Rashmadi hétköznapok

Mese a farkasról, a nyúlról meg a rókáról

Lynia és Ivola nevetve mentek végig az utcákon. Dacára minden várakozásuknak, pompásan érezték magukat. Már túl voltak egy vásárlásban gazdag délelőttön, valamint egy fejedelmi lakomán a Hattyúban. Most ismét nyakukba kapták a várost. Hamarosan újabb üzlet előtt álltak meg.
- Nem bírom – kapaszkodott Ivola karjába Lynia a nevetéstől. - Egyszerűen nem tudok még egy boltba bemenni.
- Na de kishúgom – vonta össze tréfásan a szemöldökét Ivola. - Hiszen még alig költöttél!
- Nem az én hibám! - tiltakozott Lynia. - Tehetek én arról, hogy egyetlen árus sem volt hajlandó teljes áron eladni nekem a portékáit?
- Fogalmazz inkább úgy, hogy jóformán ingyen tukmáltak rád mindent – kuncogott Ivola. - Hiába, Rashmad kincsének sem mindig napsugaras az ege...
- Hát, hogy költsek így? - tette csípőre a kezét Lynia. - A nagyúr azt fogja hinni, kiültünk a parkba a kacsákat etetni.
- Ezt azért kétlem – nevetett Ivola. - Tekintve azt a halmot, amit már idáig is a palotába küldettél.
- Hát az igaz, fogalmam sincs, hova fogom őket pakolni – értett egyet Lynia. - Szegény szobám úgy fog kinézni, mint egy raktár.
- Egy meglehetősen érdekes szempont szerint összeválogatott raktár – tette hozzá Ivola. Erre megint felnevettek.
- Huhh – mondta végül Lynia, legyezve magát. - Teljesen kitikkadtam. Gyere, üljünk be valahova. Ma nagylelkű hangulatban vagyok, és meghívlak. Legalább fogadd el a limonádémat, ha már a többire nem voltál hajlandó.
- Persze, hogy nem voltam hajlandó! - vágott vissza Ivola. - Te hajlandó voltál elfogadni az én jutalékomat? Most edd meg, amit főztél!
- Inkább meginnám – sóhajtott Lynia. - Nézd csak, ott van egy taverna.
- Gondolod, hogy árulnak limonádét? - vonta össze a szemöldökét Ivola. - Nekem inkább késdobálónak tűnik...
Szavait igazolandó, hirtelen feltárult a kocsma ajtaja, és kirepült rajta valaki. A kocsmáros terpeszben állva állt meg a porba érkező fickó felett.
- Be nem teszed ide még egyszer a lábad, amíg nem fizetsz!
- Ne légy ilyen szívtelen – nyöszörgött a földön fekvő. - Legalább a régi szép idők emlékére...
- Azok, Wergo, sosem voltak – horkant fel a kocsmáros. - Most pedig csak tartozásaid vannak. Csak azért nem vágom ki a bőröd alól az adósságodat, mert tudom, mennyire sóher vagy. De az én italomat nem vedeled ingyen többé. Menj, keress magadnak másik bolondot. De még jobban tennéd, ha kijózanodnál végre.
Durr, az ajtó bevágódott. Wergo egyedül maradt a porban. Lynia döbbenten nézte a férfit. A Sörház valahai tulajdonosa önmaga árnyéka sem volt. Akaratlanul is odalépett mellé, és felemelte.
- Gyere – nézett rá Ivolára -, ültessük le arra a padra. Nem hagyhatjuk az utca mocskában.
Ivola vágott ugyan egy fintort, főleg, mikor megérezte a férfiből áradó bűzt, de segített Lyniának. Óvatosan ráültették Wergót a padra. Az véreres szemeivel felnézett.
- Nahát – mondta nehézkesen -, csak nem a kicsi Lynia? Rég találkoztunk már.
- Bizony régen – felelte a lány. - Mi történt veled?
- Semmi nem volt már olyan, miután elmentél tőlem – motyogta a férfi. - Akkor kezdődött a csúszásom a lejtőn. Azután a mélyponton jöttek a ködjárók, és felgyújtották a kocsmámat. Mindenem odalett. Az épület, az árukészlet, az otthonom. Minden. Most a hitelezők járnak a nyakamra, mit sem érdekli őket az, hogy nem saját hibámból nem tudok fizetni...
- Mennyi a tartozásod? - kérdezte Lynia. Ivola ránézett, hevesen rázta a fejét.
- Elment az eszed?! – sziszegte a férfi feje felett, aki meg sem hallotta. - Lyukas hordóba mernél vizet?! A nagyúr amúgy is szigorúan megtiltotta a jótékonykodást!
- Úgy néz ez ki, mint egy pap? - mutatott Wergóra Lynia, aki közben váratlanul elaludt.
- Nem – rázta a fejét Ivola. - Úgy néz ki, mint olyasvalaki, akire érdemtelenül pazarolod a szánalmad és a jelek szerint a pénzedet is. Erről is pontosan ismered a nagyúr álláspontját.
- Csak várd ki a végét – intette le Lynia, és újra Wergóhoz fordult. - Szóval? Hé, ébresztő!
A lány megrázta a részeg vállát. Az nagyot horkantva felriadt.
- Na, mi van?
- A tartozásod, öreg. Mennyi?
- Ne, ne! Nincs egy fillérem se!
Ivola megcsóválta a fejét.
- Ezzel nem tudsz két értelmes szót váltani, ameddig nem józanodik ki valamennyire.
Ezzel a vállára kapta a férfit, elcipelte a taverna melletti itatóvályúhoz, és minden teketória nélkül belerakta a fejét. A hideg víz hatása hamarosan jelentkezett. Wergo nagy csapkodással jött fel, és nézett dühösen a harcoslányra.
- Kérsz még, öreg? - érdeklődött az. - Vagy hajlandó leszel végre Lyniára figyelni, és válaszolni neki?
A férfi dühösen morgott, majd bólintott. Ivola kihúzta az itatóhoz, és leültette a földre.
- Mit akartok tudni? - nézett fel Wergo. Lynia felsóhajtott.
- Mennyi a tartozásod? - kérdezte tagoltan.
- Ötszáz dukát – morgott a férfi. - Pár hónappal ezelőtt még játszva kifizettem volna.
- Ezt nehéz elhinni – mérte végig Ivola. Wergo ingerülten nézett fel rá.
- Mert még sosem voltál a Sörházban! Aranybánya az a hely!
- Amennyire én tudom, most már csak üszkös falú rom – húzta el a száját a félelf. Majd Lyniára nézett, aki villámsújtottan állt mellette.
- Na? Boldog vagy? Most már tudod Wergo tartozását. De ki ne merd fizetni helyette.
- Nem is akarom – derengett fel egy halvány mosoly Lynia arcán. - Annál sokkal jobb ötletem támadt. Gyere!
- Mégis hova?
De Lynia már futásnak eredt, ügyet sem vetve a földön ücsörgő férfira. Ivola még vetett rá egy, most mihez kezdjek veled? - pillantást, azután ő is nekiiramodott, mert védence már az utca végén járt. Lihegve álltak meg a Sörház romja mellett. A valaha dicső épület igazán nem mutatta most a legjobb formáját. Álltak ugyan a falak még egy-két helyen, de életveszélyes lett volna belépni. Lynia körbejárta, majd egy alkalmas résen mégis bement a helyiségbe.
- Minden áron azt akarod, hogy a fejedre hulljon egy gerenda? - érdeklődött tőle hevesen Ivola, aki természetesen követte társát.
- Szerinted hogy állnak ezek a falak? - kérdezte válasz helyett Lynia.
- Sehogy – felelte tömören a félelf lány. - Az a csoda, hogy nem dőltek még össze.
A másik azonban meg sem hallotta. Csillogó szemekkel nézett körbe, végül bólintott.
- Igen, ez lesz az.
- Micsoda?
Lynia ránézett Ivolára.
- Megveszem a Sörházat Wergótól.
Ivolának a földig zuhant az álla.
- Tudod, mit? - jött meg végül a hangja. - Menjünk előbb ki, és ott ismételd meg, amit mondtál. Szerintem ezt még egyszer ezt a falak nem bírják el.
Lynia felnevetett, de engedelmesen kibújt a romok közül. Odakint lesöpörte a kormot a ruhájáról, és magyarázni kezdett.
- Az épület egy romhalmaz, nem ér két garast sem. A telek viszont nagyon jó helyen van. Hova járnak a nagyúr emberei mostanában?
Ivola széttárta a karját.
- Amennyire én tudom, nincs új törzshelyük. Még a Macskába leginkább, verekedni a néhai Félkarú szélnek eresztett embereivel.
Lynia elégedetten bólintott.
- Alul lenne az ivó – mondta maga elé. - Az emeleten, Wergo lakása helyén ki tudnánk alakítani két-három szobát, szállásnak. Még az irodának is maradna hely.
- Lynia, te tényleg komolyan gondolod? - hűlt el egyre jobban Ivola. - Egy dolog a ruhavásár, de ez azért mégiscsak komoly befektetés... Nem hiszem, hogy a nagyúr erre gondolt.
- Azt mondta, mit bánja ő, mire költöm, csak költsem – válaszolta nevetve Lynia. - Úgyhogy az engedélye megvan rá. Viszont – nézett körbe -, viszont szükségem lenne Yoras segítségére.
- Fel akarod venni a kocsmádba? - vigyorodott el Ivola.
- Nem – nevetett Lynia -, fogalma sincs sem a borról, sem a sörről. Viszont szerintem jól tudja, hogyan kell megszövegezni egy adásvételi szerződést.
Ivola megvakarta a tarkóját.
- Hát, végül is nincs messze – intett az utca végében álló rabszolgaházra. - Egy kérdést megér. Na meg a látványt, amit az arca fog nyújtani, mikor meghallja az ötletedet...
Lynia felnevetett, és elindult célja felé.

Ivola nem tévedett sokat Yoras arckifejezését illetően. Az elf szó szerint kővé vált.
- Mit akarsz tenni? - jöttek végül a szavak a nyelvére.
- Megveszem a Sörház telkét Wergótól – ismételte Lynia. - Ez ügyben kérném a tanácsodat.
Yoras megrázta a fejét, és Ivolára bámult. Az bólogatott, igen, jól hallotta. Végül az elf megvakarta a füle tövét.
- A telek valóban jó, sőt kitűnő helyen van. Maga az épület kész. Nem lehet vele mit kezdeni, újat kell felhúzni helyette. Úgy gondolom, minden munkával együtt háromezer dukátból ki is jönne. De még ott van utána az árukészlet beszerzése, alkalmazottak felvétele, persze ezek lehetnek rabszolgák is. Nem – pillantott rá Lynia arcára –, nem lehetnek rabszolgák. Máris egy újbb költségnövelő tényező. Mellesleg, gondoltál már arra, hogy fogod ezt összeegyeztetni a palotabeli munkáddal? Kétlem, hogy a nagyúr elengedne...
- Nem is akarok eljönni a palotából – rázta a fejét Lynia. - Felveszek valakit, aki vezeti a kocsmát, én pedig amúgy is majd mindennap kijárok a piacra. Kis kanyarral betérek ide is, ellenőrizve, hogy minden rendben megy-e. Na és persze ott lesznek a kimenőim is.
- De mivel veszed rá Wergót az eladásra?
- Fülig el van adósodva – felelte Lynia. - Kapva kap majd az alkalmon.
- Nagyon neki vagy indulva – nézte a lány lelkesedését Yoras.
- Mindig ilyesmi volt az álmom – felelte Lynia. - S most itt állok a kapujában. Szó szerint tálcán nyújtották felém az istenek a lehetőséget. Igaz, ez nem lesz fogadó, de mégis...
Yoras felnevetett.
- Rendben. Megszövegezem a szerződést. Szükséged lesz hozzá két tanúra is, úgyhogy veletek megyek. Ezt nekem látnom kell.

Wergót ugyanott találták, ahol hagyták. Mostanra egyre jobban kijózanodott már, és fejfájósan bámult bele a gyönyörű Világba. Lynia lehajolt mellé.
- Ébresztő! Figyelj rám.
- Mit akarsz már megint? - mondta fájdalmas képpel a férfi.
- Lehetőséget adok neked, hogy kifizethesd a tartozásaid.
Wergo szeme felcsillant, majd letört.
- Ugyan honnan lenne neked ötszáz dukátod?
- Írtam egy szakácskönyvet – felelte Lynia. - Elég szépen fogy.
Wergo szeme ismét reménykedőn felcsillant.
- Tényleg kölcsönöznél nekem, kislány? Meglásd, nem leszek hálátlan! Ahogy tudom, megfizetem.
- Nem kölcsönről van szó – rázta a fejét Lynia. - Megveszem tőled a Sörházat.
- A Sörházat? - kövült meg Wergo. - De hiszen az az életem...
- Hamvaiba hullott életed – mutatott rá Lynia. - Sosem leszel képes kipofozni.
Wergo hallgatott, majd ravasz fény villant meg szemében.
- Bizony, nagyon kis finom hely ám az. Maga az épülettel megér vagy...
- Az épület nem ér semmit – szakította félbe Lynia. - A telekért fizetek. Mivel egy romos düledék van rajta, amit le kell onnan takarítani, ez eléggé csökkenti az árát.
Wergo felmordult.
- Te akarsz annyira kocsmát magadnak.
- Téged fojtogatnak a hitelezőid – vágott vissza Lynia. - Nekem nem létszükséglet az a hely. Annál inkább neked az érte kapott pénz.
A férfi mormogott valamit, majd elhúzta a száját, és bólintott.
- Rendben. Mennyit adsz érte?
Lynia eltűnődött.
- Mindent számításba véve, azt hiszem, ezerötszáz dukát megfelelő ár. Még jól is jársz vele.
- Mennyi?! - robbant ki a felháborodott kérdés Wergóból. - Legalább a négyszeresét éri!
Tekintete azonban ekkor Yoras hűvös, szürke szemeivel találkozott. Hirtelen meg kellett köszörülnie a torkát, noha az elf egy mozdulatot sem tett.
- Rendben – morogta végül. - Ezerötszáz.
Lynia elmosolyodott.
- Itt a kezem.
Wergo hatalmas tenyerében valósággal eltűnt a lány aprócska keze.
- Jól van – mondta ezután Lynia. - Már csak a alá kell írni a szerződést. Yoras, megkérhetlek?
Az elf bólintott, és előhúzta a papírt, valamint egy iront. Wergo körülnézett, hol írja alá, végül nagynehezen feltápászkodott, visszabotorkált a padhoz a taverna elé, és arra ráterítve a tekercset, alákörmölte a nevét. Ezután Lynia is aláírta a maga oldalán, Ivola és Yoras pedig tanúskodtak. Végül a szőke lány előhúzott három tekintélyes erszényt.
- Ezerötszáz – mondta. - Ebből kényelmesen meg tudsz élni nyitásig.
- Hogyan? - meredt rá Wergo. De ugyanígy tett a másik kettő is.
- Felveszlek a hely vezetésére – felelte Lynia. - Rendesen megfizetlek. Mindig is kitűnő kocsmáros voltál, remek kapcsolatokkal a szállítókhoz, úgyhogy jól járunk egymással. Van kedved hozzá?
- Egyszerű alkalmazott legyek a saját kocsmámban? - kérdezte felháborodottan a férfi. Lynia bájosan elmosolyodott.
- Már az én kocsmám. Ha nem akarsz jönni, persze megértem, akkor keresek valaki mást.
- Nem szükséges – morgott Wergo. - Vállalom.
- Remek. Egy feltétellel.
- Mégpedig?
- Nincs több ital – mondta határozottan Lynia. - Ha mostantól kedve bárki meglát téged részegen, más kocsmáros kerül a helyedre. Hogy egészen világosan fogalmazzak: ha berúgsz, ki vagy rúgva. Nagynehezen kijózanodtál, józan is maradsz. Nincs több adóság sem. A kocsmát legkésőbb nyár végére megnyitom. Addig ki fog tartani a pénzed. Most szólok előre, ha bárki odajön hozzám azzal, hogy fizessem ki helyetted a tartozásodat, az orrod taknyán fogsz repülni. Érhető?
Wergo valami különösen csúnyát fogalmazott meg, mikor pillantása megint Yoraséval találkozott. Ehelyett inkább megint felmordult.
- Érthető. - Majd még hozzátette. - Kisasszony.
Lynia elégedetten bólintott.
- Addig is, kezdd ismét felvenni a kapcsolataidat. Nyitás előtt mindent részletesen megbeszélünk. Most menj, aludd ki magad. De előtte még törleszd az adósságodat.
Wergo bólintott, majd felállt, és imbolyogva elindult. Yoras utánanézett, majd Lyniához fordult.
- Ez igen – biccentett elismerően. - Ki sem néztem belőled, nemhogy az alkut, de azt sem, hogy tudod, hogy kell bánni a fickóval.
- Azért sokat segített a pillantásod is – kuncogott Lynia. Yoras elmosolyodott.
- Csak megtámogattalak, mikor szükség volt rá. Nos, nekem vissza kell mennem a saját munkámhoz. De majd körülnézek, és kerítek neked egy ácsot. Gratulálok még egyszer.
- Köszönöm – mosolygott a lány. Yoras megcsóválta a fejét, és elindult a másik irányba. Ahogy kettesben maradtak, Ivola a szerződést összetekercselő Lyniára pillantott.
- Hát, ezt is megértük, kocsmatulajdonos asszonyság.
Lynia halkan felnevetett. A közeli templom harangja ekkor elütötte a hat órát. Ivola felkapta rá a fejét.
- Ünnepeljük meg – javasolta. - Gyere, menjünk el a Vörös Sárkányba.
- A nagyúr megtiltotta – rázta a fejét Lynia. Ivola elvigyorodott.
- Nem hiszem, hogy ezek után bármi kifogása lenne ellene. Amúgy is az összes üzlet zár már. Na gyere, ne kéresd magad.
- Hát jó – egyezett bele Lynia. - Induljunk.

Kisvártatva megálltak a Vörös Sárkány előtt. Lynia habozott kissé.
- Ivo, biztos vagy abban, hogy nem lesz ebből baj? Egyszer már alaposan pórul jártam a nem tisztázott engedélyadással. Nem igazán szeretném a születésnapomat a fenyítőfán végezni.
- Ne aggódj, Lynia – mosolygott a társa. – A nagyúr maga mondta nekem, hogy miután végeztél a boltosokkal, elhozhatlak ide. Na, mire vársz még? – intett az ajtó felé.
- Hát jó – sóhajtott maga elé a szőke lány. Felment az ajtó előtti pár lépcsőfokon, és benyitott a teázóba. De nem jutott tovább. A lába a földbe gyökerezett, kistányér szemekkel, elnyílt szájjal bámult befelé.
- Meglepetés!!! – kiabálták a bentiek. Lynia levegő után kapkodott.
- Ti.. hogy… de hát…
Habogására nagy nevetés jött válaszul. Ivola hátulról gyengéden beljebb tuszkolta.
- Azt hitted, hagyunk meglógni ünnepség nélkül, kishúgom? – kacsintott rá.
- Ezért tiltott el egész napra a nagyúr ettől a helytől – meredt rá a lány.
- Hát persze – nevetett Ivola. – Ha tudnád, mekkora sürgés-forgás volt itt korábban…
Lynia végignézett a társaságon. Voltak ott vegyesen minden ismerettségi köréből. Ételkészítők, és házvezetők, a teátrum saját főszakácsa és más közrendűek. Az egyik sarokból Vernon, Grandon főpapja biccentett feléje nyájasan, mellette Columba szentélyének vezetője, az öreg Tacitis. Ott volt Nikolas, Bryana, és mások Ivola szakaszából, akik rá vigyáztak a piacnapokon – na meg persze láthatatlanul a kimenőin. Lucas elégedetten vigyorgott rá, de Yoras tekintetében sem lehetett nem észrevenni a derűt. Mögötte Mala álldogált zavartan. Azonban, amitől Lyniának ismét földbe gyökerezett a lába, az Annyka és Kryssa látványa volt. Annykának már a puszta jelenléte is elég volt ahhoz, hogy Lynia azt higgye, káprázik a szeme, de az igazi sokk Kryssa volt. Vörösesbarna színű nadrágot és tunikát viselt bőrpáncéllal, övén rövidkard. Nyakában sehol a pánt.
- Ti mind… - suttogta elakadó hangon -, mind miattam?…
- Dehogyis – nevetett fel Lucas. – Hova gondolsz, kisasszony? A hepaj miatt egyedül!
Szavaira hatalmas nevetés tört ki. Lyniát is magával sodorta a túláradó jókedv. Azután a többiek egyenként mentek oda hozzá, kezébe kisebb-nagyobb ajándékokat nyomva. Lyniának egy idő után külön asztalra kellett pakolnia. Lucastól selyemsálat kapott, Ivolától egy vörös kövű brossot. Yoras könyvet adott neki. Lynia akaratlanul is elmosolyodott, eszébe jutva a két évvel korábbi kéttoronybeli látogatásuk. Akkor mesélt neki arról, mennyire szeret olvasni. Mala egy díszes dobozkát nyújtott át, melynek tetejét érdekes nonfiguratív ábra borította. A lány szégyenlősen mutatta meg, hogyan kell nyitni-zárni a ládikát. Mikor Lynia jobban szemügyre vette a druidát, furcsa, zavaró vibrálást érzett a személye körül. Mosolyogva köszönte meg az ajándékot, magában azonban enyhe szomorúsággal konstatálta, kezdődik… Végül Kryssa és Annyka lépett oda hozzá. Nekik közös ajándékuk volt, egy gyönyörűen elkészített puha bőrtarisznya. Lynia szóhoz sem jutott, csak szeme párásodott be. A lányok ezt csekélyke, jóval inkább nem létező szabadidejükben készítették el, leginkább alvás helyett.
- Kislányok… - suttogta, végigsimítva a mintán. – Ez egyszerűen gyönyörű…
- Annykáé az érdem – mosolygott Kryssa. – Ő készítette el. Az én részemet is.
- Viszont te jártad ki a nagyúrnál az engedélyt – felelte Annyka elpirulva a dicsérettől. – Anélkül aztán varrhattam volna akármeddig… Arról nem is beszélve, hogy az egész ünnepség a te gondolatod volt…
- Szóval téged kell elővennem ezért! – tette csípőre a kezét Lynia, majd tréfásan megfenyegette Kryssát a mutatóujjával. – Ezt nem úszod meg, kishúgom. Mikor is van a te születésnapod?
- Már két hónapja elmúlt – nevetett a lány. Hirtelen ismét nagy ováció támadt. Evena és Azharra közösen hoztak be egy hatalmas tortát, mögöttük Miri ugrált izgatottan. Lynia alig tudta visszafojtani a nevetését láttán. Miri, az ugrabugra, szeleburdi kamasz egyébként Jessa volt, és könyörtelen vámpírvadász. Anyja és nővére letették az asztalra a tortát, amelyen huszonhárom gyertya égett.
- Fújd el, kishúgom – mosolygott rá Evena asszony -, és kívánj valamit.
Lynia a torta elé állt. Behunyt szemmel fohászkodott valamin, majd mély levegőt vett, és egyetlen fújjással eloltotta a gyertyákat. Nagy tapsot aratott, majd egy pohár meleg vízbe mártogatott késsel elkezdte felszeletelni a tortát, mindenki kezébe nyomva egy szelettel. Hamarosan kisebb-nagyobb csoportok alakultak ki, egymással beszélgetve. Lynia saját tányérjával Kryssa és Annyka mellé ült le.
- Na lányok – nézett rájuk -, azt hiszem, lenne még miről beszélgetnünk. Kezdjük veled Annyka. Az én szememet nem lehet becsapni. Nagyon-nagyon megvertek téged. Miért?
Annyka elfordította a fejét, és nyelt egyet. Kryssa sem érezte magát jobban. Halk, tompa hangon mesélték el neki a nap eseményeit.
- Miközben én meg egész idő alatt csak szórakoztam – mormolta elkomorodva Lynia.
- A születésnapod volt, Lyn – fogta meg a kezét Annyka. – Egy évben egyszer azért neked is jár egy ilyen nap. Illetve sokkal több is járna.
Lynia szomorú tekintettel nézett a lányra. Jól tudta, hogy Rendall nem véletlenül küldte el a házból, ráadásul Ivolával együtt. A harcoslány nem lett volna hajlandó ilyesmire, sőt Markenut is megfékezte volna idejekorán. Kryssára pillantott ezután, akinek az arca szintén nem volt boldogságtól sugárzó.
- Miattam kapott Annyka – suttogta, hangja tele lelkiismeretfurdalással. – Ha előbb elfogadom a nagyúr ajánlatát, erre nem került volna sor.
- Ácsi! – csattant fel Annyka. – Nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy a szabadságod íze megkeseredjen a szádban. Nekem bőven megérte az, hogy nem került rád sem a fejvadász egyenruha, sem esküvarázs.
- Bizony, Kryssa – bólintott Lynia is. - Szabad róka maradtál, nem lett belőled behódolt farkas – intett a fejével Mala felé -, aki azt sem veszi észre, hogy csak másféle lánc került a nyakába.
Kryssa sokáig nézett rájuk, majd halványan elmosolyodott.
- Köszönöm – mondta csendesen. Zavart csend ült rájuk. Majd a félelf lány újra megszólalt.
- Annyka, most már te vagy soron – nézett barátnőjére. – Ebben az ütemben rólad is lekerül a pánt.
Annyka felnevetett.
- Hát ezt erősen kétlem. Én nem vagyok sem vérfarkas, sem a tolvajok királylánya. Bennem nincsen semmilyen különleges képesség, egyszerű polgári származék voltam mindig. Az én fajtámra is szüksége van persze a nagyúrnak. De csak pánttal a nyakunkban. Én mindig rabszolga maradok.
- Meglásd, nővérkém – suttogta Kryssa -, eljön még az az idő, mikor újra a szerelmeddel lehetsz, és egymást átölelve sétáltok a tengerparton.
Annyka most elszomorodott.
- Csak az álmaimban – mondta csendesen. – Nekem már csak az álmaimban…
Lynia a szájába harapva nézte az asztal szélét. Bár minden vágya lett volna, nem tehetett a lányért semmit. Jól tudta, hosszú évek vezetnek még odáig, mikor a rabszolgaság véglegesen megszűnik Rashmadban. Ezek az évek pedig kétszeresen számítanak a megpántolt szerencsétlen teremtéseknek. Csak annyit tehetett, hogy a maga erejéből vigyázott rájuk, és megpróbálta életüket a körülményekhez képest barátságosabbá tenni. De gyakran, mint most is, erőfeszítéseit a legcsekélyebb mértékben sem tudta értékelni. Hiszen ettől még ugyanúgy meg vannak fosztva szabadságuktól. Nem véletlenül fogadta el végül Mala a nagyúr kezéből az övét. Gondolataiból az ajtó nyílása zavarta meg. Caragana lépett be, arcán furcsa mosollyal.
- Az istenek éltessenek születésnapodon, kishúgom – lépett oda Lyniához, átadva neki az ajándékát. A szőke lány kibontotta a papírt. Mereven nézett a vékony köralakú márványmedálra, minek közepén alig észrevehetően egy félborsónyi kristály volt, elrejtve a márvány erezetében. Teleportkő... – Sajnálom, hogy nem jöhettem előbb Beletellett egy kis időbe, amíg megtaláltam ezt neked. Ráadásul vár odakint téged valaki, aki alig akart beengedni.
- Kicsoda? – nézett az ajtóra csodálkozva Lynia. Cara arcáról nem múlt el a furcsa mosoly.
- Jobb, ha magad nézed meg.
Lynia felállt, nyomába szegődtek a többiek is. Odakint az üzlet előtt valamennyien döbbenten meredtek a jövevényre. Hatalmas rozsdabarna farkas állt az utcán, nyakában egy erszénnyel.
- De hiszen ez Nina farkasa – suttogta Lynia. Lucas szemében különös láng villant, karját összefonta. Számadása a vörös hajú vérfarkas nősténnyel még mindig nyitott volt, és nagyon szívesen lezárta volna már. Addig azonban nem léphetett, amíg erre a nagyúr nem adott parancsot. Márpedig Rendallnak nem állt érdekében Nina elmozdítása a Keleti Erdőségből, egyrészt az orkok miatt, de volt egy másik oka is erre, amit viszont nem kötött más orrára. Mala ezzel szemben érdeklődve nézte az ordast. Idézett jószág, konstatálta magában. Érdekes, hogy mégsem tér vissza az eredeti helyére a varázs végeztével. Vajon hogy érte ezt el az a Nina? Valószínűleg őrző lehet. Közelebb lépett az állathoz, az azonban a fogait vicsorította feléje. Mala döbbenten állt meg. Ilyesmire idáig még sosem volt példa. A farkas gyanakodva szimatolt feléje, és ismét hangtalanul rávicsorgott. Jelzése egyértelmű volt. Hiába érezte az emberen, az emberben a farkast, akárcsak úrnőjén, hiába érezte rajta, hogy ugyanolyan követője az erdőnek, mint úrnője, azt is pontosan megérezte rajta, hogy renegát. Megérezhette az esküvarázst is rajtam – nyilalt Malába a felismerés. – Nem tart magukhoz tartozónak…Hát már ez is… Elkeseredve hunyta le a szemét, nem véve észre, hogy Lucas figyelemmel kíséri a kis jelenetet, majd írisze felvillan, pontosan megértve a történteket. Lynia ezenközben óvatosan az ordashoz lépett. Az állat semmivel sem lett kisebb legutolsó találkozásuk óta, és már akkor is úgy érezte, túl jó eső esett arrafelé, ahol kölyökként játszott, mert hatalmasra megnőtt. A hímet azonban az ő jelenléte egyáltalán nem zavarta. Megszimatolta a lányt, majd halk torokhangon vakkanott egyet, jelezve, hogy felismerte és mintegy üdvözölve. Lynia óvatosan vette le az erszényt a nyakából, és kibontotta. A kis zsákban különböző virághagymák voltak, és egy szépen kidolgozott bőr karkötő, aminek díszítése Nina druida jelképe, a szár nélküli R betű hullámos, megtört vonala volt. Ezután egy levél került a kezébe.

Drága Lynia!

Az istenek áldjanak születésnapodon! Emlékeztem arra, mennyire tetszettek neked a tóparti virágok, így küldök belőlük pár hagymát. Szeretik a vizes, napos helyet. A karperecre védőigét tettem, tőrrel és varázsmentes fegyverrel nem tudnak bántani, ha rajtad van. Ne keress ezen a nyáron az erdőben, hamarosan egy másik születésnapi ünnepségre fogok elutazni. Ugye, tudod, kiére? Először nem nagyon akartam menni, de sok teret nem hagytak a kifogásokra... Itt állnak mellettem, és várják, hogy befejezzem a levelet. Üdvözölnek mindketten téged, és üzenik, hogy a szakácskönyved nagy sikert aratott náluk is. Vigyázz magadra, nővérkém, a szörnyek között és Sylvanus óvja utadat!

Szeretettel ölel:

Nina

Utóirat: a farkassal írhatsz választ, meg fog találni vele.

Lynia elpárásodott szemekkel szorította magához a levelet.
- Ninocska – suttogta maga elé. Megfordította a papírost, és ironnal írt rá pár sort, majd visszadugta az erszénybe, és visszaakasztotta a farkas nyakába. Az állat erre a jelre várt, mert sarkonfordult, és eliramodott.

Miután a farkas eltűnt, a vendégek is visszatértek a teázóba. Valaki elővette a furulyáját, és hamarosan vidám zene mellett szórakoztak tovább. Mala idegenül téblábolt, mígnem valaki a kezébe nyomott egy tányér süteményt. Odanézett az illetőre, Miri volt az. Zavartan elmosolyodott.
- Köszönöm, kishúgom.
- Ma van Lynia kisasszony születésnapja, kisasszony. Kérlek, ne légy szomorú. Az istenek lenéznek ránk. Bízz bennük. - Jessa is jól érezte a druida körüli vibrálást, és megpróbálta valahogy visszaállítani benne a felborult egyensúlyt. Persze egy tányér süteménnyel még nem ér el nagy eredményt, de jól tudta Mala változásának okát: korábbi kínzóihoz csatlakozott azért, hogy visszakapja szabadságát, régi barátai pedig éppen emiatt elfordultak tőle. Ha Ivola meg tudta őrizni magát többé-kevésbé tisztának, talán Malának is van még esélye, tűnődött magában a paladin, aki amúgy kétszer olyan idős volt, mint a kislány, akit alakított. A három paladin közül veteránnak számított, és ő is volt a kis csapat vezetője. Külön élvezetet okozott neki, hogy álcájában újra élheti gyermeki énjét, és sokkal szabadabban beszélhet mindenről, mint felnőttként teheti. Mala halványan visszamosolygott rá, megsimogatta a haját, majd továbbment. Jessa a szája szélébe harapva nézett utána. Persze gyereknek lenni nagy hátrányt is jelentett. Sosem veszik őket komolyan. Mala hirtelen észrevette Kryssát. Mély levegőt vett, majd letéve érintetlen tányérját egy asztalra, a lány felé indult. Lesz ami lesz, tesz még egy utolsó próbát.
- Szóba állsz velem, Krys? - kérdezte halkan a háta mögött. A félelf megfordult. Egy pillanatig mereven nézett rá.
- Mit akarsz? - hangja egy fokkal sem volt barátságosabb, mint pillantása.
- Csak szeretném elmondani – kezdte bátortalanul Mala -, hogy nagyon örülök a szabadságodnak...
- Úgy gondolod, hogy ez változtat bármit is azon, amit tartok rólad? - kérdezte Kryssa.
- Reménykedem benne...
Kryssa megvető arccal rázta meg a fejét.
- Szó sincs róla. Tisztázzunk valamit, Mala. Ebbe a beszélgetésbe egyedül azért megyek bele, hogy megértessem veled, egyszer és mindenkorra, semmi értelme annak, hogy bocsánatért vagy megértésért erőlködj nálam. Én nem két kézzel kaptam a szabadságom után. Szó szerint rám lett kényszerítve. Nézd csak meg Annykát – intett a fejével a rabszolgalányra, aki egy asztalnál ülve viszonylagos szabadságát teljesen kiélvezve, boldog mosollyal falatozott, és beszélgetett valakivel. - Látsz rajta valami feltűnőt?
Mala alaposan is szemügyre vette a lányt. Hirtelen nagyot nyelt és elszürkült.
- Sylvanusra... Hiszen brutálisan megverték...
- Meg bizony. S tudod miért? Mert nem teljesítette megfelelően a munkáját. Ami azt jelenti, hogy míg ma Lynia a kimenőjén volt, engem elvittek hozzátok, hogy kiselőadást tartsak olyasvalamiről, amit bármelyik oktatótok is megtehetett volna, neki a nyakába zúdították az egész palotát. Nem volt képes megcsinálni. Erre senki sem képes. Neki nem is hagyták. Ezek után megbüntették. Szerinted milyen érzés volt ott látni ájultan, tehetetlenül, összetörve lógni a fenyítőfán? Látni a szemeit, amiket kishíján kicsaptak a korbáccsal? Nézni, ahogy vért köhög fel? Nem azért fogadtam el a szabadságot, mert ez volt minden vágyam. Azért fogadtam el, hogy Rendall ne veresse módszeresen agyon Annykát.
- De hát miért őt vette elő? - kérdezte tompán Mala. Kryssa keserűen felnevetett.
- Mert két hét után belátta, hogy azzal nem el semmit, ha engem ver össze. Ennek a szörnyetegnek lettél az ölebe önszántadból. Mintha nem tudtad volna már korábban is, hogy kicsoda, micsoda.
- Nem tudod, milyen érzés, ha leveszik a pántot – könyörgött halkan Mala.
- De tudom – felelte Kryssa. - Minden nap levette. Minden nap visszatettem. Az sem érdekelt volna, ha halálra korbácsol.
Mala szólásra képtelenül hallgatott. Kryssa azonban még nem fejezte be.
- Van még más is, amit tudok, Mala. Hamarosan te is egy leszel a szörnyetegek között. Már most vadászol olyan emberekre, akik mit sem ártottak neked, sőt, megpróbálnak segíteni.
- Segíteni?! - csattant fel a druida. - Nem nagyon láttam a felmentő csapataikat az elmúlt évben! Nincsenek sehol, csak ahol a saját érdekeik vannak! Én pedig nem tartozom ezek közé! Ahogy nem tartozol te sem! Annyka sem! Igen, renegát lettem! De ez volt az egyetlen út a szabadságomhoz! Ha ezt nem lépem meg, örökre rabszolga maradok! Ezt sajnálod annyira tőlem?!
- Nem sajnálok semmit tőled – válaszolta csendesen Kryssa. - De milyen szabadságról beszélsz, Mala? Milyen szabadságról? Oda a lelked. Azt ajánlottad fel a szabadságodért cserébe.
- Akárcsak te! - sziszegte a druida. A félelf lány gúnyosan felnevetett.
- Nagyon tévedsz. Rajtam nincs esküvarázs. Rendall pontosan tudta, hogy inkább megölöm magam, de nem megyek bele ilyen alkuba. Rád azért tett esküvarázst, mert nálad megtehette. Mert bármit, akármit feláldoztál volna. Hát megkövetelte tőled az általad adható legnagyobb árat. Te pedig megfizetted. Képes voltál csatlakozni hozzá. Fejvadász lettél! - köpte ki Kryssa undorodva. - Úgyhogy tedd meg nekem, hogy nem állsz velem többé szóba, ha nem muszáj!
Kryssa ezzel sarkon fordult, és otthagyta. Mala tehetetlenül nézett utána. A vibrálás körülötte mind erőteljesebb lett. A teremben lévő paladinok tehetetlenül figyelték, ahogy mind mélyebbre zuhan, minden próbálkozása ellenére. Malát egyedül Kryssa bocsánata fordíthatta volna meg az úton. Kryssában azonban nem volt bocsánat. Malát mintha mágnes húzta volna, úgy ment Annyka asztalához. Maga sem tudta már mit vár, vagy mit remél. Neutrális énjének utolsó kétségbeesett próbálkozása volt, hogy felszínen maradjon, mielőtt végleg elmerül az örvénybe, ami folyamatosan húzta magába az elmúlt időszakban. Ahogy árnyéka az asztalra vetült, Annyka felemelte a fejét és ránézett.
- Kisasszony – ugrott fel azonnal. - Miben állhatok a szolgálatodra?
Csak ennyi volt, nem több. Mala kezéből kicsúszott az utolsó kapaszkodó is. Lelkét most különös módon egy pillanatra állni hagyta az örvény, mintegy arra várva, hogy ő maga döntsön, önként beleveti magát vagy mégis továbbküzd. Mala megnyalta a szája szélét.
- Annyka... hallottam, mi történt ma veled. Minden rendben?
- Igen, kisasszony – bólintott azonnal a lány. - Hibáztam, és megérdemeltem a büntetést. De tanultam belőle. Többet nem fog előfordulni.
Malában mélyebb sebeket ütöttek ezek a szavak, mint Kryssa megvető mondatai. Annyka sosem beszélt így vele azelőtt. Éppen ellenkezőleg. Mikor annak idején őt korbácsolták meg brutális kegyetlenséggel és szakértelemmel, éppen ő volt az, aki leállította a hozzá intézett hasonló szavait, közölve vele, hogy egymás közt vannak, a tiszteletteljes frázisokat puffogtassa a fejvadászoknak. Gyötrődve nézett valahai társára, akivel annyi sok hónapot töltött együtt a pokolban, egymást támogatva, segítve, sok-sok nevetéssel, összetartással. Ezt árulta el ő. Ahogy belegondolt, rájött arra, hogy ő maga sem tenne most másként, ha Annyka helyében lenne. Erőltetetten elmosolyodott.
- Akkor nem is zavarlak tovább. Mulass jól.
- Köszönöm, kisasszony – bólintott a lány, majd látván, hogy véget ért a beszélgetés, tiszteletteljesen térdet hajtott. Nem akkorát, mint a nagyúrnak, természetesen, de észrevehetően. Mala elfordult, és elment az asztaltól. Bár körülötte az egekig csapott a vidámság, mit sem hallott belőle. Nem volt nála magányosabb lény a Világon. Maga sem tudta hogyan, elért a sarokban egy üres asztalhoz, és lerogyott a székre. Mereven maga elé bámult. Kryssa iménti visszautasítása még hagyján, de Annyka tiszteletteljes megnyilvánulása már több volt a soknál. A paladinok számára tisztán érezhető volt a vívódása, és a lassan belsejében meginduló változás. Ám nem tehettek semmit érte. Mala maga döntött sorsáról, aminek következményei egyre inkább elérték. Hirtelen árnyék vetült a druidára, Lucas ült le mellé.
- Uram? - nézett fel Mala. Ám a kapitány nem foglalkozott vele, ehelyett Azharrát intette magához.
- Mondd csak, szépségem – kérdezte a rögtön ott termő lányt -, szolgáltok mást is fel ezen a bűbájos helyen, mint teát?
- Attól tartok, nem, uram – felelte a lány. - De különleges vendégeinknek különleges ízesítésű teát tudunk ajánlani.
- Nosza – biccentett a férfi. - Hozz belőle a társamnak is.
- Igen, uram – bólintott Azharra, és hamarosan megjelent egy tálcával, rajta csészékkel, gőzölgő porcelánkannával, kis tartóban teafűvel, valamint egy kis kancsóval.
- Egészségetekre, uram – tette le az asztalra a tálcát. Lucas mert a fűből egy apró lyukú szitára, átöntötte rajta a forró vizet, majd beleöntött a kancsó tartalmából. Belekortyolt, és elismerően bólintott.
- Ez igen. - Ránézett Malára. - Próbáld csak ki. Érdemes.
Mala is követte a példáját. Mikor belekortyolt a teába, elakadt a szava. A kis kancsó tartalma a legfinomabb whisky volt. Kifinomult érzékeit már az a pár csepp is valósággal megbódította. Lucas újra belekortyolt a csészébe, majd elnézett Annyka irányába. A lány mellé időközben odaült Kryssa, Lynia, és Caragana. Élénk beszélgetésbe merültek, amit gyakori nevetéssel szakítottak meg.
- Mondd csak, Mala – kérdezte közben -, annyira szeretted hordani a nagyúr láncát, hogy amint ő levette rólad, rögvest egy másikat akasztasz a nyakadba?
- Uram? - kérdezte értetlenül a lány. Lucas ránézett.
- Miért pazarolsz érzelmeket olyanvalakire, akinek nem jelentesz semmit? Nincs semmi közötök egymáshoz. Te már nem tartozol oda. Kryssa csak egy tolvaj. Lánccal vagy anélkül az is marad mindig. Egy piti tolvaj.
- Kryssával együtt vészeltük át a legrosszabb időket, uram – felelte csendesen Mala. - Egymást segítettük, támogattuk a veremben, majd később a palotában.
- Legalább volt valami haszna. De már nincs rá szükséged. Egymást támogattátok, azt mondod. Vagyis te is annyira segítetted őt, mint ő téged. Nem tartozol feléje semmivel.
- Barátok voltunk...
- Barátok – biccentett Lucas. - Mondd csak, örülsz a visszanyert szabadságának?
- Igen, uram – felelte Mala.
- Nem merült még fel benned az a kérdés, hogy ő miért nem örül a te szabadságodnak? Nem tartod ezt furcsának? Érdekes egy barát az, aki elvárja a másiktól, hogy élete végéig láncot hordjon, miközben ő szabad.
- Kryssát Annykával bírta rá a nagyúr...
Lucas felhorkant.
- Mert hagyta odáig fajulni a dolgokat. Miatta verték azt a lányt fél napig. Érdekes, nálad erre nem volt szükség. Sosem hagytad volna, hogy idáig jusson a nagyúr. Jóval előbb átláttad a helyzetet. Nézd csak meg őket. Hogyhogy Annyka mégsem haragszik Kryssára? Tudod, mi ez? Gyengeség. Bambán eltűri, hogy kapcaként bánjanak vele. Soha nem tiltakozott semmi ellen. Lenyel mindent. Ezért nem fog róla soha lekerülni a pánt. Ezért kapja meg őt Markenu ma este. Nem lesz ez ellen egy szava sem. Lágy, hajlítható. Gyenge.
Mala szólásra képtelenül hallgatott. Lucas ismét kortyolt, majd folytatta.
- Te más vagy. Vérfarkas. Jóval nagyobb erővel és hatalommal rendelkezel náluk. Sosem tartoztál igazán közéjük. Szerinted miért kellett veled úgy bánnom, ahogy bántam? Mert te mindig erős voltál. Még a többi vérfarkashoz viszonyítva is többet kellett veled foglalkoznom, mint bárki mással. - Ez ugyan nem volt igaz, de Lucas sosem ment a szomszédba hazugságért, ha azzal könnyebben elérte célját. - A nagyúr mindenkiben értékeli az erőt. Pontosabban az erőt értékeli mindenkiben. Ezért adott neked is lehetőséget. Éltél vele. Volt erőd élni vele. Ezért vagy velünk. Közöttünk. Ezért lehettél a családunk tagja. Mégpedig egyenrangú tagja. Kryssa – intett oldalt a fejével -, sosem lesz az. Mindig egy koszos, sunyi róka marad. Annyka... Annyka pedig egy nyuszi. Mondd csak, Mala, a természetben milyen szerepe van a nyúlnak?
- Zsákmányállat – felelte a lány gondolkodás nélkül.
- Az bizony – bólintott Lucas. - Préda.
Mala furcsán nézett rá.
- Félre ne értsd – rántott egyet a vállán a férfi. - Nincs azzal a lánnyal semmi bajom. Nyúlnak is kell lenni. De ha jól gondolom, a farkas nem bújik oda mellé?
- Hát nem – mosolyodott el Mala.
- Na és a rókával milyen a viszonya lompos barátunknak?
- Elkapja, ha tudja – felelte a druida.
- Milyen érdekes – tűnődött el Lucas fennhangon. - Na és a róka odabújik a nyúl mellé?
- Dehogy.
- Most mégis ezt látjuk – intett Lucas megint a másik asztal felé. - Ezért mondtam, hogy sunyi. Furdalja a lelkiismeret, de azt azért nem bánja, hogy ismét szabad. Mikor mindkettőtökön lánc volt, összefogott veled, hogy megússza. Hogy túlélje. Az erősebb támogatását kereste. De ahogy a farkas megszabadult, mégpedig a maga erejéből, máris kimutatta a foga fehérjét. Azután hipp-hopp, ő is szabad lett, de a viszonyotok nem változott semmit. Nincs már rád szüksége, ezért nem törleszkedik hozzád. Szóval megkérdezem megint: neked mi szükséged van rá, most, hogy szabad vagy?
- Azért nem vagyok igazán szabad. Esküvarázs van rajtam.
- Formalitás – rántott megint a vállán Lucas. - Rajtam is van. Yorason is. Még a nagyúrra is került, mikor a szervezethez csatlakozott, és hűségesküt tett a tyrannak. Látsz rajtunk láncot?
- Nem, uram – rázta a fejét Mala. - Ti tartjátok a láncot.
- Ahogy mondod – felelte a férfi. - Ezen a Világon kétféle ember van. Erős és gyenge. Ahogy az állatvilágban is. A farkas erős. A párduc erős. A sárkány erős. A nyúl, hát ő bizony gyenge. Na és a róka? Ő, vérem, csak erős akar lenni. Nem tartozik sem ide, sem oda. Ezért törleszkedik mindig ahhoz, akitől többet remél. Te meg én, mi ragadozók vagyunk. Vadászunk a prédára, és elkapjuk őket. Nekik a lánc végén a helyük. Nekünk pedig a másik oldalon. Mi tartjuk a láncot, és az a dolgunk, hogy odajuttassunk mindenkit, aki odavaló.
Mala lehajtotta a fejét, és az asztal lapját kapargatta.
- Érez a farkas lelkiismeretfurdalást, mikor elkapja a nyulat, Mala?
- Nem – rázta a fejét a lány. - Azért öl, hogy egyen. Hogy önmagát, a falkáját és a kölykeit táplálja vele.
- Erről van szó, Mala. Ezt tesszük mi is. Velük tápláljuk önmagunkat, a családunkat, és a gyerekeinket, ha vannak. Éreztél lelkiismeretfurdalást, mikor leterítettétek a medvét?
- Nem – Mala szemében most egy szikra villant meg. - Vadásztunk.
- Jól tudom, az a medve emberevő volt? - kérdezte Lucas.
- Igen – bólintott Mala. - Lesántult, ezért támadt olyan prédára, akit el tudott ejteni.
- Vajon ő érzett lelkiismeretfurdalást? - tűnődött hangosan a férfi.
- Csak élni akart.
- Az evergrade-i támadód érzett-e lelkiismeretfurdalást, mikor leszúrt?
- Kétlem.
- Magam is. Ő is olyan volt, mint az a lesántult medve. Védekezésre képtelen rabszolgára támadt, hogy életben maradjon. De te mégis túlélted. Mégpedig a magad erejéből. Lynia nem lett volna képes megmenteni téged. Életben maradtál, és most te vadászol őrá. Mikor a városban cserkészel az evergrade-i medve után kutatva, mit érzel?
Mala Lucas szemébe nézett.
- Vadászok – felelte halkan, kemény villanással a szemében.
- Na és amikor a Tüske illúzionista nyomát keresed?
- Akkor is – bólintott Mala.
- Miért nem érzel lelkiismeretfurdalást?
Mala lassan válaszolt.
- Nem tartozom nekik semmivel. Nem segítettek rajtam, mikor a legnagyobb szükségben voltam.
- Volt egyáltalán szükséged rájuk? Nem a magad erejéből szabadultál meg?
- De igen.
- Hmm. - Lucas egyenesen a kis kancsóból töltötte fel a csészéjét, akárcsak Maláét. - Emlékszel arra, miért került rád pánt?
- Megpróbáltam megmenteni egy falut a fejvadászoktól, uram – válaszolta a druida.
- Mióta segít egy farkas a nyulakon, Mala? Mikor avatkozik bele egy másik ragadozó vadászatába?
- Ha el akarja venni a prédáját.
- Elszokta venni a farkas a sárkány prédáját, Mala?
- A párducét megpróbálja – mosolygott a lány. Lucas elvigyorodott.
- Na és sikerült neki?
Mala még mindig mosolyogva rázta meg a fejét.
- Ez a párduc – intett a férfi felé a fejével -, ennél a farkasnál – intett most magára – erősebbnek bizonyult.
- Ahogy mondod – villant meg Lucas zöld írisze. - Ez a párduc valóban erősebb. A természetből vett példáknál maradva, a paladinokat mihez hasonlítanád?
Mala elgondolkodott.
- Leginkább egy másik farkasfalkára, akik megpróbálják elorozni a zsákmányt.
- Igazán? Én inkább rókáknak gondolom őket. Lesből támadnak, sunyin, rejtőzködve, sosem fedve fel magukat. Félik az erősebbet, ezért megpróbálnak lopni tőle. Na de legyenek akár farkasok, akár rókák, hagyjuk mi, hogy ellopják a zsákmányunkat, amivel önmagunkat, a családunkat, a véreinket tápláljuk?
Mala Lucas szemébe nézett, majd halkan megszólalt.
- Nem.
- Ez az, farkaslány. - Lucas felemelte a csészéjét. - Fenékig.
- Fenékig – mondta Mala is, és együtt lehajtották a whiskyt. A terem másik részén Lynia, a pult mögött Evena és Miri, míg az asztalok között járva Azharra felemelte a fejét. Mala körül a vibrálás megszűnt. A paladinok megérezték az ellenség jelenlétét. A gonoszét.

Mala odafordította a fejét a túloldalra. De nem Kryssát, Annykát vagy Caraganát vette szemügyre, hanem az ünnepeltet.
- Lyniát hova tennéd, uram? - kérdezte Lucastól. A férfi megvakarta az állát, és maga is odapillantott a lányra, aki társaival nevetett fel éppen valamin.
- Érdekes kérdés. Semmiképpen nem ragadozó. De nem is róka. Ahhoz túl tiszta és egyenes. Sosem nézi a maga érdekét, mindig máson segít. Préda kétségkívül. De igencsak életrevaló és leleményes préda. Nem szökik meg akárki kétszer is a pánt elől. Amikor múlt nyáron a csatornában bújkált, ugyancsak össze kellett szednem magam, hogy a nyomára akadjak. Félénk volt és rendkívül óvatos. Amikor pedig a sarokba szorítottuk, meglepően eredményesen harcolt, amíg újra lehetősége nyílt a menekülésre. Akkor megint eltűnt.
- Dacára annak, hogy préda, mégis ő volt az, aki megállította Daniit – tűnődött el Mala.
- Azért, mert megtanítottuk a harcra – felelte Lucas. - De azt kétlem, hogy a maga erejéből képes lett volna rá.
A férfi elvigyorodott.
- Lynia a Világ egyetlen harci nyula.
Mala felnevetett.

Caragana, nevetésük csillapultával a következő kérdést tette fel Annykának.
- Na és mi lesz veled, kishúgom? Nem akarod követni társnőid példáját és kivívni a szabadságodat?
Annyka elkomolyodott.
- Kisasszony, attól tartok, nekem ez sosem lesz lehetséges. Bennem nincs semmi olyan különleges képesség, ami felkeltené a nagyúr figyelmét, és azért, hogy megszerezze azt, szabadságot kínáljon cserébe.
Annyka belenézett teáscsészéjébe, és lassan folytatta.
- Polgárleány vagyok. Mindig arra neveltek a szüleim, hogy szorgalmas, dolgos lány legyek. Amikor pedig elérkezik az ideje, kiválasztanak számomra egy megfelelő férjet, akihez hozzáadnak, szülök neki egy szakajtó gyermeket, és onnantól kezdve őket szolgálom életem minden leheletével. A nagyúr és emberei számára én vagyok a tökéletes préda. Engedelmes, szorgalmas, munkás. Nem tiltakozik semmi ellen, nem harcol semmi ellen. Belenyugszik sorsába, és szolgálja a gazdáját, ahogy a férjét szolgálta volna.
Annyka felpillantott Caraganára.
- Az én tudományomban nincs semmi olyan, ami értékessé tenne a szabadságra. Ezt tenném rabpánt nélkül is. Erre születtem, erre a sorsa szántak az istenek. Beszélő szerszám vagyok, semmi több.
Obeya félrenézett. Legszívesebben megrázta volna a lányt, annyira dühös lett rá hirtelen, maga sem értette, miért. Ő mindig, minden leheletével kínzói ellen küzdött. Azután eszébe jutott anyja. Gyomrát keserűség töltötte be, ami szinte megbénította. Annyka kísértetiesen emlékeztette az édesanyjára. Ugyanaz a nyugodt, beletörődő tekintet, ugyanaz a szolgalelkűség. Anyját sosem érdekelte egyetlen gazdája kegyetlensége sem. Szolgálta őket legjobb tudása szerint, minden szorgalmával. A veréseket úgy fogadta, mint a sors vele járó, elkerülhetetlen részét. Az egyetlen ok, ami miatt eldobta magától az életét, örök, nagy szerelme volt. Az apja. Obeyában még nagyobb lobot vett a düh. Újra ott volt a Kecske-szigeten, lent az alagsorban, a fürdődézsa mellett, amiben anyját találta, felvágott erekkel. Halálában még szánalmasabb, nyomorultabb látványt nyújtott, mint életében. Ótvaras, gennyedző váladék! Minden nőügyedet megbocsátotta volna, sosem lett volna hozzád egyetlen rossz szava sem, csak mosolyogj rá néha! Ha ehhez a lányhoz annyira ragaszkodsz, mi bajod volt a saját véred anyjával?! Az asszonyoddal, aki holtodig hűséget esküdött neked?! Mikor Obeya felnézett, szemében nyoma sem volt iménti gondolatainak. Caragana, a kecses elf mágus nézett Annykára.