2006. november 27., hétfő
Lélekcsavaró
Pár nappal később Rendall rabszolgaházbeli dolgozószobájában üldögélt. A nap lement már, ideje lett volna hazaindulnia, de még akadt elintéznivalója. Találkozót szervezett, arra várta a résztvevőket. Egyikőjükre nem is kellett sokat várnia. Ahogy a nap utolsó sugarai is eltűntek nyugaton, halk koppantás hallatszott az ajtaján. A férfi ellenőrizte a facöveket zsebében, oldalán fénysugár kard volt kivételesen. Szövetség ide vagy oda, bolond, aki vámpírban bízik.
- Lehet – szólt ki nyugodt hangon. Az ajtó feltárult, és belépett Rashmad vámpírkolóniájának mestere.
- Fangthane – biccentett az emberi lények ura. - Pontosan, mint mindig.
- Anyám jómodorra tanított – mosolyodott el a vámpírlord. Becsukta maga mögött az ajtót, és kényelmesen beljebb lépett. Egy pillantással felmérte a szobát, ahogy mindig is tett, ahogy Rendallhoz jött. Ugyanannyira bízott ő is a férfiben, mint az őbenne: semennyire. Rendall felállt asztala mögül, kilépett eléje, kezével a kandallóhoz tett karosszékekre mutatott. Fangthane figyelmét sem a lobogó tűz, sem Rendall kardja nem kerülte el. Szája szélén halvány mosollyal ült le az egyik székbe. Azt tudta jól, hogy egyedül vannak, az ember pedig még így is, noha kemény ellenfél, legyűrhető préda. De a legkevésbé sem könnyű zsákmány. Fangthane pedig ritkán szeretett küzdeni az élelemért. Az életéért pedig még ennél is kevésbé. Annak vette a jelzéseket, amik valójában voltak: figyelmeztetésnek.
- Hallgatlak, nagyúr – nézett a férfira. - Azt üzented, ajánlattal vársz.
- Így igaz – felelte Rendall. - De nem én. Most csak összekötő vagyok. Hamarosan megérkezik az igazi ajánlattévő.
- Mikor? - vonta fel szemöldökét a vámpír. Azt meg sem kérdezte ki, tudta jól, hogy csak akkor derül erre fény, ha az illető itt lesz. Rendall felnézett a levegő remegésére.
- Most.
Fangthane odafordult. Szeme összehúzódott a jövevény láttán, szimata csalhatatlanul adta tudtára annak kilétét.
- Hmm. A nekromanta. A halál illata nemcsak a játékszereid miatt leng körül. Magad is megjártad már az Utat.
- Fangthane – biccentett a tyrann. - Rég találkoztunk már. Sajnálattal értesültem a mestered pusztulásáról.
- Én a legkevésbé sem – felelte kedélyesen a vámpír. - Megújulás nélkül nincs fejlődés.
A mágus halványan elmosolyodott. Fogadta Rendall tiszteletteljes főhajtását, majd maga is leült egy másik karosszékbe. Harmadikként Rashmad nagyura telepedett le közéjük. A három szörnyeteg egy pillanatig felmérte egymást. Végül Fangthane törte meg a csendet.
- Miért kívántál velem találkozni, mágus? Királyvárosban nincs vámpír?
A másik kettő egy pillanatra megütődve nézett rá. A vérszívó elmosolyodott, és ujjával megütögette az orrát.
- Szeretem tudni, mi történik az emberek Világában. Főleg azt, mit tesznek a paladinok. Téged, mágus, a téli napfordulókor máglyára küldtek. Már akkor éreztem, hogy a gyermekkirály komoly hibát követ el ezzel. Ezt követő játékaid híre hozzám is eljutott. Akárcsak az, hogy a LaMarten család a telet Királyvárosban töltötte. Velük ellentétben én azóta ismerlek, hogy Rashmad élére kerültél. Sőt, már korábban is tudtam rólad. Nagyon is ismerős volt a módszer. Így mérted fel annak idején az elődöd gyengéit is. Mindazonáltal a gyilkosságok megszűntek, az elkövetőt elkapták, és a Tüske visszatért Rashmadba. Velük ellentétben azonban, én jól tudom, hogy csak a kezet vágták le, a kitervelő elme továbbra is homályban maradt. Azóta várom a következő lépésedet.
- Elárulod a korodat, Fangthane? - kérdezte váratlanul a mágus.
- Négyszázharmincegy. Kereken négyszáz esztendeje járom az éjszakákat.
- Nem töltötted hiába az idődet – biccentett elismerően a tyrann.
- Remélem, most sem fogom. - Fangthane világosan jelezte, hogy az üres bókokat is csak felesleges időpocsékolásnak tartja.
- Rendben hát, a tárgyra térek – felelte a másik. - Valóban vámpírra van szükségem. De nem akármilyenre. Egy tapasztalt mesterre, aki kész arra, hogy kolóniáját kiterjessze.
- Királyvárosra.
- Királyvárosra.
- Shaugen területe.
- Shaugennel nem lehet értelmesen beszélni. Túlságosan bevadul a vér illatára. Ugyanakkor túlságosan is óvatos. Nekem olyan mester kell, aki túllát az előtte lévő zsákmány vérén.
- Magyarán olyan szövetségesre van szükséged, akit irányíthatsz.
- Igen – felelte egyenesen a mágus. - Kényes műveleteket tervezek, amikhez nincs szükségem felesleges bonyodalmakra.
Fangthane elgondolkodott.
- Rendben. Amit kérsz tőlem, tehát az, hogy tüntessem el Királyvárosból Shaugent és a kolóniáját, helyükbe a saját véreimet téve, védelmezve téged az ellenlábasaidtól. Amit kínálsz?
- Királyváros éjszakája feletti korlátlan uralmat. Természetesen egy-két tabu kivételével. Rendszeres, célzott zsákmányt.
- Akárcsak Rashmadban.
- Akárcsak Rashmadban.
- Kicsit más a helyzet azonban Királyvárosban. Rashmadban sosem voltak paladinok. Annál több van belőlük északon.
- Ameddig nem fordítod át őket.
- Hmm – villant fel a vámpír szeme. - Érdekes kihívás. A vámpírvadászokat általában ölni szoktam. Nemcsak a harapás gyengítő hatására nem érzékenyek, az átfordításuk is körülményesebb. Jóval ellenállóbbak. Természetesen nem lehetetlen.
- Fordítottál már át paladint? - kérdezte most Rendall.
- Igen – pillantott rá a vámpír. - Bohó ifjúságomban, egyszer. Megvoltak a maga előnyei. Kivállóan ismerte egykori bajtársai erőit, gyengéit. Kitűnő fegyver volt. Ugyanakkor...
- Igen?
- Bukott paladin lett belőle. Egyáltalán nem lehetett kiszámítani a következő lépését. Ugyanúgy ölte tovább a vámpírokat is, akárcsak egykori véreit, vagy csak vérengzett az ölés kedvéért. A maga feje után ment. Nem tűrt meg maga felett irányítást. Végül magamnak kellett elintéznem.
- Akárcsak Desharik LaMarten – mondta tűnődve Rendall. Fangthane-re pillantott. - Forrásaim szerint őt elég volt egyetlen harapással átfordítani. Ráadásul teljesen véletlenül történt meg.
A vámpír elhúzta a száját.
- LaMartennek az öccse vámpírvadász. Az idősebbik testvér sárkányölő volt mindig is. Az átfordítás szempontjából ez teljesen irreveláns. A többi paladinkaszt ugyanolyan érzékeny a harapásunkra, mint akármelyik pór.
Fangthane most a tyrannhoz fordult.
- Második Altrikot akarsz, mágus? Őt sem lehetett irányítani.
- Erről is tudsz? - emelte meg a szemöldökét a mágus. Fangthane vállat vont.
- Természetesen. Mit gondolsz, miért maradtam életben négyszáz esztendőn keresztül?
A tyrann bólintott, majd folytatta.
- Ha a gyermekkirályból vámpír lesz, a népe nem fogja őt uralkodójának elismerni. Darian vérvonalának utolsó tagja. Túl fiatal még ahhoz, hogy utódja legyen. Káosz tör ki. Zűrzavar. Polgárháború. Altrik pontosan követte a tervemet.
- A királyfi akkor csak tízeszetendős volt.
- Most sem sokkal idősebb.
- Ráadásul Altrikot le is leplezték.
- Az egyik közülük bénán ül a sasfészkében. A másikuk pedig itt van, Rashmadban. Tervem szerint itt is marad.
- Még nem tetted rá a kezed LaMartenre.
- Tüskeként vagy megpántolt rabszolgaként, nekem édesmindegy ebben a pillanatban. A lényeg, hogy itt kell tartani.
- Miből gondolod, hogy nem fogja felismerni a vámpírodat egy másik avatandó ifjú?
A tyrann halványan elmosolyodott.
- Miért árulná el a saját vérét?
Fangthane halkan felnevetett.
- Tehát a kadétokra fened a fogad.
A mágus bólintott.
- Mire a királyfira kerül a sor, addigra már nem lesz kit avatni. Aki nem tör be a sorodba, annak vége. Aki engedelmeskedik, megadatik az esély, hogy szolgáljon.
Fangthane hallgatott, majd lassan megszólalt.
- A legjobb vámpírvadászokat Kéttoronyban képzik. Oda bárki, aki a fajtám közül épeszű, nem tör be.
- Desharik betört – szólt megint Rendall.
- Nem is volt sosem épeszű – morrantott fel Fangthane.
- Ezenkívül ott tartják Myrago kövét is - mondta könnyedén a tyrann. Fangthane hátradőlt a székében, úgy nézett összehúzott szemekkel a nekromantára.
- Myrago köve csak egy mítosz - mordult fel. A fekete mágus elmosolyodott.
- Nem éppen. Ennek segítségével tartotta fenn Altrik az álcáját. Ettől lett sebezhetetlen. Nem hatott rá a napfény, a tűz...
- Tudom, mit tartanak a legendák a kőről! - vágott közbe a vámpír.
- Nem legenda, Fangthane - mondta csendes nyugalommal a tyrann. - S ezért már igazán megéri betörni egy rendházba...
- Nincs is jobb csalétke egy halálcsapdának - húzta el a száját Fangthane.
- Kockázat nélkül nincs siker - vont vállat a tyrann. Fejét félrehajtva vizsgáltatta a vámpírt. - Na és a nyeresség óriási lenne... Nem beszélve a tiszteletről és a félelemről, ami ezután övezne téged, mind a paladinok, mind a saját véred körében...
Fangthane felmordult.
- Amikor utoljára elragadott a becsvágy, drágán megfizettem érte. Vámpír lett belőlem. Nem fogsz a büszkeségemre hatni, pláne annál fogva olyan dolgokba vezetni, amire rámegy a bőröm. Nem vagyok bolond önként hurokba tenni a fejem. Ha egyáltalán a rendházban tartják azt a gyűrűt...
- Hol máshol tartanák, mint az általuk legbiztonságosabbnak vélt helyen? - tárta szét a karját a mágus. - Ám legyen. Dönts magad az ügyben. Én tájékoztattalak, a hírrel már azt kezdesz, amit gondolsz.
A vámpír kifejezéstelen arccal nézett a nekromantára, nem lehetett kitalálni, mire is gondol magában. Rövid csend telt el.
- Térjünk vissza az ügyünkre – terelte vissza a témát a tyrann végül a saját útjára. - A tisztánlátókat valóban Kéttoronyban képzik, de vámpírvadászok más rendházakban is tanulnak.
- Vagyis nem kívánsz látni a Világban többé vámpírvadász paladint – gondolkodott el a vámpír.
- Úgy általában paladint – értett egyet a tyrann.
- Ez a kép nekem is tetszik – biccentett Fangthane. - De érzésem szerint, nálad ez csak az előkészítő szakasz lenne.
- Így igaz – felelte a mágus. - Nemcsak a Királyváros, hanem az egész Királyság alatt meg akarom mozdítani a földet. Szó szerint.
A vámpír nagyot nézett.
- Az élőhalott sereged ellen pedig nincs szükséged paladinokra – mondta lassan, a másik gondolatmenetetét folytatva. - Az egyetlen kasztra, akik szervezetten képesek felvenni velük a harcot.
- Ne feledkezz meg uram, az erdőjárókról sem – szólalt meg ismét csendesen Rendall. - Jópáran közöttük az élőhalottakra hegyezték ki magukat. Például Vian Marpenoth.
A tyran elmosolyodott.
- A Sellő-szigeti Marpenothra gondolsz, fiam? Emlékszem rá. Igyekvő ifjú volt. Csakhogy azóta kalóz lett belőle. Úgy véled, most is megindulna?
- Kétségtelen tény, hogy megint örömmel a szemedbe nézne, uram – felelte Rendall. - Érzése szerint túl sokszor temette az apját.
A mágus halkan felnevetett.
- Ugyanakkor – folytatta a másik férfi -, vérbeli üzletember lett belőle. Nála már elsősorban a pénz beszél. Ki tudja viszont, hogy mikor meghallja az élőhalottak hírét, melyik hang lesz benne erősebb? Főleg, ha megtudja, hogy te állsz mögöttük, uram? Az azóta eltelt esztendőkben elismerésre méltóan kinőtte magát. Nem szívesen akaszkodnék vele össze magam sem, gondos előkészületek nélkül.
- Az erdőjárókkal nem lesz annyi probléma, mint a paladinokkal lenne – szólt most Fangthane. - Bár kétségtelenül nem szabad lebecsülni őket, de nem lehet őket egy napon említeni egy vámpírvadász paladinnal. Valószínűsíthető, hogy egyénenként próbálnak majd küzdeni. Inkább az új berendezkedés időszakában fognak kellemetlenségeket okozni.
- Akkor viszont a hajtóvadászat már rájuk fog irányulni – válaszolta lágy mosollyal a mágus. Rövid csend következett, majd most a tyrann fordult Fangthane-hez.
- Nos, mester, hallhattad az elképzeléseimet. Kíváncsian várom a válaszod.
A vámpír tűnődve nézett rá. Az ember terve csábító volt. Ugyanakkor azt is jól tudta, hogy nemleges válasza esetén Rendall kardja ki fog röppenni a hüvelyéből. Maga is élőhalott lévén, egy nekromanta jóval nagyobb hatalommal bírt felette, mint más mágus. Nem fogják hagyni, hogy anélkül éljen tovább ezzel a tudással, hogy ne csatlakozzék hozzájuk. Lassan elmosolyodott.
- Paladinok nélküli Világ... Az én Világom. Számíthatsz rám, mágus. Egy kikötésem van azonban.
- Igen?
- Én vagyok az egyetlen vámpír, akivel szövetségre lépsz. Nem tűrök meg riválisokat. Nemcsak Királyváros éjszakái felett, mindazon területek éjszakái felett akarok korlátlan uralmat, amiket meghódítasz. Amiket együtt meghódítunk.
- Ahogy kívánod – biccentett a mágus.
- Szólj, amint készen állsz az első harapásra – mondta Fangthane. - Ott leszünk.
- Leszünk? - kapta fel a fejét a tyrann. A vámpír elmosolyodott, éles fogai kivillantak szájából.
- Ches még sosem járt Királyvárosban. Tetszeni fog neki. S hidd el, mágus, nem lebecsülendő az ő asszonyi képzelőerője.
- A kicsi Ches – mondta tűnődve a mágus. Fangthane szemében figyelmeztetés lángja gyulladt fel.
- Már régen nem az, mágus.
- Tudom – biccentett a másik. - Már a te asszonyod. Hozzád tartozik. Zálog arra, hogy valódi, erős kolóniát hozzatok létre Királyvárosban és máshol a Világban.
- Valamint a köztünk lévő szövetség szilárdságára is.
A férfi bólintott.
- Várjátok a hívásomat.
Fangthane felállt, biccentett feléjük, majd árnyként eltűnt. A másik két férfi egy ideig csendben ült. Végül Rendall szólalt meg.
- Amíg ezek ketten Királyvárosban lesznek, uram, félő, hogy Villámkezű kiirtja az itteni kolóniát.
- Attól tartok, ez bevállalt áldozat, fiam – felelte a tyrann. - De létkérdés, hogy a legveszélyesebb vámpírvadászok itt legyenek lefoglalva. Hogy Larden ideküldje a legjobbjait. Tépjék csak itt a koncot. Addig sem figyelnek a hátuk mögé.
- Hacsak a vérszívókra küldené a legjobbjait, én sem bánnám – mordult fel Rendall. A mágus halványan elmosolyodott.
- Természetesen bőségesen kártalanítva leszel, fiam. Az elkapott, de átfordításra alkalmatlannak ítéltetett paladinok hozzád kerülnek. Akárcsak azok, akik túlságosan nagy bajt kevernének északon. Kedvedre válogathatsz közöttük.
Rendall biccentett.
- Nem akartam Fangthane előtt mondani – szólalt meg -, de attól tartok, Marpenoth más problémát is okozhat majd. Nem fog örülni a hírnek, mikor megtudja majd Lynia új helyét. Őrülten fenekedik utána. Kyrsten kizárólagos elővételi joghoz jutott a lányért. Nem is érdemtelenül. Megmentette egy második vámpírharapástól.
- Dicséretes – bólintott a mágus. - A fenekedését is megértem. Magam is osztom. De csak nem fogunk összeveszni azon a kislányon.
- Végül is a szavamat nem másítom meg – fűzte hozzá Rendall -, hiszen Lyniát neked nem eladom, uram, hanem elajándékozom. Ez pedig egészen más tészta.
Ura halvány mosollyal nyugtázta a gondolatot.
- Mindenesetre nem árt szemmel tartani a derék kapitányt. Megnézzük, hogyan viselkedik majd az élőhalottak hírére. Ha nem lép rájuk, tőlem élhet. De ha Lynia miatt nagyon ugrálna, újfent találkozhat az apjával. Kétségeim vannak viszont afelől, hogy őket ki fogja akkor ismét eltemetni.
Most Rendallon volt a mosolygás sora.
- Attól tartok, uram – gondolkodott el utána -, hogy a paladinok nélküli Világ sajnos csak idealisztikus. Amíg Sant Ordot odafent – bökött felfelé az ujjával -, valaki el nem intézi végleg, mindig meg fogja jelölni a kiválasztottjait.
A mágus halványan elmosolyodott.
- De nem lesznek rendházak, ahol képeznék őket. A lovagok szabad prédák lesznek. A kiválasztottakon pedig fel lehet ismerni Sant Ord jelét. Minden tisztalelkűt az ellenőrzésünk alá vonunk. Természetesen a túlélő paladinok a föld alá fognak vonulni, és lesznek próbálkozásaik. De a háború alatt soraik egyre vékonyabbak lesznek. Nekem pedig mindig terem katonám. Akár belőlük is.
- A jóravalókat nem érdemes teljesen kipusztítani, uram – vette ellenébe Rendall. - Igencsak hasznosak tudnak lenni.
- Ez így igaz – felelte a mágus. - Ezért mondtam, hogy ellenőrzésünk alá vonjuk őket. Pánttal vagy anélkül, de nekünk fognak szolgálni. Jut eszembe... Mi újság itthon, fiam? Hogy van a mi szívünkhöz nőtt kedvenc paladinlánykánk?
- Remekül, uram – mosolyodott el Rendall. - Bár a szerelméből már kigyógyult, de a veled töltött időt sem hiányolja régen. Amúgy, írattam vele egy szakácskönyvet. Ha gondolod, örömmel adok neked egy példányt.
- Drága fiam – mondta neheztelően a mágus -, nem vagyok én mazohista. Nem elég, hogy milyen csapnivaló ételeket eszek mostanában, mellette még Lynia szakácskönyvét is olvassam? Tudván közben azt, hogy csak évek múlva kerül hozzám az alkotója? Ne kérd ezt tőlem. Az is éppen elég nekem, hogy egy városban vagyok vele.
- A tied az éjszakája, uram, ha kívánod.
A tyrann felnevetett.
- Megint csak, nem vagyok mazohista. Azt a lányt nem kóstolgatni akarom, hanem birtokolni. Nagyobb a türelmem, ha nem találkozom vele. Túl sok emlékmódosító igét sem akarok rá tenni. Nagyon erős rajta Sant Ord jele, jobb a békesség. De a híreidet szívesen hallgatom róla.
Rendall megint elmosolyodott.
- Nemcsak szakácskönyvet írt a kicsike. A segítségével Evergrade immáron visszavonhatatlanul Rashmadhoz tartozik. Már nem adót fizet, a területünk részét képezi.
A tyrann szeme felvillant.
- Erre a történetre ugyancsak kíváncsi vagyok.
Rendall röviden elmesélte az elmúlt napok, hetek eseményeit. Végül a mágus elismerően bólintott.
- Igazán derék kislány. Nem okozott csalódást egyáltalán. Sajnálatos, hogy a tehetségét nem engedhetjük teljesen kibontakozni. Kitűnő paladin válna belőle. Nagy tettekre van hivatva. Csak éppen nem a mi oldalunkon.
- Így is remek szolgálatot tesz, uram – felelte Rendall.
- Mégsem vetted komolyan a figyelmeztetését, fiam – nézett rá a tyrann. A nagyúr elmosolyodott.
- Te sem vetted volna komolyan. Még most is úgy gondolom, hogy gyanakvását a féltékenysége keltette fel. Már Danii első itt töltött éjszakája után is jóval nagyobb jelenetet rendezett, mint szokása. Komolyan meg kellett ráznom.
A másik férfi felnevetett.
- Ezek a kislányok. Hova is lenne a Világ nélkülük? Féltékenység ide vagy oda, mégsem szabad lebecsülni a női megérzést.
- Azt valóban nem, uram – ismerte el Rendall. - De az idei tavasz teljesen megkergítette a nőimet. Nehéz ilyenkor kiválogatni a tiszta búza közül az ocsút. Ha már ocsú... Lily Gordakról van híred, uram?
- Nincs már Királyvárosban, ennyi bizonyos – felelte a tyrann. - Ostoba félkegyelműek, hogy egyszerre támadtak rá is, Vynylanne-re is... De legalább élőhalottként még hasznukat veszem. Egy kalandozó erdőjáró akárhol lehet. De amennyire forrásaim meg tudták állapítani, a Rengeteg Erdő felé vette magát.
- Érdemes lenne egyik emberünknek csatlakoznia hozzá...
- Elég nehéz elnyerni a bizalmát, fiam – csóválta a fejét a tyrann. - Emberismeretből alapos leckét kapott tőled.
- Talán nem eleget. Nem lehet folyamatos bizalmatlanságban élni. Egy kalandozó önmagában édeskevés. Szüksége van társakra, csapatra. Nem kell egyelőre elkapni a lányt, csak tudni akarom, merre jár, és hova fejlődik. Vissza fog ő még térni egyszer Rashmadba, és készen akarom várni.
A tyrann bólintott.
- Meglátom, mit tehetek. Tart fenn kapcsolatot a nővérével?
- Nem, uram. Jade tudja róla a legkevesebbet. Viszont... egyre erősebb a gyanúm, hogy kapcsolatot tart fenn a Tüskével. Úgy hiszem, rájöttem titokzatos mestere kilétére.
- Ki lenne az? - vonta fel szemöldökét a mágus. Rendall bosszúsan felmordult.
- A lányom.
- A lányod? - húzta fel a szemöldökét a másik férfi. - Mint mester?
- Módszerei több mint őrültek, uram – értett vele egyet Rendall. - De rendkívül hatékonyak. Jade tehetséges elementarista, azonkívül született gondolatolvasó, amihez nincs szüksége igére.
- Nem kellene kihasználatlanul hagyni ezt a tudását – tűnődött el a tyrann. A nagyúr gonosz mosolyt villantott fel.
- Nem is hagyod kihasználatlanul – biccentett a mágus, elértve a másikat. - Ami a lányodat illeti... Érdemes lenne talán csapdát állítani neki.
- Dolgozom rajta, uram – biccentett Rendall. A mágus felállni készülődött.
- Ideje mennem, fiam.
- Várj még, uram – emelte fel a kezét Rendall. - Hosszú, fáradtságos időszak áll mögötted, és még inkább előtted. Fogadj el tőlem egy kis ajándékot, ami felfrissíti mindennapjaidat. Igaz, ő nem Lynia, de hidd el, a maga nemében ő is utolérhetetlen.
A tyrann ránézett Rendallra. Vörös szeme ragadozóként villant fel. A másik férfi ugyanilyen ragadozóként mosolyodott el, majd felállt, és szobája rejtekajtaját feltárva belépett egy aprócska lépcsőházba. Keskeny csigalépcső tekeredett lábai alatt. Elindult lefelé, a mágussal a nyomában. A rejtekajtó becsukódott mögöttük. A terem sarkában, szemmagasságban, egy láthatatlan fürkésző követte őket tekintetével. Obeya a tükörből sápadt arccal, összeszorított szájjal nézte az immáron üres szobát.
Danii felemelte fejét a rávetülő hatalmas árnyékra. Nyugodtan nézett a sötét szemekbe. Felkészült sorsára, már csak az idejét várta.
- Nagyuram – biccentett halvány mosollyal. Smaragdzöld szemeiben nem volt semmilyen érzelem. Tudta, mi vár rá, és az elmúlt napokban volt ideje elfogadni azt. Rendall emberei begyógyították combsebét, egyébként nem foglalkoztak vele.
- Danii, Danii – csóválta a fejét Rendall a lány felett. - Ekkora csalódást rég okoztak nekem. Hát semmit sem tanultál anyád sorsából? Csodás életed lehetett volna táncosként. Lehet, hogy tényleg leköltöztettelek volna a harmadikra. De Evergrade egyszerűen túl nagy falat a számodra. Szépen el akartam tőled búcsúzni, de ahogy rád nézek, minden kedvem elmegy tőled. Esélyed nincs arra, hogy kiüsd Lyniát a helyéről. Sosem lettél volna nálam kizárólagos ágyas. Ez a kicsinyes rivalizálás... Maradtál volna meg az a játékbaba, aki voltál.
- Azért lássuk be, szépen megettél mindent – szólalt meg halkan a lány. - Mint mindenki.
- Egyvalaki szemét nem tudtad megvakítani – hajolt hozzá a férfi. - Lynia átlátott rajtad.
- Lynia? - nézett vissza a lány. - Ugyan mitől?
- Megmondom neked, szépségem. Túl szép voltál neki, hogy igaz legyél.
- Milyen kár, hogy nem hittél neki... - mondta enyhe gúnnyal Danii. - Egyszerűen féltékenynek gondoltad. De ez most már mit sem számít. Nagyúr... Tudom jól, a halálba megyek. Anyám sorsát nekem is megírták az istenek.
- Kicsikém – mosolyodott el Rendall gonoszul. - Nem sok hasonlóság lesz a sorsotok között. Anyád nem érzett semmit. Egy pillanat alatt végzett vele a Tüske. Nem tehettek másként, a sarkukban voltam. Ne is reménykedj hasonló végben. Az én sarkamban nincs senki.
- Mindazonáltal... Teljesítenéd az utolsó kívánságomat?
- Mit? - nevetett fel a férfi.
- Ez még talán nekem is jár... Neked pedig nem kerül semmibe.
- Mondd hát, szépségem – nevetett továbbra is Rendall. - Ezen már igazán ne múljon a lelked békéje...
- Kérlek, nagyúr... Mondd meg Lyniának, hogy egy cseppet sem haragszom rá. Megértem őt.
Rendall nem tudta abbahagyni a nevetését.
- Megteszem, ha már ez az óhajod. De gondolod, hogy érdekelni fogja?
- Igen – bólintott Danii határozottan. - Érdekelni fogja. Lynia jó. Szeretettel nyúl minden emberi lény felé. Fontos számára az ő szeretetük is. Én pedig szeretem őt. Lynia jóravalósága, vakhűsége elhomályosítja számára azt, hogy neki igazán mi lenne a jó. Nálam pedig valóban jó dolga lett volna. Minden kegyetlenségtől, megalázástól mentes, ami nálad érte, éri. Megszabadulhatott volna a férje, anyja gyilkosától egyszer és mindenkorra. A keserűségtől, hogy osztozkodnia kell rajtad, miközben ő nem nézhet más férfira, csak arra, akit te kijelölsz számára, akár akarja, akár nem. De inkább nem. Evergrade-ben azonban talán még új szerelmet is találhatott volna magának. Szerettem volna. De te olyannyira hatással vagy rá, és ő olyannyira vakon hűséges hozzád, olyannyira ragaszkodik, igen, még önmaga előtt is titkoltan, szerelmes beléd, hogy ez minden más delejt levet róla. Ezért dobta le az enyémet is. Komolyan sajnálom. A hűsége nem engedte, hogy jobbá forduljon az élete. Azonban... Lehet, nagyúr, hogy ő volt az én banánhéjam, de a tied is az. Nem vagy képes őt komolyan venni.
- Viszont most eljött hozzád valaki, aki téged mindenképpen komolyan vesz – suttogta Rendall, tagadva maga előtt is, hogy mennyire elevenébe vágtak Danii szavai. A lánnyal ellentétben ő nagyon is jól tudta, kié még most is Lynia szíve, kit nem lesz képes ő kitörölni onnan talán soha, még a halálával sem. Hogy mindig, mikor ez eszébe jutott, vak dühvel fordul ismét Lynia felé, őt gyötörve saját gyötrelme miatt. - Élvezni fogja minden porcikádat a Világon innen és túl. Tudom, hogy neki nem fogsz csalódást okozni. Danii, ismerd meg az új gazdádat. A véglegest.
Rendall felegyenesedett, és a lány szemei elé bukkant egy másik árny, akit idáig a férfi hatalmas alakja kitakart. Ahogy közelebb lépett, Danii tekintete először csodálkozva, majd döbbenten, végül rémülten tágultak ki. A férfi vörös szemeivel végignézett rajta, majd megült a lány rettegő tekintetében.
- Danii – szólt csendesen a tyrann. - Már régóta vágytam erre a találkozásra. Valóban olyan gyönyörű vagy, mint anyád volt. Az ő hibáit is jóváteszed most nálam. Lynia miatt pedig ne aggódj. A nagyúr gondját fogja viselni, ahogy mindig is tette.
A két férfi összebólintott, majd a mágus megragadta a félelemtől dermedt nőt, és eltűnt vele.
~~~
- Gyere csak, gyere – válaszolt Rendall a kopogásra. Az ajtón Lynia lépett be. Rendall kedvenc ruháját viselte, szőke haja kibontva, arcán diszkrét smink. A férfi hosszan itta be látványát. Végül intett a fejével, és a hozzálépő lányt az ölébe húzta.
- Királynőm, mielőtt magamba szívom minden porcikádat, Danii rám bízott egy üzenetet búcsúzásakor.
Lynia némán nézett ura szemébe.
- Tudatni akarta veled – folytatta a férfi -, hogy egyáltalán nem érez haragot irántad, és a legkevésbé sem gyűlöl téged.
A lány meglepődött.
- Ez miért volt számára fontos?
Rendall elmosolyodott.
- Úgy gondolta, számodra fontos. Mert fontos neked az emberek szeretete. Ő is szeretett téged, és a történtek dacára most is szeret. Új, jobb életet akart neked adni.
Lynia kesernyésen elmosolyodott.
- Szegény, szegény kis jószág... Én sem gyűlölöm őt, nagyuram. Haragudni sem tudok igazán rá. Szánom őt.
A férfi felhorkantott.
- Akkor lepődtem volna meg, ha nem ezt mondod.
Lynia elgondolkodott, majd tűnődve folytatta.
- Igaza volt abban, hogy fontos számomra az emberek szeretete, nagyuram. De ellentétben Daniivel, én jól tudom, hogy nem szerethet mindenki, ahogy mi sem szerethetünk mindenkit. Ő azonban rettenetesen ki volt erre éhezve. Nem is csoda, hiszen a saját anyjától sem kapta meg. Anyánk szeretete, törődése pedig mindennél fontosabb. Egész életünkre kihat.
Rendall ingerülten mordult fel.
- El lehet lenni enélkül is pompásan.
Lynia a meglepve nézett fel rá. A férfi pillantásából egyszerre rájött, hogy a nagyúr sem ismerte anyját. Tekintete ellágyult, de nem szólt semmit. Rendall büszkesége sosem tűrt volna szánakozást.
- El lehet lenni, nagyuram – bólintott inkább. - De a hiánya megváltoztatja az embert. Van, akiből elvetemült gonosztevőt csinál. Van, akiben múlhatatlan szeretetéhséget ébreszt. Mint Daniiben is tette. Azt hiszem, ő komolyan gondolta azt, hogy jóságos uralkodóként fogja kormányozni városát. Szeretve, tisztelve lesz, körül fogják rajongani, és ő jólelkűen tud népére letekinteni. Gyermeki ábrándvilág volt ez, amiből nem ébredt fel. Ugyanakkor, kíméletlen hatalomvágy is élt benne. Mindenképpen anyja örökébe akart lépni, kit egyszerre csodált és gyűlölt, amiért eltaszította őt, de akinek képétől nem tudott szabadulni. Ez a kettőség jellemezte más cselekedeteiben is. Habozás nélkül küldte emberét Malára, ugyanakkor tiszta szívéből megvetette azért, amit tett a lánnyal. Beszéltünk erről még az este folyamán, és haragját valóságosnak éreztem. Engem is megölt volna végül, mivel megtagadtam azt, hogy vele menjek, hogy olyan életet nyújtson számomra, amiről azt hitte, boldoggá tesz vele. - Lynia elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. - Fel sem merült benne, hogy megkérdezze a véleményemet arról, én hogy kívánom élni az életemet. Tudta ugyan, de habozás nélkül ellegyintette. Jobban tudta ő azt nálam.
- Mert boldogan élsz anyád, férjed gyilkosával? - kérdezte Rendall furcsa arckifejezéssel. Lynia hallgatott. Végül felnézett a férfi szemébe.
- Erről beszéltünk már egyszer, nagyuram. Igen, szörnyeteg vagy. De az én szörnyetegem. Mindazok dacára, amit tettél a szeretteimmel, tettél, teszel velem, egyetlen dologban bizonyos vagyok. Te vagy az egyetlen, aki nem hazudik nekem. Sem boldog életet, sem szerelmet, sem hűséget. Nem akarod jobban tudni nálam, hogy mitől vagyok boldog. Nem akarod akaratom ellenére jobbá tenni az életem. Noha egyszerű pór cseléd vagyok, tiszteletben tartod a szabadságomat. Az önállóságomat. Nem kötözöl le az elképzeléseiddel az életemről, elvárva azt, hogy én is így gondolkodjam, és még boldog is legyek vele. Ha igazán belegondolok, ez az oka annak, hogy nem hagytalak el.
- Arról nem is beszélve, hogy jól tudod, mennyire utánad megyek... - mosolyodott el csendesen a férfi.
- Utánam jössz – mosolygott Lynia is. - De vajon rám találsz-e?
- A Világ végén is, kisgidám – bólintott Rendall. - Hidd el nekem, a Világ végén is. Elvégre ez a mesterségem. Te pedig nem vagy jó szökevény.
- Annak idején mégis elszalasztottál, nagyuram – kuncogott a lány. A férfi megfogta az arcát, és megszorította.
- Ezt a hibát nem fogom még egyszer elkövetni, kislány. Ki nem engedlek többé a karjaim közül. Úgy éljek.
Lynia hozzábújt, és hamarosan elvesztek egymásban. A férfi később megfeszült arccal nézett a békésen alvó lányra.
- Nem hazudtam neked. Komolyan nem. Szívem szerint sosem engednélek el. De van nálam nagyobb hatalom is, akinek nem mondok ellent. Téged akar, tehát megadlak neki. A te sorsod az enyémtől eltérő irányt fog vetni. De soha nem feledlek, kisgidám. Soha.
~~~
- Láttam már egy ideje, hogy magadnál vagy – mondta csendesen. - Kíváncsi voltam, mire készülsz.
- Úgy érted, hogy meg akarok-e szökni? - kérdezte Mala.
- Nem akarsz? - kérdezte vissza Wilk.
- Nem.
- Miért nem? - vonta fel a szemöldökét meglepetten a hím. Mala rámeredt.
- Hogyan tehetném meg ezt Lyniával?! Megígértem neki, még Lily szökésekor. Nem fogom őt a Halfarkas karmaiba lökni!
Az ifjú elmosolyodott.
- Látom, komoly hatással van rád a nagyúr első nősténye. Mondd csak... Miért elégszel meg azzal, hogy a rangsor alján rostokolsz? Te sokkal magasabb szinten is lehetnél annál, ahol most vagy. Érzem rajtad.
- Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem akarok ebben a rangsorban lenni.
- Akkor miért hagyod?
Mala kesernyésen elmosolyodott.
- Már a Párduccal sem bírtam. Hogyan bírnék el akkor a Sárkánnyal? Persze – nézett laposan Wilkre -, azért Farkassal még elbánok. Ez a kis csecsebecse rajtam – nyúlt az ezüstnyakörvhöz -, nem sokáig tartana vissza. Úgyhogy ne ringasd magad hiú ábrándokba. Ha akarnék, ki tudnék törni.
A hím halkan felnevetett.
- Szívesen megnézném. Nálam kétségtelenül első lennél a sorban. Az első és az egyetlen. De Sárkánnyal én sem verekszem.
- Főleg, miután az a Sárkány a te urad is – mosolygott Mala.
- Főleg – bólintott Wilk. Fejét oldalra billentve tanulmányozta a lányt, majd témát váltott. - Emlékszel arra, mi történt veled?
Mala elgondolkodott. Lassan bólintott.
- A kút körül vizsgálódtam. Ott éreztem meg végül a zubbonyos nyomát. Volt még mellette egy másik illat is... Daniié... Wilk!
- Minden rendben – mondta megnyugtatóan a fiatal farkas. - Danii már nem jelent többé veszélyt. A nagyúr a rabszolgaház vermébe vitette. Nem fog ide visszajönni többé.
- Mi történt? - kérdezte halkan Mala.
- Megpróbálta átvenni a hatalmat – felelte röviden Wilk. A lány rámeredt.
- Ezt mondd még egyszer.
Wilk elismerően mosolyodott el.
- Az a nőstény valóban az első helyre törekedett. De nem Lynia helyére. A nagyúréra. Csak éppen beletört a foga. Így zuhant le a legmagasabb posztról a legmélyebbre. Igen, minden vezetőtámadás ezzel a kockázattal jár.
- Wilk, mi lenne, ha nem beszélnél rébuszokban? - érdeklődött Mala. A másik halkan felnevetett, majd megkönyörült rajta, és elmesélte a történteket. A lány döbbenten hallgatta, szóhoz sem jutott.
- Na és a zubbonyos?
Wilk széttárta a karját.
- Te tudod egyedül, hogy kicsoda. Akárcsak azt, hogy ki támadt meg.
- Nem ő – rázta meg a fejét Mala. - Egészen más szaga volt annak, aki megszúrt.
- Emlékszel rá?
A lány elhúzta a száját.
- Hogy is feledhetném el? Akármilyen árnyékba is bújhat ezentúl, előlem nem rejtőzhet el többé. Meg fogom találni.
- Evergrade-ben – mondta sajnálkozva Wilk. - Erthov magával vitte az embereit rögtön másnap.
Mala eltűnődött.
- Na és mi van, ha nem? A zubbonyos is akkor járt az udvaron, mikor egyetlen evergrade-i hajó sem horgonyzott itt.
Wilk csodákozva nézett rá. Mala kitalálta a gondolatát.
- Azért, mert most cselédként tartanak, nem születtem annak.
- Azt látom – felelte halkan az ifjú. Hangjában ismét elismerés csendült. Pár pillantig egymás szemébe néztek, majd Mala óvatosan megkérdezte.
- Miért nem tette vissza még rám a pántot a nagyúr?
Wilk vállat vont.
- Gondolom, még nem jutott el hozzád. Elég sűrű napjai voltak mostanában. Amúgy is, majd egy hete öntudatlan vagy. Nem lehetett tudni, le tudod-e gyűrni a mérget magadban. Szükség volt a druida képességeidre.
Mala bólintott. Hirtelen ólmos fáradtság szállta meg, alig tudta a szemét nyitva tartani.
- Sok volt ez még neked – vette észre Wilk azonnal a lány kimerültségét. - Aludj csak. Vigyázok rád.
Mala nem válaszolt, elnyomta az álom. A farkas félrehajtott fejjel nézte. Szája szélén csendes mosoly játszott.
Mala legközelebb másnap reggel ébredt fel. Szobájában most Susi volt. A farkaslány bólintott látván, hogy magához tért.
- Hívatom Lyniát.
Kiszólt az emeleti őrnek, és a gyógyító hamarosan meg is érkezett. Mosolyogva lépett oda Mala ágyához.
- Végre megint köztünk vagy, kishúgom. Kezdtem komolyan aggódni érted.
- Nem olyan könnyű velem elbánni - nevetett halkan Mala. - Kutyabajom sincs már.
- Nana! - emelte fel tréfás szigorral ujját Lynia. - Ezt majd én döntöm el. Fordulj az oldaladra, hadd lássam a hátadat.
Mala mosolyogva fordult az oldalára. Lynia felhajtotta a takarót. Csendesen nézelődött pár pillanatig, majd megköszörülte a torkát.
- Khm. Gyöngyvirágom, hova pakoltad el a sebedet?
Mala felnevetett.
- Vérfarkas vagyok, Lynia. Beheggedt magától.
- Most én így hogy gyógyítsalak meg? - tette a kezét csípőre Lynia.
- Sajnálom - nevetett tovább Mala -, legközelebb majd jobban igyekszem. Vagy inkább kevésbé.
Lynia is felnevetett.
- Jól van. Hivatalosan gyógyultnak nyilvánítalak. Szólok a nagyúrnak.
Lynia hamarosan visszatért Malához.
- A mai napod szabad, kishúgom. Lemehetsz az udvarra is, ha van kedved hozzá, a nagyúr azt üzente, kiérdemelted. Holnap reggeli után jelentkezz nála a dolgozószobájában.
- Na és a pánt? - kérdezte csodálkozva Mala. Lynia széttárta a karját.
- Erről nem szólt.
A fekete bőrű lány csendesen megjegyezte.
- Biztosan arra kíváncsi, próbálkozom-e szökéssel.
Lynia nem felelt, de nem is tiltakozott a gondolat ellen. Mala ránézett, és megrázta a fejét.
- Nem. Nem fogok megszökni. Bízhatsz bennem, Lyn.
A szőke lány elmosolyodott.
- Akkor nincs más hátra, élvezd a szabadnapodat, kishúgom. Nem tartalak ágyban, gyönyörűen süt a nap odakint. Gyere le, vár a reggelid.
Mala nevetve felült, és félrehajtotta a takarót.
- Mondhatnám, farkaséhes vagyok.
Annyka és Kryssa vidáman ültek Mala mellett, aki komoly étvággyal falatozott. Főleg Kryssa örült nagyon barátnője gyógyulásának. Majdnem egyidőben kerültek rabpántra, és már a veremben szoros barátságot kötöttek, egymást segítve, bátorítva. Lynia felnézett az ajtót támasztó Susira.
- Te nem ülsz le, kishúgom? Van még bőven reggeli.
- Köszönöm - intett az a fejével -, már ettem.
Tekintetét Malára fordította vissza, figyelméből egy pillanatra sem engedve. Igazi őrkutya, futott át Lynián a gondolat. Ha parancsot kap, sem élelem, sem más nem téríti el a teljesítésétől. Persze, érthető Rendall óvatossága. Kinyitotta kalitkáját a madara előtt, és az kiült az ajtajába. Vajon kiröppen-e onnan? De mégis, miért fontos ezt tudnia? A lány tűnődve nézett ki az ablakon. Szabadnapot is adott, a pántot sem tette vissza a nyakába... Megint szokásos kis engedelmességi játékai egyikét élvezhetjük? Gondolataiból az evőeszköz csörgése zökkentette ki. Mala elkészült, és felnézett Lyniára.
- Köszönöm a reggelit. Miben segíthetek?
Lynia elnevette magát.
- Hess kifelé. Ha meglátok akár egy seprűt is a kezedben, hátrakötöm a sarkadat.
Mala elmosolyodott és felállt az asztaltól.
- Már itt sem vagyok.
Csendesen, békésen telt el a nap. Mala többször is bejárta az udvart, élvezve a napsütést, viszonylagos szabadságát, visszatért érzékeit. Susi egy lépésre sem távolodott tőle, de gondolataiban sem zavarta meg. Ebédnél Wilk váltotta fel húgát, aki távozott a palotából, hogy Rendallnak jelentsen a délelőttről. Ura elégedetten hallgatta a farkaslányt.
- Hogy érzi magát? - nézett a végén Susira.
- Szabadsága minden cseppjét magába szívja, nagyuram - válaszolta az. - De esze ágában sincs szökni. Semmi ilyen szándékot nem éreztem rajta. Csak a határtalan életörömöt. Még soha nem láttam senkit ilyen boldognak.
Rendall szája széle szokásos elégedett, gonosz mosolyára húzódott.
- Az ő boldogsága engem is boldoggá tesz. Menj, jelentkezz Yorasnál.
- Igen, nagyuram - bólintott Susi és távozott.
- Hmm - mondta halkan maga elé a férfi. Iratszekrényéhez lépett, és kivett onnan egy tekercset. Kibontotta, átolvasta, végül maga elé bólintott.
- Ez éppen megteszi.
Eltette a papírt, majd visszaült íróasztalához és továbbdolgozott.
- Alig érzem már Daniit - mondta suttogva. - Szinte nyoma sincs már...
Felnézett Wilkre.
- Mintha sosem létezett volna.
- Ahhoz képest elég nagy zűrt okozott - válaszolta a fiú. Mala bólintott.
- Még most is alig tudom elhinni, mit tett. Ha Lynia nem lett volna...
- Meg ha te nem lettél volna - intett Wilk a lányra az állával. Mala legyintett.
- Engem is ugyanúgy becsapott, mint mindenkit. Ráadásul habozás nélkül elintézett.
- Ivola mesélte - szólalt meg kis hallgatás után Wilk -, hogy Danii jóvá akarta neked tenni. Valószínűleg téged is magával vitt volna Evergrade-be, mint Lyniát akarta.
- Miért akart ilyet? - meredt rá ámulva Mala.
- Hogy ismét szabadon futhass - húzta mosolyra Wilk a száját. Mala felhorkant.
- Jóval inkább futóláncon. Még a nagyúrtól is hamarabb várnék szabadságot, mint attól az evergrade-i boszorkánytól.
A fiú felnevetett. Jókedve átragadt Malára is. Nevetésük felszárnyalt az esti alkonyatba. Az éppen megérkező Rendall odakapta a fejét. Tekintete derűsen megvillant, majd anélkül, hogy megzavarta volna őket, belépett a palotába. Mala boldogan feküdt le aznap este. Még egyszer kinézett a kelő holdra, és elmosolyodott.
- Szép volt, jó volt - tán igaz sem volt - suttogta maga elé. - Jóéjt, Wilk - mondta azután hátrapillantva.
- Jó éjt neked is - biccentett a farkas. Mala lefeküdt, betakarózott. Még egyszer kinézett a holdra, mélyet lélegzett, majd békésen elaludt.
Másnap reggeli után Mala megállt Rendall dolgozószobájának ajtaja előtt. Wilknek úgy tűnt, a druida végigszámolja az ajtó repedéseit, de mégsem sürgette a lányt, aki szabadsága utolsó perceit élvezte. Végül Mala mélyet sóhajtott. Felemelte a kezét, és bekopogtatott.
- Gyere! - hallotta az engedélyt. A lány, nyomában őrével belépett az ajtón, majd mélyen térdet hajtott. Rendall nem az íróasztalánál ült, hanem a kedvenc karosszékében, egy térdére fektetett tekercset tanulmányozva. Felnézett, és intett a fejével. Mala beljebb lépett, majd megállt ura előtt. Ismét térdet hajtott, majd ott is maradt.
- Hogy érzed magad, kislány? - kérdezte Rendall oldalra hajtott fejjel.
- Teljesen egészségesen, nagyuram – felelte Mala. - Köszönöm a tegnapi napot.
- Megérdemelted - felelte a férfi kurtán. A lány nyelt egyet.
- Készen állok arra nagyuram, hogy visszatérjek a munkámhoz.
Rendall biccentett.
- Jól van.
Felemelte az idáig maga mellett tartott pántot.
- Készen állsz a nyakláncom viselésére is? - kérdezte. A lány szomorú tekintettel nézte a pántot, de némán bólintott.
- Készen, nagyuram – és felemelte fejét, várva a béklyó csattanását nyakán. Rendall azonban nem mozdult, tűnődve nézett rá.
- Wilk azt mesélte, kislány, hogy fel tudod idézni a támadód illatát. Igaz ez?
Mala rápillantott. Minek kínzol még? Miért nem teszed már rám a láncodat, hogy legyen vége mindennek?
- Igen, nagyuram, ez így igaz.
- Azt is mondta, hogy szerinted még a városban van.
- Úgy gondolom, nagyuram – felelte Mala. - Ha ő éppen nem is, kétlem, hogy Lord Erthov ne hagyott volna itt valakit maga után.
Rendall elgondolkodott.
- Emlékszel a kíséretére, farkaskölyök?
Mala elmosolyodott.
- Egy álló hétig mostam rájuk, nagyuram. Takarítottam a szobáikat. Teljesítettem a feladataikat. Valamennyire emlékszem.
- Értem. Nos... mit szólnál ahhoz, ha a következő feladatodnak azt jelölném meg, hogy keresd meg ezeket az illetőket Rashmadban?
Mala leesett állal bámult a férfira.
- Úgy érted, nagyuram...
Rendall félbeszakította, éjsötét szemét Mala barna pillantásába mélyesztve.
- Szolgálsz-e nekem pánt nélkül, Mala? Mindhalálig?
A lány megkövülten nézett a férfira. Tekintete Wilkre esett, aki érdeklődve figyelte. A lány végül ismét Rendallra pillantott, aki türelmesen várt a válaszára. Mala meghajtotta a fejét.
- Szolgálok, nagyuram. Mindhalálig.
Rendall elmosolyodott.
- Jól van, kislány. Írd ezt alá.
A férfi felemelte az idáig a térdén nyugtatott tekercset, és a lány elé fordította.
- Esküvarázs – suttogta Mala rápillantva a szövegre. Sápadtan nézett fel Rendallra. Az még mindig mosolygott.
- Tudom jól, hogy nem szöknél meg Lynia miatt, kicsikém. Komoly bizonyítékát adtad ennek tegnap. De mégis, csak erre alapozva nem teszem kockára az ő jövőjét. Veszélyes méreg a szabadság. Megértesz, ugye?
Mala lassan bólintott. Kezébe vette a szerződést, átolvasta. Hűségnyilatkozat volt. A lány sejtette, hogy Rendall ezt íratja alá minden emberével. A tartalmát persze meg lehetett változtatni, ha a belépő elég biztos alkupozícióban volt ehhez. Ivolát például nem kötötte esküvarázs a fejvadászatra, hiszen testőrként csatlakozott a Körhöz. Mala azonban jól tudta, hogy neki szemernyi választása sincs. Vagy aláírja a papírt ebben a formában, vagy visszakerül a pánt a nyakára, és nem lesz több lehetősége a szabadulásra. A karosszék melletti kis asztalhoz fordulva rátette a papírost, majd tekintetével kutatva nézett körül.
- Az asztalon találsz tollszárat – intett Rendall hanyagul a háta mögé. Mala felállt, és az íróasztalhoz lépett. Elméjén átfutott, hogy most akár egy pillanat alatt rávethetné magát a férfira. Csendes mosollyal vett ki egy tollszárat a tartóból. Jól tudta, hogy nemcsak Wilk figyeli a szobában egyedül. Legalább négy másik fejvadászt érzett még az árnyékban, köztük Párducot. Valamint abban is egészen bizonyos volt, hogy Rendall, látszólag óvatlan és nemtörődöm testtartása ellenére minden ízében őrá koncentrál, várva a támadását. Jó néhány ilyen próbán fogsz még átesni, készülj csak rájuk, bólintott lány magában. Megmerítette a tollszárat a kalamárisban, és kezét alátartva tért vissza Rendallhoz, elkerülve, hogy a tinta a szőnyegre csöppenjen. Aláírta a papírt, majd rászorította tenyerét. Felnézett urára.
- Esküszöm – mondta halkan. Rendall elégedetten elmosolyodott. Gyengéden megfogta Mala kezét, míg a másik tenyerét ő is ráhelyezte az iratra. A vörös fény végighullámzott rajtuk. A nagyúr a lányra nézett, és lecsatolta a nyakáról az ezüst nyakörvet, kezeiről pedig a csuklópántokat. Ezután felállt, és a könyvespolcába rejtett széfjéhez lépett. Kivett onnan valamit, amit Mala nem látott. A férfi becsukta széfjének ajtaját, majd megfordult, és intett a lánynak, hogy álljon fel. A drudia felegyenesedett. Rendall visszament hozzá, és a kezébe adta a medálját. Mala remegő ujjakkal fogta meg, és simított végig a bőrből metszett szarvasfejen.
- Az istenek hoztak nálam, farkaskölyök.
Mala a nyakába akasztotta medálját majd tisztelegve meghajtotta a fejét.
- Yoras alá fogsz tartozni, mint felderítő – folytatta Rendall pár pillanat múlva, miután látta, a lány többé-kevésbé magához tért már. - Átköltözöl a kikötői tolvajházba, ott megtanítják az alap tolvajképességeket. A korábbi ruháidat hagyd itt, nincs már rájuk szükséged. Menj le Lyniához, tőle kapsz egyenruhát. Vért, fegyver kell?
Mala megrázta a fejét.
- Azért tőrt kapsz. Ivola megtanít a használatára. Nem támaszkodhatsz mindig a farkasénedre.
- Igen, nagyuram – hajtotta meg a fejét Mala.
- Ha nincs más elfoglaltságod, járd a kikötőt. Az evergrade-iek mellett keress másokat is. Főként nőket, azonos illattal, eltérő kinézettel.
A lány értetlenül nézett az urára.
- Illúzionistát. Ha rátalálsz valakire, kövesd nyomon. Derítsd fel, hová tart, kivel beszél, hol lakik, mindent. Jelents mindenről részletesen Yorasnak.
- Igen, nagyuram.
- Még egy dolog, Mala – nézett mélyen a szemébe Rendall. – Tisztázzuk most előre. Nincsenek lelkiismereti problémák. Amit mondok neked, azt teszed. Ha azt mondom, paladinra támadsz, paladinra támadsz. Ha azt mondom pántolsz, pántolsz. Ha azt mondom, rámész a közösségedre, rámész a közösségedre. Ha azt mondom, megfegyelmezed a cselédeimet, megfegyelmezed a cselédeimet. Érthető voltam?
Mala szürkén bólintott.
- Ha valaha is úgy gondolod, hogy megfordítod a köpenyedet, elárulsz és ellenem fordulsz, az esküvarázs azonnal torolni fog.
Csend. Mala sápadt arccal, de nyugalommal állta a férfi tekintetét. Az biccentett, és folytatta.
- Felszabadítottalak. Nem kell többé láncot hordanod. De ha nem leszel hajlandó tartani, ha a legkisebb kétséget is megérzem rajtad, én fordítom meg rajtad a bundádat, és azt a falat fogja díszíteni – mutatott ujjával a lány válla mögé. – Kérdés?
A druida megrázta a fejét.
- Nincs, nagyuram.
- Rendben. Tudod a dolgod. Többiek: indulás.
A teremben megremegett a levegő, és előbukkantak az addig árnyékban rejtőzködő fejvadászok. Szó nélkül mentek a távozó Rendall után. Kifelé menet odabiccentettek Malának. Yoras egy pillanatra megállt a lány mellett.
- Tíz perc múlva várlak az udvaron.
Mala egyedül maradt. Körülnézett még egyszer a dolgozószobában, mintha most látná először. Új útra lépett. Renegáttá vált. De a cselédszobájából, Rendall ágyából csak az az egyetlen egy út vezetett ki. Végül mély levegőt vett, és megindult rajta.
- Kryssa – mondta halkan, de ellentmondást nem tűrően. – Tedd le a késedet.
A lány gondolkodás nélkül engedelmeskedett, majd felnézett. Tekintete felragyogott. Felpattant az asztal mögül, és Mala nyakába borult.
- Nem hiszem el! Nem hiszem el! Felszabadított!
Mala fájdalmas mosollyal simította meg barátnője arcát.
- Úgy is mondhatjuk. Elengedni azért nem engedett el.
Kryssa értetlen arccal bámult rá. Mala elnézett mellette, és Lyniára pillantott.
- Egyenruhát kell tőled kérnem.
Lynia meglepetés nélkül bólintott. Szomorúan nézett a druidára.
- Menjünk a raktárszobába.
Elindultak kifelé, otthagyva a kővé merevedett Kryssát. Végigmentek a földszinti folyosón, és Lynia kulcsával kinyitotta az egyik szoba ajtaját. Beléptek rajta. Szekrények, polcok sorakoztak előttük, rajtuk különböző méretben egyenruhák. A szőke lány habozás nélkül megindult, majd megállt az egyik polc előtt, és levéve a védőhuzatot, leemelt az összehajtogatott tunikák közül egyet. Átment a másik oldalra, és kivett egy nadrágot. Letette Mala elé az asztalra, majd a szoba másik sarkába ment, ahonnan egy pár csizmával és köpennyel tért vissza. Valamennyi ruhadarab fekete volt, a tunika vállán, karöltőjén, oldalán, vörös csíkkal. Mala szó nélkül átöltözött. Lynia csendesen nézte. A druida végül kibontotta a köpenyt. A hátulján egy vörös kör díszelgett.
- A célkereszt – szólalt meg egy hang a hátuk mögött. - Eltéveszthetetlen.
Mala odakapta a fejét. A raktárajtóban Kryssa állt. Szeme könnyes, arca kőmerev, karja maga előtt összefonva.
- Hogy lehettél erre képes? Éppen te?
Mala visszafordult, majd magára terítette a köpenyt.
- Máris indulsz portyára? Elhozod láncon a saját druidatestvéreidet? Megtömöd az urad zsebét dukátokkal, amit az eladásukból kap? Felveszed az értük járó részesedést, amit még Ivola is visszautasított?
Mala nem felelt. De Lynia a szemébe nézve láthatta, hogy a lány a poklok poklát éli át. Hiába, a lelked eladásáért is fizetni kell...
- Egyenruhán kívül szükséged van még másra? - kérdezte halkan.
- Egy tőrt kell még kapnom - felelte Mala. Lynia bólintott. A szoba végében álló ajtóhoz lépett. Egy másik kulccsal kinyitotta, és belépett rajta. A kis helyiségben különböző fegyverek sorakoztak. Lynia leemelt egy tőrt a hüvelyével együtt. Kilépett és bezárta maga mögött az ajtót. Visszament Malához és átnyújtotta neki a fegyvert, aki magára csatolta. Lynia ezután az asztalon heverő átvevő könyvhöz lépett, átvezette a változást, majd aláíratta a druidával.
- Mennem kell – nézett fel a fekete lány Lyniára a könyvről. – Minden jót…
- Neked is, Mala – felelte csendesen az.
- Lyn…
Lynia halványan elmosolyodott.
- Semmi baj, Mala. Semmi baj. Örülök a szabadságodnak.
- Sosem leszel szabad – mondta Kryssa. – Hiába került le rólad a pánt. Tudod jól, hogy sosem leszel többé szabad. Most már soha többé.
Mala felé fordult, és megindult az ajtóhoz. Ott megállt, és ránézett Kryssára.
- Én…
Kryssa azonban térdet hajtott előtte.
- Kisasszony, vár a munkám a konyhában – ezzel felegyenesedett, hátat fordított barátnőjének, és kiment. Mala utánalépett, majd megtorpant a folyosón. Némán nézte, ahogy Kryssa eltűnik a végén. Lynia eközben becsukta, és bezárta a raktárajtót.
- Nem tudtam volna még egyszer elviselni a pántot magamon – kapta rá a fejét Mala. - Egy hete már nélküle vagyok. Ismét egységbe kerültem Sylvanusszal. Nem voltam képes erről lemondani önszántamból. Nem voltam.
Lynia bólintott.
- Megértelek, kishúgom. Menj, már bizonyosan várnak rád.
- Lynia – fogta meg a karját Mala -, csak arra kérlek, legalább te ne gondolj rám rossz szívvel.
Lynia odanyúlt, gyengéden levette karjáról a lány kezét, és megszorította.
- Rád sosem tudok rossz szívvel gondolni. Nehéz választás előtt álltál, és meghoztad a döntésedet. Őszintén kívánom, hogy ne kelljen megbánnod.
Mala bólintott. Kihúzta kezét Lynia fogásából, majd megfordult, és határozott léptekkel elindult kifelé. Az előcsarnokban fogadta az őr biccentését, majd kilépett a bejárati ajtón. Szó nélkül elment a láttára megmerevedő Annyka mellett, aki éppen a fal melletti járdát seperte. Odasietett a rá várakozó rajhoz. Átvette egyikőjüktől lova kantárját. Az állat riadtan hátrált előle. Mala kivilágosodott írisszel nyugtatta meg, majd egy mozdulattal a hátára ugrott. Yoras intésére a csapat egyként végigvágtatott az udvaron, majd ki a kapun. Lynia eközben bement a konyhába. Kryssa az asztalra borulva zokogott. Lynia odalépett hozzá, és gyengéden átkarolta. A félelf lány fuldokolva kapaszkodott a vállába.
- Megígértük egymásnak, hogy együtt vágunk át mindenen… Egymást támogatva veszünk minden nehézséget… Mit tett? Mit tett??
- A szabadság veszélyes méreg, hugocskám – simogatta meg a haját Lynia. – Még egy druida sem bír el vele. A nagyúr pedig elég időt adott neki arra, hogy bőségesen átitatódjon vele. Már nem tudott lemondani róla.
Továbbringatta a síró Kryssát, miközben az ablakon át figyelte a távozó csapatot. Mala teljesen eltűnt közöttük. Most már komolyan itt az ideje egy vérfarkasvadász erdőjáró hívásának, gondolta magában hidegen. Vian biztosan tud valakiről. Két dúvad is éppen elég volt Rashmadban. Három már több, mint sok.
- Ez az én ágyam. Rabszolgáknak és a kutyáknak az udvaron a helyük. Esetleg még a tányéromon. Rád kétszeresen is vonatkozik ez. Úgyhogy indíts lefelé.
A teremben beszélgetők mind feléjük fordultak, szemükben érdeklődés villant. Mala felállt, és miután megbizonyosodott arról, hogy a doboznak nem esett baja, óvatosan az ágya melletti kis szekrényre helyezte. Ezután megfordult, és könnyed mozdulattal felemelte az ágyat a félork nem csekély súlyával együtt, majd minden teketória nélkül lerázta onnan. Raksana átesett a következő ágyra, majd onnan a terem közepére. Mala visszaállította a fekhelyét a lábaira, és melegen rámosolygott a másikra.
- Tányér? Nem is gondoltam volna, hogy koszos ork létedre ilyen magasra jutsz fel. Ismered a tányért? Talán még azt a patkányt is megsütve tetted rá, aminek a bűze még most is érződik a szádból?
A többiek felnevettek. Raksana a sértéstől, na meg csorbult büszkeségétől táplálva felbőszülten pattant fel és akasztotta le övéből a korbácsát.
- Megtanítalak a tiszteletre, bolhafészek!
Karja követhetetlen gyorsan mozdult, és csapott Mala arcára. A lány félrekapta a fejét az ütésre, mely alig kerülte el a szemét. Mély torokhangon felmordult. Visszafordult a vigyorgó ork felé, barna szeme és szemfehérje éjfeketébe váltott át. Fény csapott ki testéből, és a következő pillanatban egy hatalmas, koromfekete vérfarkas nézett a már egyáltalán nem mosolygó orkra. Mala nem hagyott időt arra, hogy a másik felocsúdjon, hanem ugrott, kecsesen átszelve a köztük lévő két ágyat és több méternyi távolságot. Feldöntötte az orkot, mancsaival a földre szorítva annak hiába csapkodó kezeit, szájával torkon ragadta. A félelmetes agyarak összezárultak Raksana légcsövén. Az kétségbeesetten próbálkozott levegőhöz jutni, ám a vérfarkas ránehezedő súlyától mozdulni sem tudott. Szeme előtt lassan kezdett elsötétedni a Világ. Mala mindenről megfeledkezve gyűrte maga alá áldozatát. A következő pillanatban azonban ismét korbácsütés érte, amitől fájdalmasan felvinnyogott, és eszét vesztve hagyta ott a prédáját, az ablak alá vetve magát. Ezt az ostort nagyon is jól ismerte. Megfordult, és tekintete Párduc égő zöld lángjába esett. A férfi maga mellett lazán lógatva tartotta a szíját, amibe, és Mala ezt is nagyon jól tudta, vékony ezüsszálak is voltak fonva. A farkas fülét hátrasunyítva, farkát hasa alá csapva jelezte a közöttük lévő viszony sziklaszilárdságát. Bár szíves-örömest kapta el volna róla tekintetét, a gyilkos tüzű zöld íriszek nem engedték. Lucas végül alig észrevehetően intett a fejével. Mala rögtön megértette a parancsot, és egy mozdulattal visszaváltozott. Raksana nagyot nyögve ült fel, mancsát még mindig a torkán tartva. A teremben néma csend volt. Miközben a többi fejvadász mélyen az eszébe véste, hogy a vérfarkas egyetlen korbácsnak engedelmeskedik csak, pontosabban egyetlen korbácsosnak, de annak viszont gondolkodás nélkül, Párduc elengedte Mala tekintetét, aki szintén megmozdult, és arcáról letörölte az ork ostora miatt kiserkent vérét. Bőre alatta ép és egészséges volt. A druida felállt, megmozdította testét. Tunikája felszakadt Lucas ütése nyomán, de a teremben lévők jól látták, hogy a seb itt is rohamosan forr össze. A kapitány Raksanára majd ismét Malára tekintett.
- Mi légyen a probléma, kislányok? - érdeklődött nyájasan.
- A fekhely kérdése, uram – felelt Mala azonnal. Lucas tekintetében derű támadt.
- Ezt csakugyan nem árt megbeszélni – biccentett. - Mégpedig kedves női szavakkal. Úgyhogy nincs átváltozás – villant a szeme Malára. Szavára Raksana elégedetten felmordult, és csatabárdját megmarkolva lódult a druida felé. A következő pillanatban a korbács az ork fegyverére tekeredett, és eltűnt a karmos mancsból. Lucas könnyedén elkapta a másik kezével, és az orkra nézett.
- Ahogy nincs fegyver sem.
A két nő szeme ismét egymásra fordult. Mala gúnyosan elhúzta a szája szélét, orrával fintorítva egyet. Raksana tekintete lilába fordult és most ő szelte át a köztük lévő távolságot egyetlen ugrással. A druida az utolsó pillanatban a falnak támaszkodva leguggolt, megragadta az ork övét és a sajátját annak lendületéhez adva, kivágta ellenfelét a csukott ablakon. Mély ordítás, tompa puffanás, halk nyöszörgés, majd csend. A törött ablakon besüvített a hideg szél, és az eső kopogása még hangosabb lett.
- Amint látom, a probléma megbeszélve – biccentett elégedetten Lucas. Összetekerte, és övére akasztotta ostorát, majd odasétált a felálló Mala mellé, és kinézett az ablakon. Az orkhoz éppen akkor ért oda az őr. Feltekintett a kapitányra és bólintott. Raksana túlélte a zuhanást, bár alaposan megütötte magát. Lucas megcsóválta a fejét.
- Mamlasz barma, sosem tanul meg esni.
Ezután Malára esett a pillantása.
- Látod, szépségem, nem kell ahhoz kibújni bőrödből, hogy rendezd az esetleges vitáidat a többiekkel. Elő ne forduljon még egyszer, vagy alaposabban is átbeszéljük a kérdést – keze mintegy véletlenül a korbácsára csúszott. A lány akaratlanul is nyelt egyet.
- Nem fog, uram – mondta alig hallhatóan. A férfi elégedetten biccentett.
- Mindig okos lány voltál. Úgyhogy reggel első dolgod legyen, hogy jelentkezel nálam a kinyitott dobozzal, vagy a következő éjszakát te töltöd az udvaron.
Fejével Mala ágya felé intett. A lány helyből átugrotta a helye előtti ágyat, átvetette magát a sajátján, és máris kezébe vette a ládikát. Mozdulatára annak egyik lapja hirtelen benyomódott. A druida rámeredt a tetejére, és a fényben egy eladdig észrevehetetlen ábra tűnt a szeme elé. A kép részei teljesen össze voltak keverve. Ujjai megmozdultak, és szinte maguktól csúsztatva a lapokat, hozta ki az ábrát. Ahogy az utolsó rész is helyére került, a kép – egy nonfiguratív motívum – vörösen felvillant. Mala könnyedén kinyitotta a doboz tetejét.
- Uram! - kiáltott fel boldogan. Hangja elérte az éppen kilépő Lucast. A férfi megfordult. Tekintete a nyitott ládikára, majd a lány boldog-megkönnyebbült arcára esett. Ezúttal elismerően bólintott.
- Lám-lám. Ezek szerint jobban teljesítesz nehezített körülmények között. A doboz a tied – ezzel megfordult, és kényelmesen kisétált az ajtón. A folyosón már megengedte magának vigyorát. Átkozott szukafattya, ezzel a legjobb zárnyitóm is egy hétig küszködött idáig. Lucas, Lucas, megint kaptál egy született tehetséget. De úgy éljek, benned a lelkiismeret nyomát sem fogom eltűrni, szépségem, rabszolgamúlt ide vagy oda. Betelt az összes tasakom a női nyavalygásokkal.
~~~
- Az ott nem Mala?
A másik két lány felpillantott, akárcsak Obeya a pult mögött. Lynia megállás nélkül továbbment, Obeya feltűnés nélkül hátrébb húzódott, míg Kryssa felcsattant.
- Kit érdekel?
A két Tüskét nagyon is érdekelte. Ezenközben Mala is észrevette őket. Egy pillanatra megtorpant, majd végül határozott, és odalépett hozzájuk.
- Kisasszony? Lyn? Krys…
Az első kettő visszabólintott neki, Kryssa azonban gyakorlatilag hátat fordított egykori barátjának. Mala a szája szélébe harapott, és kínjában a fűszeres pulthoz lépett, és végignézett a tasakok, csuprok során. Orrcimpája hirtelen megmozdult, és felemelte a fejét, az árust keresve, ám sehol sem találva.
- Hol van a fűszeres? – nézett csodálkozva Lyniára. A lány felvonta a vállát, és megrázta a fejét. Mala összevont szemöldökkel fordult vissza. A fűszerek erős illata nagyon zavarta szimatát, de valami más is zavarta. Ám mielőtt rájött volna ennek okára, váratlan szellő kerekedett, és a pult mögötti bontott zsákból fekete felhő szállt fel, egyenesen a szimatoló farkas orrába. Mala szemét elborították a könnyek, és megállíthatatlan tüsszögés tört rá. A borsfelhő a másik három lányt is tüsszögésre ingerelte, így hátrébb léptek, hogy kikerüljenek az útjából. A fűszer alaposan megtréfálta őket, de a javát a druida kapta, aki mozdulni nem tudott a tüsszögéstől. Észre sem vette a varázslatot, ami ezenközben érte.
- Anyám – nyögött fel végül Lynia. – Van ereje ennek az átkozottnak…
- Jó megfáztatok – hallatszott mellettük egy ismerős hang. Lynia odakapta a fejét. Megőrültél?!, villant a szeme. Caragana nem minden élvezet nélkül szemlélte művét, főleg a még mindig összegörnyedő Malát.
- Dehogy – legyintett Ivola az orrát fújva. – Csak az a sületlen árus eltűnt, és nyitva hagyta a zsákját.
Cara csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
- Bors – mondta röviden Lynia.
- Bosszantó – cicegett Caragana. – De jó is, hogy találkoztunk. Sikerült nagyobb mennyiségű tigrisliliom nektárt összegyűjtenem. Ha van kedved hozzá, kijöhetnél az erdei kunyhóba, rám férne a segítség.
Lynia felvillanyozódva bólintott. A kód azt jelentette, hogy Vynylanne-nel találkozik, mégpedig eléggé fontos ügyben.
- De ezúttal engedéllyel gyere, ha kérhetném – tette hozzá a mágus, mélyen a másik lány, valamint Ivola szemébe nézve. Azok zavartan elmosolyodtak, és bólintottak.
- Akkor várlak – mosolygott Caragana, majd otthagyta őket. Mala lassan felegyenesedett. Lynia megszánta a síró-tüsszögő lányt, és odaadott neki egy zsebkendőt. A druida hálásan pillantott rá, és alaposan belefújta az orrát a zsebkendőbe.
- Huhh, ez a bors – csóválta a fejét. – Azt is elfelejtettem, hogy milyen szimatot kerestem.
Lynia mélyen elrejtette elégedettségét, Kryssa annál kevésbé.
- Bosszantó lehet – mondta, de hangjában az együttérzés nyomát sem lehetett felfedezni. Mala rákapta a tekintetét. Mondani akart valamit, de végül inkább ismét szájába harapott. Némán bólintott a többieknek, és egy utolsó kétségbeesett pillantás után, amit Kryssára vetett, otthagyta őket. Kryssa némán nézett utána, majd mély fájdalommal szemében fordult el. Ivola és Lynia szánakozva pillantottak egymásra a feje felett.
- Hagyd el, Krys – mondta végül csendesen a hadnagy. – Ne rágd magad miatta. Láthatod, neki sem egyszerű.
- Megbocsáthatatlan, amit tett – nézett rá Kryssa. – Egyszerűen megbocsáthatatlan.
- Valahol érthető – felelte lágyan Ivola.
- Érthető?! – kiáltott fel a rabszolgalány. - Kisasszony, ezt éppen te mondod? Aki habozás nélkül tette a saját nyakába a pántot legyőzött ellensége helyett?
Ivola elkapta a tekintetét. Lyniára nézett, mintegy segítségért, majd úgy döntött, mégis beszél.
- Kryssa – kezdte csendesen -, könnyebb másért feladni a szabadságunkat, mint önmagunktól megtagadni. Az előbbivel legalább mást megmentesz, míg az utóbbival csak önmagad veszejted el.
- Ezt hogy érted? – bámult rá a másik.
- Hogy is mondjam… Nézd, nekem volt választásom. Vagy Kazat, vagy én. Vagy négy pór, vagy én. Könnyű – Ivola akarata ellenére is felnevetett -, nos, könnyebb volt döntenem. Malának azonban nem kellett konkrét személy és saját maga között választania. Hiszem, hogy akkor ő sem fogadta volna el a felkínált szabadságot. Előtte más lehetőség adódott: szolgálni tovább, de nem lényegtelen, milyen formában: szabadként vagy rabszolgaként?
- Na és akiket majd később fog megpántolni?
Ivola széttárta a kezét.
- Igen. Csakhogy addigra ő már a másik oldalhoz fog tartozni. Kryssa, Mala vérfarkas. Egyrészt szüksége van arra, hogy tagja legyen egy közösségnek. Ahova idáig tartozott, hozzád, onnan kirekesztődött. Nem állsz vele többé szóba, nem vagy hajlandó egy levegőt sem szívni vele. Az új közössége viszont teljes jogú tagként befogadta magába, noha korábban éppen ők bántak vele a legkegyetlenebb módon. Akárhogy is vesszük, erősebb falkához csatlakozhatott. Mindemellett, ugyancsak a farkasénjéből fakadóan vadász is. Ragadozó. Az ösztönök benne jóval erősebben éledtek fel, mint bármelyikünkben. Ahogy pedig a nagyurat ismerem, rá fogja kapatni az embervadászat ízére. Ahogy a szabadság ízére is rákapatta. Emlékezz csak Lily farkasára. Ő is ezen az úton ment végig.
- Mala mégsem csak egy állat! – szörnyedt el Kryssa.
- De lásd be, nem is teljesen ember – felelte csendesen Ivola. – Félig-meddig fenevad, akárhogy is nézzük. A nagyúr pedig mindenképpen ezt az oldalát fogja benne erősíteni. Ráadásul Mala a különlegességével nincs is egyedül. A wardenek-szigeteki testvérpárral máris szorosabb a kapcsolata, mint bárki mással a céhen belül.
- De Ivo – kérdezte most Lynia -, ha a nagyúr a fenevadat erősíti Malában, nem nő meg annak a kockázata, hogy…
- A sajátjára fordul? – fejezte be halvány mosollyal a harcoslány. Bólintott. – De igen. Figyelnek is rá. Bár azt hiszem, még sikerült ezt idejében elkapni.
Lynia értetlenül nézett rá.
- Lucas mesélte, hogy Malának sikerült rögtön az első napján összeakaszkodnia Raksanával.
- Az ki? – kérdezte a szőke lány.
- Egy félork nőstény – legyintett Ivola. – Esze semmi, de ereje akár egy ogréé.
A harcoslány látta, hogy Kryssa is figyel rá, akarata ellenére is.
- Mi történt? – szaladt ki a száján.
- Rangsorvita – nézett rá Ivola. – Némi nézeteltérés akkörül, ki hol aludjon. Raksana elkövette azt a komoly hibát, hogy korbáccsal esett Malának. Ettől vadult be a lány, és változott át. Lucas tudta csak leszedni róla, mielőtt megfojtotta volna. Azt mondta, semmi emberit nem látott a szemében, mikor ránézett, csak a vérgőzös fenevadat.
- Akkor hogyan tudta megfékezni? – kérdezte meredten Lynia. Ivola kicsit kesernyésen, kicsit büszkén mosolyodott el.
- A rangsor a vérfarkasoknál nagyon fontos dolog. Mala pedig pontosan tudja, hol van a helye Lucasnál. Az én kedvesem gondosan megtanította erre annak idején. Nem volt többre szükség egyetlen figyelmeztető ütésnél.
A másik két lány a szájába harapva hallgatott el. Mint a nagyúr legtöbb vérfarkasát, Malát is Párduc kapta el, és törte be. Nemhiába nevezték Lucast Farkasfogónak is. Rendall már csak az utolsó, végső simításokat végezte el rajtuk. Ivola halkan felnevetett, megpróbálva oldani a feszültséget.
- Mindenesetre, azt most már Raksana is pontosan tudja, hol a helye Malához képest.
Lynia és Kryssa megint ránézett.
- Aznap éjjel – folytatta Ivola -, dacára a zivatarnak, a félork az udvaron aludt. Nem is vált hátrányára. Le is hűtötte a fejét, és a szaga sem olyan elviselhetetlen már.
- De hát, ha Mala visszaváltozott… - kezdte Lynia.
- Lucas azt azért pontosan tudta, hogy a kettőjük közötti vitát mindenképpen rendezni kell, és minél előbb, annál jobb. Így továbbengedte őket, de már ellenőrzött körülmények között. Nem tartott sokáig – nevetett fel Ivola -, Mala egyetlen mozdulattal nyitotta ki Raksanával az ablakot.
Hallgatósága akaratlanul is elmosolyodott.
- Úgyhogy Mala egész jól vette az első akadályokat – fejezte be a harcoslány. – Raksana kerüli, mint a tüzet, a többiek sem kötnek belé már, látva, mit művelt az orkkal a druida emberként. S ami a legbiztosabb: soha többet nem fognak korbácsot próbálni rajta.
Lynia bólintott. Magában mélyen elraktározta a fontos tudnivalót Maláról: a druida a szíjra elveszti a fejét. Gondolataiból Ivola rázta ki.
- A másik oldalról, lehet, hogy ő lesz Lucas következő büszkesége. Komoly zárnyitói tehetség derült ki a lányról.
Kryssa keserűen megcsóválta a fejét, és megint a földet kezdte bámulni.
- Igazán megtalálta a helyét.
- Kryssa, te mit tettél volna a helyében? – kérdezte halkan Ivola. A félelf lány egyenesen a testőr szemébe nézett.
- Ivola, én tolvaj vagyok. Sosem voltak különösebb lelki skrupulusaim azért, ha valakit megszabadítottam a vagyonától. Mindig is szabadúszó voltam, egyetlen céhhez sem tartoztam soha. Tudásomat az utcán szedtem fel. Szabad voltam, a magam ura, nem tartoztam felelősséggel senkinek. Nem kötött meg a szabályaival senki. Csak én voltam, és a Világ. Na meg a soron következő erszény. Kettőnk közül én sokkal jobban a fejvadászok közé illek, mint Mala. Látszatra. Mert engem nem érdekel, ha többé egyetlen egy széfet sem nyitok ki, noha ez volt az életem. Ez a zár – mutatott a nyakára – örökre zárva marad. Sem csatlakozni nem fogok a nagyúrhoz, sem megszökni tőle. Az utóbbit Lynia miatt nem teszem, az előbbit pedig azért, mert még koszos tolvaj létemre is tudom, mi a különbség jó és rossz között. S most kivételesen érdekel is.
Lynia és Ivola szóra képtelenül meredtek rá. Kryssa dacosan nézett rájuk vissza.
- Ez van – rántotta meg a vállát. Ivola nyelt egyet.
- Azt hiszem, Kryssa, bocsánatot kell tőled kérnem. Az értékrended bármelyik paladin becsületére válna.
- Annál is inkább – tette hozzá halkan Lynia -, mert könnyű egy lovagnak a piedesztálról jónak és erkölcsösnek lennie. De vajon meg tudná-e ezt tenni odalent a porban is?
Kryssa csibészesen elvigyorodott.
- Ebből is látszik, mennyire nem lesz belőlem soha paladin.
A három lány felnevetett.
Mala étvágytalanul túrkálta a vacsoráját. Villájával felemelte a hússzeletét, majd visszaejtette a tányérra.
- Ilyet Lynia a kutyáknak sem engedne adni – morogta maga elé. Váratlanul lehuppantak mellé. Mala meg se rezzent.
- Hát te meg minek lógatod az orrod? - kérdezte Wilk oldalba lökve.
- Napfényes kedvem okán – morogta a lány vissza.
- Csak nem még mindig amiatt a rabszolgalány miatt? - kérdezte Susi is, eléjük zökkenve a padra a másik oldalon. - Mit érdekel téged?
- A barátom volt...
- Szép kis barát az ilyen – húzta el a száját a farkaslány. - Ha igaz barát lenne, örülne a visszanyert szabadságodnak. Példát vehetne rólad, és inkább azon igyekezne, hogy ő is kiérdemelje ezt.
Mala hökkenten nézett fel rá. Susi szemén látta, hogy komolyan gondolja, amit mondott.
- Szerintem inkább írigykedik – folytatta amaz, könnyedén átnyúlva az asztal felett, és beleszúrt késével Mala hússzeletébe. - Ebben a mócsingban viszont igazad van. Fogalmam sincs, hogy vagy képes megenni.
- Látod, hogy nem képes – vigyorgott Wilk. - Nyersen sokkal jobb lenne.
- Élve – tette hozzá hasonló vigyorral húga. Mala nyelt egyet.
- Na ne. Sok mindenre képes vagyok, aláírom. Kezdve igaz barátok megbántásával. De a nyers húsnál – itt villáját határozott mozdulattal végighúzta az asztalon -, meghúzom a vonalat.
- Na és a vadászatnál? - kérdezte Susi szikrákkal a szemében.
- Vadászat? - visszhangozta Mala.
- Odakint az erdőben – intett fejével Wilk.
- Lehet ezt nekünk? - nézett Mala az egyik testvérről a másikra. Azok felnevettek.
- Miért ne lehetne? Mienk az egész éjszaka. Elég csak hajnalban jelentkezni.
- Tudod, Mala – kacsintott rá Susi -, a szabad ember és a rabszolga között van egy apró különbség. Az előbbi mehet, ahova akar.
- Tudtommal ma éjjel te sem vagy szolgálatban – nézett rá Wilk.
- Nem...
- Hát akkor meg? Itt akarod bámulni a négy falat, és szagolni Raksanát?
- Nem – mondta jóval határozottabban Mala. Megvakarta a halántékát.
- Na és mire vadásznátok?
- Ami akad – vont vállat Susi. - Ami elénk kerül. Most már hárman vagyunk. Kinézhetnénk magunknak valami igazán nemes vadat.
- Emberre gondolsz? - kérdezte tompán Mala. Ám társa felnevetett.
- Emberre? Azokra egymagunkban is elegen lennénk. Nem egyre, de féltucatra.
- Persze, ha a nemes Tüske akadna az utunkba, arra nem mondanék nemet – vigyorgott fivére.
- Arra én sem – értett vele egyet Susi. - A derék paladinok híres tudománya mit sem ér a magunkfajtával szemben. Jobban látunk, érzünk a sötétben, gonoszt meg hiába keresnének. Mire feleszmélnek, már végük is. Főleg, hogy most már druida is van velünk.
Mala erőltetten elmosolyodott.
- Nehogy nyavalyogj nekem – nézett rá laposan Wilk. - Hol voltak ezek a dicső megmentők, mikor téged kapott el Lucas? Mikor a palotában voltál? Rád se bagóztak. Te saját magad érted el a szabadságodat. Semmi tartozásod feléjük.
- Sokáig osztod még az észt, fivérem? - ásított Susi. - Mindjárt ránk virrad, és még el sem indultunk.
- Én bármikor készen állok, ha ti is – vágott vissza Wilk. - Mala?
A fekete lány rájuk nézett. Látta tekintetükben a vadászlázat. Az övében is hasonló gyulladt ki.
- Nosza – vigyorodott el. Hasonló vigyort kapott válaszul, majd egyszerre mozdultak, és tűntek el az asztaltól. A kihűlt hússzelet bánatosan árválkodott utánuk.
- Hívattál nagyuram – mondta halkan.
- Kryssa… Gyönyörű vagy ma este.
A lány felnézett. Rendall az ágyán hevert kényelmesen, két kezét tarkóján fogva össze dőlt az ágytámlának onnan szemlélve tulajdonát.
- Kívánságod szerint, nagyuram – felelte Kryssa. A férfi elmosolyodott, és megveregette maga mellett a fekhelyet.
- Szaladj ide hozzám, kicsikém. Tedd meg nekem, hogy útközben lépésenként elveszíted egy-egy ruhadarabodat.
Kryssa nyelt egyet, félve bólintott, majd megindult Rendall felé, menetközben oldva meg ruháit, hogy végül pőrén álljon meg az ágy mellett.
- Bújj ide mellém, nem harapok - még... Hmm, ez az, kislány. Mondd csak, aranyom - simított végig a testén –, miért vagy ilyen feszült?
- Én... én... nagyuram, alkalmas időben szeretnék tőled engedélyt kérni...
- Engedélyt? - húzta fel a szemöldökét Rendall, majd szemében derű villant. - Ezért féltél ennyire? Hát mi az, amit nem tennék meg az én gyönyörű lányaimnak? Főleg, ha varázslatos hangulatba ringatnak?
Kryssa belenézett az éjfekete követelésbe, majd mozdult, hogy teljesítse azt.
- Hmmm... - mormogott elégedetten a szörnyeteg.
- Kryssa... Kryssa... Ejnye, álomszuszék, nyisd rám a szemeidet...
Kryssa csak nehezen tért magához. Teste ösztönösen is tiltakozott az ellen, hogy megint érezze a mindent elborító fájdalmat. Muszáj, muszáj… Elmúlik. Gyerünk, kapj erőre. Ennél sokkal többet is kibírsz. Felnézett. Tekintetében talán csak egy pillanatig csillant meg a kín, azután már csak ura következő parancsát várta. Annak figyelmét természetesen egyáltalán nem kerülte el az aprócska villanás, és mély elégedettséggel töltötte el mind felbukkanása, és még gyorsabb eltűnése.
- Halljam hát azt a kérést, szépségem – biccentett.
- Nagyuram… Két hét múlva lesz Lynia születésnapja. Engedélyt szeretnénk kérni tőled Annykával, hogy ajándékot készíthessünk számára.
- Szép gondolat – vonta fel szemöldökét Rendall. – Na és mivel akarjátok őt meglepni?
- Egy bőrtarisznyára gondoltunk, nagyuram. Caragana kisasszony megígérte, hogy szerez cserzett bőrt, de kikötötte, hogy csak akkor, ha megkapjuk rá az engedélyedet, nagyuram.
A férfi nem minden elégedettség nélkül mordult fel. Mióta elmagyarázta Lyniának a múltkori félreértést, Caragana különös gonddal vigyázott arra, hogy minden olyan ügy, ami hozzákapcsolódik valamilyen módon, az ura jóváhagyásával történjen.
- Nem is tudtam, hogy tudtok ilyesmit készíteni – nézett a lányra.
- Annyka apja szűcsmester, nagyuram – felelte Kryssa. – A városukban ő a céhmester. Ő megvarrná a tarisznyát, én pedig kidíszíteném rátéttel. Ezenkívül…
- Igen?
- Arra gondoltunk, nagyuram, hogy meglepnénk Lyniát egy kis ünnepséggel. Nagyon szeret egy közeli teázóba, a Vörös Sárkányba járni. Ivola kisasszony beszélt már Evena asszonnyal, a tulajdonossal, és ő azt mondta, hogy szívesen fenntartja aznap estére a teázóját az összejövetelre. Arra is szeretnénk az engedélyedet kérni, nagyuram, hogy aznap este Lynia kimenője tovább tarthasson. Evena asszony azt mondta, hogy szívesen süt tortát is.
- Na és kik lennének ott? – kérdezte Rendall.
- Lynia barátai, nagyuram.
- Az egész várost oda akarjátok csődíteni? – nevetett fel a férfi. Kryssa zavarba jött.
- Nem, nagyuram. Csak a közeli barátait, akikkel a kimenőin is szokott találkozni. Caragana kisasszonyt, Lord Bardekow házvezetőnőjét, Lady Vorvon ételkészítőjét, meg még pár ilyen barátját.
- Na és ti? – nézett rá Rendall.
- Ó, nagyuram, mi majd itthon gondolunk rá Annykával – rázta a fejét Kryssa. Rendall hosszasan elnézte a lányt, aki félve várta válaszát.
- Nagyon szeretitek őt – mondta a férfi végül halkan.
- Igen, nagyuram – bólintott azonnal Kryssa.
- Sosem hagynátok itt…
- Soha – rázta a fejét rögtön Kryssa. – Soha.
- Nem bánom – biccentett a nagyúr. – Megkapjátok az engedélyt.
- Nagyuram! – ragyogott fel Kryssa szeme. – Köszönöm… köszönöm… Olyan jó vagy hozzánk… meg sem érdemeljük…
Rendall szája szélén gonosz mosoly jelent meg.
- Akkor érdemeld ki.
- Vér – mondta halkan Susi.
- Emberé – tette hozzá Mala. A három vadász összenézett, és elindult a szag forrásának irányába. Nem kellett sokáig menniük. Egy nyiladékon széttépett véres tetemre bukkantak. Mala leguggolt mellé, szánakozva nézett végig rajta.
- Szegény nyomorult. Ma reggel, mikor felébredt, biztos nem gondolt arra, hogy estére vacsora lesz belőle.
- Vacsora? – kérdezte Wilk. A druida bólintott.
- Nem csak széttépték. Ettek belőle. – Mala felnézett. – Emberevő van az erdőben. Kérdés, miféle.
- Medve – válaszolta Susi, aki kissé távolabb vizsgálta a földet. Halkan füttyentett. – Nem is akármekkora.
Tenyerét a jókora nyom mellé tette. A karmos lenyomat háromszor akkora volt. A lány felnézett, szeme megvillant.
- Nos, véreim, azt hiszem, megvan a célpontunk.
A három vadász összenézett. Tekintetük felparázslott.
- Együnk medvét.
Könnyűszerrel vették fel a medve nyomait. Az lefelé ballagott a domboldalon, megállt egy pataknál, hogy igyon. Átgázolt a sekély vízen, és felfelé kaptatott a másik oldalon. A vadászok észrevették, hogy egyik lábát némiképp húzza.
- Megsebesült korábban, és már nem tudott hatékonyan vadászni szarvasra – mormolta maga elé Mala. - Márpedig egy ekkora bestiának kell a hús. Ezért kapott rá az emberre. Számára könnyű zsákmány. Ki tudja, hanyadik áldozata volt a mai?
- Az biztos, hogy az utolsó lesz – felelte Wilk. – Nincs már messze.
Mala megállt.
- Véges az időnk. Jobb lenne, ha az üldözés során nem futnánk be féltucat erdőséget. Elétek kerülök. Ha felém hajtjátok a komát, rövid úton megbeszélhetjük vele a kérdést.
- Elrontanád a mókát? – nézett rá Susi. Mala elmosolyodott.
- Dehogyis. De az erőmet inkább a harcra tartalékolom, mint a futásra. Bosszantó lenne, ha azért kellene abbahagynunk a hajtást, hogy visszaérjünk időben a városba. Ki tudja, mikor verjük fel újra a nyomát? Nagyon nem kellene még több emberrel végeznie.
Wilk biccentett.
- Innen nyugat-északnyugat irányában van egy sziklás hegyoldal, úgy félórányira. Kopár-hegynek hívják azt a helyet. Ott találkozunk.
Mala bólintott, majd írisze kifehéredett, utána teljesen feketévé vált. Testéből fény csapott ki, hogy koromfekete farkassá változzon. Halk mordulással oldalirányban eltűnt a sűrűben. A két testvér egymásra nézett. Szemük ugyanolyan feketévé vált, ám ellentétben a druidával, fény nélkül változtak át. A két barnás vérfarkas felvetette orrát az égre és felvonyítottak. A vadászat elkezdődött. Hangjukra az erdő minden állatában megfagyott a vér. Nemcsak őzek, szarvasok, muflonok tisztultak a hang környékéről, hanem ragadozók is. Minden állat jól tudta, miféle lény hajt most prédát. A hangra az emberevő is felkapta a fejét. Gyanakodva fordult hátra, hogy a lengedező szellőben nyomot találjon. A szél azonban felőle fújt. Fajának hatalmas példánya volt, azon kevés kivételek közé tartozott, aki nem ijedt meg a farkasüvöltéstől. Belekóstolt az emberi húsba, akik csak szánalmas próbálkozással igyekeztek védekezni ellene. A farkasokkal pedig sosem volt dolga. A szél egyszerre megfordult. A medve beleszimatolt a légáramba, majd megfordult, és elindult. A körülmények alakulása egyáltalán nem tetszett neki. A vérfarkasok ketten voltak. Ketten, és feléje tartottak. Hamarosan feltűntek mögötte, és halk morranással adták tudtára, hogy bárhova is indult, jobb ha igyekszik. A medve nehézkes futásba csapott. Jobb mellső lábára sántított, de a farkasok mégsem érték utol. Talán mégis lesz arra esély, hogy harc nélkül el tudjon menekülni… Wilk és Susi módszeresen hajtották a medvét a kívánt helyre. Nem akarták idő előtt utolérni, de mindenképpen ki akarták fárasztani, mielőtt rávetik magukat. Ha megpróbált kitörni, apró, ám annál élesebb csippenésekkel terelték vissza a helyes útra. A medve egyszerre zihálva megállt, és visszafordult. Üldözői alig voltak fele akkorák, mint ő. Négylábon futottak ide-oda, elállva azt az irányt, ahova éppen fordult volna, de támadási távolságon kívül maradtak. Még nem voltak a Kopár-hegynél… Wilk kivillantotta fogait, és a medvére mordult. Jelzése világos volt: fuss. A medve dühödten szemezett velük. A farkasok lassan, villogó szemekkel közelítettek felé, ugrásra készen. Az emberevő megpróbálta mindkettőjüket szemmel tartani, közben elkezdett hátrálni. Üldözői követték, neki-nekiugorva, majd az utolsó pillanatban visszakozva. A medve megállt, és most ő közelített feléjük. Csapásával megpróbálta elérni Susit, aki könnyedén kitért előle, majd belekapott az oldalába. Mire a medve odakapott volna, már el is engedte és félreugrott. A fenevad utánafordult, és rárontott. Susi könnyedén ugrott félre rohamai elől, közben maga után csalta. Wilk a közelükben maradt, készen arra, hogy bármikor közbeavatkozzon, ha prédájuk mégis elérné a húgát. Lassan megtették az utolsó métereket is. Ahogy a Kopár-hegy lábát elérték, Susi váratlanul nem tért ki, hanem visszatámadt, és ráfogott a medve mancsára. Az felüvöltött, és lerázta magáról a nőstényt. Ekkor azonban a másik támadt rá hátulról, hátsó lábának inába kapaszkodva. A medve sebesült mancsával csapott oda, és sikerült elérnie Wilket, aki nagyot nyekkenve hemperedett fel. Más törött nyakkal maradt volna lent, a farkas azonban felpattant, és újra harcba vetette magát. Susi ismét ráfogott a mellső lábára. Mikor a medve odafordult, az előtte lévő bokrok közül hirtelen fekete nyílként sűvített ki egy harmadik vérfarkas, és fogott rá a szabadon hagyott nyakra. Agyarait összezárta a légcsövén, és minden erejével szorította a földre a fejét. A medve másik mancsával csapott oda, amit azonban a hím kapott el. Az emberevő kétlábra ágaskodott, és körbefordult, hogy lerázza magáról valahogy a rájuk akaszkodó kullancsait, azonban a farkasok teljes súlyukkal lógtak rajta, így végül tehetetlenül a földrezuhant. Megpróbált rájuk hemperedni, de ahogy azok ismét megérezték a talajt lábaik alatt, kitáncoltak súlya alól, és így csak szánalmasan csúszott a hasán. Tüdejébe egyre kevesebb levegő jutott, egyre nehézkesebben mozgott. Végül márcsak feküdt tehetetlenül. Szemében lassan kihunyt minden élet. Az erdő felett diadalmas farkasüvöltés szárnyalt.
Kryssa csendesen feküdt Rendall mellett, vigyázva arra, hogy ne zavarja fel. Neki nem jött álom a szemére. Gondolatai között, mint az elmúlt héten annyiszor, Mala járt. A keserűségtől összeszorult a torka. Szemében könnyek gyűltek össze, majd lefolytak a halántékán. A lány nem mozdította a kezét. Tudta, hogy a legkisebb mozdulat is felébreszti Rendallt, és ha valamikor, most különösen nem kívánta a társaságát. Szeme előtt a délelőtti képek peregtek, ahogy Mala mindenről megfeledkezve szimatolt a fűszerárus után. Hála az isteneknek, hogy az a szerencsétlen éppen nem volt a helyén... Nem ártott Malának semmit, de őt ez már mit sem érdekli, csak Rendall parancsát teljesítse. Önszántából... Hová, mivé lett az ő barátja? Hogy lehetett erre képes? Kryssa nem tudta elfojtani feltörő sóhaját.
- Ejnye kislány – szólalt meg mellette azonnal Rendall. - Elfúj a szeled. Miért nem alszol?
- Bocsánatodat kérem, nagyuram – suttogta Kryssa. - Nem akartalak megzavarni álmodban...
- Már megtetted – morgott a férfi. Álmosan nézett a lányra, de figyelmét nem kerülte el annak könnyei. Egy pillanatig bosszúsan nézte, és már éppen a szobájába zavarta volna, mikor meggondolta magát. Szája széle halvány, gonosz mosolyra húzódott. Felkönyökölt, és feléje hajolt. Ujját végighúzta Kryssa könnyén.
- Ki vele, szépségem – nézett a szemébe -, mire ez a nagy mélabú? Csak nem bántottalak meg valamivel?
- Ó, dehogyis, nagyuram – rázta a fejét azonnal Kryssa.
- Hát akkor?
A lány nagyot nyelt.
- Csak... Malára gondoltam, nagyuram – suttogta végül.
- Malára? - nézett Rendall meglepetten. - Miatta sírsz? Hiszen felszabadítottam...
- Igen, nagyuram – bólintott gyorsan Kryssa. - Az istenek áldjanak téged ezért.
Ura szemében derű csillant. Ha valakit nem érdekeltek a fenti hatalmak, az Kryssa volt.
- Csak nem hiányzik a barátnőd? - kérdezte tovább. - Találkozhatsz még vele bőven. Ha jól tudom, ma is összefutottatok a piacon.
- A barátságunk hiányzik, nagyuram...
- A barátságotok? - ismételte Rendall értetlenül. - Mit változtat az ő felemelkedése a viszonyotokon?
- Mindent, nagyuram – mondta ki akarata ellenére Kryssa. - Mala most már fejvadász. Én rabszolga vagyok. Kettőnk között nem létezhet barátság.
- Kryssa, Kryssa... - csóválta meg a fejét Rendall. - Minél tovább hallgatlak, annál inkább az az érzésem, hogy te nem is örülsz Mala sikerének. Már megbocsáss, de nem vagy te írigy?
- Írigy? - meredt a lány a férfira. Tekintetében felvillant valami egy pillanatra, ami távol állt minden belévert engedelmességtől.
- Láthatod – folytatta Rendall, látszólag ügyet sem vetve erre a villanásra, egyelőre -, nem lehetetlen dolog levetni a pántomat. Felesleges írigykedned Malára, csak rajtad múlik ennek elérése. Az pedig, hogy az embereim egyike lett, magától értetődik. Képességeit a legmesszebbmenőkig kihasználva szolgál engem tovább, megértve helyét és kötelességét. Ha kitartóan igyekszel és bizonyítasz, ez még veled is megtörténhet.
Ahogy számította, Kryssában elszakadt a cérna.
- Minden tisztelettel, nagyuram – mondta fojtott dühvel a félelf –, de engem egyedül csak a pántod bír engedelmességre.
- Nem mondod – nézett le rá csodálkozva a férfi. - Nem szeretsz nálam élni? Ezzel azért kislány, most megbántottál.
- Nem állt szándékomban, nagyuram – tért észhez Kryssa, de tudta már, hogy későn. - Én azelőtt sem engedelmeskedtem soha senkinek.
- Nem voltál egyetlen tolvajcéh tagja sem? - Rendall kivételesen komolyan elcsodálkozott.
- Nem, nagyuram – rázta a fejét Kryssa. Majd élve a felcsillanó lehetőséggel, tovább folytatta a témát, remélve annak halvány esélyét, hogy elterelheti ura figyelmét elszabadult nyelvéről. - Mindig szabadúszó voltam. A magam ura.
- Akkor ki tanított meg a mesterségre?
- Fazina Daraw Ethor, nagyuram – felelte Kryssa. Rendall komolyan elképedt.
- A Szürke Róka?
A lány bólintott.
- Tudtommal sosem volt tanítványa – vonta össze szemöldökét a férfi. Kryssa halványan elmosolyodott.
- Én sem tudok másról, nagyuram.
- Mi vette rá az öreget, hogy maga mellé vegyen egy ilyen fruskát, mint te?
- Az nagyuram – felelte nyugodtan Kryssa -, hogy a lánya voltam. Persze, ez mit sem számított abban a döntésében, mikor később a társává emelt.
Rendall lassan fújta ki a benneakadt levegőt. Mikor úgy érezte, újra ura hangszálainak, halkan megszólalt.
- Ha most azt mondod, hogy a Kis Róka van a tulajdonomban...
- Ez az igazság, nagyuram – bólintott Kryssa. - Én vagyok... voltam a Kis Róka. Akkor önállósítottam magam, miután Fazinát Lord Ravenstone Királyvárosban léprecsalta és elkapta öt évvel ezelőtt.
Rendall némán meredt a lányra.
- Azbakov rezidenciája Frentonban – kezdte sorolni Kryssa -, a murkabasi boszorkánykör vezetőjének köpenye Varázsmezőn, a vadaspusztai druidák bűbájdiói, az Örök Figyelők Paladin Rendháza Trollveszejtőnél, és attól tartok, a lavintriai Lord Caleb tízezer dukátját is rajtam keresheti, hogy csak párat említsek.
- Na idefigyelj, nagyszájú – morrant fel Rendall. - Most sorold fel az én házam rejtekhelyeit és azok csapdáit.
Kryssa bólintott.
- Három széfed van a dolgozószobádban, nagyuram, de abból jelenleg csak egyet használsz. A csapdád rajta a kíváncsiskodó ujjakat szedi le. Könyéktől. Csapdád van még az íróasztalod fiókján, az bénító. Savat lövell ki a szekrényed zárja, ahol a mágikus italaidat tartod. A vendégszobáid széfjei általában a fali képek mögött vannak, üresek. Itt, a hálószobádban két széf van, egy a könyvespolcba rejtve. Ugyanaz a csapda van rajta, mint a dolgozószobádbelin. Az igazi titka azonban az, hogy amennyiben kinyitja azt valaki, a másik széfeden újabb csapda éled fel, amit egyébként azzal a szoborral lehet kinyitni, ami a kandalló párkányodon áll. Ez a másik széf egy rejtekajtó mögött van a fürdőd és a hálód között a falba rejtve. Fent a harmadikon van egy széf Lynia szobájában, amiről azonban ő mit sem tud, keresményét az éjjeliszekrény fiókjában tartja, amit nem zár. Elég furcsa látvány ez ebben a házban. Lucas úr szobájának széfje mérgezett csapdával van biztosítva a szekrénye mögött. Yoras úr kettős csapdával védi értékeit az ablak alatti rejtekhelyen. Ynabel kisasszony sem ért a csapdákhoz, ő a gyümölcscsendélet mögötti széfben tartja keresetét. Annak zárja két kulcsos, amiket azonban nem lehet lemásolni. Minden emeleten a kárpit mögött húzódik egy-egy helyiség, a klasszikus ajtónyitóval. Odaát a legénységi szárnyban nincsenek széfek, embereid a ládáikban tartják pénzüket, változatos, bár jóval gyengébb csapdákkal védve. - Kryssa halványan elmosolyodott, látva, hogy a férfi szóhoz sem jut. - Nem kellenek különösebb képességek ahhoz, hogy meglássak egy széfet, nagyuram. Főleg ahánnyal már találkoztam. Ahhoz jóval inkább, hogy leszedjem róluk a csapdákat, különösen a tieidet, nagyuram.
- Magyarázd meg nekem ezek után – szűkült össze a férfi szeme -, hogyan tudott Ynabel zsebtolvajlás közben elkapni.
Kryssa halkan felnevetett.
- Túl nagy volt a kísértés, hogy a képére ejtsem a drowt. Csak későn jöttem rá, hogy az a nyavalyás látott már tolvajt életében. Nagy fogás után voltam, így elbizakodva könnyelművé váltam. Alapos lecke volt. Egy életre szóló.
Rendall merev arccal nézett az alatta fekvő lányra. Hirtelen megmozdult, felkelt az ágyból.
- Öltözz! - vetette oda kurtán Kryssának és maga is a ruhájáért nyúlt. Kryssa kiszállt a másik oldalon, és magára kapta elszórt alsóneműjét, szoknyáját, blúzát, cipőjét. Mire felnézett, Rendall is készen volt. A férfi intett fejével a lánynak, kinyitotta az ajtaját, és megindult kifelé. Kryssa gombóccá szűkült gyomorral követte. Rendall felsietett a harmadikra, elment Lynia szobája előtt, és minden figyelmeztetés nélkül benyitott Lucas ajtaján. Kapitánya Ivolával egyszerre ült fel az ágyban.
- Lucas, velem – szólt be Rendall és már ott sem volt. Továbbment, és a következő szobában Yorast ugrasztotta ki az ágyából. Két embere pillanatok alatt elkészült. A nagyúr minden magyarázkodás nélkül elindult lefelé. Lucas és Yoras menet közben összenéztek, de láthatták a másikon, hogy az sem tudja, mi történt. Rendall megállt a földszinti ruharaktár előtt, kinyitotta és belépett rajta. Emberei követték. A férfi végignézett a falsápadt Kryssán, megbecsülte méretét, majd tétovázás nélkül leemelt egy tunikát és egy nadrágot a polcról, valamint egy könnyű bőrcsizmát, és a lány karjába dobta.
- Vedd fel – mordult rá. Kryssa megfeszülő arccal nézte az egyenruhát. Felnézett a férfira, és alig láthatóan megrázta a fejét. Rendall tekintetében felcsapott a láng, és félelf tétovázását irgalmatlan pofonnal támogatta meg.
- Kerüljön rád az a ruha, vagy a következő nem simogatás lesz – mondta figyelmeztetően. Kryssa feltápászkodott a földről, ahova Rendall „simogatása” után került. Megtörölte orra vérét, majd egy pillantás után, amit az őt figyelő két másik férfira vetett, a vörös csíkos fekete uniformis után nyúlt. A három fejvadász némán figyelte öltözködését. Kryssán úgy állt a nadrág és a tunika, mintha mindig ebben járt volna. Rendall összeszűkült szemekkel nézett rajta végig, majd egy szó nélkül megindult kifelé. Kilépett a bejárati ajtón, és az istálló felé vette az irányt. Ott pillanatok alatt felnyergeltette a három hátast, Kryssát maga elé emelte Ében nyergébe, és szélvészként kivágtatott a kapun. Odafent a harmadikon Ivola és a járkálásra felébredő Lynia kidugta a fejét az ajtón. Tanácstalanul összenéztek, széttárták karjukat, végül jobb híján visszafeküdtek aludni.
Rendall meghúzta a kantárt a kikötőbeli tolvajháztól nem messze. A tér másik oldalán álltak meg, a sötétség és a távolság elrejtette őket a kíváncsi szemek elől.
- Nézd meg azt a házat odaát – mondta a férfi halkan az előtte ülő lánynak. - Mit látsz?
Kryssa félrehajtotta fejét, és pár pillanatig figyelmesen nézte a mondott épületet és előtte a teret.
- Több, mint egyszerű romos ház, nagyuram – mondta végül halkan. - Már csak azért is, mert őr vigyázza, mégpedig anélkül, hogy felhívná magára és az épületre a figyelmet.Valójában nem is a főkapun lehet bejutni, hanem a mellette álló düledező viskón keresztül van az igazi bejárat.
- Hol van az őr? - kérdezte Rendall. Háta mögött Lucasban egyre inkább testet öltött az az érzés, hogy ura vizsgáztatja a lányt. Összeráncolta homlokát. Azt tudta, hogy Kryssa tolvaj volt korábban, de azt nem igazán értette, miért hozta magával ide a nagyúr. Főleg, mert láthatóan a lánynak sem fűlt foga az egészhez. Megint összenézett Yorasszal, akinek a szemén láthatta, hogy ugyanaz a kérdés foglalkoztatja. Majd szinte egyszerre fordultak vissza, és figyelték a másik kettő párbeszédét.
- Ott fekszik a falnál – intett a fejével Kryssa. - Látszólag olyan részeg, hogy hazáig nem jutott a kocsmából. Valójában annál éberebb. De minket még nem vett észre.
- Be tudsz surranni a háta mögött az épületbe?
Kryssa habozott.
- Pánt nélkül – felelte végül. - Ki tudnám ugyan cselezni a fickót anélkül is, hogy árnyékba rejtőznék, de a bejárati ajtón biztosan van csapda. Annak hatástalanításához pedig szükségesek a gátolt képességeim.
Rendall egy mozdulattal levette a nyakából a pántot. Emberei hökkenten nézték, Kryssa pedig szinte rémülten fordult hátra a nyeregben.
- Indíts, vagy ledoblak a lóról – mondta fenyegetően a nagyúr. - Odabent megvársz. Ne feledd közben Lyniát.
Kryssa elkeseredett arccal fordult vissza. Átemelte a lábát Ében nyaka felett, majd lecsúszott az oldalán, és elindult a térre. A három férfi némán várakozott. Egyszerre az őr megmozdult helyéről, és nagynehezen felállt. Egy közeli fához tántorgott, miközben egy dalocskát énekelt maga elé rettenetesen hamisan. Rendall és két embere némán nézte. A dal valójában az őr szokásos jelzése volt arról, hogy minden rendben. A férfi kinyitotta a nadrágját, és könnyített magán. Háta mögött alig észrevehetően remegett meg a levegő. A figyelők csak azért vették észre, mert éppen ezt a jelet keresték. A remegés megszűnt. Az őr visszabotorkált a helyére, és megint leheveredett. Eközben a háta mögött résnyire kinyílt az ajtó, majd becsukódott. Rendall megmozgatta a fejét. Belenyomta sarkait Ében oldalába, és kiléptetett az udvarra. Yoras és Lucas kifejezéstelen arccal követték. Megálltak az őr előtt, és lenéztek rá.
- Nagyuram? - kérdezte az alig mozduló szájjal.
- Kinyitnád nekem az ajtót, fiam? - kérte nyájasan Rendall. A férfi bólintott, és felállt. Keze a zsebébe nyúlt, majd megdermedt. Ijedten kapta fel a lovasokra a fejét, majd az ajtóra.
- Nagyuram, a kulcs...
- Húsz – mondta lágyan ura. - Máskor vizelés közben ne csak magad elé meredj, a macskabeli Rasmáról álmodozva. S ha megkérhetlek, őrség közben nyisd ki a szemed.
- Igen, nagyuram – roskadt össze a férfi. Rendall leugrott a nyeregből, és embereivel a nyomában belépett az ajtón. Kryssa odabent várta. A férfi kinyújtotta a kezét, és a lány, elértve néma parancsát, a kezébe tette az őrtől ellopott kulcsot.
- Hallgatlak, aranyom – mondta barátságosan Rendall, miután bezárta az ajtót, és Lucasnak dobta a kulcsot.
- A klasszikus álcalakás, nagyuram – felelte Kryssa. - Valószínűleg a kinti őr lakik itt. Látszólag egy putri. Viszont a szekrényeken, fiókokon, valamint azon a szőnyegen csapda van, tűz, méreg, bénító. További átjárás a másik épületbe a kamrából nyílik a rizses zsákok mögött. Ugyanakkor nem ajánlott elhúzni a krumplis ládát, ami mögött jól látszik egy másik ajtó. Ez esetben ugyanis az egész kamra alatt eltűnik a padló, és a behatoló a mélybe zuhan. A hangokból ítélve a tengerbe vagy egy kútba.
Lucas és Yoras most már elképedten néztek egymásra, Rendall viszont minden meglepetés nélkül bólintott.
- Menjünk akkor, életem.
Hamarosan már a tolvajházban jártak. Rendall az eléjük toppanó őrre vakkant.
- Az összes oktató legyen itt nyomban.
A nagyúr előtt pillanatok alatt megjelentek a kiképzők Lucason kívül még két férfi és egy nő oktatta az újoncokat. Narda a zsebmetszést tanította, Brynsden a falmászást, a félszemű Gargon pedig a lesből való támadást. Lucas része volt az árnyék, a csapdák és a zárak. Ez a hely Rendall eredeti értelmében vett tolvajképzője volt, a fejvadászatot egy másik épületében oktatták.
- Hogy áll a táncterem? - nézett rájuk Rendall.
- Előkészítve a holnapi mestervizsgákra, nagyuram – felelte azonnal Brynsden. A nagyúr bólintott.
- Előrehozzuk a vizsgát mostanra. - Ujjával rábökött az elkeseredett arccal álló Kryssára. - A kisasszony megy rajta végig.
A három kiképző meglepett arccal néztek a lányra, majd egymásra. Tudták ők is, hogy Kryssa a nagyúr személyes rabszolgája. Azonban nem álltak le kérdezősködni, hanem egyemberként bólintottak. Rendall Kryssához fordult.
- A feladat a következő. Húsz perced van arra, hogy megtaláld, és elhozd nekem... - a férfi ránézett a többiekre.
- Ruby mosolya – mondta Gargon. Kryssa halványan megrázta a fejét.
- Az eredeti Leopold Holtinak tulajdonában van Kyrsten.
Rendall elvigyorodott.
- Ez valóban csak egy másolat. Ha teljesíted a feladatod, elhozhatod nekem az eredetit is, nem lesz kifogásom ellene.
A lány arca megfeszült.
- Ott az ajtó – intett az állával a férfi Kryssa háta mögé. A félelf nem mozdult. Rendall megmozgatta a fejét, és leemelte övéről a korbácsát.
- Vagy rámosolyogsz Rubyra odabent, vagy én mosolygok rád idekint.
Kryssa lassan hátrálni kezdett, majd megint megállt. A nagyúr szíja azonnal büntetett.
- Ne bőszíts, szépségem – ajánlotta barátságos hangon.
A lány fájdalommal teli arccal nézett fel Rendallra, felkarját fogva. A férfi tekintete távol állt minden barátságosságtól. Ismét felemelte a korbácsot. Kryssa halk, sírós hangot adott ki magából, majd sarkon fordult, és benyitott az ajtón. Rendall halvány mosollyal fordult vissza a közjátékot némán figyelő embereihez.
- A díszpáholyba, uraim. És hölgyem.
A hat mestertolvaj szó nélkül nézte Kryssát, ahogy az úgy megy át a csapdák, rejtvények, zárak és megmászhatatlannak tűnő akadályok során, mintha a korzón sétálna végig.
- Mennyi is a tanítványok átjutási idejének átlaga? - kérdezte Rendall Gargontól.
- Tizennyolc perc, nagyuram – felelte a férfi. - Ebből messze kiemelkedett Lucas annak idején a maga tizenkét percével. Ezt azóta sem közelítette meg senki.
- Úgy látom, veszélyben a címed, Párduc – vigyorodott el Yoras.
- Magam is attól tartok – csóválta meg a fejét az, figyelve Kryssa haladását.
- Ki ez a lány? - szakadt fel a kérdés Nardából a félelf lány újabb bámulatos húzása láttán.
- Nos, drága hölgyem - intett Rendall állával lefelé -, hadd mutassam be Kis Rókát.
Kryssa ebben a pillanatban találta meg az ékkövet. Körülnézett, majd a legrövidebb úton megindult kifelé.
- Erthov társát? - szaladt fel Yoras szemöldöke a homlokára.
- A társát – bólintott Rendall, majd felmorrant. - A lányát. A tanítványát. A mestertolvajt, aki után az elmúlt öt évben a fél Világot feltúrattam. Miközben már egy éve nálam van.
- Kemény dió lesz rávenni arra, hogy neked dolgozzon, nagyuram – szólalt meg halkan Yoras, miután magához tért. - Ha csak feleannyira is osztja Fazina álláspontját a csatlakozásról, mint amennyire kiváló a mesterségében, makacs ellenállásra számíthatsz.
Ura laposan rápillantott.
- Törtem már fel keményebb diókat is, fiam.
A táncterem ajtaja ebben a pillanatban felnyílt, és kilépett rajta Kryssa. A kint álló őr intett neki, ő pedig elindult a nyomában.
- Tíz és félperc – nézett az órára Bryndsen, majd rávigyorgott Lucasra. - Párduc, azt hiszem, felkötheted a gatyád. Lehet, hogy vissza kellene ülnöd a tanítványok közé?
Lucas ingerülten felmorrant, majd jobb híján ő is elvigyorodott. A választól az ajtón belépő Kryssa mentette meg, aki merev arccal hajtott térdet, és tette a követ Rendall kezébe.
- Szép munka volt, kislány – bólintott az, megforgatva a drágakövet ujjai között. Felemelte tekintetét és belenézett a lány szemébe.
- Nos – mosolyodott el -, van kedved elhozni nekem az eredetit?
Kryssa mereven állt. Arca megfeszült.
- Visszavonultam, nagyuram – felelte végül halkan, de határozottan. - Nem a saját akaratomból, de ha már így történt, elfogadom.
- Túl korán hoztad meg ezt a döntést, Kryssa – csóválta meg a fejét Rendall. - Mi bajod van a szabadsággal? Ugyanazt tehetnéd, amit eddig tettél. Amire Silkazur szánt téged. Tőlem kapnál megbízásokat.
Kryssa némán megrázta a fejét.
- Térj a jobbik eszedhez, leányzó. Nem embervadászatra küldelek. Miért ne dolgozhatnál nekem?
- Nem dolgozom senkinek – felelte Kryssa. Tekintetében ugyanaz a láng villant fel, amit már akkor is meglátott Rendall, mikor írigységgel vádolta. - Egyedül a vevőnek. Nem leszek tagja egyetlen céhnek sem, hogy olyan feladatokra küldjenek, amihez semmi kedvem, amit nem én dolgoztam ki, aminek éppen emiatt nem ismerem a valós kockázatát. Nem társulok be senkihez. Nem fogadok el megbízást külsősként sem. Apám veszte is ez lett.
Kis Róka felemelte fejét, és egyenesen Rendall szemébe nézett.
- Elvállalt egy olyan megbízást, amit tudtán kívül valójában a királyvárosi tolvajcéh adott neki. Ami valójában csapda volt, és Fazinát Ravenstone tolvajfogói várták. Nem mintha nem tudott volna megszökni a börtönből. Csakhogy még mielőtt ezt megtehette volna, végzett vele ugyanez a tolvajcéh.
- A ködjárók minden aljasságra képesek – bólintott résztvevően Rendall. Kryssa felnevetett.
- Nagyuram, Királyvárosban nincsenek ködjárók. Egyetlen tolvajcéh működik ott, kiirthatatlanul, akárcsak a Világ más városaiban. A Vörös Kör.
Szavaira mély csend támadt. Kryssát azonban már nem érdekelte semmi.
- Apám velük társult. Ők árulták el. Nem kívánom megismételni az ő hibáját. Nekem csak egyféleképpen lehet gazdám a Kör tolvajmestere. Ha a rabszolgája vagyok.
- Egészen biztos vagy ebben, Róka? - kérdezte csendesen Rendall. Kezében megjelent Kryssa pántja.
Ismét csend töltötte meg a szobát. Róka sápadt arccal meredt a férfi kezére.
- Egészen biztos, nagyuram – nézett végül a pántról az éjfekete tekintetbe. - Tolvaj vagyok. De a lelkem nem eladó senkinek. A legkevésbé neked.
Rendall némán nézte. Végül csendesen megszólalt.
- Apád lánya vagy. Ő is konok fejjel akart mindenáron önálló maradni. Nézd meg, mi lett vele. Gondold át még egyszer. Nekem mindegy, milyen úton csatlakozol hozzám. Neked nem lesz az.
Kryssa kivette a pántot Rendall kezéből és rátette a nyakára.
- Ezen nincs mit meggondolni.
A férfi sajnálkozva szólalt meg.
- Akkor legyen a kemény út.
~~~
A három farkas lihegve, de diadalmasan nézett egymásra a medve teteme felett. Végül Mala visszaváltozott. Kezét gyengéden a medve fejére tette és egy csendes druida imával elbúcsúzott tőle.
- Sylvanus kísérjen utolsó utadon, fivérem – mormolta maga elé. – Életed utolsó léptei rossz felé vettek irányt, de halálod nem hiábavaló. Nemes lelked nyugodtan léphet át az árnyak birodalmába, tested, húsod, bőröd nem fog elenyészni.
Szavaira a másik két farkas is visszaváltozott. Susi rámeredt Malára, majd halkan felnevetett.
- Ezt azért még szoknom kell, druidanővérem. Legalább vadászat közben nem imádkozol.
Mala csendesen elmosolyodott, de nem felelt.
- Hagyd őt, Susi – nézett rá fivére. – Neki fontos az egység a természettel. Egy kis fohász a préda húsát pedig igazán nem rontja el. Inkább azt találjuk ki, hogy visszük haza. Mindjárt hajnalodik.
- Miközben hajtottatok, láttam a közelben egy kis erdei házat – szólalt meg tűnődve Mala. – Talán van szekere a tulajdonosnak.
A két testvér egymásra pillantott.
- Az Caragana háza – felelte Susi. – Az igaz, egy teleporttal elintézhetné az egészet, de nem vagyok abban biztos, hogy meg is teszi. Nem igazán áll velünk szóba.
- Azért egy kérdést megér – döntött Mala.
- Próbáld meg – bólintott Wilk. – Majd itt megvárunk.
Mala szája szélébe harapva emelte fel a kezét, és kopogott az ajtón. Legfeljebb velem sem áll szóba, gondolta dacosan. Az utóbbi időben kezdek ehhez amúgyis hozzászokni. Gondolataiból halk hang zavarta fel.
- Ki az? – kérdezték odaát. Mala határozottan kiérezte belőle az óvatosságot.
- Mala vagyok, kisasszony – felelte udvariasan az ajtónak. – Elnézésedet kérem, hogy ilyenkor zavarlak, de szükségünk lenne a segítségedre.
- A segítségemre? – ismételte meg Obeya. Hátrafordult, és Aldóra nézett. A férfi viszonozta értetlen pillantását.
- Susival és Wilkkel elkaptunk egy medvét – magyarázta Mala. – Ez volt az a példány, amelyik emberekre támadt. De hárman is kevesek vagyunk ahhoz, hogy a palotába vigyük. Ezért fordultunk hozzád, kisasszony.
Obeya megforgatta a szemét.
- Megbocsáss Mala, de nem ér rá ez reggelig?
- Sajnos nem, kisasszony – válaszolta a druida. – Nekünk vissza kell indulnunk a városba, mert hamarosan kezdődik a szolgálatunk. Félő, hogy mire visszaérünk, a húst kikezdik a dögevők.
- Értem – mondta pár pillanat múlva a mágus. – Rendben. Kérlek, várj pár percet, mindjárt elkészülök.
- Köszönöm, kisasszony – válaszolta hálásan Mala. Már eleve az komoly öröm volt számára, hogy a mágus egyáltalán szóba állt vele, de hogy még segítsen is neki… Elsétált az ajtótól, és nekitámaszkodott a kerti faasztalnak. Odabent eközben néma ám annál élénkebb párbeszéd zajlott. Aldo hevesen gesztikulálva érdeklődött, hogy mi ütött Obeyába. A mágus visszajelezte, hogy nem volt választása, amúgy is el kell innen takarítania a farkasokat. A férfi megcsippentette mellkasán a bőrét, beleszimatolt a felemelt tenyerébe és Obeyára mutatott vele, jelezvén, hogy meg fogják rajta őt érezni. A lány a szájába harapott, és körülnézett. Végül bólintott. Felemelte ruháját, köpenyét és alaposan megforgatta a száradni kitett tigrisliliomfejekben. Bedörzsölte a virágokkal arcát, haját, karját is, majd Aldóra pillantott. Az két ujjal fogta be orrát, mutatva, hogy a virágok intenzív illata őt is leteríti. Obeya elvigyorodott, és felöltözött. Az ajtóban még visszafordult, csókot dobott kedvesének, majd intett neki, hogy tűnjön el. A paplovag biccentett, majd hevesen integetni kezdett. Mi van? - nézett rá értetlenül Obeya. Aldo sürgetve előbb a saját arcát ütögette meg, majd Obeyára mutatott. A mágus a tükörbe nézett, úgy tett, mint aki lekarmolja magát, és átváltozott Caraganává. Visszafordult Aldo felé, és végigmutatott magán kérdő arccal. A férfi elvigyorodva mérte végig, majd három ujját szája elé tette és megcsókolta, mutatva, hogy a nő több, mint kedvére való. Cara elvigyorodott, és kezével legyezett a homloka előtt, kifejezve véleményét kedveséről. Az nevető szemekkel bólintott, jelezte, hogy később találkoznak, majd láthatatlanná vált. A mágus még egyszer körülnézett. Megnyugodva, hogy nincs áruló nyom, kinyitotta az ajtót, és kilépett rajta. Odaintett Malának, majd megfordult, és bezárta a házát. Ezután a druidához lépett.
- Tigrisliliom? – kérdezte Mala mosolyogva, beleszimatolva a levegőbe. Caragana biccentett.
- Ha kívánod, kisasszony – nézett rá a fekete lány -, szívesen segítek a további gyűjtésben.
- Köszönöm, Mala – mosolyodott el a mágus -, de van segítségem, a te idődet pedig igazán elfoglalja a szolgálat.
- Igaz – értett egyet vele a druida, majd szégyenlősen elmosolyodott. – Bevallom, kerestem a lehetőséget, hogy kimehessek az erdőbe gyógyfüveket gyűjteni.
Caragana felemelte mutatóujját és tréfásan megfenyegette másik lányt.
- Mala, ne rontsd az üzletemet.
- Jaj, dehogyis – jött zavarba a lány -, eszembe sem jutott.
- Nos, hol van az a medve? – váltott témát Obeya, megelégelvén a hiábavaló fecserészést. Minél többet marad együtt a farkassal, annál nagyobb az esélye, hogy az megérzi rajta Aldót.
- Kérlek, erre gyere – indult el azonnal Mala. – Nincs messze, a Kopár-hegy lábánál terítettük le.
- Akkor lépjünk ki – bólintott Caragana. – Van dolgom bőven, és mára nem terveztem városi utat.
~~~
Lynia szólásra képtelenül bámulta Kryssa ájult, összetört testét Rendall karjában. Az imént hívatták fel a negyedik emeleti cselédszobába. A lány állapota hajmeresztően hasonlított az övéhez, mikor majd két évvel korábban – Egek Ura, már két éve történt? - Rendall vele bánt el. Üveges tekintettel meredt a férfira, aki nyugodt mozdulattal tette Kryssát az ágyára.
- Reggelre hozd formába, kisgidám – nézett a még mindig kővé dermedt lányra. - Melegen ajánlom, hogy pontosan kezdje a napját. Mondd meg neki, hogy amint jobbik eszére tér, válassza a megfelelő ruhát a szekrényből.
- Nagyuram, az is kétséges, hogy reggelre magához térítem – suttogta Lynia. Rendall felvonta szemöldökét.
- Majd szólok, ha érdekelnek a kétségeid.
Odalépett hozzá, megveregette az arcát, majd kisétált és behúzta maga mögött Kryssa szobájának ajtaját. Lynia odatántorgott az ágyhoz, és lerogyott a szélére. Értetlen arccal nézett végig a darabokra tépett egyenruhán. De nem ért rá ezen gondolkodni. Magában fohászkodott, és nekilátott a munkájának. A hajnal első sugaraira Kryssa kinyitotta a szemét. Halványan elmosolyodott, mikor meglátta maga felett Lynia kimerült arcát.
- Jó reggelt – suttogta.
- Van akinek az – mormolta a gyógyító. Tálcáján keresgélt, majd felemelt egy aprócska üveget, és kiöntötte tartalmát egy pohárba. - Idd ezt meg. Azután indulnunk kell lefelé. Maláék most hozták az udvarra a medvék királyát. Megesszük az emberevőt. Hívhatom isteni igazságszolgáltatásnak, vagy akár kannibalizmusnak.
Kryssa minden fájdalma ellenére elmosolyodott. Kinyúlt, de nem tudta megtartani a poharat. Lynia gyengéden segített neki.
- Mi történt? - nézett rá közben. - Ennyire még sosem vert meg. Akkor sem, mikor lent voltál a veremben.
- Akkor csak engedelmességet követelt – felelte halkan Kryssa, miközben szétáradt benne az itala melege. - Most azt, hogy csatlakozzam hozzá.
Lynia értetlenül bámult rá.
- A céhhez – magyarázta Kryssa. - Nem fejvadászként. Tolvajként.
- Nincs elég tolvaja?
- A jelek szerint – suttogta Kryssa. Lynia megcsóválta a fejét.
- Merre jártatok múlt éjjel? - kérdezte azután. Kryssa keserűen elmosolyodott.
- Letettem a mestervizsgáját. Úgy vélte, ezzel kiérdemeltem, hogy neki dolgozzam. Milyen bolond is voltam... Nem vettem számításba, hogy a nagyúr nemcsak apámra fente a fogát, hanem rám is. Pedig gondolhattam volna...
- Miért, ki az apád?
- Volt. Ő volt a Szürke Róka.
Lynia pillantása semmivel sem lett tisztább.
- Tolvaj volt, Lyn – mondta lágyan Kryssa. - A tolvaj. Amúgy szabadúszó. Hírhedt szabadúszó. Komoly versenytársa a céheknek. Mivel nem volt hajlandó csatlakozni egyikhez sem, ezért...
- Elveszejtették – értette meg Lynia. Kryssa bólintott.
- Egészen pontosan a nagyúr. De ez mindegy is, bármelyik másik céh is szívesen megtette volna ezt.
Lynia elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
- De hát rólad mindig is tudott volt, hogy tolvaj vagy. Miért most jött ez elő? A nevedből nem jött rá?
- Nem szoktam dicsekedni a vezetéknevemmel – válaszolta Kryssa. - Ez nem lenne túl előnyös az én szakmámban, sem a tolvajfogóknál, sem a céheknél. A nagyúr csak most tudta meg, hogy ki vagyok. Apám társa. Az éjjel kiszaladt a számon, hogy csak a pántja bír engedelmességre. Hogy elkerüljem a büntetését, a múltamra tereltem a szót. Sajnos túlságosan jól vontam el a figyelmét a nyelvelésemről.
- S amit apádnál nem tudott elérni... - bólintott lassan Lynia, átlátva a helyzetet.
- Azt el akarja érni nálam – fejezte be Kryssa a gondolatot. - Mindenképpen. Minden áron. Ideje van rá, elfutni sem fogok...
- Krys... - mondta csendesen Lynia. Szinte könyörögve. Az ránézett, majd lassan, fájdalmas arccal felült.
- Nem, Lynia – állt fel végül. Megszédült, a másiknak úgy kellett elkapnia. Miután megbizonyosodott arról, hogy nem fog összeesni, Lynia a szekrényhez lépett és kinyitotta. Tekintete megállt a vörös csíkos fekete egyenruhán. Kivette, majd leakasztott egy másik ruhát is, és Kryssa felé fordult a választékkal. Az halvány mosollyal intett a ruha felé. Lynia bólintott, visszaakasztotta az uniformist, majd odavitte a ruhát Kryssának. Mivel az nem volt rá képes, Lynia elkezdte öltöztetni. Kryssa eközben csendesen folytatta.
- Leszek a cselédje. Leszek az ágyasa. Leszek a rabszolgája. De nem leszek a tolvaja.
- Miért nem? - kérdezte Lynia. - Csak egy szavadba kerülne, és leveszi rólad a pántját. Magad mondtad, hogy nem rabszolgavadászatra küldene... Eddig is tolvaj voltál. Mi a különbség?
Kryssa ránézett.
- Minden. Kis Rókának neveztek el apám révén. De ennek a névnek én magam szereztem tartalmat. Megbecsülést tolvajkörökben. A rókák pedig szabadok, Lyn. A farkassal ellentétben – Kryssa gúnyosan elhúzta a száját -, minket nem lehet kutyaként idomítani. Hamis szabadsággal megmérgezni. Ugyanis a szabadság belülről, a bensőnkből fakad. Akárhova is vet a sorsunk. Nem fogom azzal bemocskolni apám emlékét, hogy pórázt akasztok a nyakamba. Szabadúszó vagyok és az is maradok.
- Meg fog ölni...
Kryssa vállat vont.
- Tegye. De nemhogy hét bőrt, egyet sem húz le rólam.
Ezzel megindult az ajtó felé. Megkapaszkodott a kilincsben, majd kinyitotta, és kilépett a folyosóra. Végignézett a folyosón. Erejét összegyűjtve indult el rajta, hogy elvégezze napi teendőit. Odabent Lynia merev arccal pakolta össze a gyógyszereit. Sant Ord – nézett fel végül -, segítsd meg Kryssát erővel, hittel. Szüksége lesz minden segítségre. Arról az útról amire most lépett, vagy élve nem fog megtérni, vagy ép lélekkel nem fogja túlélni. Kegyes Sant Ord, kérlek, segítsd meg a Kis Rókát. A többit megteszem én. Kryssa meg fog innen szökni. Akár akarja, akár nem.
~~~
- Ezt vegyük át még egyszer – meredt Obeya Lyniára az erdei házában a lány másnap, soron következő kimenőjén. Vynylanne is fejcsóválva hallgatta. - Meg akarsz szöktetni egy tolvajt. Paladin létedre.
- Meg akarok menteni egy életet – felelte röviden Lynia. - Akár tolvaj, akár nem. Mellesleg több tisztaság szorult beléje, mint számos jóravalóba.
- Talán elfelejtetted – mondta rövid csend után a mágus -, de ha Kryssa megszökik, te nagy valószínűséggel Vianhez kerülsz.
- Nem kerülök oda – rázta meg a fejét Lynia. - Hiszen Rendall a tyrannak ígért. Inkább őrülten meg fog verni, vagy valami hasonló. Ez pedig nekem bőven belefér.
- Csakhogy Kryssa ezt nem tudja – szögezte le Obeya. - Tehát még ha meg is szöktetjük, vissza fog térni a palotába. Arról nem is beszélve, hogy az élete végéig az öregem kopóit tudhatja majd a sarkában.
- Akkor nem, ha halottnak fogják hinni.
- Tudom, hogy nem kéne megkérdeznem – sóhajtott a mágus -, de mi a terved?
- Megbízni egy másik céhet Kryssa ellopásával. Mondjuk a ködjárókat. A szöktetés tragédiába torkollik, Kryssa meghal. A lényeg, hogy ne kerüljön elő a holtteste.
- Aha. Csakhogy ha Eleinas megtudja, kicsoda is Kryssa, ő sem fogja elengedni.
- Nem kell megtudnia. Csak vedd fel vele a kapcsolatot, mint Kryssa egyik rokona, és fizess neki egy kalap pénzt, a többit bízd rá. Kapóra fog jönni neki, hogy borsot törhet Rendall orra alá.
- Ehhez először meg kell találnom őket...
Lynia elmosolyodott.
- Szerinted miért vagyok a Lék? Pontosan tudom, hol rejtőzködik éppen. Te nem hallgatod a piaci pletykákat?
- Nem igazán, mióta Mala állandóan ott kóricál. Na jó. Meglátom, mit tehetek.
Ekkor Vynylanne szólalt meg, aki idáig hallgatott.
- Nézd Lyn, megmentett élet ide vagy oda, ha valakire mindig is fente a fogát az apám, akkor az Kis Róka volt, miután sikerrel lekapcsolták Fazinát. Az nem kifejezés, mennyire kilépett az örege árnyékából. A királyvárosi tömlöcben a helye.
- Vynylanne - szorította össze a fogát Lynia -, engem nem érdekel, kicsoda volt és mit művelt Kis Róka. Foglalkozzanak vele a tolvajfogók, és kapják el, ha tudják. Engem Kryssa érdekel, a rabszolgalány, akinek a tisztasága, és eltökéltsége minden tolvajmúlton túl mutat. Inkább maradt, marad rabszolga, minthogy Rendallnak dolgozzon, pedig már egy éve csak szólnia kellene, és lekerül a pánt a nyakából.
A mágus karba fonta a kezét.
- Urunk törvénye egyértelmű, paladin. Kis Róka ellen elfogató parancs van érvényben.
- Akárcsak Rendall és társai ellen - most már Lynia is karba fonta a kezét. - Mégsem nyúl hozzájuk senki.
- Amíg nem lépnek a Királyság területére - bólintott Vynylanne. Lynia a szemébe nézett.
- Ha ezt meg lehet tenni véres kezű gyilkosokkal és rabszolgavadászokkal, talán meg lehet tenni egy tolvajjal is, aki sosem vett el életet.
A két nő némán szemezett egymással. Végül a mágus bólintott.
- Amíg nem lép a Királyság területére.
Lynia is bólintott. A feszültség enyhült. Obeya megtörte végül a képet, és megvakarta a szemöldökét.
- Tudjátok lányok, ezt a párbeszédet éppen fordítva képzeltem volna el rólatok. Kevés fanatikusabb banda van a paladinoknál, és ezek közül is Lynia a legrosszabb. Erre kiáll egy tolvaj mellett, és foggal-körömmel harcol érte egy kalandozó mágusnál.
Lynia elmosolyodott.
- A rabszolgákért küzdök, kishúgom. Legyen a múltja bármilyen is, pántot hordva mindenki már "csak" ember.
Mindhárman elcsendesedtek. Valamennyiüknek volt már pánt a nyakában. Az az élmény a mai napig is kísértette őket. Obeya megrázta a fejét.
- Na jó. Hadd emeljem a hangulatot tovább a híremmel. Rendall gazdija igazán nagyszabású terveket szövöget a hatalomátvételre.
- Királyváros felett? - nézett rá figyelmesen Vynyllane. Obeya csúnyán elvigyorodott, Mosolyában a humor árnyéka sem volt.
- A Királyság felett. Ha rajta múlik, az egész Világ felett.
Csendesen kezdett beszélni. Hallgatósága mind merevebb arccal, mind sápadtabban hallgatta. Az őzikeszemű lány végül elhallgatott.
- A kadétokat? - sziszegte Lynia. - Átfordítani? Én meg be vagyok zárva abba az átkozott aranykalitkába! Réges régen ki kellett volna irtanom azokat a dögletes vámpírokat!
Felnézett Vynylanne-re.
- Ha megindulnak az élőhalottak, minden vámpírvadászra szükség lesz.
- Ezt beszéljük meg akkor, ha odakerülünk - kerülte ki a kérdést a mágus. Nem akart megint összevitatkozni Lyniával. - Egyelőre dolgozzunk azon, hogy ezt megakadályozzuk.
- Szerencsére még van időnk - mondta Obeya. - Évek is akár. Azért a paladinok kiirtása vagy átfordítása nem történik meg egyik napról a másikra. Utánanéztem ennek az élőhalott keltésnek is. - A lány csibészesen elvigyorodott. - Meglátogattam Jade könyvtárát. Valahai tanítványom amúgy sincs otthon, azt hiszem, éppen Goldengrass köveit koptatja. De bizonyosan nem bánná, miután felajánlotta szolgálatait nekünk.
- De hát Rendall tudja, hogy te voltál Jade mestere - bámult rá Lynia. - Nem volt csapda?
Obeya vállat vont.
- Van egy fürkész a könyvtárszobában. A Világ legegyszerűbb dolga volt Mildred, a szakácsnő illúziójában bemenni, feltenni a térillúziót, azután békés olvasásba merülni.
- Az igazi Mildred nem is zavart meg? - csodálkozott Vynylanne. Obeya rávigyorgott.
- Szegény öreglány a fájós lábával, ha nem muszáj neki, nem mászik lépcsőt. Elmondhatnám végre, mit találtam, vagy még fennakadtok egy-két részleten?
- Persze, figyelünk - bólintott Lynia.
- Nna. Tehát amit kibogarásztam, és amit sejtettem is, ilyen mértékű reanimáláshoz nem elég egy nekromanta saját mágiája. Muszáj valamivel megtámogatnia
- Másik nekromantával? - kérdezte Vynylanne.
- Nem - rázta a fejét Obeya. - Erős mágikus tárggyal. Ami már eleve az élőhalottakra van hatással.
- Van ilyen tárgy? - vonta össze a szemöldökét Lynia. Obeya széttárta a karját.
- Mi nincs ezen a gyönyörű Világon? Persze nem árt tudni azt, hogy mi képes erre, és hol található meg. Mivel a tyrann elszánta magát erre a lépésre, feltételezem, hogy ő ezen a téren már előttünk jár. A tárgy mibenlétét, helyét is tudja...
- Talán már nála is van... - vetette fel halkan Lynia. Obeya megrázta a fejét.
- Kétlem. Ne felejtsd el, hogy féléve még a máglyán égett el. Előtte közel másfél évig börtönben volt. Azóta ugyan elmehetett érte, de az ilyen mágikus vackok fontos jellemzője az, hogy saját jelenléttel bírnak. Legyenek akár megszentelt tárgyak, akár maguk a megtestesült gonoszság. Biztosan nincs a fekete mágussal Királyvárosban. Úgy mennének rá a paladinok, mint cápa a véres fókára.
Lynia elfintorodott.
- Mondtam már, hogy imádom a hasonlataidat, amivel a fajtámat jellemzed?
- Akárcsak teljes önmagamat - vigyorgott rá a mágus. A paladin nevetve legyintett. Vynylanne eközben megvakarta állát.
- Viszont már nem ez volt az első próbálkozása a tyrannak. Legalább most már tudjuk, ki állt Altrik átfordításának hátterében. Ez azt jelenti, hogy Obeya mágikus vackáról már évek óta tudhat. Ha a birtokában nincs is, az elérhetőségében mindenképpen.
- Évekre menőleg kell visszanyomoznunk egy olyan ember után, akiről egyáltalán nem tudunk semmit - suttogta Lynia. Vynylanne bólintott, majd felemelte mutatóujját.
- Talán mégis tudunk valamit. Vian fiatalkorában már összeakadt vele. Fel fogja verni a nyomát. Élőhalott vadász cserkésző. Számára nincs kihűlt csapa.
Lynia elgondolkodott, majd villanással a szemében felnézett.
- Addig sem ártana felderíteni a fekete mágus jelenlegi tartózkodási helyét. Elkövetett egy hibát.
- Mit? - kérdezte Obeya mohón. Lynia rápillantott.
- Az az ajándék, amit Rendalltól kapott. A fókavadász cápaénemet rá, hogy Daniit adta neki piros szalaggal átkötve. Biztos lenne erre is egy frappáns hasonlatod, hogyan csapott le rá a tyrann, mert hogy nem bírt magával és elvitte a lányt, az olyan egyértelmű, mint a nap az égen. Danii fiatal, gyönyörű, tehetséges táncos, tehetséges mágus. Nem mellékesen kiköpött anyja, akinek a tyrann annak idején kénytelen volt behódolni. Biztos vagyok abban, hogy most Daniivel, Daniinek törleszt. Vannak sejtéseim, miután van némi tapasztalatom is afelől, hogy mit fog vele művelni. Ideje nekünk is szerezni egy kopót, és Danni nyomába ereszteni. A bűbájos összes ruhája a palotában maradt. Erős jel lesz mellette a vér, a fájdalom és a félelem is.
- Nem beszélve a feltámasztásról - bólintott Vynylanne. Elhúzta a száját. - Volt szerencsém nekem is összefutnom azzal az úriemberrel. Kinézem belőle, és ennek a többszörösét is. Beszélek Ederával, biztosan tud egy vállalkozó szellemű lycantróp druidáról.
- Ha már beszélsz vele - nézett fel Obeya -, kérd már meg, hogy ugyan küldjön Rashmadba egy vérfarkas vadászt is. Túl sok már a kutyuska körülöttem.
- Vian már keres valakit - nézett rá Vynylanne.
- Farkasvadászból sosem elég - szögezte le határozottan Obeya. - Főleg olyan ordasoknál, akik állandóan a lábam alatt lihegnek. Egyelőre simogatást koldulnak, de nem akarom megvárni, amíg átszimatolják magukat a gyógynövényeim és a fűszereim pajzsán.
~~~
A következő hét Kryssának hasonló szellemben telt, mint az első nap, azóta, hogy Rendall megtudta róla kicsoda. A férfi napközben kíméletlenül megdolgoztatta, este ágyba vitte, majd ellovagolt vele a tolvajházba, ahol levette róla a pántot, és újra és újra végighajtotta – ha másként nem ment, korbáccsal – a táncteremben, ahol mindennap más házrészt rendeztetett be neki. Elégedetten az eredménnyel, minden alkalommal feltette neki a kérdést a csatlakozásról, mindennap eléje tette az esküvarázsos szerződését, amire mindennap nemleges választ kapott, és ami után minden nap kegyetlenül agyba-főbe verte. Majd hazavitte, Lyniával magához térítette, és másnap kezdődött minden előlről. Végül egyik este nem a tolvajházba ment vele, hanem a Viharmadár fedélzetére.
- Világot látunk, Kis Róka – mondta neki mosolyogva, látva a lány elképedését, ahogy kifutottak a nyílt vízre. Levette Kryssáról a pántot, és zsebrevágta. - Elmegyünk Krystre, és ott elhozod nekem Holtinak ékkövét. Nem ajánlom, hogy elkapasd magad, mert azt szökésnek fogom minősíteni. Akárcsak azt, ha menet közben véletlenül a tengerbe szédülnél. Ugye nem akarsz bajt Lyniának?
- Nem tudok semmit a Holtinak-házról – suttogta kétségbeesetten Kryssa.
- Dehogyisnem – felelte Rendall nevetve. - Egész héten ezt gyakoroltad.
Kryssa keserűen megrázta a fejét.
- Nem tudok támaszkodni rá. Sem a házat, sem az ékkő helyét nem én mértem fel.
- Bízz a hírszolgálatomban, kicsikém – simította meg az arcát Rendall. - Valamit én is értek a tolvajláshoz. Kis szerencsével vissza is érünk Lynia születésnapjára. Ha jól sejtem, nem akarod elmulasztani...
Kryssa maga elé meredt, majd lassan megrázta a fejét. Rendall elégedetten bóintott.
- Gyere a kabinomba – intett neki. - Vegyük át még egyszer a tervet. Tudni akarom a gondolataidat.
A lány tehetetlenül követte. Két nap múlva befutottak Kyrstre.
- Csak ügyesen, Kis Róka – nézett rá Rendall a hintóban, majd kitette Kryssát a Holtinak-ház előtt, ő pedig elment meglátogatni az öreg principálist. Mire visszatért a hajóra, a lány már várta őt az ékkővel.
- Látod, látod rókakölyök – nézett rá elégedetten Rendall. - Így is úgy is nekem dolgozol. Mindenképp ragaszkodsz a pánthoz is?
Kryssa szó nélkül tette a nyakába a béklyót. Rendall széttárta a karját, mintegy jelezve, hogy nem érti a női szeszélyeket, majd újfent brutálisan megverte a lányt.
- Ne légy már olyan makacs – suttogta a félájult Kryssa fülébe. - Hiszen elhozod nekem azt, amit akarok. Ha csatlakoznál hozzám, részesedést is kapnál, nem vernélek meg többet, nem is nyúlnék többé hozzád. Bár erről azért nem szívesen mondok le – simított végig kedvtelve a lány testén. - Mondjuk inkább úgy, hogy kölcsönösségre változna a kapcsolatunk.
Kryssa felnézett, és nagynehezen ráfókuszált a férfira.
- Nem elégszem meg morzsákkal abból, amiért én viszem vásárra a bőrömet – mondta halkan. - A hideg kiráz a gondolatra, hogy önszántamból a szeretőd legyek. Verni a saját embereidet is vered. Még Yorast és Lucast is. Az ígért szabadságod pedig lehet, hogy Malának igen, nekem nem szabadság. Nem csatlakozom a céhhez, nem írok alá semmilyen hűségnyilatkozatot.
Rendall eltűnődött, majd vállat vont.
- Végül is, én is úgy járok jobban, ha rabszolga maradsz.
Kryssa halkan felnevetett.
- Anyagilag mindenképpen. De amúgy csak presztízsveszteség leszek számodra. Nem fogod tudni elmondani magadról soha, bármennyire is próbálkoztál vele, hogy te érted el azt, hogy a Kis Róka a Vörös Körhöz csatlakozott.
Rendall látszólag elgondolkodva megvakarta szakállát.
- Erre eddig nem is gondoltam. De igazad van, szépségem. Most már valóban addig puhítalak, amíg magadtól nem kívánsz az én kis családom tagja lenni – ezzel ismét a korbácsához nyúlt.
~~~
A Viharmadár Lynia születésnapja előtti este futott be Rashmadba. Rendall Ében nyergébe emelte a korábban megint ájulttá vert Kryssát, és újfent Lynia gondjaira bízta. A félelf lány most viszonylag hamar magához tért, és csendesen hagyta, hogy a szőke lány ápolja a sebeit, és megpróbáljon valami gyógyírt találni a lelkére is. Lynia maga sem volt a legboldogabb. Noha Obeyának sikerült felvennie a kapcsolatot Eleinasszal, a ködjáró nem vállalta el a megbízást. Jelenleg megint a túlélésért küzdött, és Rendall házából rabszolgát kilopni több mint rosszat jelentett minden álmoskönyv szerint.
- Nem mintha nem törnék örömmel borsot az orra alá – magyarázta a mágus felvett alakjának -, de most egyáltalán nem alkalmas erre az időpont. Nem olyan rossz hely Rashmad nagyurának a palotája, sőt, összehasonlítva bármely más gazdával, még úri dolga is van a kislánynak.
Arról Elle nem beszélt a megbízónak, hogy kémjei segítségével ő is úgy tudta, hogy bármelyik belső rabszolgacseléd szökéséért Lyniát teszi felelőssé Rendall, márpedig Eleinasnak sem állt érdekében a paladin eltávolítása a palotából.
- Térjünk vissza erre akkor, ha a nagyúr eladja Kryssát valakinek – ajánlotta végül az aggódó rokonnak. Lynia sokáig forgatta ezt a gondolatot elméjében, majd csalódottan legyintett. Rendallnak esze ágában sem lesz eladni a Kis Rókát, ahogy nem fogja elküldeni Cheshez sem. Összezárta fogait a tolvajlányon, és addig nem nyugodott, amíg rá nem veszi arra, amit akar tőle.
- Kryssa – szólt most Lynia a félelf lányhoz. - Még soha ilyet nem mondtam senkinek, de most komolyan azt ajánlom neked, hogy szökj meg. Egyáltalán nem biztos, hogy Marpenothhoz kerülök, hiszen a nagyúr sosem mondott semmi ilyesmit, csak meglebegette a lehetőséget.
- Drága Lyn – fogta meg a kezét Kryssa -, ez a lehetőség nekem éppen elég. Azon kívül megígértem neked. Tudom, csak egy rabszolga tolvaj szava...
- Kishúgom – vonta össze a szemöldökét Lynia -, ilyet ne is halljak többet. A te szavad ér annyit, mint bárki másé. Elhiheted nekem, még egy paladin is értékelné az erőfeszítéseidet, hogy kitarts mellette.
- Látod, akkor főleg nem okozhatok csalódást annak a paladinnak – mosolygott halványan a lány.
Lynia tehetetlenül csóválta a fejét.
- Pedig ha akarnál, meg tudnál szökni, nem igaz? - nézett rá végül. Kryssa mosolya szélesebb lett.
- Naná. Ajtó-ablak tárva áll. Főleg így, hogy állandóan leszedik rólam a pántot. Igaz, a palotából való kijutáshoz még csak az sem kell.
Lynia némán bámult a lányra. Sant Ord, kegyes Sant Ord, mondd, hogy Kryssa tud egy kijáratot innen...
- Tudod – folytatta tűnődve Kryssa -, annyiszor bejártam már a palotát keresztül-kasul a seprűmmel és a felmosófámmal, hogy jobban ismerem még a nagyúrnál is. Tudtad, hogy tele van a ház titkos kijárattal?
- Titkos kijárattal? - visszhangozta kábán Lynia.
- Bizony ám – mosolygott Kryssa. - Vegyük csak a takarítós sufnikat. Minden emeletről nyílik onnan egy kis ajtó, amit egy keskeny csigalépcső köt össze, és levezet egészen a csatornába. De nemcsak a sufnikból. Az összes lépcsőház melletti szobának van ilyen ajtaja, mind a főlépcsőnél, mind a hátsó lépcsőnél, mindkét oldalon. Még fent a cselédszálláson is. A te szobádból is nyílik egy, a szekrény hátlapja mögül.
- A nagyúr is biztos tud róluk, és biztosította már régen, hogy ne lehessen kijárni rajtuk – nevetett Lynia.
- Nem-nem – kuncogott Kryssa. - Nincsen rajtuk csapda, és évek óta nem nyitották ki azokat az ajtókat.
- Hogyhogy? - kérdezte Lynia döbbenten. Kryssa rákacsintott.
- Csapda ugyan nincs az ajtókon, van viszont védővarázs. A legegyszerűbb és a legnagyszerűbb, amit tolvajok ellen valaha is feltettek. Tudod, a tolvaj rutinszerűen használja a képességeit, ha belép valahova, ajtókat, csapdákat keresve. A védővarázs ettől lép működésbe, és elfedi a rejteket. Az én képességem viszont le volt gátolva. Jóformán kiszúrta a szemem.
- Bennem sincs mágia, mégsem vettem észre semmit - ráncolta össze Lynia a szemöldökét.
- Persze, mert nem tudod, mit keress. Én tudtam, de a pánt miatt nem tudtam megszökni. A körtolvajok viszont nem látják a védővarázs miatt. Zseniális - nevetett fel Kryssa. - Silkazurra, ha kint lennék és nem idebent, a szemüket is ki tudnám lopni ezeknek a tolvaj uraságoknak.
- Nem is kérdezett erre a nagyúr akkor éjjel? - csodálkozott Lynia. Kryssa nevetve rázta a fejét.
- Annyira elképedt azon, ahogy felsoroltam neki az emberei kis rejtekhelyeit, nem beszélve az övéiről, hogy szerintem ez már eszébe sem jutott. Én meg aztán nem beszéltem róla... Úgyhogy Lyn, ha valaha is úgy döntesz, hogy szeded a sátorfádat, és itthagyod a nagyurat, aminek én csak örülni tudnék, megvan rá a lehetőséged.
Lynia felnevetett.
- Köszönöm, de tudod jól, hogy én nem hagyom itt a palotát.
- Tudom – legyintett Kryssa, majd a másik lány szemébe nézett. - Neked is fontos az adott szó, Lyn.
A szőke lány némán bólintott.
- Csak azt tudnám, miért neki adtad a szavad... - csóválta a fejét a félelf lány.
- Jó gondolatnak tűnt akkor – válaszolta halkan Lynia. - Az Egekre, hogy mennyire örültem az állásajánlatának... Végre biztos pénz, védelem a kalózoktól... Azután megbízta Talemet is egy mestermunkával... Már láttam magam előtt a saját kovácsműhelyt, mellette a fogadónkat... Aztán az egész álmom egyetlen éjszaka alatt foszlott semmivé... Vele együtt kis híján az életem is...
Kryssa hallagott, majd óvatosan megszólalt.
- Igaz, hogy a férjed Tüske volt?
Lynia döbbenten nézett rá.
- Te ezt honnan tudod?
- Akkor hallottam az őröktől, mikor még a veremben voltam – magyarázta zavartan Kryssa. - Éppen rólad beszéltek egymás között, és előkerült ez is...
Lynia hallgatott.
- Téged... - Lynia felnézett a másik lány halk szavára. - Téged soha nem akartak bevonni a dolgaikba?
- Engem? - Lynia elgondolkodott, mit mondjon erre. Azután, mint mindig, az igazság mellett maradt. Jóval egyszerűbb erre emlékezni, és nem okoz később zűrzavart. - De igen. Még rögtön, aznap éjjel, hogy... hogy Talem... hogy meghalt.
- A nagyúr pedig... először megkapott...
Lynia savanyúan nézett a lányra.
- Ezt is az őröktől tudod?
Kryssa bólintott.
- Micsoda egy pletykás társaság... Nos, igen. Ez is akkor történt.
- Elmondod... elmondod, miért nem csatlakoztál a Tüskéhez?
A szőke lány felsóhajtott.
- Nem igazán volt időm és lehetőségem átgondolni a történteket. Nem is tudtam egyenesen gondolkodni, csak nyúltam a legközelebbi dologhoz, ami életben tarthat. Túl voltam egy őrült verésen, Ynabel igazlátó varázsán, és a nagyúr követelt magának. Miközben nem messze tőlem feküdt a férjem vérbefagyva... Annak a nőnek az ajánlata már túl sok volt. Emellett... emellett nagyon haragudtam rájuk. Rájuk is, a férjemre is, amiért ilyen rútul becsapott és kihasznált.
- Lyn, én biztos vagyok abban, hogy szeretett téged – mondta halkan Kryssa. - Csak nem beszélhetett a másik életéről.
Lynia bólintott.
- Igen, ezt tudom én is. Sokat gondolkodtam erről. De végül odajutottam, hogy nem másítanám meg az akkori döntésemet. Tisztelem, becsülöm azokat az embereket azért, amit tenni próbálnak. De tönkretették az életemet. Még akkor is, ha ez nem állt szándékukban. Érzem, hogy csak bajt hoznának rám a jövőben is.
Kryssa sokáig hallgatott.
- Tudod mit, Lyn? - mondta végül halvány mosollyal. - Ha te megszöksz innen, ígérem, én is megszököm. Mondjunk együtt búcsút a kapufélfának. Elmegyünk innen messzire, egy távoli, békés helyre, ahol sosem hallottak még erről a városról, sem a rabszolgaságról. Te ott fogadót nyitsz, én pedig a magam módján kiegyenlítem a vagyoni különségeket az emberek között, amivel beszállok a boltodba. Mit szólsz?
- Lopott pénzen nyissak fogadót? - meredt rá Lynia.
- Na de kérlek! - rökönyödött meg Kryssa. - Adományon! Elnevezzük a Két Szökevénynek.
- Szép név – nevetett Lynia. - De ne hagyjuk itt Annykát sem. A fogadóhoz is jobban illenék a Három a Kislány.
- Visszük őt is magunkkal – bólintott Kryssa. - Megkeressük neki a kedvesét, összeházasítjuk őket, és élünk boldogan...
- Míg az uratok értetek jön - szólalt meg egy rekedtes, mély hang az ajtóban, sötét derűtől áthatva. A két lány halk sikollyal fordult oda. Rendall szokott kényelmes pózában az ajtófélfának támaszkodott, karját összefonva, egyik lábát a másik előtt keresztezve. Élvezettel szemlélte a lányok rémületét. - Megismerteti a hellyel a rabszolgaságot, felgyújtja a Három a Kislányt, a maga javára fordítja a vagyoni különbségeket, kimetszi, és elevenen megnyúzza Annyka férjét, na meg bárkit, akivel összeszűrtétek közben a levet. Különösen a körülötted legyeskedőket, Lynia. Azután hazajöttök velem.
A két nő szólásra képtelenül, halálsápadt arccal meredt rá. Rendall nevetve csóválta a fejét.
- Ejnye kislányok, kislányok. Hát volna szívetek itt hagyni engem? Kétségek közt, magányosan?
- Csak tréfálkoztunk, nagyuram – nyelt egyet Lynia. - Tudod jól, hogy sosem hagynánk el téged...
Rendall beljebb lépett, belesimított a hajába.
- Valóban nem, kisgidám? - keze hirtelen megmarkolta a szőke hajtincseket, és hátrarántotta a lány fejét. - Valóban nem? Nem volt szó arról is közöttünk, hogy a férjed nevét nem ejted ki a szádon többé?
Lynia halkan feljajdult. Szemébe könnyek szöktek a fájdalomtól.
- Kérlek, nagyuram – hadarta Kryssa. - Az én hibám. Én kérdezősködtem róla. Nem tudtam, hogy nem szabad... A büntetésed nekem jár, nem Lyniának...
- Kinek-kinek a maga része – mosolygott rá a férfi. - Öt pillanaton belül talpon legyél, és kezdj a munkádhoz, vagy nem állok jót magamért. Te pedig, királynőm – húzta fel Lyniát az ágyról a hajánál fogva -, velem jössz. Mutatok valamit.
Rendall derűs arccal sétált végig a folyosókon. Mögötte Lynia már messze nem osztotta ezt az örömöt. Egyrészt szidta magát, hogy megint nem vette észre a férfi kisugárzását. De annyira megszokottá vált már számára, hogy a palotában nem is nagyon foglalkozott vele. Másrészt nem tudta, Rendall mennyire bőszíti fel magát az elkapott beszélgetésen. Egyáltalán mennyit hallott belőle? Az még hagyján, hogy beszélt Talemről és tervezgették az életüket, amibe a rashmadi nagyúr egyáltalán nem fért bele, ezt pár pofonnal megúszhatja. Na de ha meghallotta a titkos kijáratokat is... Az már igazán bosszantó lenne. Végül megálltak a dolgozószoba előtt. Rendall elfordította a kilincset, majd követhetetlen mozdulattal megragadta Lyniát, berántotta a szobába, és egy szédítő fordulattal nekicsapta az ajtónak, a lánnyal csukva be azt. Olyan szorosan nyomta oda a fához, hogy Lynia a ruhán keresztül is megérezte a díszítéseit.
- Mégis hova tegyem ezt, kisgidám? - suttogta az arcába a férfi. - Alig egy hónapja még értem öltél, most meg búcsú nélkül faképnél hagynál, megszöktetve két rabszolgámat is? Nem megmondtam, hogy a Világ végére is elmegyek utánad? Annyira ki akarod próbálni?
Lynia elnevette magát.
- Szó sincs róla, nagyuram. Engem feszítővassal sem lehet leszedni rólad. Kryssa és Annyka sem hagyna el téged, ahogy Mala sem tette. Nem volt az több női viháncolásnál. Nevetünk egyet rajta, azután folytatjuk tovább a szolgálatodat. Kryssának elég nehéz napok jutottak mostanában, gondoltam, felvidítom egy kicsit.
A férfi felmorrant.
- Kryssának azon nyomban elmúlnak a kemény napjai, ha hajlandó lesz végre a saját keményfejűségét feladnia. Inkább erre biztasd, ne a szökésre.
- Én nem biztattam szökésre, nagyuram – rázta a fejét hevesen Lynia.
- Csak éppen Három a Kislány, mi? - vigyorgott rá a férfi. - Szóval még mindig a fogadó az álmod?
A lány elpirult.
- Ez csak egy álom, nagyuram. Úgysem valósul meg soha.
Rendall megcsóválta a fejét.
- Nők, nők. Te csak álmodozol, hagyján. De Kryssának a kezébe adom a megvalósult álmát, mégsem hajlandó érte nyúlni. Csak vesztegeti a tehetségét.
- Nem is gondoltam volna... - suttogta Lynia óvatos játékba kezdve. Hátha el lehetne ültetni Rendallban a gondolatot, hogy Kryssa mégsem éri meg az erőfeszítéseket...
- Mit, kisgidám? - nézett rá a férfi.
- Azt, nagyuram – felelte a lány -, hogy Kryssa olyan jó tolvaj lenne, hogy felemelnéd az embereid közé. Hiszen oda nem kerülhet akárki...
- Ne hízelegj, te lány – nevetett fel Rendall. Még jobban odaszorította Lyniát az ajtóhoz. -Valamint ne is próbálj engem arra terelni, hogy ne akarjam őt. Ismerlek, aranyom. Tudom minden gondolatod.
Sant Ordnak hála, mindet azért nem...
- Felismerem a tehetséget – folytatta a férfi. - Aki pedig leteszi a mestervizsgámat, annak nem a rabszolgáim, hanem a tolvajaim között a helye.
- Kryssa letette a mestervizsgádat, nagyuram? - hűlt el Lynia, igyekezve elterelni most már a korábbi próbálkozásáról Rendall gondolatait. Ezúttal bejött, a férfi elvigyorodott.
- Le bizony. Nem is akármilyen idővel. Még Lucasra is másfél percet vert.
Lynia szeme több mint elégedetten megvillant.
- Lucasra? – mosolyodott el huncutul. - Talán a derék kapitánynak mégiscsak költeményekkel kellene foglalkoznia?
Rendall teljes szívéből felnevetett.
- Húzogasd a Párduc bajszát, én ugyan nem állok az utadba. De ne lepődj meg azon, ha odakap. Ez viszont következményekkel járhat egy kisgida számára. Nem vagytok egy súlycsoportban. Én pedig nem fogom ezt sem meggátolni. Ne felejtsd el, hogy ismét a kezei alá adtalak további képzésre. Ahogy lemennek a mestervizsgák, elkezdi a tanításodat.
- Legalább lesz némi fegyverem a folyamatos gyötrésével szemben – nyögött fel a lány. Rendall szája szélén most gonosz mosoly jelent meg.
- Ahogy mondtam, nem állok az utadba.
Ujjait végighúzta Lynia arcán, majd továbbkalandozott a testére.
- Azt pedig komolyan ajánlom – folytatta, egyre jobban beleveszve a nőjébe -, hogy a viháncolásotokat ne így oldd meg a lányokkal. Vagy másképp is Lucas kezébe adlak, de már ajzószer nélkül. S elvárom, hogy ugyanolyan viháncolást csapj akkor is. Ahogy hallottam, legutóbb nem is volt már ehhez segítségre szükséged.
Keze ekkor egy titkos helyre ért, és keményen éreztette jelenlétét. Lynia halkan feljajdult a mozdulatra, ugyanakkor elfehéredett a szavakra.
- Csak a gőzt eresztettük ki Kryssával, nagyuram – suttogta.
- Segítek én kiereszteni azt a gőzt, kicsi lány, egyet se félj – mondta rekedten a férfi. - Most azonnal.
Rendall elégedetten felmordult, majd belenézett Lynia homályos tekintetébe. Az övé sem volt távolról sem tiszta. Mélyet lélegzett, majd ellépett a lánytól, és rendbeszedte magát. Lynia talpa földet ért, és ő is megigazította ruháját.
- Engedelmeddel, nagyuram – nézett fel végül -, most távoznék.
- Hova ilyen sietve? - kérdezte a férfi felvont szemöldökkel.
- Reggelit készíteni neked – felelte Lynia meglepve.
- Ma van a kimenőd, elfelejtetted?
- De hát a kimenőmön is...
- Majd Annyka elintézi – szakította félbe Rendall.
- Nagyuram, így is csak ketten maradtak Kryssával. Nem fog beleférni a napjába... - Lynia a férfi szemébe nézve, elállt mondatának befejezésétől, és meghajtotta fejét. - Ahogy kívánod, nagyuram.
Rendall sötét tekintettel nézte, majd egészen mást kérdezett.
- Megvan ez a két lány egymással, jól gondolom?
- Kryssa és Annyka? Igen, nagyuram – felelte Lynia meglepetten. - Malával együtt igazán remek csapat voltak, szinte már egymás gondolatát ismerték.
A férfi fejében továbbforogtak a kerekek, majd biccentett.
- Remek. Na most ülj le abba a székbe, és ne mocorogj.
Lynia értetlenül nézett rá, de kérdezés nélkül teljesítette ura parancsát. Helyet foglalt a mutatott karosszékbe, szemben az ajtóval. Rendall ellépett mellette és a háta mögé ment, az íróasztalához. Mivel Lynia nem mozdulhatott, csak a fülével figyelte, ahogy halkan nyikordul valami. A következő pillanatban szabályos eső borította be a rázúduló erszényekből. Megkövülten bámult az ölében púposodó pénzhalomra, majd fel a férfira, aki nevetve lengette meg előtte a zsákot, amiben korábban tartotta az erszényeket.
- Az én aranytollú írónőmnek – vigyorgott a szólni képtelen lányra.
- De hát ez... - tátogott Lynia.
- Egész pontosan ötezer-kilencszáz-harminchárom dukát, kisgidám. Tegnap éjjel jött meg a könyvkereskedő. Valósággal ugrált örömében.
- Ez rengeteg pénz... Én azt hittem...
- Hogy elveszem a járandóságodat? - csóválta a fejét neheztelően Rendall, és ledobta a zsákot az asztalra. - Hát milyen szívtelen szörnyetegnek gondolsz te engem? A könyvet te írtad. Én csak a terjesztésben vettem részt.
Egek Ura, nézett végig Lynia az erszényeken, ha nekem ennyi jut, mennyit kereshetett ő?
- Szokd csak meg, hogy keresett az írásod – vigyorgott a férfi. - S azt is, hogy gondolkozhatsz a folytatáson. Egy fogadó nagy bukás is tud lenni. Ez viszont... - bökött állával a pénzre -, garantált a siker.
- De hát mit kezdjek én ekkora vagyonnal? - nyögött fel kétségbeesetten Lynia. Rendall feléje hajolt.
- Elköltöd – ajánlotta fenyegetően. - Az utolsó dukátig. Ne merészeld Columba templomába vinni, vagy másképpen jótékonykodni vele. Nem azért dolgoztam, hogy az átokverte csuhások fölözzék le a hasznot.
- Életemben nem láttam ennyi pénzt együtt... - suttogta a lány. A nagyúr elvigyorodott.
- Egy darabig nem is fogsz. Legalábbis, amíg kiadatom a második könyvedet. Addig viszont ezt fogod apasztani. Kezded most azonnal.
- Elmegyek a teázóba – suttogta maga elé Lynia. - Komolyan szükségem van Evena egyik különlegességére.
- Nem mész el semmilyen teázóba – mordult fel Rendall. - A vásárnegyedbeli üzleteket járod végig, és egytől egyig kifosztod valamennyit. Ruha, ékszer, falikép, bánom is én. De ki ne láss a csomagok mögül. Ivola majd elkísér. Külön megbíztam azzal, hogy ki ne eresszen az árusok karmai közül. Utána elmész a Hattyúba, és megebédelsz.
- De hát az a város legdrágább helye, nagyuram – hűlt el Lynia. Rendall keresetlenül a pénzre mutatott.
- Talán ez egyszer megengedheted magadnak, nem gondolod, kisgidám?
- Hát...
- Délután pedig folytatod a pénzköltést. A második esti harangszóig be ne merd tenni a lábad a palotába.
- A második...
Rendall zavartalanul folytatta.
- Ha korábban átléped a kaput... - és figyelmeztetően elhallgatott. Lynia bólintott.
- Tudom, nagyuram... Azt a lábam töröd el először, amelyik hamarabb ér a udvarra.
Rendall elvigyorodott.
- Azt akartam mondani, hogy a hajadnál fogva rángatlak vissza a városba. De azért látom, érted az elgondolásomat.
Lynia alig talált szavakat.
- Én... én köszönöm, nagyuram...
A férfi elmosolyodott. Lehajolt, és szájon csókolta a lányt.
- Boldog születésnapot, kisgidám.
Majd felegyenesedett, még egyszer elgyönyörködött Lynia ábrázatában, végül nevetve otthagyta. A lány úgy ült a fotelben, ölében az erszényekkel, mint a tyúkanyó a tojásain, miután rájött arra, hogy valójában sárkánygyíkokat költött ki.
Rendall vigyorogva lépett be az ebédlőbe. Ez valóban jó mulatság, férfimunka volt. Az asztalnál Ivola és Lucas reggeliztek.
- Gyöngyvirágom – nézett a harcoslányra -, menj a dolgozószobába, és mosd fel Lyniát a pénze alól. Utána vidd be a városba, és ahogy mondtam, ki ne ereszd az üzletek közül. Közben jól figyelj, hogy megtanuld, hogy kell valóban pénzt költeni, mert ezt fogom tőled is elvárni a jövőben. Ugye érthető voltam?
- Igen, nagyuram – húzta be Ivola a nyakát.
- Helyes. Az első esti harangszóra pedig vidd el az ünnepeltet abba a teázóba. Jó mulatást.
Ivola felállt, otthagyva félig elfogyasztott reggelijét, fejet hajtott és távozott. Rendall Lucashoz fordult. Alig egy perc múlva kilépett az ebédlőből, átment a legénységi szárnyba, ahol váltott pár szót Markenuval, a szolgálatos őrségvezetővel. Ezek után elkapta Kryssát, aki éppen a legénységi ebédlőbe vitte a reggelit. Teketóriázás nélkül kiverte a tálcát a kezéből, megragadta a kővé meredt lányt, és kicipelte az udvarra. Ott levette a pántot a nyakáról, majd felültette a már várakozó Lucas háta mögé a nyeregbe. A Párduc egy mozdulattal elindította Kelyhest és már ott sem volt. Rendall gonosz vigyorral nézett utánuk. Vetett még egy pillantást a konyha felé, majd felszállt Ébenre, és megindult a rabszolgaház felé.
Markenu feltépte a konyha ajtaját, bezúgott rajta, és óriási pofont kevert le a sürgő-forgó Annykának.
- Átkozott szuka, hol van a reggelink?! - üvöltötte a földre zuhant lány arcába. Annyka megrémülve nézett a hatalmas félorkra.
- Kryssa már régen átvitte hozzátok, uram – felelte, kezét arcára szorítva. Markenu megragadta, felemelte és megrázta.
- Ostoba tehén – mordult rá. - Kryssa nincs is a palotában. Ajánlom, találj ki valami jobb kifogást, és főleg szolgáld fel a reggelinket!!
- Kryssa nincs itt? - ismételte Annyka. Végképp megrettent.
- Nem, nincs itt – felelte gúnyosan a férfi. Ledobta a lányt a földre, és belerúgott. - Szedd össze magad, és tedd a dolgod.
Ezzel bevágta maga mögött az ajtót. Annyka lassan feltérdelt, kezeit hasára szorítva. Fehér arccal emelte fel a fejét. Lynia kimenőn, Kryssát elvitték, nyakában az egész palota, amire egymaga van, máris borzalmasan elcsúszva... Felállt és fejét az udvaron álló fenyítőfa felé fordította, amit ugyan nem látott innen, de jól tudta a helyét... Szemében a kétségbeesést beletörődés váltotta fel. Végül összeszorított fogakkal megindult, jól tudva, sosem lesz képes időben elvégezni a rárótt feladatokat. Leginkább azért, mert nem fogják hagyni neki.
Lucas megállította Kelyhest a tolvajház udvarán. Hátával jelzett Kryssának, hogy szálljon le, majd ő maga is utánaugrott. Nem mondhatnánk, hogy nem bizsergett a tarkója, miközben belépett az épületbe, majd továbbment a folyosókon, a háta mögött érezve Kis Róka jelenlétét. Azt jól tudta, hogy a lány semmi esetre sem támadna rá, nem is kísérel meg szökést. A bizsergés azonban kétségtelenül ott volt, felkészítve idegeit és izmait bármilyen meglepetésre, ha a lány mégis úgy döntene, hogy elege van a huzavonából, és számára kívül tágasabb. Nem mintha nem tudott volna elbánni vele. Kryssa lehetett akármilyen kiváló besurranó, sosem támadt árnyékból áldozataira. Célpontjait jóval szegényebben, de mindig életben hagyta. Párduc halványan elvigyorodott. Rendben, Rókalány, legyél nálam gyorsabb. De kettőnk közül a jobb fejvadász én vagyok. A nagyurat, téged és főleg engem ismerve pedig az is maradok. Kinyitotta az egyik termet, intett a fejével a lánynak, hogy lépjen be, majd becsukta mögöttük az ajtót. A szobában várakozó újoncok egyemberként néztek fel rájuk. Lucasnak tiszteletteljesen bólintottak, míg Kryssára döbbenten bámultak, akárcsak rájuk a lány. Tekintete Maláéval találkozott. Egy pillanatig egymásra meredtek, majd mielőtt a farkaslány szemében a meglepetés örömmé változott volna, látva, hogy barátnője nyakából is hiányzik a pánt, Kryssa meghajtotta feléjük a térdét. Mala megtörten fordította el a fejét.
- Hölgyeim – szólalt meg mögöttük Lucas -, ismerjétek meg Kis Rókát. Ő fog ma benneteket oktatni a csapdákról.
Kryssa döbbenten nézett a férfira. Az elvigyorodott, kezét feltűnés nélkül, ám mégis észrevehetően korbácsára csúsztatva. A lány figyelmét nem kerülte el a mozdulat. Mély sóhaj szakadt fel benne, majd visszafordult a társasághoz.
- Uraim, kisasszonyok – mondta halk, tisztelettudó hangon – kérlek, áruljátok el, mit vetettek át eddig, és mi a mai óra anyaga.
Miközben Lynia és Ivola egyik boltot járták a másik után, Annyka egyik pofont és rúgást kapta a másik után, Kryssa csendesen, de érthetően és világosan magyarázott.
- Ennyit az elméletről – mondta végül. - Most szeretném, ha kipróbálnátok a hallottakat a gyakorlatban is. Lucas úr? - fordult a Párduchoz, aki félrehúzódva állt, nem zavarva a lányt az oktatásban, magában azonban egyre inkább fogadta el Kis Róka tudását. Az persze kérdés, mennyire lesznek hajlandóak komolyan venni a kis rabszolgát ezek a brigantik... Na de majd megtanulják, hogy bárkit, aki őket oktatja, komolyan kell venni, mert nem véletlenül jártatja száját. Kryssára pedig valóban érdemes odafigyelni. Ahogy Párduc meghallotta a nevét, felnézett gondolataiból, biccentett, és a falhoz támasztott ajtók felé intett. Kryssa odalépett az egyikhez, és rátette az idáig kezében tartott drótcsapdát. Ezután megfordult, és a tanítványokra nézett.
- Kíván esetleg valaki elsőnek jelentkezni? - kérdezte alázatosan. Lucas elvigyorodott. A tanítási módszereink kétségkívül eltérnek egymástól. De a Párduc szimata már megérezte a valódi csapdát. Főleg, mikor Raksana lépett ki a sorból, és fölényes léptekkel ment az ajtóhoz. Rávigyorgott a tiszteletteljesen oldalt álló félelfre, majd a csapdára pillantott. Szeme összehúzódott és elgondolkodva vette alaposabban is szemügyre a zárat.
- Kérlek, kisasszony, emlékezz a korábban hallottakra – mondta neki Kryssa segítségképpen. Lucas is közelebb lépett. Ránézett a csapdára, majd Kryssára és a félorkra villant a tekintete. Izmai ragadozóként feszültek meg, készen az ugrásra. Raksana a félelfre pillantott, majd a csapdához nyúlt. Az a következő pillanatban elsült, kemény kisülést okozva. A félork üvöltve kapta el a kezét, majd meredt a nyugodtan álló Kryssára.
- Mit műveltél, átkozott szuka? - üvöltött rá. - Éppen azt csináltam, amit mondtál!
Keze megmozdult, hogy megüsse a lányt, aki semmit nem tett azért, hogy ezt elkerülje. Raksana mozdulata azonban elakadt Lucas szorításában. A férfi hátratörte kézfejét, és a félork most már emiatt üvöltött.
- Mala, ott maradsz a helyeden – mondta Lucas csendesen, anélkül, hogy hátrafordult volna. Halk fújtatás, és a farkas visszakozott. Párduc ránézett Kryssára, és intett neki, hogy folytassa. Az bólintott, és a hallgatóságához fordult, jelét sem mutatva annak, hogy a legcsekélyebb mértékben is érdekelte volna Mala mentőakciója.
- Oktatónak hoztak ma ide – kezdte Kryssa. - Meg kell mondanom, nem vagyok az. Értek ugyan a zárakhoz és a csapdákhoz, de ezeket megtanítani nálam jóval rátermettebbek jóval hatékonyabban képesek. - Kryssa itt tiszteletteljesen Lucasra bólintott. - Egy dolgot azonban mindenképpen el akartam nektek mondani, amit bárkinek, aki ezt a mesterséget választja, feltétlen tudnia kell. Amikor ott vagytok a feladat előtt, legyen az akár zár, akár csapda, vagy bármi más, ami köztetek és a zsákmány között van, csak egyvalamire támaszkodhattok. Nem a tudásra, azt bárki megszerezheti szorgalommal, és ugyanúgy el is felejtheti éppen akkor, mikor szüksége lenne rá. Ehhez elég egy varázsige is. Nem a képességre, az elveszhet rabpánttal. Az ujjak – Kryssa megmozgatta sajátjait – remegőssé válhatnak. Az oktató nem lesz ott senki mellett, hogy segítsen. Egy dolog fog segíteni egyedül. Az ösztön. Az érzés, hogy mit kell tenni. Hallgass erre kisasszony, legközelebb – pillantott a némán álló Raksanára, akit közben elengedett Lucas -, és senki másra. Az első gondolatod volt a helyes. Kérlek, próbáld meg még egyszer.
- Hogyan, mikor alig érzem a kezem? - mordult fel a félork. Kryssa csendesen elmosolyodott.
- Használd az ösztönödet, kisasszony.
A félork ismét ránézett. Tekintetében a kezdeti fölényt, majd dühöt mostanra felváltotta valami egészen más. A komoly figyelem. Ezzel a pillantással fordult ismét az ajtó felé, majd pár pillanat után a gyengébbik baljával egy mozdulattal levette a csapdát. Újfent ránézett Kryssára, majd fejét tiszteletteljesen felé biccentette, amit egyedül csak a mestereinek tartogatott. A félelf lány viszonozta a bólintást, majd a többiek felé fordulva lágyan megkérte őket a gyakorlásra. A hideg szívű leendő fejvadászok, orgyilkosok és tolvajok, kik mindegyike legalább fejjel volt magasabb a törékeny oktatónál, egyemberként fordultak a zárak felé, és minden figyelmüket összeszedve törekedtek feladatuk elvégzésére. Kryssa végigjárt közöttük, és figyelte tevékenységüket, pár szóval vagy mozdulattal segítve őket tovább, ha esetleg elakadtak volna. Lucas a falnál állva leplezetlen vigyorral nézte őket. Vigyorában elégedettség mellett elismerés is feltűnt.
Kryssát ebéd után, kora délután hozta vissza Lucas a palotába. Egy mozdulattal fékezte le Kelyhest az udvaron, és fordult kissé oldalt, hogy a fenyítőfa szemük elé tűnjön.
- Ne! Ne! Az istenekre, ne! - kiáltott fel mögötte Kryssa borzalommal telve. Leugrott Lucas mögül, és eszét vesztve rohant a cölöpön lógó Annykához, akinek éppen akkor fejezte be Markenu a korbácsolását. A férfi vigyorogva hagyta, hogy Kryssa leoldja Annyka láncait, és óvatosan lefektesse a kavicsra, fejét az ölébe téve. A leeresztett ostor minden rabszolga számára ismert jel volt, hogy a büntetés befejeződött. Amúgy is csak addig kellett vernie a lányt, amíg a másik megérkezik. Lucas felpillantott az emeleti lépcsőfordulóba, ahol a nyitott ablakban Rendall állt békésen szivarozva. Odabiccentett urának, aki visszaintett neki, majd kényelmes léptekkel elindult lefelé a lépcsőkön. Kryssa ebből mit sem vett észre, csak Annyka létezett számára. Remegő ujjakkal simította végig csapzott, véres haját az arcából, majd ölelte át az ájult lány tehetetlen testét és zokogva ringatta.
- Annyka... Annyka...
A másik lány ujjai lassan megszorultak a vállán.
- Megvagyok, Krys. Megvagyok...
Kryssa könnyes arccal nézett rá.
- Mi történt? Téged sosem bántottak...
Annyka halványan elmosolyodott.
- Elcsúsztam a munkával. Rejtélyes okból nem tudok ellátni egymagam kéttucat embert, valamint egy egész palotát. Már csak azért sem, mert az a vadállat – fejével Markenu felé intett, aki bár pompásan hallotta a lány szavait, rezzenéstelen arccal tekerte össze korbácsát és akasztotta az övére –, még az elején lerúgta a lábamat, és szaladni sem tudtam.
Kryssa szeméből megállíthatatlanul jöttek a könnyek.
- Kishúgom – mondta lágyan, alig hallhatóan Annyka -, amondó lennék, fogadd el a nagyúr ajánlatát. Valamiért az az érzésem, hogy rád akar hatni, nem rám. Hidd el, meg foglak ismerni utána is. Már ha lesz még akkor szemem, amivel látni tudok.
Kryssa remegve nézte az Annyka két szemén áthúzódó korbácsnyomot, amiből folyt a vér, jóformán megvakítva szerencsétlent. Mellettük ekkor halkan megzörrentek a kavicsok. Kryssa odafordította fejét a két fekete csizmára, majd végig a hatalmas alakon, egészen az éjfekete szemekig. Alig látta őt a sírástól.
- Miért kellett ezt? Miért?!
- Neked kellett, Kis Róka – felelte Rendall csendesen. - Nem nekem. Te ragaszkodtál mindenképpen a kemény úthoz. Láthatóan nem vezetett eredményre az, hogy téged vertelek. Így elő kellett vennem azt, aminek van rád hatása.
- Istenekverte, aljas csirkefogó! - kiabálta Kryssa. - Annyka mindig a lelkét kitette érted! Dolgozott neked, teljes tudásával szolgált téged éjjel-nappal! Soha egy zokszó nem hagyta el a száját! Miért kellett őt belerángatnod?! Mi köze neki a kettőnk ügyéhez?!
- Elég sok köze van hozzá – felelte a férfi nyugodtan. - Miattad jutott ebbe az állapotba. Értsd meg, egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. Ragaszkodsz ahhoz, hogy rabszolga legyél. Emiatt nem tudok mást tenni a helyedre. De el kell látnod a másik feladatodat is. Annyka viszont így egyedül marad, túlvállalja magát, amit nem tud teljesíteni. Ha viszont valaki nem teljesíti a feladatát, azért büntetés jár. Mindenkinek, kivételezés nélkül. Ez a szabály, és ezt Annyka is nagyon jól tudta.
Annyka felnézett, és halványan elmosolyodott.
- Ami azt illeti, számítottam is rá, mikor megtudtam ma reggel, hogy egyedül maradtam, és ez rajtam kívül senki másnak nem okoz meglepetést. De még így is megcsináltam volna, ha Markenu nem ügyel arra gondosan, hogy véletlenül se érjem utol magam. Azért reménykedtem abban, hogy azelőtt hazahoznak téged, mielőtt még teljesen agyonver.
A lány szavai köhögésbe fulladtak, és szájából vér kezdett csorogni. Rendall ránézett, arcán fura kifejezés szaladt végig, talán mosoly, talán elismerés, talán mindkettő. Ám mégis figyelmen kívül hagyta a halk szavakat. Kryssa annál kevésbé.
- Átkozott! - sikoltotta a lány. - Aljas gazember! Tele van a vermed rabszolgákkal! A cselédszállás pedig kong az ürességtől!
Rendall halványan elmosolyodott.
- Ez igaz. De még egyikük sem engedelmes. Nincs szükségem még egy Lilyre. Na és ki tudja meddig tart, míg megszokják az új helyüket? Akár hónapokig is.
Kryssában elszakadt a cérna. Magából kikelve pattant fel és esett neki a férfinak, két ököllel verve a mellkasát, átkozódva. Rendall, aki amúgy tizedennyiért is már keményen torolt, most hagyta, hogy kitombolja magát, majd átkarolta a zokogó lányt, és lassan elringatta.
- Sss... sss... Jól van, kislány. Jól van. Minden rendben.
Kryssa lassan elhallgatott, és már csak mozdulatlanul állt a férfi ölelésében, belekapaszkodva, időnként meg-megremegve.
- Gyere, kicsi lány.
Rendall átkarolta a vállát, és betámogatta az épületbe. Ahogy eltűntek, Annykát is felemelték, és felvitték a szobájába, ahol gondjaikba vették, és leápolták. Lynia az orkháború óta tanította a palotaőröket az elsősegélyre, na meg mindig is voltak a házban véresre korbácsolt emberek, rabszolgák, őrök vegyesen. Annyka ellátása rutinfeladat volt. A lány keserű mosollyal a szája szélén hagyta a gondoskodást. Amilyen szakszerűen verték egész nap, olyan mesterien gyógyították most a sebeit is. Tudta, hogy elég pár órányi alvás, és ismét munkára lesz fogható. A lelkén ütöttekkel mit sem törődtek; rábízták, oldja ezt meg ő, úgy, ahogy gondolja vagy akarja. Hirtelen árnyék vetült rá. Ahogy felnézett, Markenu arcát látta maga felett. A félork különös tekintettel nézett rá, majd gyengéden végighúzta kezét az arcán, belesimított a hajába. Ezután megfordult, és egyetlen szó nélkül kiment. Annyka elhúzta a szája szélét. Naivabb halandó ezt bocsánatkérésként is értelmezhette volna. A lány azonban jóval inkább arra szavazott, az ügyeletes őrségvezető őt fogja kérni jutalomként a nagyúrtól. Meg is érdemli, nevetett fel magában Annyka, igazán megszolgálta ma. Behunyta a szemét, és mint már annyiszor, most is az álomba menekült, el a valóság kegyetlenségétől, kínzásától, megalázásától, durva kíméletlenségétől. Mosolya lassan átalakult, ellágyult. Ismét kedvesével sétált a tengerparton, mezítláb, kézenfogva, boldogan, mint egykoron, egy másik életben.
Rendall ezenközben bevitte Kryssát a dolgozószobájába, és leültette az íróasztal mögé a székébe. Végül elétett egy papírt. A lány a lapra meredt, majd a férfira.
- Lényegesen más szerződést kínálok neked, mint korábban – mondta nyugodtan az. - A jutalékból nem morzsákat kapsz, hanem majdnem a felét kínálom. Egészen pontosan negyvenhárom százalékot. A megbízások közt nem válogathatsz, de magad járhatsz utána és dolgozhatod ki a részleteket. Ehhez minden forrást biztosítok számodra. Ugyanakkor, egészen kivételesen, dolgozhatsz a saját szakálladra is, ebből viszont én várok jutalékot, ugyancsak nem morzsákat. A negyvenhárom százalék itt az enyém. Ezért szintén minden forrást megadok neked az előkészületekhez. Ha elkapnának, kihozlak. Nem kell hordanod az egyenruhámat, és ott laksz a városban, ahol akarsz. Ennek fejében ha nem is rendszeresen, de ahogy a feladataid engedik, tanítanod kell a tolvajházban. - Rendall szája szélén vigyor jelent meg. - Aki értelmet képes ültetni abba a kőgolyóba, amit Raksana hord a nyakán, annak az oktatóim közt a helye. Az sem derül nyilvánosságra, hogy a Kis Róka nekem dolgozik. - A férfi szája másik szélén is megjelent a vigyor. - Lenyelem ezt a presztízsveszteséget. Amúgy nem is áll érdekemben, hogy ez kitudódjék. Nagyon sokan szabadúszókhoz fordulnak a céhekkel szemben, nekem pedig kell az a piac.
- Ezért fogadhatok el más megbízásokat is – bólintott Kryssa. Még mindig kába és üres volt a sírástól, de megpróbálta összeszedni magát. Tárgyaltak, és a tompaság sosem jó kísérője a tárgyalásnak.
- Igen – felelte Rendall. - Ezzel mindenki jól jár. Az ügyfél is, te is, én is.
- A külső illetve a te megbízásaid ütközése esetén melyik élvez elsőbbséget? - kérdezte a lány.
- Amelyik többet fizet – vont vállat a nagyúr. - Illetve ezt majd a körülmények mérlegelésével állapítjuk meg. Lesz beleszólásod, de a végső döntés az enyém.
Kryssa mozdulatlanul ült. Csend támadt.
- Nos, Rókalány – szólalt meg végül Rendall. - Ez a végső ajánlatom. Ha ezt nem fogadod el, pánttal a nyakadban foglak rászorítani a feladatokra, mint Kyrsten is tettem. De attól tartok, azt Annyka nem fogja sokáig bírni. Ideje döntened. Válassz.
A papír mellé lekoppant Kryssa pántja. Kis Róka némán meredt rájuk, egyikről a másikra. Végül felnézett.
- Ha valaha lemondasz rólam, mint tolvajról, lemondasz rólam, mint rabszolgáról is.
Rendall lassan bólintott.
- Legyen. Ha ez valaha is megtörténik, és ennek oka nem az elégtelen teljesítésed, szabadon elmehetsz.
Megfordította a papírt, és az elhangzottakat a már meglévő sorok alá írta.
- Annykát sosem küldöd el Cheshez, és más örömházba sem – szólalt meg újra Kryssa csendesen, de határozottan. - Ha elég pénzt gyűjtök össze rá, lehetővé teszed, hogy megvásároljam és felszabadítsam. Utána örök életre békén hagyod őt.
Rendall csendesen elmosolyodott. Most megrázta a fejét.
- Kicsi lány, Annyka nem eladó. Sem neked, sem másnak. De nem fogom örömházba sem tenni. Nála jobban senki sem ismeri a házam rendjét, és tudja betanítani az új lányokat. A barátnőd itt marad, amíg él. Ezt tudom ajánlani.
Kryssából felszakadt egy sóhaj, majd kézbevette a papírt és átolvasta. A végén csodálkozva nézett fel a türelmesen várakozó férfira.
- Ez nem esküvarázsos szerződés...
- Nem az – rázta a fejét Rendall. - Bízom a szavadban. Kétséget kizáróan bebizonyítottad, hogy állod. Bízhatsz te is az enyémben. Tudod jól, hogy én is állom. Arról nem is beszélve, hogy az esküvarázs nyomot hagy a lelken. Furcsa jel lenne ez egy állítólagos szabadúszón. Kételyt szülhet.
Kryssa lassan bólintott. Még egyszer átolvasta a megállapodást, majd letette az asztalra, és kezével egy tollszárért nyúlt. Megmerítette a tintában, és a lap aljához tette, a neve fölé. Hirtelen megint felnézett.
- Nem megyek többé az ágyadba.
Most Rendallon volt a sóhajtás sora, majd sajnálkozó grimasszal széttárta a kezét.
- Ahogy kívánod. Persze, bármikor meggondolhatod magad, nem fogom szerződésszegésnek tekinteni...
Kryssa halk hangot adott ki, talán morgást, talán nevetést. Végül lendületes kézírással alákanyarította a nevét: Kryssa Daraw Ethor. Rendall figyelte ahogy összeállnak a betűk, majd megfordította a szerződést, és ő is odaírta a nevét. Végül lepecsételte. Ezután ránézett az érzelemmentes arcú lányra.
- Kis Róka, az istenek hoztak nálam.
Kryssa némán szemezett vele. Végül könyökére támaszkodva felemelte két karját, amiről a férfi lecsatolta a csuklópántokat. A lány megfogta a három örvet, és keresetlen mozdulattal a papírkosárba ejtette. Rendall halkan felnevetett.
Kryssa leült Annyka ágya szélén, és gyengéden megsimította az arcát. A lány felnézett. A korbács és más ökölcsapás ütötte nyomok már alig-alig látszottak rajta. Noha perpillanat egyáltalán nem volt hadrafogható cseléd a palotában, Rendallt ez érdekes módon már mit sem zavarta, hagyta pihenni Annykát.
- Szóval elfogadtad az ajánlatát – szólalt meg a lány csendesen, végignézve barátnője rozsdabarna, puha bőrből készített tolvajvértjén, tőrkardján, minden visszakapott értékén. Kryssa bólintott.
- El.
Annyka elmosolyodott.
- Ne is várd, hogy térdet hajtsak neked.
A másik halkan felnevetett.
- Nem is ajánlom.
Annyka az ágya melletti kis szekrényre intett.
- Ott van a fiókban. Azért csak sikerült elkészülnöm vele.
Kryssa kihúzta a fiókot, és kivette belőle egy selyempapírba csomagolt tarisznyát. Gyönyörű munka volt, de legfőképpen attól vált csodaszéppé, hogy szeretettel készítették. Kryssa végigsimított a mintán.
- Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni - suttogta.
- El voltál foglalva – mosolygott Annyka. - Most megteheted a magad részét. Vidd el Lyniának a teázóba, és kívánj a nevemben is boldog születésnapot neki.
- Majd te magad kívánsz neki – szólalt meg Rendall hangja az ajtóban. A két lány halk kiáltással kapta oda a fejét. A férfi vigyorogva nézett rájuk. Végül beljebb lépett, és a tarisznyáért nyúlt.
- Megnézhetem?
- Tessék – adta át neki Kryssa. Rendall megforgatta, megvizsgálta, majd elismerően bólintott, és visszaadta Kryssának, de közben már Annykára nézett.
- Azt mondod, apád szűcs?
- Igen, nagyuram – felelte a lány. Rendall hümmögött, majd az ajtó felé fordult. Ott visszanézett Annykára.
- Elég hazajönnöd Lyniával együtt.
A lány döbbent kiáltását már csak a fülével nyugtázta, mert közben kilépett az ajtón. Szóval szűcs... Fejében új gondolatok vertek tanyát, miközben magában dúdolva ment végig a folyosón.
Komment
Még nincsenek kommentek.
Mondj valamit
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelező, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Bemutatkozás
"A mágia mindenkiben ott van, kishúgom. Ne fordulj hátra, _rád_ gondoltam. Van-e bátorságod felfedezni és elmerülni a saját Világodban? Elég hozzá kinyújtanod a kezed, és megérintheted a holdat."
Keresés
Kategóriák
Utolsó kommentek
- MoniLassan már csak a házmester nem tudja, ki a Nő!...»
- MoniAzta! Micsoda csavar, Barétném! »
- MoniMicsoda rokonság! »
Valóság
A Világ többi meséi
Fejezetek
- Első - Lássuk, kik vagyunk
- Második - További ismerkedés
- Harmadik - Bűbáj mustárral és némi vérrel
- Negyedik
- Ötödik - Tavaszünnep
- Hatodik - Lady Danila
- Hetedik - A démonivadék
- Nyolcadik - Kéttoronyban
- Kilencedik - A bankett
- Tizedik - A puccs
- Tizenegyedik - Álom...
- Tizenkettedik - ...és valóság
- Tizenharmadik - Emlékek is kilátások
- Tizennegyedik - Hűség
- Tizenötödik - Céhháború
- Tizenhatodik - Egy átlagos hét
- Tizenhetedik - Druidatánc
- Tizennyolcadik - A nagyúr születésnapja
- Tizenkilencedik - Kyrsti kirándulás
- Huszadik - Rítus és mestervizsga
- Huszonegyedik - Farkasszív
- Huszonkettedik - Régi bűnnek hosszú az árnyéka
- Huszonharmadik - Lavintria
- Huszonnegyedik - A szakadék szélén
- Huszonötödik - Kalandozók Rashmadban...
- Huszonhatodik - A vér nem válik vízzé
- Huszonhetedik - Orkok és némi moralizálás
- Huszonnyolcadik - Tolvajtempó
- Huszonkilencedik - "Az istenek áldjanak..."
- Harmincadik - Virágok és drágakövek
- Harmincegyedik - Nincsen Lily Tüske nélkül
- Harminckettedik - Túlélni, ép lélekkel
- Harmincharmadik - Hajtóvadászat
- Harmincnegyedik - Tavaszi zsongás
- Harmincötödik - Lélekcsavaró
- Harminchatodik - Mese a farkasról, a nyúlról meg a rókáról
- Harminchetedik - Kutatócska, fogócska
- Harmincnyolcadik - Családi ügyek
- Harminckilencedik - Sziget szépe
Régi bejegyzések
- Jelen
- 2006. június
- 2006. július
- 2006. augusztus
- 2006. szeptember
- 2006. október
- 2006. november
- 2006. december
- 2007. január
- 2007. február
- 2007. augusztus
- Az összes »