. A sor végén Nikolas lovagolt teljesen elveszett képpel.
- Akkor mit tegyünk? – nézett tanácstalanul Merrigold. Lily elgondolkodott.
- Semmi esetre se menj Yorasszal Rashmadba. Erős kétségeim vannak afelől, hogy vissza is térsz. Bár Rendall talán nem tenne pántot kedvenc ágyasa nagyapjának nyakába, én nem kockáztatnék. Bárkinek pántot tenne a nyakába, akitől egy dukátnyi hasznot is remél.
- Ágyas... - szörnyedt el Marisha. Lily bocsánatkérően nézett rá.
- Sajnálom... de ez az igazság. Ahogy mondtam, bármi áron.
- Paladin – bólintott Timon.
- Paladin – bólintott Lily is.
- De mindenképpen meg akarnak bizonyosodni Cassus kiléte felől – szólt most bizonytalanul Marisha.
- Igen – válaszolt rá Lily. - Talán készítenek róla egy képmást, nem tudom.
- Na és azzal mit csináljak? - kérdezte Timon. - Ismerjem fel, vagy ne?
- Ismerd fel – felelte az erdőjáró.
- Csakhogy ezzel Derinát is megtévesztjük – vetette ellene Marisha. Lily azonban megrázta a fejét.
- Derina tudja, hogy az a férfi nem lehet Lynia apja, ha már egyszer őrá hasonlít. Én pedig ezenközben felkeresem a Tüskét, és mindent elmondok nekik.
- Rájuk fogsz találni? - kérdezte kétkedve Merrigold. Lily elmosolyodott.
- Erdőjáró vagyok. Nincs az a nyom, ami észrevétlen maradna előttem.
- Viszont, ha az ál-Sunken megtudja, hogy tisztázódott, noha jól tudja, hogy mi nem ismerjük őt...
- Emiatt nem kell aggódni – rázta meg a fejét Lily. - Egyrészről huszonöt éve nem láttátok Cassust. Másrészről, neki csak kedveznek így a történtek.
- Miért nem jó az, ha rámondom arra a képre, hogy nem Cassus? - értetlenkedett még mindig Timon. - Derinának ezzel nem okozok gondot, hiszen csak az imposztort leplezem le, nem őt.
- Csakhogy az ál-Cassus elmondhat mindent a vallatása alatt Rendallnak – magyarázta türelmesen Lily. - Azt is, hogy nézhet ki az igazi Cassus. Azt is, hogy Lynia valójában Derina. Lyniára kell bízni, hogy elintézze a szélhámost a maga módján.
- Az ál-Cassus megbízói tudhatták volna, hogy Rendall utánanéz a dolognak... - mondta kétkedően Timon.
- Majd' huszonöt év telt el azóta, Timon – mondta lágyan Marisha. - Cassus akárhogy kinézhet most. Zöld a szeme vagy barna? Ki emlékezne ennyi idő múltán? Ráadásul nem él már a családja sem. Mi vagyunk az egyetlenek, akik felismerhetik, és mi sosem akartuk jobban megismerni. Hidd el, ha meglátod a képét, vagy akár élőben összetalálkoznál vele, magad is elbizonytalanodnál.
- Jóval kevésbé vagyok biztos abban, hogy nem fogom péppé verni azt a mocskot, ha megint idedugja a képét - mordult fel Timon. - A lányom gyilkosával édelegjek?!
- Nem ő gyilkolta meg Carryt, Timon - mondta gyengéden Lily. - A gyilkos, az igazi gyilkos a rashmadi lordság homlokpántját viseli. Ő volt az, aki saját kezűleg végzett minden csillagoromival.
- Az az elf gané pedig az ő embere! - mordult fel Merrigold.
- Nem az ő kezében volt a fegyver - fogta meg a karját Lily puhán. - De ha most tűrtözteted magad, te magad is részese lehetsz annak a máglyarakásnak, amit már jópáran a talpa alá készítünk. Mindkettőjük talpa alá.
- Vajon élni fogok még, hogy lássam, ahogy meggyújtják? - mormolta Timon.
- Nem ez számít - rázta a fejét Lily. - Hanem az, hogy valaki meggyújtsa. És Sinnemorára mondom, valaki meg fogja gyújtani!
Merrigold az erdőjáróra meredt. Kék szeme felvillant, majd lassan bólintott.
- Úgy legyen.
Kis ideig megint hallgattak, majd Lily körbenézett.
- Ideje nekem is indulnom.
- Biztos vagy abban, kislányom – kérdezte Marisha -, hogy egy hét alatt megtalálod azokat a paladinokat? Rashmad nagyon messzi van ide...
- A keze mégis elér idáig – morgott a férje. Lily elmosolyodott.
- Egy hét bőven elég nekem.
- De hát hogyan?...
A lány huncutul megütögette az orra tövét.
- Némi titkos cserkésző furfanggal. Sokat tanultam az elmúlt hónapokban. Az istenek áldjanak titeket.
- Téged is húgom – biccentett Timon. Lily az ajtó felé indult, majd megállt. Habozott egy pillanatig, végül megfordult.
- Lehet, hogy vér szerint nem a ti unokátok, de büszkék lehettek Lyniára. Amit útravalóként kapott az életre, abból innen is kapott.
Marisha ismét könnyezni kezdett, Timonnak pedig hirtelen meg kellett köszörülnie a torkát.
- Mondd meg neki, kislány, ha találkozol vele, hogy nálunk mindig otthonra lel.
Lily némán bólintott, majd kinyitotta az ajtót is kilépett rajta. Hamarosan az ő lovának dobogása is eltűnt az éjszakában. Az idős házaspár egymásra nézett, majd szinte egyszerre sóhajtottak fel.
- Tegyük el magunkat, asszony – dörmögte a férfi. - Holnap új nap vár ránk.
Marisha bólintott, és együtt felmentek a lépcsőn.
Lily hajnalig vágtatott keletnek. Végül egy sziklás-dombos vidékre érkezett. Óvatosan vezette lovát a kisebb-nagyobb kövek között felfelé a domboldalban, éles szemmel fürkészve maga körül környezetét. A kelő nap sugara végül megvilágította számára a keresett helyet. Két nagyobb szikla borult egymásnak, köztük akkora mélyedéssel, ahova egy ember be tudott húzódni. Lily leugrott a lováról, kezeit a sziklákra tette és halkan suttogott valamit. A fal előtte megremegett és széthúzódott. Az erdőjáró lovát vezetve ment be a nyílásba, ami azon nyomban össze is zárult mögötte. A lány azonban nem került elő a sziklák túloldalán. Nyomtalanul eltűnt a vidékről, mintha sosem járt volna ott.
Az erdőjáró körülnézett és elmosolyodott. A Rengeteg Erdő Menedékének törpéje igazat mondott. A Sziklamezőn belül igazi oázis tárult a szeme elé, dúsan növő fűvel, bokrokkal, csörgedező patakkal. Itt azonban nem tölgyfa állt a megfáradt vándorok rendelkezésére, hanem egy jókora sziklatömb. Az aljába vágott ajtó előtt egy hintaszékben ringatózva békésen pipázott egy félszerzet. A lány jövetelére felpillantott.
- Üdvözöllek a Sziklamenedékben, Sinnemora követője – bólintott. - Pihenj le közöttünk.
- Örömmel megtenném, barátom – felelte Lily -, de sürgős az utam. Tovább kell jutnom innen egy másik Menedékbe.
A félszerzet szeme először elkerekedett, majd huncutul megvillant.
- No lám csak. Még a Természet követői között sem tudják sokan ezt a kis titkot. Neked ki árulta el, kishúgom?
Lily elnevette magát.
- Ha elmondanám, már nem lenne titok, nem igaz?
A manó elismerően biccentett.
- Jól van, látom, tudod tartani a szádat. A kaput a túloldalon találod a patakparton, a béka mellett.
Lily pislogott egyet, de úgy döntött, nem kérdezősködik. A Menedékek őrzői fura fickók voltak, és bár jóindulatúak, imádtak rébuszokban beszélni. Akik azonban nem találták ki fejtörőiket, azokon nem segítettek tovább. Ess a talpadra, a Természetben is csak így maradsz fenn. Megkerülte a sziklát, és legnagyobb megdöbbenésére a patakparton egy hatalmas varangyra lelt, ki békésen napozott egy nagyobb kövön. Lily óvatosan közelebb lépett. A kétéltű várakozással nézett rá.
- Ugye, nem kell hogy megcsókoljalak? - kérdezte a lány gyanakodva. - Félre ne értsd, csak nem igazán vagyok nyitott új kapcsolatra mostanában.
A varangy megbántottan kuruttyolt, majd figyelmét egy arra röppenő szitakötő keltette fel, és hatalmas ugrással a vízbe vetette magát a rovar után. Érkezése előtt enyhén megremegett körülötte a levegő. Lily elmosolyodott. Leguggolt, kezeit a béka napozóhelyére tette, és újra suttogni kezdett. A patak feletti remegés egyre észrevehetőbb lett, majd megnyílt a kapu. Az erdőjáró azonban a Sziklamező kapujának másik kijáratát látta meg, így hát továbbkoncentrált, elméjébe idézve a kívánt célállomást. A levegő hullámot vetett, majd sötét, barnás-zöldes színbe borult, remegése abbamaradt. Lily megfogta lova kantárját, és átvezette a kapun.
- Remélem a kelet-rashmadi erdőben lyukadok ki, nem a Méreg-mocsár fenekén - mormolta magában közben. A következő pillanatban teljesen új helyre került. Első benyomása alapján hatalmas föld alatti üreg vette körül, amelyet óriásgyökerek szőttek át meg át. A világításról különböző föld alatt élő furcsa gömb formájú növények gondoskodtak, arany és zöldes fénybe vonva a termet. Az egyik fényforrás elsötétedett, majd előlépett belőle egy furcsa teremtés. Első pillantásra gyönyörű nőnek látszott, de közelebbről szemügyre véve feltűnt bőrének furcsa zöldes árnyalata, egészen sötétbarna szeme, és mélyzöld haja.
- Sinnemorára - suttogta akaratlanul Lily -, egy fatündér...
- Üdvözöllek, erdőjáró - mosolygott rá a Menedék őrzője. - A nevem Minesnatres. Nálam biztonságra lelhetsz. Ahogy barátokra is.
Kezével lágyan intett a barlang távolabbi részére, ahol az egyik növény fénye furcsa tárgyon csillant meg. Lily közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye a csillanást. Mikor rájött annak mibenlétére, lába a földbegyökerezett. A fény páncélon tört meg. Lily nagyot nyelt, majd halkan megszólalt.
- Tudtam, hogy rátok fogok találni, de ilyen gyors eredményre magam sem számítottam.
A páncélos elmosolyodott.
- A szükséget szenvedő mindig ránk lel. Régen találkoztunk, kisasszony. Gyere, ülj közénk, és meséld el híreidet.
Lily bólintott, és letelepedett a Tüske tagjai közé.
A paladinok csendben hallgatták az erdőjáró szavait, nem szakították félbe. Végül Desharik bólintott.
- Hálásak vagyunk a segítségedért, akárcsak a Merrigold-házaspárnak.
Lily közbevágott.
- Hosszú még az út, hogy én le tudjam róni minden kötelezettségemet Lyniának, s vele együtt nektek, lovagok. Ahogy, jól tudom, az az út is, míg soraitok közé vesztek.
- Ó, nem - mosolyodott el Aurel -, azt az utat már bejártad, kisasszony. Persze, ha magad is úgy gondolod.
Lilynek elnyílt a szája.
- Szövetség - mondta végül. - Veletek harcolok, de külön utakon, a magam módján. Hadd gondolja Rendall azt, hogy még nem találtunk egymásra.
Desharik bólintott.
- Magam is ezt ajánlottam volna. Most, gondolom, kíváncsi vagy arra, mi történt Rashmadban, mióta eljöttél.
- Hallgatlak - felelte a lány.
- A nővéred itt járt a Tavaszi Fesztiválon.
- Jade? - kerekedett el Lily szeme. - Mégis mit akart Rendall tőle?
- Ő sem értette sokáig. Persze a végén megtudta...
Lily elsápadt.
- Mondd, hogy nem esett baja...
- Ó, nem - emelte fel nyugtatóan a kezét Desharik. - Lady Jade jól van. Jelenleg éppen Goldengrassban tanul.
- Goldengrassban? Tanul?? - Lily ennél jobban már nem is lehetett meglepve. A lovag elfojtotta mosolyát.
- Igen, kisasszony.
- De hát... egyáltalán honnan van erre pénze?
- Bő kezű támogatója akadt - válszolt fivére helyett Aurel. Lily rákapta a tekintetét. Vissza kellett vonnia gondolatát a meglepetéseket illetően.
- Rendall?... - tátogta alig hallhatóan. Aurel bólintott.
- Jade Rendall pénzén tanul?! Goldengrassban?!
- Igen.
Lily a kezeibe temette arcát.
- Hogyan tehette ezt... - suttogta maga elé. - Hogyan... Mit akar ezért cserébe az a mocsok? - kapta fel a fejét hirtelen.
- Híreket - felelte lágyan Desharik. A lány megtört szemekkel nézett rá.
- Azt akarod ezzel mondani, lovag, hogy a nővérem Rendallnak dolgozik?
- Igen - felelte a férfi. Szája szélén mosoly tűnt fel. - Na meg persze nekünk is ugyanakkor.
- Hogyan? - Lily feladta minden prekoncepcióját a meglepetésekkel kapcsolatban.
- Goldengrassban Lady Jade első útja Ederához vezetett - könyörült meg rajta Aurel. - Őszintén elmondott neki mindent, amit elmondhatott. Felajánlotta, ahogy nekünk is korábban, hogy minden olyan hír, amit megtud, számunkra tudja meg elsősorban, Rendallnak legfeljebb mazsoláz belőle. Ugyanakkor segítséget is kért, hogy mindent megtudhasson a mérgekről és főleg az altatókról.
- Miért? - kérdezte kábán Lily.
- A későbbi kínos meglepetéseket elkerülendő - felelte most Vynylanne. - A rashmadi kellemetlen élménye után. Mindenesetre nővéred igazán lelkes diákja lett mind a goldengrassi Mágusakadémiának, mind magának Lady Ederának. Emellett bármilyen felmerülő ügyben megpróbál a segítségére lenni. Azt hiszem, igazán gyümölcsöző kapcsolat alakult ki kettőjük között. Ne aggódj miatta. Kitűnő mágus lesz belőle, sőt, mondhatom, már most is az. Azonkívül helyén van a szíve és az esze is.
Lily felsóhajtott.
- Életveszélyes játékba kezdett... Rendallt az orránál fogva vezetni...
- Lady Jade igazi túlélő - mondta most lágyan Aurel. - Ahogy az egész Gordak-vonal. Bízz benne.
Lilynek elakadt a szava.
- Némi gondom támadt a bizalommal az utóbbi időben - mondta végül csendesen.
- Tudom - felelte Aurel. - Kemény leckét kaptál, kisasszony. De szemmel láthatóan nem megtörtél, jóval inkább megerősödtél általa. Komoly segítséget nyújtottál nekünk az elmúlt hónapokban.
- Csak tettem, amit tennem kellett - mormolta a lány maga elé. Aurel elmosolyodott.
- Ennél többet nem is kívánhatnánk egy szövetségesünktől.
Lily felnézett rá, és lassan elmosolyodott. Rövid csend után ismét Desharik vette át a szót.
- Más híreink is vannak. Mégpedig a valahai társnőidről. Lavinát indítottál el a távozásoddal, egyikőjükön sincs már pánt.
- Hogyan? - csodálkozott rá Lily. Mi van ezekkel a meglepetésekkel?
- Bár azt nem mondhatnám, hogy mindegyiküknek jóra fordult volna a sorsa. Daniiről kiderült, hogy bűbájos, és megpróbálta átvenni a hatalmat Rashmadban, visszaadva az irányítást Evergrade kezébe. Hollétéről jelenleg nincs tudomásunk, de sorsa igencsak keserves lehet. Kryssáról kiderült, hogy sokkal értékesebb tolvaj, mint azt Rendall gondolta volna. Két hét... puhítás után, Annykával zsarolva rávette arra, hogy neki dolgozzon. Kis Róka azonban nem véletlenül kapta a nevét. Félig-meddig megmaradt szabadúszónak, nem lett a céh tagja. Nem úgy Mala. A Danii-ügy következményeként súlyosan, életveszélyesen megsérült, és csakúgy tudták életben tartani, hogy levették róla a pántot. Visszanyert szabadságáról nem volt képes újra lemondani, és ennek fejében fejvadásszá vált. Mára már a lelkében is. Olyannyira, hogy Annykát rávette arra, hogy időközben felbukkant kedvese rejtekhelyét elárulja neki, majd láncon vitte ura elé az ifjút.
Lily szólásra képtelenül nézett a lovagra. Az szomorúan bólintott.
- Annyka története azonban ezzel még nem ért véget. Kedvesével együtt megszökött vagy megszöktették, ez egyelőre homályban van még előttünk. De előkerült pántjaik tanúsága szerint a kikötő vizébe vesztek. Csakhogy... nincs holttest.
Az erdőjáró elgondolkodott.
- Nincs holttest, viszont van üres pánt. Van egy jóbarát, kiváló tolvajképességekkel, aki kívül-belül ismeri a palotát.
- Lehetséges - bólintott Desharik. - Nagyon is lehetséges. Bár... a Lék szerint Kryssa éppen aznap reggel hagyta el a várost. - Kék szemeivel mélyen Lily tekintetébe nézett. - Nem mondjuk ki a nevét, soha. Egymás között sem.
A lány bólintott.
- Ami viszont nem lehetséges, hanem biztos, hogy Rendall Annyka otthonára akasztja a fejvadászait. Ha másért nem, azért, hogy kiderítse, a pár valóban odaveszett-e vagy sem.
- Annyka városa a Shelilah-n van, a Sziget-vidéken - szólt most Aurel. - Túl sok időt venne el tőlünk oda az út, Vynylanne sem járt még arra. Hajót szerezni, megbízható legénységet... Elég baj az, hogy télre sem tudunk itt maradni.
- Miért nem? - kérdezte Lily.
- A fagy. A hó. Az élelem hiánya - sorolta Desharik. - A nyomaink hátrahagyásáról nem is beszélve. Hamar kiderülne a Menedék holléte. Ha be nem is jutnak, elég azt megvárni, hogy mi elhagyjuk.
- Utánanéztem a környéknek - mondta elgondolkodva az erdőjáró. - Van itt a közelben egy elhagyott várrom...
- Ismerjük - bólintott a lovag. - De ne felejtsd el kisasszony, rashmadi felségterületen vagyunk. Ha királyságbeli lovagok megszállnának itt egy várat... Olyan provokáció lenne, amit Rendall már régóta szeretne urunktól. Létezésünk a kezdetek óta feszültségforrás a két állam között, hogy finom legyek. Amúgy sem vagyunk annyian, hogy meg tudjuk védeni. Azért nem tudtak idáig lecsapni ránk, mert folyamatosan mozgásban vagyunk. Álló célpontnál nincs könnyebb. Arról nem is beszélve, hogy vannak kötelezettségeink másfele is, nem tölthetjük az egész évet a rashmadi erdőkben.
- Értem - bólintott Lily. - De Annyka miatt nem kell aggódnotok. Én odajutok, jóval hamarabb.
- Hogyan? - nézett rá érdeklődve Vynylanne. Ám az erdőjáró csak mosolygott és a fejét rázta.
- Nem beszélhetek róla. Csak az használhatja, aki magától rájön.
Vynylanne elgondolkodva nézett rá, majd a pontra, ahol Lily feltűnt. Végül ő is elmosolyodott.
- Kapuk a menedékek közt, jól sejtem?
Lily mosolya mit sem változott. A mágus továbbfolytatta hangos tűnődését.
- Mi Vidra segítségével jutottunk el a driádhoz. A druidánk azonban mit sem tud az átjárókról. Azt mondtad, csak az használhatja, aki magától jön rá, tehát nem beszélhetek erről vele egyenesen, mert akkor sosem kerülne birtokába ez a tudás.
- Nincs most itt? - nézett körbe Lily. Vynylanne a fejét rázta.
- Rashmadba ment éppen. Visszatérve a kapukhoz, attól tartok, egyedül a természet követői számára nyílnak meg. Jól van, tudom, hogy nem válaszolhatsz. Azt viszont biztosan elárulhatod, mi a helyzet egy renegáttal?
Lily lassan szólalt meg.
- A menedékek a természet összes gyermeke előtt nyitottak, kövessék akár Sylvanust, akár Sinnemorát. Legyenek jóravalók, neutrálisok vagy gonoszak, amíg békével érkeznek, békére és biztonságra találnak odabent. Leginkább más istenek szentélyeihez tudnám hasonlítani ezeket a helyeket, az őrzőket pedig a papjainak. Ám ha valaki egy menedékben belül a másik ellen tör, akár egy rézgarast is emeljen el, az egyik legsúlyosabb bűnt követi el. Az őrző kiveti, és örök életére megtilthatja az újbóli belépést. De nemcsak abból a menedékből zárják ki, hanem az összesből. Ugyanez érvényes akkor is, ha a harc még odakint kezdődik el. Az üldözött, ha ismeri a megfelelő szavakat, bejuthat, még akkor is, ha nem a Természet követője, az üldöző azonban akkor sem, ha ő az lenne. Az őrző azt is megválogathatja, kit enged be magához. Akinek lelkét torznak találja, és azt érzi róla, hogy a természet óvása már csak másodlagos neki, azt is kirekesztheti. Mindenhonnan. Végleg.
A lovagok egymásra néztek, majd Aurel furcsa mosollyal szája szélén szólalt meg.
- Azt kell mondanom, először örülök Párduc hatékonyságának.
- Ezek szerint Mala ténylegesen is átfordult? - kérdezte Lily. Aurel bólintott.
- Gonosszá vált. Ha más nem is, az fényes bizonyíték erre, hogy ő maga hozta azt a fiút ura elé. Rendall pedig beletette abba a portyázó csapatba, amelyik Annyka szüleiért indult Shelilah-ra.
Az erdőjáró szeme felvillant, majd megmozdult, hogy felálljon.
- Készen fogom ott várni.
- Várj! - emelte fel a kezét Vynylanne. - Nem Malát kell elsősorban elkapni, hanem Annyka szüleit biztonságos helyre vinni. Mégpedig úgy, hogy Rendall Annykáékat se keresse többet.
- Mi a terved? - nézett rá az erdőjáró. A mágus gondolataiba merült, majd lassan elmosolyodott.
~~~
Lily kilépett a vízesésből, hátasát kantárszáron vezetve. Mögötte a sziklafal ismét összezárult. Az erdőjáró átgázolt a tavon a legközelebbi partig, majd felült lova hátára. Körülnézett, és elmosolyodott. A táj gyönyörű volt, béke vette körül, mint mindig a természetben. Halkan cuppantott az állatnak, majd nekieredtek. Lily menet közben ismét végigpörgette magában, amit Deshariktól megtudott Maláról és saját tapasztalatait a fejvadászok módszereiről. Egy csapat általában hat főből áll, köztük egy mágussal. Mielőtt lecsapnának áldozataikra, egy-két napot az otthonaikban töltenek, hogy kikémleljék őket, létszámukat, erősségüket és természetesen a préda minőségét. Kémjeik általában neutrálisak, de ha úgy sejtik, nincs áldozatuk között mágiatudó, ezzel nem bajlódnak. Legtöbbször az éjszaka múltával, de még hajnal előtt csapnak le, mikor zsákmányuk álma a legmélyebb. Nyomaikat a házak felgyújtásával tüntetik el, na és persze a tüzet elterelésként is használják. Most azonban jóval óvatosabbnak kell lenniük. Annyka szülei az egyik tengermelléki dáma fennhatósága alatt állnak, mint az egész sziget is. Általában az uralkodók megállapodnak arról egymással, hogy a másiktól nem szereznek rabszolgát. Általában. Azonban elég gyakran felejtik el ezt a megállapodást. Viszont ha szemet vetnek a tiltott gyümölcsre, ezt mindenképpen úgy teszik, hogy kilétük titokban maradjon. Ha mégis elkapnák a vadászaikat, mossák értük kezeiket, és egyéni cselekedetnek állítják be az esetet. Mala csapata is Kyrst egyik kereskedőjének hajóján indult el Shelilah szigetére. Természetesen az illető régóta Rendall kirakatembere volt, de ha a rashmadi nagyúr lobogója futna be a kikötőbe, az rögtön gyanút szülne és éles szemekkel követnék minden mozdulatukat. Lily bólintott, ez lényegesen leszűkíti a vadászok mozgásterét, ugyanakkor megnöveli az övét. Ha minden kötél szakad, még mindig elmehet Lady Shelilahhoz, és a menekülő rashmadiak nyomába akaszthatja. Mivel a város jó pár órányi lovaglásra volt a menedéktől, az erdőjárónak volt ideje átgondolni azt is, amit Lady Vynylanne-től hallott a helyről. Shelilah a Sziget-vidék egyik tagja volt, melyek laza szövetségben álltak egymással. Egymással állandóan huzakodtak a hatalom megszerzéséért, de minden külső ellenlábassal szemben közösen léptek fel, saját jól felfogott érdeküket tartva szem előtt: ha kijátszanák egymást bármely kivülállónak, hatalmuk csak ideiglenesen növekedne és mindenképpen a behatoló sarka alá kerülnének. Annyka és családja lakhelyének uralkodónője Lady Shelilah volt. Akár a sziget, akár az uralkodócsalád kapta a nevét a másikról, már a régmúlt idők homályába merült. Az bizonyos, hogy a kezdetek óta ez a család kormányozta a helyet. Gazdasága és jelentősége ebben a pillanatban közepes, bár ismét emelkedő ívbe került. A szigeten több város is épült, kisebb falvakkal körülvéve, de túlnyomó részét bejárhatatlan, sűrű erdőség uralta, az emberek inkább a partokon éltek. Thell-Jore, Annyka szülőhelye a második legnagyobb volt ezek között, nagyobb hajók számára is alkalmas kikötővel, ennek következményeként élénk kereskedelemmel, kézműiparral, na és persze helyet kapott itt az aréna és a vigalmi negyed is. A bajkeverők fékentartására jól képzett és viszonylag tisztakezű városőrséget állítottak fel, noha paladinok, mint bárhol, ahol élt és virult a rabszolgaság, nem voltak a szigeten, hacsak nem egy-egy kalandozó társaság tagjaként tűntek fel időnként. Az bizonyos, hogy a Tüske jelenléte ugyanolyan feltűnést keltett volna itt, mint Rendallé, a LaMarten-család ezért sem jöhetett ide. De azért az ő kezük is messzire elér, mosolyodott el magában Lily, és ez a kéz perpillanat szerény személyem. De bizonyosan nem én vagyok az egyetlen. Sir Desharik nemcsak Rendall palotájának őreiről, hanem a rabszolgáiról is mindent felderített, ahogyan azok Lynia látószögébe kerültek. A Léket védeni kell, és nem mindegy, kik veszik körül. Nem lepődnék meg, ha a jó lovagok régóta tudnának Csendzugoly titkáról is... Mégis, soha, egy szóval sem említették, vagy környékeztek meg engem vagy akár Jade-t egy-két mágikus darabkáért. Nem is vallana rájuk... Nos, mit is lehet tudni Annyka családjáról? Furrierék neves szűcsök voltak generációk óta. Annyka apja, Namir, maga a céhmester. Megbecsült, befolyásos és főleg gazdag polgára városának, szava és helye van a Céhek Tanácsában. Három legényt és egy inast foglalkoztat, ezek egyike volt Tristan. Az inas pedig nem más, mint Ramir saját fia, Vicko, Annyka tizenhárom éves öccse. Velük él még a céhmester özvegy anyósa is, valamint egy (szabad) cselédlány. Lily feladata kettős. Egyrészt a család megvédése, másrészt Mala és csapatának elkapása, egy hírmondó megőrzésével, kit a szöktetés Tüske általi változatával küldenék haza az istenek hírével. Amennyiben Annyka és Tristan minden észérv ellenére feltűnne a szülői házban, az ő védelmük is Lilyre hárul. A lány megcsóválta a fejét. Bármennyire befolyásos polgár is Furrier, itt nincs biztonságban. De elég kevés az esély arra, hogy egy jöttment erdőjáró rá tudja venni hogy kitépje gyökereit, és egész máshol kezdjen új életet. Lily Lady Edera Goldengrass-pecsétes meghívására gondolt, mely táskájában lapult – Vynylanne körülbelül egy órán belül megszerezte némi teleportálással. A lány a szája szélébe harapott. Bajsejtelme szerint igazi hatással a céhmesterre egy fejvadász támadás lenne. Rá kell engednie a házra az emberfogókat. Csakhogy ez nagyon is kétélű dolog, és könnyen a visszájára sülhet el. A kockázat hatalmas, Rendall fejvadászai körükben a legkiválóbbak közé tartoztak. Nem véletlenül uruk az egyik legjelentősebb rabszolgakereskedő, van áruja bőven...
Lily végül kiért az erdőből, és meglátta a távolban a tengert, valamint a parton álló világítótornyot. Biccentett magában és nekieresztette lovát. Hamarosan már a házak között lovagolt, éles szemmel fürkészve a járókelőket. Megkereste a szűcsmester otthonát, majd megállás nélkül ment tovább a kikötőbe. Megnyugodva látta, hogy a keresett hajó még nem érkezett meg. De sok ideje már nem lehet... Körülnézett a parton, majd észrevett az egyik mólóoszlopon tollászkodó sirályt. Gondolataival kapcsolatba lépett vele, minekutána a madár szárnyra kapott és elrepült a tenger felé. Lily követte a tekintetével, amíg elveszett a látóhatáron, majd megfordult, és visszament a városba. Úgy becsülte, van még jó pár órája. Most meghúzta a kantárt a szűcsmester házánál, leugrott a nyeregből, és bekopogott. Fiatal lány nyitott ajtót, kíváncsian szemlélve a látogatót.
- Furrier mesterrel beszélnék – mondta neki Lily. - Az ügy sürgős, és – bizalmas.
A cseléd bólintott, bevezette Lilyt a ház szalonjába. Hamarosan Furrier is megérkezett. Annykához hasonlatosan neki is sötét haja, kék szeme volt, ruháján köténnyel. A negyvenes évei közepén járt.
- A lány azt mondta, sürgős és bizalmas. Miről van szó? - kérdezte egyenesen.
- Mester uram, a nevem Lily Gordak. Ismerem a lányodat, Annykát. - Lily egy pillanatig elhallgatott, majd beharapta szája szélét. - Rashmadból.
- Annykát? - kérdezte óvatosan a mester. - Honnan ismerheted? Meghalt. A tengerbe veszett évekkel ezelőtt.
- Mester uram – mondta csendesen Lily. - Ahogy azt te is jól tudod, Annykát két éve rabszolgának vitték el. Különben nem ment volna utána Tristan...
- Az a fiú bolond volt – vágott közbe Furrier. - Nem hitte el az igazságot. Nem akart belenyugodni. Ment a saját feje után.
Lily farkasszemet nézett az öreggel. A tekintetében nem látott fájdalmat, csak dacot és védekezést.
- Itt van – suttogta a lány egyszerre döbbenten. - Az a bolond fruska mégiscsak eljött ide...
- Nem tudom, miről...
- Furrier uram – vágott most Lily a másik szavába -, egy rashmadi rabszolgavadász hajó tart ebben a pillanatban is a partok felé! Annykáért és érted jönnek!
Furrier keresztbe fonta a karját.
- A lányom meghalt. Nem tudom, ki vagy, és miért háborgatsz ezzel, de kívül tágasabb!
- Apám... Lilyben megbízhatsz. Ha eljött ide, annak jó oka van.
Mindketten az új hang felé fordultak. Az ajtóban Annyka állt, mögötte Tristannal. A lány halvány mosollyal folytatta.
- Márpedig Lady Lily Gordak számára egyetlen jó ok ekkora út megtétele: hogy Rendall ellenében tegyen. Ő sosem dolgozna neki.
Lily csak nehezen jutott a hangjához.
- Hagyjuk ezt a ladyt – mondta zavartan intve a kezével. - Egyszerű erdőjáró vagyok, semmi több.
- Egyszerű? - nevetett fel Annyka beljebb lépve. - Egyszerű erdőjáró nem szökik meg Rendall palotájából, és vezeti orránál fogva annak legjobb embereit azóta is!
Furrier Lilyre bámult.
- Te is, húgom?... - kérdezte. Lily bólintott.
- Igen, mester uram. Én is a rabszolgája voltam.
- S mindannyiunk közül te kaptad a legtöbb borzalmat... - suttogta Annyka. - Mégsem törtél meg soha. Most már látom, igazad volt. Bezzeg én rögtön engedelmeskedtem neki mindenben...
- Ezért is bírtad ki olyan sokáig, erővel - mondta határozottan Lily. - Ezért nem tört meg soha a lelked. Ezért lehetsz most itt. Ne kárhoztasd magad, nővérkém.
Annyka szeme elkerekedett.
- Nővérkém? - kérdezte csillanással a szemében. - No, ezt sem hallottam még tőled...
Lily zavartan félrenézett.
- Durva pokróc voltam veletek... Éppen veletek... Csoda, hogy még szóba állsz velem...
Annyka közelebb lépett, és lágyan megszorította Lily kezét.
- Most én mondom azt, hogy ne kárhoztasd magad emiatt. Jól tudtuk, min mész keresztül.
- Van lerónivalóm bőségesen, Annyka – nézett a szemébe az erdőjáró. - Ezért is vagyok itt.
Annyka bólintott.
- Hallgatlak.
- Nem lett volna szabad idejönnötök – kezdte Lily csendes szemrehányással a hangjában. - A szökevényeknek minden kapcsolatot el kell vágniuk, különben...
- Rendall halottnak hisz minket – vágott most Tristan a szavába. - Egy cápa gyomrában végeztük.
- Különben sem hagyom a családomat abban a tudatban, hogy rabszolga vagyok – tette hozzá Annyka. - Ezt egyszerűen nem tehettem meg. Úgy ítéltük meg, hogy Rendall leírt minket, és biztonságos idejönnünk. Arról nem is beszélve, hogy a nagyúr... úgy értem, Rendall nem véletlenül akarta Tristant annyira. A munkáját akarta. Ha pedig őt nem szerezhette meg, megszerzi a mesterét. Figyelmeztetnünk kellett apát.
Apja ingerülten felhorkant, de nem szólt semmit.
- Ó, nem, Rendall egyáltalán nem írt le titeket – nézett rájuk Lily. - Ráadásul van egy makacs kopója, ki szintén nem hitte el a halálotokat.
- Mala – suttogta Annyka. Lily bólintott.
- Ahogy mondod. Nem hagyja az első zsákmányát futni hagyni.
- De hát nem Mala is egy volt közületek? - kérdezte értetlenül Furrier. A két lány egymásra nézett és keserűen elmosolyodott.
- Most már közülük egy, mester uram – mondta halkan Lily. - Igaz lehet a mondás, hogy rabszolgából lesz a legjobb rabszolgavadász. Ezért sem maradhattok itt. El kell menekülnötök innen, minél előbb.
- Márpedig én nem megyek sehova – jelentette ki Furrier. - Itt van az otthonom, a gyökereim. Számítok annyit a városnak, a szigetnek, hogy nem engednek elvinni.
Annyka és Tristan felsóhajtott. Látszott rajtuk, hogy már régóta vitáznak ezen. Lily elővette táskájából a pecsétes levelet.
- Ez egy meghívó részedre és családod részére, mester uram – adta Furrier kezébe a tekercset. - Lady Edera de Winter örömmel látna titeket Goldengrassban. Házat, műhelyt, minden szükséges eszközt és segítséget biztosít a letelepedéshez.
- Goldengrassba menjek? – meredt Furrier, miközben kinyitotta a levelet és átolvasta. - Távolabbi helyet nem találtatok?
- A goldengrassi pajzs mindenkit megvéd – folytatta Lily. - Ott biztonságban lesztek. Rendall és senki más sem tudja rátok tenni a kezét.
- Édes húgom, nem kívánhatod tőlem, hogy itt hagyjak csapot-papot, és elmenjek az istenek háta mögé!
- Goldengrass növekvőben lévő, fejlődő városállam, Furrier uram. Mivel északon van, a termékeidnek is igen nagy lesz a keresete. Ezenkívül... Ott nincs rabszolgaság. Gondold meg, de ne töprengj rajta sokáig, mert...
Váratlanul kopogás hallatszott az ablaküvegen. Lily odafordult, majd kinyitotta az ablakot. A párkányon egy sirály toporgott. Míg a többiek elképedve bámulták kettősüket, addig Lily feszült figyelemmel hallgatta a sirály „jelentését”. Végül bólintott, táskájából elővett némi élelmet, a madárnak adta, ki ezután ismét szárnyra kapott. Annyka különös képpel nézett utána.
- Lepiszkította a párkányt. Ha ezt nagymama meglátja, nem kell már tartanunk Rendalltól...
Lily azonban meg sem hallotta.
- Kyrsti kereskedőhajó tart a kikötő felé, mester uram – nézett Furrierre. - Hajnalban kikötnek.
- Na és akkor – rántott vállat a szűcs. Lily megvakarta a füle tövét.
- Gondolom, tudod, Kyrst, bár nem papírforma szerint, de Rashmadhoz tartozik. Megkértem a sirályt, hogy keressen meg valakit nekem. Egy fekete bőrű, sokfonatos lányt. Megtalálta a fedélzeten.
Furrier még mindig közömbös volt.
- Az ilyen lányok rendszeresen előfordulnak, főleg ebben a térségben.
- Csakhogy, mester uram, azok a lányok a legritkább esetben vérfarkasok. Márpedig a sirályom – intett Lily az ablak felé -, megérezte benne a ragadozót.
Elhallgatott, majd döbbent hallgatóságára nézett.
- Igen – bólintott. - Mala a hajón van. Zsákmányra éhesen.
Egy darabig hallgattak, emésztették a hírt, majd Furrier szólalt meg ismét.
- Akkor sem mehetek el innen. Nyilvánvaló bizonyíték lenne Annyka életben maradására.
Lily ismét bólintott.
- Ez igaz, mester uram.
- Nahát akkor. Nincs miről beszélni. Szólok a városőrségnek, egy pillanat alatt elintézik őket.
- Ó, dehogyis nincs miről beszélni – rázta meg a fejét Lily. - A fejvadászok visszaverése csak egyik része a megoldandó problémának. Azt is el kell érni, hogy Annykáék szöktetőjéről elterelődjön a gyanú.
Annyka elsápadt.
- Csak nem gyanakodnak Kryssára?!
Lily felszisszent.
- Ezt meg sem hallottam. Annyka, minél többen tudják a kilétét, annál nagyobb bajba kerül! Soha ne ejtsd ki a nevét a szádon még egyszer!
Annyka értetlenül nézett rá.
- Itt biztonságban beszélhetünk róla. Különben is a családomnak joga tudni, kinek tartozunk hálával.
- Amit úgy tudunk a legjobban kifejezni, ha megvédjük. Ha valakit is elkapnak, addig vallatják, míg elmondja a titkot. Elfelejtetted már, mire képes Rendall?!
Annyka sápadtan rázta meg a fejét, és Tristan karjába kapaszkodott.
- Ezért is el kell innen mennetek – mondta csendesen Lily. - De addig is...
- Igen? - húzta fel a szemöldökét Furrier. Az erdőjáró elmosolyodott.
- Némi hamis nyom az ordasunk számára, és egy finom csali, hogy új csapára tereljük...
Furrier bólintott.
- Jól van. Meghallgatjuk a tervedet vacsora közben.
Másnap hajnalban a Markada kikötött Thell-Jore-ban. Rodon, a tulajdonos, megállt a lejárónál, és két testőrére nézett, kik vörös-sárga egyenruhában álltak mögötte.
- Indulhatunk?
Sheda, a fejvadászok parancsnoka bólintott.
- Indulhatunk.
Ránézett társára.
- Ne feledd. A vadászat sikere az előkészítésen múlik. Ne csinálj semmit meggondolatlanul. Egyelőre felderítjük a terepet. Körülvezetetjük magunkat a házban, a műhelyben, a raktárban. Mérd fel a létszámot, erejüket, mekkora ellenállásra képesek. Figyelj a zárakra. Nem hiszem, hogy lennének csapdák ugyan, de nem árt az elővigyázat. Akármit is veszel észre, parancs nélkül nem teszel semmit. Világos?
- Igen, kisasszony – bólintott Mala.
- Remek. Indulás.
A kereskedő két testőrének kíséretében elindult a part felé, majd belevesztek a tömegbe.
- Erre van a raktár – intett Furrier a kezével az egyik melléképületre, ami közvetlenül a ház mellé épült. - Kíváncsi vagy erre is, Rodon uram?
- Természetesen – biccentett a kereskedő. - A rendelésem nagysága függ a készleteid mértékétől. Nem kívánom a vevőimet sokáig várakoztatni.
- Értem – felelte a szűcsmester. - Gyere akkor velem.
Odalépett az ajtóhoz, zsebéből egy jókora kulcsot vett elő. Sheda eközben észrevétlenül megérintette Rodon vállát és egy másik, távolabbi épület felé intett a fejével.
- Na és ott mit tartasz, mester uram? - szólította meg Rodon Furriert a kérdéses épületre mutatva. Furrier felnézett a zárról.
- Semmit. Fáskamra. - Kinyitotta az ajtót, és kitárta vendége előtt. - Lépj be.
- Ti idekinn maradtok – pillantott Rodon „testőreire”, majd belépett a szűcs után a raktárba. Sheda a még mindig villámsújtotta Malára pillantott.
- Mindkettő? - kérdezte halkan. A druida lassan megrázta a fejét.
- Mindhárom.
Sheda döbbenten nézett egy pillanatig, majd tekintetében látszódott, megértette társa szavait. Lassan elmosolyodott.
- No lám.
Figyelmüket a házból kilépő asszony ragadta meg, kezében egy letakart tálcával. Furrier felesége röviden odabiccentett nekik, majd átment az udvaron, és belépett a fáskamrába.
- Étel – mondta csendesen Mala, rövid szimat után. - Sült hús, kenyér, sajt.
- Ahhoz képest, hogy szűcs házában vagyunk, jól vannak tartva az egerek – jegyezte meg Sheda.
- Kisasszony...?
A rajparancsnok bólintott.
- Menj oda, és nézz körül. De ne menj be.
Mala írisze kifehéredett válaszul. Menedékigét téve magára, nyugodt léptekkel indult a fáskamra felé. A varázs miatt senki nem vett róla tudomást. Mikor az ajtóhoz ért, hangokat hallott. Megállt, fülelni kezdett. Éles hallásával a legapróbb neszt is elkapta. Szája körül mosoly kezdett el játszani. Odabent Furrier asszony Tristannal és Annykával beszélgetett.
- Osszátok be egész napra, gyerekek. Apátoknak vevője érkezett, jobb, ha nem léptek ki innen, míg el nem megy.
- Honnan jött a vevő? - hallotta most Mala Tristan óvatos hangját.
- Kyrstről. Valami Rodon. No, egyetek már.
Székek húzódtak el, evőeszközök csörgése hallatszott.
- Mama – sóhajtott fel Annyka. - El sem mondhatom, mennyire hiányzott a főztöd.
Furrier asszony elégedetten felnevetett.
- Ugye, hogy egy anya csak jobban főz a te Lyniádnál is...
Annyka is felnevetett.
- Lynia lenne az első, aki ezt elismeri. Remélem, nem esett baja... Az istenekre, ha Rendall mégis elővette...
- Ne aggódj érte, Annyka – hallotta Mala most Tristan hangját. - Hiszen halottak vagyunk, elfelejtetted?
- Halotthoz képest aztán igazán jó az étvágyad – kuncogott Annyka.
- Bárcsak a megmentőtöket is meg tudnám vendégelni – szólalt meg most Furrier asszony. - Ha legalább a nevét elmondanátok, hogy az imáimba tudjam őt foglalni...
- Hiszen mi magunk sem tudjuk, mama, mondtam már – felelte Annyka. - Az egész nem is tartott tovább perceknél.
- Hihetetlen, hogy valaki ilyen fiatalon mágus legyen...
- Tristan is mester, mama. Pedig neki sincs még ősz szakálla...
Anyja felnevetett.
- Az már szentigaz. De hogyan is történt a szabadulásotok? Meséljétek el mindent, részletesen!
- De Furrier asszony, oly sokszor elmondtuk már – mondta most Tristan. Hangjában érződött a mosoly. - Még hányszor?...
- Nem tudom eleget hallani. S elég legyen ebből a Furrier asszonyozásból! Hamarosan a vejem leszel, így a fiam is! A gyermek pedig teljesítse az anyai kéréseket!
- Igen, mama – a mosoly most már határozottan kihallatszott Tristan hangjából.
- Nohát akkor, hadd hallom!
Újabb széket húztak el, Furrier asszony is leült.
- Rendben. Nos, miután az én szerető kedvesem lelökött a csatornába...
- Na és nekem még hányszor kell ezt visszahallanom? - érdeklődött most Annyka.
- Az istenek kegyelméből, remélem még hosszú-hosszú évekig, édes mátkám – nevetett Tristan.
- Ó nekem, micsoda házasévek lesznek ezek...
Mindhárman felnevettek, majd Tristan folytatta elbeszélését.
- Egyszóval, bár nem Annykán múlott, nem törtem ki a nyakamat. Megpróbáltam természetesen visszamászni, de alulról nem tudtam kinyitni a csatornafedelet.
- Persze, hogy nem, hiszen egy ládát húztam rá – kuncogott Annyka. - Ha már egyszer lekerültél, nem akartam, hogy visszagyere.
- Érdekes házasévek néznek ki nekem is... De folytatom. Hallottam, ahogy Annyka visszaszalad a fejvadászokhoz. Hamarosan újra lépteket hallottam, kutatás hangjait.Visszaugrottam a csatornába, és elkezdtem szaladni elfelé. A lépések közeledtek felém. Hátrafelé figyeltem, így teljes erővel futottam bele egy alakba.
- Hogy festett? - kérdezte izgatottan Furrier asszony. Mala odakint ugyancsak feszülten figyelt.
- Fiatal lány volt, mama. Egy nappal sem lehet idősebb nálam. Alacsony, karcsú testalkatú, sötét haja lófarokba kötve, szeme akár az őzé.
- Ahhoz képest, hogy beleütköztél, elég alaposan szemügyre vetted – mondta most csipkelődve Annyka. Tristan felnevetett.
- Nem sokáig bámulhattam pedig. Rám várhatott, mert megragadta a kezemet, kifehérítette az íriszét, és következő pillanatban megfordult velem a Világ. Mikor újra magamhoz tértem, a csatorna másik részében voltunk. Döbbenten bámultam a lányra, ki egyáltalán nem foglalkozott velem, arról bizonyosodott meg inkább, hogy egyedül vagyunk-e.
- Ki vagy te? - kérdeztem, mikor a hangomra találtam. A lány végre rám nézett és gunyorosan elmosolyodott.
- Nem látod a szárnyaimat? A mentőangyalod. El kell innen tűnnöd, minél előbb.
- Annyka nélkül nem megyek!
- Annykát visszavitték a palotába. Nem férhetsz hozzá. Ha kicsit is szereted, békén hagyod őt.
- Nem. Ha kell, az egész várossal szembeszállok érte!
A lány felnevetett.
- No lám, a lovag, ki megküzd a sárkánnyal a királylányért. Nem lenne ideje kinőnöd a mesékből?
- Ez nekem nem mese. Az életem. Nem hagyom itt Annykát.
A lány bosszúsan nézett, majd szemében vidám szikra csillant.
- Ez aztán az állhatatosság. Túl jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, nem érdemes vele vitatkozni. Nem vagy véletlenül paladinkadét?
- Szűcsmester vagyok – feleltem méltósággal.
- Ah. Értem. Jelek szerint egy fokkal sem épelméjűbb náluk. Nos, lovagom, mégis hogyan tervezed a királykisasszony megmentését?
Elővettem a korábban megszerezett gyűrűt, és felmutattam neki.
- Ezzel.
A lány tekintete érdeklődve felvillant.
- No lám csak. Rendall szeme. Nem is vagy olyan elveszett. Na és a pántot hogy akarod levenni?
- Van nálam csersav...
- Csersav?! Azt hiszed, az használ?
- Ha elég idő van rá...
- Idő? Drága hősöm, időd az, ami nincs! A szép hercegnő nyaka előbb fog átégni egyébként is, mint egy rabpánt! Ó, Lantern áldott mosolyára! Most már biztos, hogy be kell állnod paladinnak. Nekik vannak mindig ilyen ostoba terveik!
- Tudsz jobbat? - kérdeztem sértődötten. A mágus fújt egyet.
- Persze, hogy tudok jobbat. Majd én leveszem azt a pántot.
- Ezt már hallottam egyszer – hirtelen egyáltalán nem bíztam lányban. Az azonban különös tekintettel nézett rám.
- Ha Rendall embere lennék, elhoztalak volna az orruk elől? Még két pillanat és a markukban vagy.
- Amennyire tudom, rabszolga szerzésért a jutalom az ár tíz százaléka...
- Főembernek tizenöt – biccentett a mágus. - Ebben az esetben a palotába vittelek volna, nem erre a bájos helyre, nem gondolod?
- Akkor ki vagy? - kérdeztem még egyszer. Most elmosolyodott.
- Csak egy szúrós tüske. Kellemetlen, ha az ember nem bír megszabadulni tőle. Legalábbis a mi nagyra becsült nagyurunknak mindenképpen ez lehet a véleménye.
- Tüske? - suttogtam ostobán. Akkor már én is tudtam a létezésükről. A lány megint felnevetett.
- Csukd be a szád, mester uram, mielőtt olyasmi repül bele, amit nem szeretnél lenyelni.
- Hogyan találtál rám? - kérdeztem ezután.
- Kevés dolog van ebben a városban, amiről nem tudnánk. Rólad is elég hamar értesültünk, fiú. A parancsnokom, az a nemes lélek, úgy döntött, hogy segítenünk kell rajtad, akár akarod, akár nem. Főleg azután, hogy láttuk, Rendall második számú mágusa is megkörnyékezett. Nyomon követtelek, és végigélvezhettem az alakításodat a piacon. Mikor bizonyossá vált a katasztrófa, közbeléptem. Következő jótét feladatom, hogy megmentsem a te és kedvesed bőrét.
- Miért?
- Két okból. Rendall valamiért nagyon feni rád a fogát. Nekem pedig ilyenkor mindig az a csiklandó késztetésem támad, hogy kihúzzam a falatot a szájából. Másodszor... a rabszolgáknak tudniuk kell, hogy nem feledkezünk meg róluk. Törődünk velük, és ha módunkban áll, segítünk rajtuk. Sokára következik még el a napja, hogy az utolsó pántot is levegyük, és addig is reményt, erőt kell nyújtanunk számukra. Annyka megszöktetésével pedig nemcsak Rendallnak ütünk kényes pontjára, de a többieknek is megmutatjuk, hogy jelen vagyunk.
Megint döbbenten néztem rá. A gunyoros, hányaveti teremtés egyszerre komolynak és határozottnak tűnt. Gyors pillantást vetett rám, majd így folytatta.
- Ne terjeszd, hogy én is így gondolom, ártana a jó híremnek.
Odakint Mala mereven állt, a mosoly már nem volt a szája körül. Egy pillanat múlva azonban sötét láng csapott fel tekintetében. Annykáért persze megtettétek. Megtehettétek volna értem is, mégsem törődtetek velem. Álszent, képmutató banda! Nem veszem be! Nektek nem a rabszolga számít, lényeg, hogy a nagyúron üssetek vele! Figyelmét újra Tristan hangja kötötte le.
- Így hát megbeszéltem a mágussal, hogy éjszakára meghúzom magam, amíg ő papírokat és helyet szerez egy hajnalban kifutó hajóra. Nagyon ellenezte, hogy elmenjek a Kancsó és Kupába, de megmakacsoltam magam. Hátha mégis megszökik Annyka, hol keressen, ha nem vagyok ott? Mint később kiderült, a Tüskének igaza volt. Súlyos hibát követtem el ezzel...
A fáskamra belsejére csend ereszkedett, Mala semmit sem hallott.
- Tristan – suttogta végül Annyka könnyes hangon. - A súlyos hibát én követtem el. Milyen ostoba is voltam...
- Ne emészd rajta magad, kislányom – mondta lágyan az anyja. - Honnan is tudhattad volna?
- Onnan, anyám, hogy átállt a fejvadászokhoz! De hittem neki, mert hinni akartam neki! Mert másképp nem tudtam hogyan üzenetet eljuttatni Tristanhez... Mert a szívem mélyén reménykedtem abban, hogy nem fordult meg teljesen...
Mala most gúnyosan húzta el a szája szélét. Hát persze, nyuszikám. Ostoba vagy, mint a fajtád.
- Az ezután következőket kihagynám, mama – szólalt meg Tristan. - Elég legyen annyi, hogy ott voltam a veremben, pánttal a nyakamban, megláncolva.
- Ó, Tristan...
- Ám egyszerre megint megfordult körülöttem a Világ. A következő pillanatban egy hajó kabinjában találtam magam, Annykával együtt. Előttünk a Tüske mágus állt, szokásos gunyoros mosolyával. Odalépett hozzánk, és a pántok egy pillanat múlva lekerültek rólunk.
- Határozottan viszket a hátam - jegyezte meg eközben. - Nagyon igyekeznek kifelé a szárnyaim. Nos, gyerekek, készek vagytok a halálra?
- Csak álltam ott, szóhoz sem jutva – vette át a szót most Annyka. - Az egyik pillanatban még a mosókonyhában vagyok, dörzsölöm a zubbonyt, Mala arcát képzelve a helyébe, a másikban egy nagyképű csitri vigyorog előttem, a pántomat forgatva az ujja körül...
- Szép hercegnő – nézett rám. - Akár tetszik neked, akár nem, megszöktél.
- De Lynia...
- Ne aggódj miatta – intett türelmetlenül a kezével. - Lynia Rendall szeme fénye. Bármit is mondott nektek vagy neki, nem fogja megbüntetni a szökésed miatt. Főleg, mert halottnak fog tudni.
Ezután elővett egy nagydarab nyers húst, rátette a pántokat, a gyűrűt, és kidobta a kabinablakon.
- Jó étvágyat, kicsikék – nézett utána, majd Tristanhez fordult.
- A kis csecsebecsét a szobádban hagytad. Ez volt a szerencsétek. Őrült felfordulásra érkeztem meg reggel. Rögtön láttam, hogy farkast engedtél be magadhoz.
- Mennyire fején találtad a szöget – morgott Tristan. A lány megvakarta a tarkóját.
- Már megbocsáss, de még a kecskegidáknak is több eszük van nálad. Nos, most már nem bízok semmit a véletlenre. Képesek lennétek visszafordítani a hajót Rashmadba. Elteleportállak innen titeket. Hova akartok menni?
- Haza – szaladt ki a számon. A mágus szemöldöke a homlokára szaladt.
- A cápa gyomra után az lesz az első hely, ahol Rendall keresni fog titeket. Biztos, hogy nincs ennél több sütnivalód?
- Hát...
- Elviszlek titeket Evergrade-be. Onnan találjatok egy hajót Lavintriába. Az a legközelebbi hely, ahol nincs rabszolgaság. Eszetekbe ne jusson hazamenni.
- De hát a szüleim...
További szavakra azonban nem maradt idő. A következő pillanatban már Evergrade kikötőjében álltunk. A lány még egyszer ránk nézett.
- Ha Shelilahra mentek, leveszem rólatok a kezemet. Mentőangyal ide vagy oda, nem fogok állandóan utánatok futkosni, hogy kihúzzalak benneteket a pácból. Éljetek boldogul, legyen egy szakajtó kövér gyereketek, meg a többi.
- Mielőtt nyikkanhattunk volna, eltűnt. Még megköszönni sem tudtuk neki. Ahogy egyedül maradtunk, jöttünk rá, hogy még a nevét sem tudjuk. Csak azt, hogy minden szúrós tüskéje ellenére a lelke mindennél nemesebb.
Furrier asszony halkan szipogott.
- Sokáig gondolkoztunk, de végül mégis úgy döntöttünk, hogy ide jövünk – szólalt meg Annyka megint. - S a mi mentőangyalunk ismét küldött segítséget.
Anyja halkan felnevetett.
- Legalább olyan furcsát, mint ő maga, azt kell mondanom. Hogyan járhat egy nemeskisasszony ilyen ruhákban? Mint egy fiú...
Annyka is vele nevetett.
- Lily már csak ilyen, anyám. Tényleg, hol van most?
- Lement a kikötőbe. Megnézi a vendégünk hajóját, hogy megbizonyosodjon a jószándéka felől.
Mala megmerevedett. Hirtelen valaki megszólalt mellette.
- Eltévedtél, kisasszony?
A druida odakapta a fejét. Észre sem vette, hogy elmúlt róla az ige. Előtte egy fiatal kamaszfiú állt, hasonló kinézettel, mint Annyka. Persze, az öccse, Vicko, villant Mala agyába a felismerés.
- Csak az árnyékszéket keresem, fiú – szólalt meg rekedtes hangon, nehogy odabent Annyka felismerje a hangját. A némaságból arra következtetett, hogy a bentiek meglapultak, és most ők fülelnek kifelé.
- Ez a fáskamra – intett a kölyök a fejével az ajtóra. - Az árnyékszék amarra van.
- Most már mindegy – nézett a druida a raktárra. - Uram éppen végzett.
Ezzel otthagyta a fiút, és visszasietett a társaihoz. Vicko félrehajtott fejjel figyelte távozásukat. Ahogy apja visszatért és hozzájuk ment, rövidet koppantott a fáskamra ajtaján. A jelre az kinyílt, és a nyílásban megjelentek Tristanék. Kérdőn néztek Vickóra. A kölyök elvigyorodott.
- Csam-csam, nyam-nyam, hmmm, ez jól esett. Bevette szőrőstől-bőrőstől.
Namir a többiekre nézett.
- Készüljünk az éjszakára – szólalt meg csendesen. Hangja nyugodt volt, de szilárdan érződött belőle az eltökéltség, családjának utolsó vérig tartó védelme.
~~~
Kint az utcán a hajóra menet, Mala részletesen beszámolt Shedának a hallottakról. Az tűnődve forgatta magában a hírt, végül így szólt.
- Erről mindenképpen értesülnie kell a nagyúrnak. Ahogy a Markanára értünk, hazateleportálok. Addig figyeljetek az erdőjáróra. Senki nem hagyhatja el a hajót.
Szavait tett követte, és kisvártatva már Rendall rabszolgaházbeli dolgozószobájában állt a teleportáló mágussal. A nagyúron kívül még Lucas volt jelen, ki Yorast helyettesítette a távollétében. Rendall rezzenéstelen arccal hallgatta Sheda jelentését, majd elgondolkodott. Végül így szólt.
- Az erdőjárót mindenképpen el kell választani Furrieréktől, mielőtt lecsapnátok rájuk. Ki kell csalogatni onnan, ha másképpen nem megy. Mala cirkáljon a Markana és a szűcs háza között, majd csalja el maga után ki a városból.
- Nagyuram, hogyan fog Lily rájönni?...
- Meg fogják érezni egymás jelenlétét. Ahogy ti is. Lily erdőjáró ellensége mi vagyunk, fejvadászok. Yoras jelentése alapján a közelében kényelmetlen érzés fogja el a fajtánkat, mintha valaki figyelné, rá vadászna, mégsem tudja ennek pontos forrását vagy okát megjelölni
Yoras ugyanis, ahogy elhagyták Szeleshelyet, jelentést küldött Lilyről Rashmadba Ashlynnel.
- Ennek az érzésnek mekkora a hatótávolsága, nagyuram?
Rendall vállat vont.
- Remélem, kisebb a nyílvessző hatótávolságánál. Lily hírhedten jó íjász, figyeljetek oda majd erre is. Ha korábban kiszúr titeket, semmiképpen ne engedjétek, hogy visszamenjen a házhoz vagy szóljon a városőrségnek. De kerüljétek a feltűnést. Kint az erdőben azonban Mala már elkaphatja.
- Igen, nagyuram – hajtott fejet Sheda, majd mágusával együtt eltűnt. Rendall tűnődve nézte a helyét, nyelvével piszkálva fogait. Végül csak ennyit mondott:
- Obeya – de ebben a szóban minden érzése benne volt lánya iránt.
- Szóval mégiscsak a Tüske köpött már megint a levesünkbe, nagyuram – jegyezte meg Lucas. - Akárcsak Lily szökésénél. Ezek szerint ők tették el láb alól Markenut is, a jelenlét szellemében. Azon tűnődöm, nem okozhat-e ez Malánál lelkiismereti válságot?
Rendall vigyorra húzta a szája szélét.
- Nem hiszem. Jóval könnyebb másokat okolni saját döntéseink miatt, mint a tükörbe nézve felvállalni az elkövetett bűnöket. Amennyire azt a farkaslányt ismerem, még jobban fog a paladinokra orrolni, hogy megmenthették volna őt is, képesek lettek volna rá, mégsem tették. Ehelyett az általa most már mélyen lenézett Annykának nyújtottak segítő kezet. Azt se feledd, a barátai már kitaszították maguk közül. A Tüske is ellenségként tekint rá. Azt mondtad, Nina farkasa is kishíján rátámadt, tehát a természet gyermekei közt sincs már helye. Egyedül nálunk találhat közösségre. No persze, lehet, hogy tévedek. A szerződése csak az árulást torolja meg, a szökést nem. Ám ha mégis úgy dönt, hogy a bűnbánat érdekében vállalja a minden oldalról való kiközösítést...
Rendall nem fejezte be a mondatát, helyette gonosz mosolyra húzta a szája szélét. Lucas hasonló arckifejezéssel bólintott. Ura gondolatait most a másik szökevényre fordította.
- Lily Gordak, Lily Gordak... Mégis hogy tűnhetett fel Shelilah-n, mikor két nappal ezelőtt még Szeleshelyen rontotta a levegőt? Arról nem is beszélve, hogy Szeleshelyre hogyan került, hiszen a legutolsó hírek szerint a királyságbeli Rengeteg Erdőben volt? Érdekes rejtvény. Kíváncsi leszek a kicsike válaszára.
- Mégis vissza akarod őt hozatni, nagyuram? Na és Jade?
Rendall legyintett.
- Jade híreire sosem volt igazán szükségem, csak a látszatra, hogy nekem dolgozik. Addig foglalkoztattam volna amúgy is, amíg bizonyossá nem válok abban, hogy Lily felveszi a kapcsolatot a Tüskével. Ez most már kétségkívül megtörtént, Annyka szerint Obeya küldte őt hozzájuk. Amint az ikrek ismét a kezeim között lesznek, könnyen rábírom őket egy beszélgetésre kedvenc témámról. Egymással nyitom ki őket, és a két lányon keresztül végre rátehetem a kezem a saját lányomra, meg a díszes kompániájára.
- Na és a mithril, nagyuram?
Rendall elvigyorodott.
- Ez az egészben a legszebb. Mindkét Gordak-lány a rabszolgámként fog szolgálni, a vérvonaluk pedig velük végetér. Csendzugoly így az enyém lesz, annál is inkább, mert mindketten ellenem harcolnak, noha Jade-et szerződés köti. Bár látszólag nekem dolgozik Goldengrass-ban, az ottani forrásom szerint mindent feltárt Ederának, és jóval bennfentesebb lett annál, amilyen jelentéseket nekem küldözget. Még bizonyítékot sem kell hamisítanom ellene. S miután megvetettem a lábam a várban, a törpék választhatnak: vagy velem kötnek szerződést, vagy egyesével ölöm meg minden egyes megmaradt klántagot. A bányába meg leküldöm a druegarokat. Hmm. Nem is kínálok fel szerződést Morrinak. Sosem lesznek megbízhatóak. Nos, térjünk át más témára. Kiderítettél valamit Gideon Velenthonról és a Marie Elise-ről?
- Egyelőre még nem érkezett be az összes jelentés, nagyuram – felelte Lucas. - Ami idáig bizonyos, hogy az elmúlt másfél évtizedben keresztül-kasul bejárta a Vér-tengert, kereskedőhöz képest tisztességesen működött. Nincs csempészet, nincs rabszolgafogás, csak tiszta áru. Rashmadba fűszereket hozott.
- Nézz utána annak is, járt-e már itt korábban – gondolkodott el Rendall. - Piszkálja a csőrömet, mit keres itt egy tisztességes kereskedő.
- Üzletet, nagyuram – vont vállat Lucas. - Rashmad jelentős kereskedőváros.
- A legjelentősebb árucikkünk a rabszolga, fiam. Ide jó szándékú királysági hajó ritkán teszi be a lábát. De hamarosan erre a kérdésre is választ kapunk. Addig is, száz szemetek legyen Lyniára.
- Igen, nagyuram. Ahm...
- Nos?
- Ha, úgy értem, amikor Annyka ismét a kezdben lesz nagyuram... Mi a szándékod Lyniával?
- Annykát akarata ellenére szöktették meg, fiam, noha kétségtelen tény, másodjára már nem tért vissza hozzám, ahogy az kutyakötelessége lett volna.
- Eladod őt a Harfarkasnak, nagyuram?
Rendall elmosolyodott.
- Akkor kit lebegtetnék a többi lány szeme előtt? De majd kiókumlálok valamit. Ha már egyszer megígértem...
~~~
Alkonyat ereszkedett Thell-Jore-ra. Az utcák lassan elnéptelenedtek, csak a városőrség járőrei rótták szokásos köreiket. Csendes lett a kikötő is, csak a kocsmáikból szűrődött ki hangos ének- és muzsikaszó. A Markana lágyan hullámzott a mólónál, úgy festett, egy lélek sincs rajta. A fedélközben azonban annál nagyobb volt az élet. Sheda még egyszer eligazította embereit.
- A létszám a következő: Furrier és felesége, az asszony idős anyja, kamasz fiuk. Ők a házban alszanak az emeleten. Van még három szűcslegény, és egy cselédlány. A legények szobái a műhely mellett van, a lányé a konyha mellett az alsó szinten. A szökevények szállásáról nincs pontos tudomásunk, Annyka valószínűleg a felső szinten, a régi szobájában, míg a kölyök a legényekkel alszik.
- Nem együtt? - emelte fel szemöldökét az egyik fejvadász.
- Ezek erkölcsös emberek – rázta a fejét Sheda. - Addig nem engedik egymás közelébe a jegyeseket, amíg nincs esküvő. Az persze nem kizárt, hogy kisurrannak egy kis légyottra, úgyhogy ha nem találjátok őket a házban, nézzétek meg a fáskamrában. Ez összesen tíz ember, ötünkre. Ti ketten – mutatott két emberre – foglalkoztok az alsó szintel, a legényekkel és a cselédlánnyal. Tietek pedig az emelet. A művelet a szokásos: beosontok a szobákba, és tűt szúrtok az alvókba. Miután megvan a préda, a gyűrűkkel a Markadára teleportáljátok őket. Ezután körbenéztek a házban széfet keresve. Furrier módos ember, visszük az aranyait is. Én ezenközben összeszedem a raktárban található értékes szőrméket, a maradékot pedig felgyújtom. Gondot viselek a fáskamrára is. A nyomokat úgy állítjuk be, hogy szerencsétlen tűzeset végzett mindenkivel. A hátsó udvaron találkozunk, és Bron visszateleportál minket a hajóra.
- Na és mi lesz Lilyvel, kisasszony? - kérdezte valaki.
- Őt Mala fogja elkapni. Ne feledd – fordult a druidához -, ki kell csalnod az erdőbe, még a rajtaütés előtt. A városőrségnek nem szabad megsejtenie semmit. Ahogy Lilyre rátetted a pántot, fogd meg a kezét, és teleportáld magatokat a hajóra a gyűrűvel. Míg a népek az oltással lesznek elfoglalva, mi kifutunk a nyílt vízre. Kérdés?
Nem volt kérdés.
- Rendben. Mala, indulj. Jó vadászatot.
- Nektek is, kisasszony – bólintott a druida és elment. Bron elgondolkodva nézett utána.
- Nem túl korai egymagában küldeni egy erdőjáróra?
Sheda elmosolyodott.
- A nagyúr szerint nem. Ő pedig, elhiheted, tudja mit csinál. Rendben. Vegyük át még egyszer.
~~~
Malának nem kellett nagyon eltávolodnia a hajótól, mikor belevillant a Sheda által említett érzés. Felkapta a fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Nem érzett illatot, így lassan körbefordult, szélirányba állva. Fejét csalhatatlan pontossággal fordította egy köpenyes alak felé, ki az egyik kocsma mellett álldogált, az előttük kikötött lovak közelében. Mala körülnézett. A tér teljesen kihalt volt. Minek az erdőbe vinni, mikor itt is elkaphatom? S ezután személyesen tehetem a pántot Annyka nyakába... Óvatosan elindult a köpenyes felé, aki azonban a következő pillanatban megfordult, és egyenesen a szemébe nézett.
- Mala – szólt csendesen.
- Lily? - A druida sem emelte fel hangját, és bár egy teljes tér választotta el őket, hallásuk mindkettőjüknek kiválló volt; úgy értették egymást, mintha egymás mellett álltak volna.
- Rég nem láttalak már – mondta az erdőjáró.
- Bizony van már egy ideje – bólintott a druida, kényelmesen továbbsétálva az erdőjáró felé. - Mi járatban erre?
- Csak kószálok, mint minden erdőjáró. Hát te?
- Erre hozott az utam.
- Druidát a városba? Érdekes. Mint azok a hírek, amiket azóta hallottam rólad. Úgy látom, bármily furcsák is, mégis igazak.
- Sokfélét pletykálnak – vont vállat Mala tovább csalva a távolságot.
- A legkülönösebb pletyka mégis valósnak bizonyult. Érzem. Szóval csak fejvadász lett belőled. Furcsa... Nem lepődtem meg különösebben. A dúvad a bárányok közt akkor is dúvad marad, ha akarata ellenére húzzák rá a báránybőrt. Milyen érzés elárulni a legjobb barátaidat?
- Finom. Még finomabb pántot tenni a nyakukba.
- Látom, nagyon élvezed tartani a láncot. Mintha már el is felejtetted volna, milyen volt hordani... Megváltoztál, és nem előnyödre, noha korábban sem volt mire dicsekedned.
- Te viszont maradtál olyan, mint voltál. - Mala már a féltávot megtette, Lily azonban még mindig nem mozdult. - Azóta sem lettél aranynál fényesebb. Talán nem próbálkozol eléggé...
Lily durva mosolyra húzta a szája szélét.
- Te viszont hiába próbálkozol vele, egyre koszosabb leszel. Talán rossz helyen nyitod szét a lábaidat. Mi volna, ha a gazdád helyett inkább Lucashoz fordulnál? Ő aztán ragyogóra súrolna... Bár nem tudom, mit szólna ehhez – Lynia...
- Miért nem kérdezed meg tőle te magad? Odaviszlek szívesen. De abban kételkedem, hogy Lucas hozzád nyúlna. Attól tartok, a nagyúrnak sincs már rád gusztusa, bár ki tudja, az ő jó lelkét ismerve? Talán valamelyik félork azért megkönyörül rajtad. Szólhatok nekik az érdekedben...
- Maradj csak ölebke, gazdád talpának nyalásnál – nevetett fel Lily. - Ahhoz jobban értesz, mint a közvetítéshez. Vagy a fejvadászathoz.
Mala felmordult, és ugrott. Lily ugyanilyen hihetetlen gyorsan tért ki előle, és pattant fel az egyik kikötött lóra, ki egyáltalán nem volt kikötve. Az erdőjáró megfordult, és nekieresztette hátasát a druidának, menet közben húzva elő kardját. Mala az utolsó pillanatban vetődött félre, hogy elkerülje a patákat, és a pengét. Lily, anélkül, hogy megtorpant volna, ment tovább, kifelé a városból. A renegát a lendület erejével pattant fel, és eredt zsákmánya után. Farkasereje mellett korábbi láncon futásai is kitartóvá tették; erőlködés nélkül vette fel az iramot. A hajtás megkezdődött.
Mala órákon keresztül kergette Lilyt. Ahogy kiértek a városból, az erdő fái között átváltozott, és farkasként űzte tovább zsákmányát. Fülében dobolt vére, felpezsdülve a vadászat izgalmától. A hátas mind fáradtabb lett, egyre gyakrabban botlott meg, és lett emiatt egyre rémültebb is. Lily időnként vetett hátra egy-egy pillantást, hogy megtartsa az ugráson túli távolságot. Végül megkönnyebbülten villant meg a szeme, ahogy elérkeztek a tóhoz. Hiába segítették képességei a fejvadászok ellen, vérfarkashoz nem volt elég a tudása. De ha elérek a Menedékig... Ebben a pillanatban lova ismét megbotlott, és ezúttal a térdére esett.
- Fel! Kelj fel, barátom – húzta állásba a gazdája, és indította el megint. Ám a késlekedés végzetesnek bizonyult. Mala meglátva a kínálkozó lehetőséget, teljes iramba csapott, és érte be a szökevényeket, majd hatalmas ugrással rájuk vetette magát. Ló és lovasa felborult, Lily kirepült a nyeregből. Vértje megvédte a farkaskarmoktól, de a hátas teljes pánikba esve állt fel lábaira és bevágtatott a fák közé. Az erdőjáró kardjával együtt. Lily felpattant, lekanyarította íját a hátáról és egy pillanat alatt ezüsthegyű nyílvesszőt tett az idegre. A felegyenesedő Mala farkasszemet nézett vele.
- Ilyen közel nem szoktam eltéveszteni egy ekkora böszme dögöt – mondta Lily, hátrálni kezdve a szikla széle felé. - Maradj ott, ahol vagy.
- Mit akarsz azzal a fogpiszkálóval, hugocskám? - kérdezte gúnyosan Mala, az erdőjáró felé lépve. Lily elmosolyodott.
- Kíváncsi vagy rá?
Az ideg elpattant, és elröptette küldeményét. Mala ugrását megtörte a szívébe csapódó nyílvessző. Felüvöltött, kitépte kínjának okozóját sebéből, ám az ezüsthegy benne maradt. A farkas lehunyta szemeit, majd mellkasából egyszerre előtűnt a hegy, és lepottyant a földre. Mala felnézett, és a szikláról leugró Lily után lódult. A halálos fogócska a tó vizében folytatódott. Lily előnye egyre csökkent, de sikerült beérnie a vízesés alá. Mala már-már elérte bokáját, mikor zsákmánya egyszerre eltűnt előle, csak a sziklafal maradt. A farkas jóformán nekiment, az utolsó pillanatban fékezte le magát. Kiemelkedett a vízből, és figyelmesen vette szemügyre a falat. Két mancsát a kőre helyezte, majd mély hangon suttogni kezdett. Váratlanul vörös fény csapott ki a falból, és messzire vetette a tóba, egészen a túlpartig. Mala döbbenten egyenesedett fel, bundájáról csöpögött a víz.
- Menedék őrzője, megidézlek!
Pár pillanatig semmi sem történt, majd a tó vize felbodrozódott, és hullámaiból egy sellő emelkedett fel.
- Mit akarsz itt, renegát? - kérdezte a víztündér.
- Bejutni – mordult rá a farkas. - Nyisd meg a sziklafalat.
- Ide nem fogsz – felelte hidegen a sellő. - Gonosz a lelked, gonosz a szándékod.
- Druida vagyok! Nem tagadhatod meg tőlem!
- Ártani jöttél ide. Nem léphetsz be hozzám.
- Az erdőjáróért jöttem – sziszegte Mala. - Ajánlom, ne állj az utamba!
- Az erdőjáró a védelmemet élvezi. Nincs helyed a menedékemben. Vidd innen a káoszodat.
A farkas szeme összehúzódott, ugrásra készült.
- Jól fontold meg, renegát – figyelmeztette a sellő. - Ismered a törvényt. Ha minden mást a természetről el is felejtettél, ezt nem, vagy emlékeztetlek rá. Számodra többé nincs bejutás. Sem itt, sem máshol. Most pedig távozz, amíg megteheted. Ne térj vissza többet.
A sellő egy villanással eltűnt. Mala mereven nézte a tavat, a vízesést, mögötte a sziklafalat. Végül visszaváltozott.
- Druida vagyok – suttogta. Haja, ruhája éppen olyan vizes volt, mint bundája, de szemében ismét sötét tűz égett. - Renegát, de druida. Mégis kizártatok. Ám fordítsatok nekem hátat. Van családom, ahova tartozom. Egyszer visszatérek ide, és a drágalátos tavadból nem fog több maradni egy koszos pocsolyánál. Te pedig uram kedvenc dísztárgya leszel, habribanc.
A renegát megfordult, majd futásnak eredt. Menetközben változott vissza farkassá, és tovább loholt a város felé.
~~~
Ezenközben néma árnyak surrantak a céhmester háza felé. Céljukhoz érkezve egyikük nesztelenül kinyitotta az ajtót, és az árnyak eltűntek mögötte. A házban szétváltak: ketten az emeletre indultak, ketten a legények és a cselédlány szobája felé, az ötödik pedig ki az udvarra. Sheda előbb a fáskamrát ellenőrizte, és miután üresen találta, a raktárhoz ment. Óvatosan levette a zárat az ajtóról, majd belépett rajta. Világot gyújtott, körülnézett, majd elégedett mosollyal kezdte el pakolni feneketlen zsákjába a Rodon által korábban megjelölt termékeket. Ugyanekkor emberei beléptek az első szobába. Odaléptek az ágyakhoz, tűt kézben tartva húzták félre a takarókat. Ám azok alatt csak hengerbe tekert pokrócok voltak, semmi más. A felismerés villámcsapásként érte őket, és pördültek meg. A szobákban egy-egy szakasz városőr törte meg a láthatatlanságát, fegyverüket előhúzva. A két-két fejvadásznak egymásra villant a szeme, mind az emeleten, mind a földszinten. Tudták jól, ha megadják magukat, csak addig maradnak életben – és rabságban -, amíg a nagyúr el nem intézi, hogy ne tudjanak róla egyáltalán beszélni. Hiába tartanák szorosan összezárva a szájukat, uruk sosem hagyott elvarratlan szálat maga után. Ám ha most kivágják magukat, és hazatérnek, még ha zsákmány nélkül is, bár durva büntetést kapnak, halálra nem fogják őket korbácsolni melléfogásuk miatt. A fejvadászok hüvelyéből is előröppentek a kardok, és a következő pillanatban élet-halál harcba szálltak az őrséggel. Miközben Sheda minderről tudatlanul pakolt, addig emberei egyik a másik után esett el, annyi vigasszal, hogy legalább egy-két őrt magukkal vittek. Parancsnokuk ebben a pillanatban amúgy is teljesen megfeledkezett róluk; az egyik szőrmehalom alól kis ládika bukkant elő. Mérete ellenére igencsak súlyosnak bizonyult. A nő felnyitotta, és elégedett mosollyal nézett szembe a csillogó aranyhalommal. Furrier a jelek szerint itt tartotta minden pénzét.
- Ostoba, ostoba pór – mormolta maga elé a fejvadász, lezárva a ládát és a zsákjába süllyesztve. Felállt, majd mécsesét különböző helyeken hozzáérintette az ott maradt ruhákhoz. Azok pillanat alatt lángra lobbantak és harapóztak el. Sheda kilépett az ajtón, és még ellenőrizte, hogy a tűz a házra is átterjedt, majd a az udvari ajtóhoz fordult, embereit várva. Egy köpenyes alak meg is jelent ott. A nőben felcsapott a gyanú, ám mielőtt bármit tehetett volna, nyílpuska lövedék találta el. A következő pillanatban ájultan zuhant a földre. A köpenyes árny odasétált melléje, lábával fordítva meg a testét. Észrevette a zsákot. Leguggolt, kinyitotta, és elégedetten elmosolyodott.
- Nagyon köszönöm – biccentett oda áldozatának. Csizmás lábak léptek oda hozzá.
- Uram...
A városparancsnok felnézett.
- Igen, hadnagy?
- Vége van. Mindet meg kellett ölnünk, keményen ellenálltak.
- Nem baj, hadnagy. Egy nyelvünk maradt. Vigyétek a parancsnokságra, és két szemetek legyen rá. Valószínűleg Lady Shelilah igényt fog tartani rá.
- Igen, uram – bólintott embere, majd további városőröknek intett, akik felkapták Shedát, és magukkal vitték.
- A szűcs? - kérdezte ezután a parancsnok a hadnagyot.
- Lent vannak a pincében, biztonságban.
- Mennyire terjedt el a tűz?
- Még megfékezhető, uram. Kezdjünk az oltáshoz?
A városparancsnok felelet helyett elindult be a házba. Leemelte az egyik fáklyát a falról és további helyeken gyújtotta meg a bútorokat, illetve a függönyöket.
- Nem kell sietni – nézett végül emberére. - Furrier mindig is túl sokat akadékoskodott a céhtanácsban. Mindenkinek jobb lesz, ha szedi a sátorfáját. Csak akkor lássatok az oltáshoz, mikor már nem igazán lesz mit. Ha akad valami, odabent megtaláltok.
Ezzel kilépett az egyre jobban égő házból, lóra kapott, és rabja után indult, magában elégedetten dudorászva.
Odalent a pincében Furrier egyre sápadtabban hallgatta először a csatazajt, majd a lángok ropogását.
- Az otthonom! - suttogta kétségbeesetten. Végül nem bírta tovább, és elindult a feljáró felé. A biztonságával megbízott városőr elé állt.
- Nem mehetsz ki. Minden ég felettünk. Az ajtó azonban kitart, vízmágiával is meg lett erősítve.
- Leég a házam! - üvöltött rá kétségbeesetten Furrier.
- Magad is odaveszel, mester, ha kimész. Parancsot kaptam, hogy vigyázzak rád. Minden körülmények között. Kérlek, ne kényszeríts arra, hogy erőszakkal tartsalak itt. Ahogy eloltják a lángokat, és biztonságos lesz, kimehettek innen. Addig nem.
Az őr keze kardja markolatára csúszott. A család tehetetlenül nézte, majd hallgatta tovább a lángok ropogását. Nem mozdultak.
~~~
Lily a lendülettől még jó néhány métert csúszott a puha fűben a hasán fekve. Egy ideig nem is mozdult, csak zihálva lélegzett, arcát a selymes zöld párnára szorítva. Szívverése végül lassan lecsillapodott, és egy nyögéssel feltérdelt. Újra felnyögött, majd óvatosan levette magáról a vértjét, felhúzta tunikáját. Mala karmaitól megvédte ugyan bőrpáncélja, de az erejétől nem. Repedt bordája minden mozdulatra hevesen tiltakozott. Lily kezével oldalához nyúlt, tenyerét ráhelyezte a sérült részre. Írisze kivilágosodott, ujjai alól fehér fény csapott ki. Hamarosan könnyebben kezdett lélegezni. Visszanézett a sziklafalra, és még egyet fújt. Nem kifejezés, mennyire szoros volt az utóbbi pár perc. Előtte valaki udvariasan megköszörülte a torkát. A lány felpillantott. Magas, karcsú, mégis izmoskötésű férfi állt előtte. Kora úgy harmincéves lehetett, tejcsokoládé színű bőre szinte egybeolvadt valamivel sötétebb színű bőrvértjével, rövid fekete haja apró, lapos félgömbökben követték koponyája formáját.
- Érdekes belépőd volt, vérem – szólt lágy bariton hangon, leguggolva mellé. Lily halkan felnevetett. Megigazította ruházatát, és ismét magára vette vértjét. A férfi tovább szemlélte. Ekkor megjelent mellettük az őrző, és Lilyre nézett.
- Elment. Biztonságban vagy Sylvanus követőjétől.
- Köszönöm – nyelt egyet a lány. A sellő röviden biccentett, majd ismét a vízbe merült. A férfi érdeklődve hallgatta a párbeszédet, végül megkérdezte.
- Áruld el nekem, mióta kerget egy druida egy erdőjárót?
- Amióta a druidából fejvadász lett – nézett rá a lány. A másik arcán meglepetés futott át. Lily folytatta. - S amióta én is a fejvadászokra vadászom.
- Miért vadászik egy erdőjáró fejvadászokra? Ilyen választásról még nem is hallottam.
A lány elmosolyodott.
- Mert belekóstolt a vendégszeretetükbe.
- Akkor miért nem bírtál el vele?
- Az emberi formájával elbírtam volna. Az átváltozottal nem.
- Átváltozottal? - a férfi arca most furcsán feszült lett. Lily szemlélte pár pillanatig, tekintete a kardjára siklott, majd bólintott.
- Igen, farkasvadász. A druida lycantróp.
- Nocsak. - A férfi megvakarta orrát, majd tovább kérdezősködött. - Miért kezdtél egy vérfarkassal, ha jól tudtad, hogy nem bírsz vele?
- El kellett csalnom a többi prédájától. A társaival a városőrök elbírnak, de a renegáttal a képben már aligha...
Most Lilyn volt a kérdezés sora.
- Mióta vadászik egy erdőjáró druidákra?
Ám a férfi megrázta a fejét.
- Lycantrópokra nem. Legalábbis én nem. Ellenőrzés alatt tartják a fenevadat, és csakis azokat a testvéreiket marják meg, akik szintén erre az útra kívánnak lépni, hogy jobban védjék a Természetet. Az eszközeikkel ugyan nem, de a céljukkal egyetértek. Viszont, ha jól sejtem, a te druidád renegát...
- Utána akarsz menni?
A férfi nem válaszolt, csak kényelmesen megmozgatta nyakát és vállait. Szemeiben azonban ott égett a válasz.
- Elmondanál nekem valamivel többet erről a te lycantrópodról?
- Kinek? - kérdezett vissza Lily. A férfi arcán előbb meghökkenés, majd derű szaladt át.
- Látom, nem állsz közeli viszonyban a bizalommal. Még az ellenségedről sem beszélsz szívesen.
- Kaptam egy-két leckét.
A farkasvadász bólintott.
- Jóravaló vagyok. Van rá igéd biztosan, leellenőrizheted. Hmm. Leellenőrizte. A nevem Willo Salis. Születésem óta erdőjáró vagyok, de a városokban sem tévedek el. Tizenöt éve vadászok vérfarkasra. Lycantróp fejvadászra most először. Felajánlanám a segítségemet, de látom, jobb szereted az egyedüllétet. Így én kérem a te segítségedet. A renegátra.
- Nem szeretem az egyedüllétet – mondta csendesen Lily. - De ez az egyetlen módja annak, hogy elkerüljem a vadászaimat, és ne sodorjam bajba a barátaimat.
- Vesztettél már el közülük... - bólintott Willo. Lily fogai összeszorultak.
- Egy egész falkányira valót. A vezérüket vérebnek képezték ki miattam. Ha a renegát után akarsz menni... Tudnod kell, nincs egyedül. Még két hasonszőrű társa van.
- Még két lycantróp? - döbbent meg a férfi. Lily megrázta a fejét.
- Nem, ezek különleges bestiák. Születésük óta farkasok. Nincs semmi közük a druidákhoz, de ugyanúgy uralják a fenevadat, és ugyanúgy nincs szükségük a teliholdra az átváltozáshoz. Biztosan utánuk akarsz menni, Salis?
- Sosem voltam biztosabb.
- Rendben hát. Rashmadban találhatod őket. Bármit teszel is, óva intelek attól, hogy a gazdájukkal ujjat húzz. Ne bízz meg senkiben, de az igazi jó barát tüskét hord. Esetleg facöveket.
Willo elmosolyodott.
- Értem. Tudnál még pár szót mondani a farkasokról?
Lily bólintott, összeszedte gondolatait, és beszélni kezdett.
~~~
Mala pár óra múlva visszaérkezett a városba. Csendesen fújtatott, hogy visszanyerje uralmát pergő szívverése fölött, majd visszaváltozott. Óvatosan haladt az utcákon, noha ügyet sem vetett rá senki. Az éjjeli órához képest szokatlanul nagy tömeg szaladt egy adott irányba, arcukon riadalom. Mala közéjük vegyült, majd megkérdezte az egyikőjüket.
- Mi történt?
- Kigyulladt az egyik ház a szűcsök utcájában - felelte az, lépéseinek iramán mit sem csökkentve. - El kell oltanunk, mielőtt a tűz a többi házra is átterjed.
- A lakói? - kérdezte a lány aggodalmas arccal. Ám válaszként csak széttárt karokat kapott, majd kérdezettje eltűnt a tömegben. Mala követte. Hamarosan ő is az égő ház előtt állt. Bár a városőrök a lakosokkal együtt próbálták fékezni a lángokat, látszott, hogy az épületet már nem tudják megmenteni. Mala az oltást irányító városőrhöz lépett.
- Mi történt? - kérdezte újra.
- Nem tudni - felelte az, oda sem nézve. - A jobb oldalra több vizet!
- A tulajdonosok?
- Idáig még senki nem jött ki - felelte kurtán a férfi. Ránézett Malára. - Vagy segíts oltani, vagy menj hátrébb.
A nő bólintott, és hátrébb lépett. Az oltás körül toporgó emberek, a mindenfelé csurgó víz elmosta a nyomokat, így elindult a kikötő felé. Szája szélén játszó elégedett mosoly azonban azon nyomban leolvadt róla, mikor meglátta az őröket a Markana mellett. Feszülten gondolkodott, majd elindult visszafelé. A városparancsnokságánál bajsejtelme bizonyossá vált; megérezte az ájult Sheda illatát. Menedékigét tett magára, majd a legnagyobb nyugalommal nyitotta ki a zárt kaput. Belépett, és beleszimatolt a levegőbe. A benti őr ügyet sem vetett rá. A druida elment mellette, és megindult lefelé a lépcsőkön. Hamarosan már a tömlöcszinten járt, egyre erősebben érezve Sheda nyomát. Kisvártatva megállt a cellája előtt. Rajparancsnoka ájultan hevert a mocskos szalmán, kezén-nyakán láncok. Mala merev arccal nézte. Az élet új választás elé állította. Egy pillanat alatt végezhet a nővel, és tűnhet el nyom nélkül. Megszabadulna minden kötöttségétől. A maga ura lehetne újra. Szeme előtt felrémlett valahai élete, mikor druidaként járta az erdőket, segítve, védve teremtményeit. Az elszörnyedése, mikor észrevette a nevenincs kis falu elleni fejvadász támadást. A fogságba esése. Ahogy élete gyökeresen megváltozott. Ahogy a pokolban új barátokat talált. Ahogy azok elfordultak tőle. Pedig sosem tettem ellenük semmit! Annyka is előbb fordított hátat nekem! Barátok... Ahogy ő is elfordult tőlük. Ahogy a Természet maga, elfordult tőle, pedig én druida vagyok és az is maradok, mindig! Nem vétettem a természet törvényei ellen, zsákmányra vadásztam! Emlékezetében most egy arc merült fel, és ezt kérdezte: Szolgálsz-e nekem pánt nélkül, Mala? Mindhalálig? Tenyere az esküvarázsos szerződésen, vörös fény hullámzik át rajta. Tenyerében visszakapott druidamedálja. Mala lenézett nyakára, tenyerében most is a medált tartotta. Ujját végighúzta az őzbakfejen. A gyöngyökön. Szabadság... Szabadság?! Inkább a folytonos menekülés rabsága! Lucas utolér. Lucas utol fog érni... Most Párduc szavai rémlettek fel előtte. Te erős vagy, Mala. Hozzánk tartozol, a családunk része vagy. Család... Susi és Wilk. Az első közös vadászatuk. Eggyé váltak a falkában. Együtt fogják hajtani az ő nyomát is, mindhalálig. Szolgálsz-e nekem, Mala? Mindhalálig? Wilk... Felcsapott benne a düh, táplálta a félelem, és más zavaros érzés. Tekintete a rácsajtóra hullott, amin nem volt zár, hanem mágikus védelem. Mala elengedte a medált, megragadta az ajtót, és egyetlen rántással kiszakította a helyéből. Merev arccal indult a cellába. A zajra felriadt Sheda. Szeme feszülten nézte a feléje közeledő rengegátot. Nem szólt semmit. Mala letérdelt mellé, megragadta a nyakbilincset. Barna szeme teljesen fekete lett. A pánt széttört a kezeiben. Hasonló sorsra jutottak a többi béklyók is. Sheda felállt.
- A többiek? - nézett Malára. Az megrázta a fejét.
- Nem éreztem a nyomukat. Ketten maradtunk, kisasszony. Mi történt a szűcsnél?
- Csapda. Várt ránk az őrség.
- Lily - mordult fel Mala.
- Vele mi van?
A druida megrázta a fejét. Sheda szája szélébe harapott, majd biccentett.
- Induljunk.
Elindultak kifelé a folyosón. Mala nem rejtőzött többé. Minden dühét, frusztráltságát az eléjük kerülő őrökön vezette le, egyenként törve el a nyakukat. Sheda nem szólt semmit, némán ment a nyomában. A kapu előtti szobában azonban megérintette Mala vállát.
- A kinti őröket hagyd. A kelleténél hamarabb okozna feltűnést a hullájuk.
A druida bólintott. Hirtelen zajt hallott, a szobába egy hadnagyi egyenruhát viselő férfi lépett be. Döbbenten nézett rájuk, szája kiáltásra nyílt. Mala odaugrott, befogta az arcát.
- Csss.... ne félj, nem öllek meg. Sőt, új életet adok neked.
A druida átváltozott farkassá. Sheda merev tekintete előtt harapott bele a hadnagy vállába. Pár pillanat múlva felemelte a fejét és belenézett rettegő áldozata szemébe. Ismét emberré változott, szabad kezét a sebre téve begyógyította. A fekete ragyogás nem tűnt el pillantásából.
- Jó vadászatot, vérem - suttogta, majd elengedte a hadnagyot. A férfi ájultan bukott a földre. Ezután megfordult, és Shedára pillantott. Annak arckifejezése mit sem változott. Szó nélkül intett a kapu felé. A két fejvadász árnyékba húzódott, majd kisurrant a városba.
Messze kikerülték Furrier égő házát, és futottak a kikötőbe. Ott gond és feltűnés nélkül intézték el a Markadát vigyázó őröket. Láthatatlanul surrantak fel a fedélzetre. A hajó oldalán egyszerre megmozdult a horgonylánc, és halk csikorgással húzta fel az ankort. A fregatt lassan távolodott el a parttól, majd az apály erejét kihasználva került egyre távolabb és távolabb a várostól. Végül felhúzták vitorláit, és a druida széligéjét is segítségül véve indultak el Rashmad felé.
~~~
Ugyanekkor a Furrier családot kiszabadították végre a pincéből. Borzalmas kép tárult szemük elé: leégett falak, korom, üszök, hamu. Namir összetörten állt egykori otthonában. Lassan világosodott, a felkelő nap a legapróbb részleteiben is megmutatta neki a pusztulást. Családjának tagjai ugyanilyen tétován tébláboltak a romok között, megpróbálva bármilyen megmaradt értéket találni a hamuban. Az utcába halk patkóhang folyt be, először észrevétlenül, majd egyre hangosabb lett. Lily végigléptetett a köveken, szemeivel védenceit keresve. Egy ideig eltartott, míg lovát vissza tudta hívni a tóhoz, aminek vizéből a sellő segítségével halászta elő tegezét és íját. Arcán most megkönnyebbülés futott át, mikor meglátta a családot teljes létszámban, és szánalom, ahogy Namirt észrevette. Megállt mellette, majd leugrott a lóról.
- Jól vagytok, mester? - kérdezte csendesen. Furrier elhúzta a száját.
- Soha jobban. Éppen most váltam nincstelen földönfutóvá.
- De élsz. Szabad vagy. Akárcsak a családod.
- A szabadság nem tömi meg az éhes gyomrot.
- De lehetőséget ad új életre. - Lily ismét átnyújtotta Edera levelét. A szűcs hosszasan nézte.
- Elkísérlek benneteket Goldengrassig, mester uram. Ha itt maradsz, a szabadságod is elveszíted.
- Vissza fognak jönni - nézett fel Furrier a papírról a lányra. Az bólintott.
- Vissza.
A férfi keze lassan megmozdult, és kivette a tekercset az erdőjáró kezéből.
- Goldengrass hát.
- Goldengrass.
~~~
Thell-Jore városparancsnoka tűnődve állt az ablakánál. A kopogásra megfordult, és szembenézett jelentő hadnagyával.
- Nos?
- A foglyot megszöktették, uram. A nyomok alapján egy... vérfarkas.
- Hmm. Csak két hét múlva lesz telihold.
- Lycantróp volt, uram - mondta a hadnagy, akaratlanul megmozgatva vállát. - Ezután rátámadtak a Markanát vigyázó őrökre. Kihajóztak. Utánuk küldessek?
- Hagyjátok csak. Egy darabig nem fognak visszamerészkedni. Mi hír a céhmesterről?
- Elmegy, uram, az egész családjával együtt. Lady Shelilah nem fog örülni...
- Nem baj. Nem lett volna amúgy sem maradása, miután mindene odalett, és bármikor várhat egy újabb támadást. Az áruit és a pénzét szerencsére nem vitte magával. A fejvadászok meg voltak olyan jók, és még a gyújtogatás előtt begyűjtöttek mindent. Ostoba barmok. Ha eleve hozzánk fordulnak, megkapják Furrieréket is, a bőrök és pénzük egy részét, na és oda sem vesznek. Hiába, sosem tanulják meg, mekkorát kell harapniuk... A szűcsmester hagyatékát elküldjük az úrnőnek, ez majd megnyugtatja.
- Mindet, uram? - kérdezte ravasz képpel a hadnagy. A városparancsnok elvigyorodott.
- Természetesen egy-két darabot, és némi aranyat megtartunk magunknak fizettség és kompenzáció gyanánt. Valamiből nekünk is meg kell élni... Szűcsök pedig vannak még a városban. Majd csak elleszünk valahogy Furrierék nélkül...
~~~
Rendall jóformán unott arckifejezéssel hallgatta Sheda jelentését pár nappal később. Végül felnézett körmeiről.
- Miért nem fizetted le a városparancsnokot? - kérdezte lustán.
- Nagyuram... - Sheda elképedt. Arcán látszott, hogy ez eszébe sem jutott. Ám gyorsan öszeszedte magát.
- Két okból, nagyuram. Egyrészt nem kaptam rá parancsot, másrészt, nem tudhattam, mennyire lehet megvesztegetni. Nem akartam felkelteni a gyanút.
- Nem derítetted fel kellően a terepet. Minden településen, amit szervezett erő véd, meg kell bizonyosodni arról, hogy ez az erő nem okoz nehézséget. Rodonnak el kellett volna mennie a városparancsnokságra, és megnéznie, mennyire lehet értelmesen beszélnie a fickóval. Abból kiindulva, hogy hagyta Furrier házát porig égni, szót értettetek volna vele. Elkapkodtad, Sheda. Ezért veszett oda a teljes rajod. A zsákmányom. A bőrödet is úgy kellett megmenteni. Ynabel?
- Nagyuram?
- Statulálj példát a rajparancsnokkal.
A drow meghajtotta fejét, majd a sápadt Shedának intve megindult kifelé a szobából, emberével a nyomában. Rendall egyedül maradt Malával. A nagyúr egy-két percig csendesen nézegette a nyugodtan álló nőt.
- Elmehettél volna - szólt végül, tekintetével Mala szemébe mélyedve. - Remek lehetőséged lett volna rá.
A druida állta ura tekintetét, majd megrázta a fejét.
- Nem, nagyuram. Nem szököm meg tőled. Rabszolgaként sem tettem. Szabadként sem teszem.
Rendall elmosolyodott.
- Lynia miatt?
A lány megint megrázta a fejét.
- Magam miatt, nagyuram.
Rendall lassan bólintott.
- Elvesztetted Lilyt - tért át hirtelen más témára.
- Igen, nagyuram. Nem múlott sokon, csupán még egy karcsapáson.
- Ez a menedék, amiről beszéltél... semmiképpen nem lehet kívülállónak bejutnia?
- Eltekintve attól, ha egy erdőjáró vagy egy druida beviszi oda, és ezáltal teljes felelősséget vállal érte, csak úgy, nagyuram, ha megöli az őrzőt. Ezzel a szentély minden védelme összeomlik.
- Akkor miért nem tetted? - kérdezte lágyan a nagyúr. Mala mély lélegzetet vett.
- A törvény miatt, nagyuram.
- Törvény miatt?
- Menedéket bárki, aki valamely természetisten követője vagy teremtménye, létrehozhat. A helyet az ő áldásuk védi, akárcsak az őrzőket, akik azért nem elpusztíthatatlanok. Ha azonban egy természetjáró, druida vagy erdőjáró megöli őket, akárcsak rájuk támad, saját istenének haragját kockáztatja. Az megfosztja minden igéjétől, képességétől. Nem lesz több egy vadonban kóborló, eltévedt árnynál. Sosem fog kikeveredni onnan, mert még a füvek, a fák, a kövek, a víz, minden állat az elpusztítására törekszik.
Rendall hallgatott, tűnődve vakarta bajuszát, majd szakállát a szája körül. Végül felállt, megkerülte az asztalt, és nekidőlt, alig pár lépésnyire Malától. Megint végigmérte a lányt, végül bólintott.
- Értékelem a hűségedet, farkaskölyök. Komoly bizalmi próbán feleltél meg. Halottnak hittelek volna a többiekkel együtt, és ezt te is tudod. Szeretem, ha valakinek van ereje mellettem maradni. Szeretem azt is, ha valakinek kreatív a gondolkodása. Bár a városparancsnok nem tud belőle tanulni, utódja már nem fogja elfelejteni a figyelmeztetést, hogy ne keresztezzék az utunkat. Azonban... A vadászat eredményessége fontosabb az élvezeténél. Súlyos hibát követtél el azzal, hogy Lilyvel fogócskáztál, ahelyett, hogy rögtön elkaptad volna. A hibákat pedig tűröm el az embereimnél. Sem szabadnál, sem rabszolgánál. A büntetésed a parancsnokodtól, Yorastól kapnád, ahogy most Sheda Ynabeltől veszi az övét. Mivel Yoras most városon kívül van, én vagyok az ő keze. A következő hibádnál azonban a kéz már ténylegesen a sajátom lesz.
Rendall övéhez nyúlt, és leemelte róla korbácsát. Könnyed mozdulattal rázta szét a karikákat. Mala nagyot nyelt, tágra nyílt tekintettel követte az ostor kecses siklását a padlón. Majd a nagyúr szemébe nézett, mélyen meghajtotta fejét. Levette magáról zubbonyát, tunikáját, és megfordult. Mozdulatlanul, hang és arcizom rándulás nélkül fogadta ura büntetését. Ahogy mindenki tette volna azt Rendall emberei közül, Yorastól Lucason, Ivolán át, egészen a legutolsó kezdő tolvajtanoncig. Lyniát is beleértve.
Komment
Még nincsenek kommentek.
Mondj valamit
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelező, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Bemutatkozás
"A mágia mindenkiben ott van, kishúgom. Ne fordulj hátra, _rád_ gondoltam. Van-e bátorságod felfedezni és elmerülni a saját Világodban? Elég hozzá kinyújtanod a kezed, és megérintheted a holdat."
Keresés
Kategóriák
Utolsó kommentek
- MoniLassan már csak a házmester nem tudja, ki a Nő!...»
- MoniAzta! Micsoda csavar, Barétném! »
- MoniMicsoda rokonság! »
Valóság
A Világ többi meséi
Fejezetek
- Első - Lássuk, kik vagyunk
- Második - További ismerkedés
- Harmadik - Bűbáj mustárral és némi vérrel
- Negyedik
- Ötödik - Tavaszünnep
- Hatodik - Lady Danila
- Hetedik - A démonivadék
- Nyolcadik - Kéttoronyban
- Kilencedik - A bankett
- Tizedik - A puccs
- Tizenegyedik - Álom...
- Tizenkettedik - ...és valóság
- Tizenharmadik - Emlékek is kilátások
- Tizennegyedik - Hűség
- Tizenötödik - Céhháború
- Tizenhatodik - Egy átlagos hét
- Tizenhetedik - Druidatánc
- Tizennyolcadik - A nagyúr születésnapja
- Tizenkilencedik - Kyrsti kirándulás
- Huszadik - Rítus és mestervizsga
- Huszonegyedik - Farkasszív
- Huszonkettedik - Régi bűnnek hosszú az árnyéka
- Huszonharmadik - Lavintria
- Huszonnegyedik - A szakadék szélén
- Huszonötödik - Kalandozók Rashmadban...
- Huszonhatodik - A vér nem válik vízzé
- Huszonhetedik - Orkok és némi moralizálás
- Huszonnyolcadik - Tolvajtempó
- Huszonkilencedik - "Az istenek áldjanak..."
- Harmincadik - Virágok és drágakövek
- Harmincegyedik - Nincsen Lily Tüske nélkül
- Harminckettedik - Túlélni, ép lélekkel
- Harmincharmadik - Hajtóvadászat
- Harmincnegyedik - Tavaszi zsongás
- Harmincötödik - Lélekcsavaró
- Harminchatodik - Mese a farkasról, a nyúlról meg a rókáról
- Harminchetedik - Kutatócska, fogócska
- Harmincnyolcadik - Családi ügyek
- Harminckilencedik - Sziget szépe
Régi bejegyzések
- Jelen
- 2006. június
- 2006. július
- 2006. augusztus
- 2006. szeptember
- 2006. október
- 2006. november
- 2006. december
- 2007. január
- 2007. február
- 2007. augusztus
- Az összes »