Rashmadi hétköznapok

Rendall meghúzta kantárját és csapatával megállt a Sirály előtt. A hajófeljárón őrség vigyázta a rakodók munkáját. A kapitány a fedélzetről szemlélte a kirakodást. Szemöldökét összevonta a nagyúr érkezése láttán, majd intésére őrei felengedték Rashmad nagyurát kíséretével a fedélzetre.
- Nagyúr – biccentett fejével. Nem mutatott akkora tiszteletet, mintha a szárazföldön lettek volna, de hát ő volt a hajó kapitánya, élet és halál ura a Sirályon. Rendall körbekémlelt.
- Szükségem van a druidáidra, kapitány – intett fejével a közelben álló testvérpárra. Marpenoth válaszként csak a szemöldökét vonta fel várakozásteljesen. Látta Rendall szemében a tomboló dühöt, emberei arcán a komor feszültséget. De szerepéből jottányit nem engedett. Ezzel tartotta kordában idáig is a férfit, már amennyire persze Rashmad nagyurát kordában lehet tartani.
- Lynia – mondta röviden Rendall. Számítása bevált. A kapitány arcán egy pillanatra érzelmek sokasága tűnt fel, ezek egyike a féltés volt.
- Hallgatlak, nagyúr – mondta végül Vian nyugodt hangon, mely érzelem egyáltalán nem szerepelt a lelkében dúló viharos sokaságban.
- Elrabolták. Mégpedig Magnus Mortensen.
- A látó mágus? Mit akar ő Lyniától? - képedt el Vian.
- Engem, mi mást. Idáig ugyan azt hittem, a semleges tengermelléki nagyurak közé tartozik... Sokba került a tévedésem. De talán még sikerül elejét venni a további veszteségeknek.
- Lynián keresztül akar többet megtudni rólad – biccentett Marpenoth rövid gondolkodás után.
- Igen, feltételezem, ez a szándéka. Túl persze azon az eshetőségen, hogy tárgyalni akar róla.
- Talán ez utóbbi – vélte a kapitány. - Lynia semmit nem tud az üzleteidről.
Rendall ellegyintette a mondatot.
- Magnus látó. Kiszedi Lyniából, amit akar, és mivel a lány nem tud rólam szinte semmit, nem az üzletem miatt aggódom.
- Akkor miért aggódsz, nagyúr? - kérdezte Vian egyenesen.
- Amit az a féreg hagy az elméjéből a végén – mordult fel Rendall. Szavai egészen mélyről törtek fel, hangja alig hasonlított emberi hangra. Ismeretlen ősei egyike szólalt most meg. - Lynia eszevesztetten hűséges. Bármilyen keveset tudjon is rólam, azt védeni fogja. Magnus kását csinál az agyából, mialatt kiszedi a tudását.
Vian hallgatott. Amit mondott egészen más volt, mint amit gondolt vagy érzett.
- S mivel a lány mégsem válik hasznára, a végén egyszerűen megöli.
Avagy, ha rájön, ki is ő valójában, bukott paladinná változtatja. Ha ez megtörténik, nekünk kell megölni Villámkezűt, mielőtt ő öl meg mindannyiunkat... Sinnemora, segíts!
Rendall bólintott.
- Ha akarsz még látni valamit az elővételi jogodból, Marpenoth, rendelkezésemre bocsátod a druidáidat.
- Magnus rakománya és legénységének értéke felében örömmel állok rendelkezésedre, nagyúr, nemcsak a druidákkal, de a Sirály minden tagjával – felelte Marpenoth mosolyogva. Rendall közel állt ahhoz, hogy darabokra tépje.
- Vigyázz, kapitány, a feltételszabásaiddal – sziszegte.
- Nagyúr, ez üzlet – felelte nyugodtan Vian. - Lynia a tied, nem az enyém. Ha megmenekül, sem jutok közelebb hozzá, mintha odaveszne. Nem fogok szívjóságból segíteni csak azért, hogy megint hozzád térjen vissza. Nem vagyok szerelmes bolond.
Rendall szemei összeszűkültek.
- Ha annyira fenekedsz utána, egy éjszakára odaadom.
Marpenoth megrázta a fejét.
- Vagy egészen, vagy sehogy.
- Arról ne is álmodj!
- Az álmaim az én ügyeim, nagyúr. De ha mást nem is, pénzt akarok látni a mentőakcióból.
Rendall hirtelen Marpenoth előtt termett és megragadta kabátjánál fogva.
- Tied az egész hajó, féreg – hörögte az arcába. - Ami nekem kell, az Lynia és a mágus. Üzlet?
Marpenoth nyugodtan nézett a sötét, mély feketeségbe.
- Üzlet – bólintott. Rendall elengedte.
- Küld a faimádóidat a Bíbor Gyöngy után – csattant a parancsa.
- Hajna? Gael?
A két druida válaszként lendületet véve végigszaladt a fedélezeten, majd a levegőbe ugrottak. Ikerfény tört elő testükből, és pillanat múlva már két sirály repült egyre magasabbra a levegőben. Vian Rendallra pillantott.
- A rakodást félbeszakítom és felszedjük a horgonyt, nagyúr. Mire kiérünk a kikötőből, a druidáknak is lesz jelentenivalójuk. Addig egy whisky a kabinomban?
Rendall biccentett, majd a kapitány után megindult lefelé a fedélzetközbe.

~~~

- Szóval, mit kell tudnom erről a szigetről? – kérdezte Lynia. Nehéz küzdelmen voltak túl, bár a felin a part közelébe vitte őket, a hullámverés okozott gondokat, nem is keveset. Végül szárazföldet értek, és ziháló lélegzetvételüket próbálták csillapítani, immáron percek óta. Lynia a hátára fordulva nézte a távolban lobogó lángokat. A hajón a tüzet, úgy tűnt, nem tudták megfékezni. Az egyetlen gondja ezzel az volt, hogy a gyorsan ereszkedő alkonyatban a fények messzire ellátszottak. Cassus mellette feltérdelt, megrázta magát, mint amikor egy állat rázza ki bundájából a vizet.
- A nők paradicsoma – felelte fanyar mosollyal.
- A nők paradicsoma – ismételte Lynia a férfi felé fordulva. Hangjában ugyanolyan értetlenség volt, mint amennyi az arcán mutatkozott.
- Ezt a helyet nők irányítják, myafana - magyarázta Cassus. – Harcosok.
- Amazonok?
- Olyasmi. Eredetileg lakatlan volt a sziget, és pár nő, aki a környékbeli arénákból vagy örömházakból szöktek meg, itt találtak menedéket és védték meg minden behatolótól. Főleg férfiaktól. Azt kell mondanom, sikeresen. Az eltelt évtizedekben különös kultúra alakult ki Lotta, a női harcistennő tiszteletére. A férfiakat jobb esetben másodrendű lényeknek tekintik.
- Rosszabban? – Lyniának kezdett rossz érzése lenni.
- Veszélyforrásnak.
- Mi bajuk van a férfiakkal?
- Engem kérdezel, myafana? – tárta szét a karját Cassus. – Nekem semmi bajom nincs a nőkkel. Csak karthikanokkal.
- Mit tehetnek veled?
- Ha rájönnek, hogy férfi vagyok, és nincs úrnőm, megölnek.
- Úrnőd?
- Jól hallottad. Csak azokat hagyják életben, akiket valamelyik nő a védelme alá helyez.
- Akkor mégis vannak itt férfiak...
- Persze. Mint szolgák. Ők végzik a szigeten az összes munkát. A szerencsésebbek kéjszolgákká lépnek elő, amíg úrnőjük rájuk nem un.
- De hogyhogy ezt hagyják? – kérdezte értetlenül Lynia. – Eleve csak a fizikumuk erősebb a nőknél…
- A gyenge karthikonnak nincs is szolgája. Amúgy is, ha nem tudja megvédeni a férfiját, könnyen elveszik tőle. Ha egy férfi itt akar élni, akkor az itteni törvények szerint kell élnie.
- Különben?
- Nem vesztegetnek időt arra, hogy elküldjék a szigetről. Megölik. Főben járó bűn úrnő ellen fordulni.
- Ránk milyen törvények vonatkoznak? – kérdezte Lynia elgondolkodva. – Nem akarunk itt élni, csak hajóra szállni a legközelebbi sziget felé.
Cassus megint elmosolyodott.
- Ha beteszed a lábad Rashmadba, milyen törvények vonatkoznak rád? Még akkor is, ha csak átutazol?
- Rashmadiak – felelte halkan Lynia. – Ezek szerint…
- Egyszerűbb lesz minden, ha macska formában maradok. Nem lesz más dolgunk, mint eljutni a legközelebbi kikötőig. Ott te az egyik hajóra, én a másikra.
- Egyszerűnek tűnik – ismételte kétkedve Lynia.
- Ne bonyolítsuk túl az életet, ez a jelszavam. Nos, ha nincs más kérdésed...
- A nevedet legalább elárulhatnád. Hacsak nem akarod, hogy téged is elnevezzelek...
Cassus elvigyorodott.
- Hívj Yastinnak. Arra általában hallgatni szoktam.
- Yastin – mormolta Lynia. A férfi rákapta a fejét, arca figyelő engedelmességgé vált.
- Szóltál, úrnőm?
- Te csakugyan macska vagy – meredt rá Lynia. - Ilyen odaadással ennyire semmibe venni valakit, arra csak a fajtád képes.
A férfi elnevette magát, majd teste hullámot vetett. Lynia felkészült a tarka macska látványára. Azonban Yastin nem változott. Hacsak a szájáról eltűnt mosolyt nem vesszük annak. Újra próbálkozott, majd kegyetlen káromkodásba tört ki. Lyniának el kellett ismernie, egészen új elemekkel gazdagodhatott hirtelen szókincse.
- Gondolom, mégsem lesz egyszerű az utunk – mondta elismerő szavak helyett.
- Nem – felelte velősen Yastin. De ebben az egy szóban tömény düh volt. - Nem tudok átváltozni. Most már értem, miért nem akarta soha senki ezt a helyet. Miért nem tette egyetlen igemondó sem ezekre a partokra a lábát vagy ha mégis, nem tudta ráncba szedni a nőket.
- Bölcsességed forrása pedig?
- Maga a hely – Yastin dühösen rugott a homokba. - A föld a lábunk alatt. Elszívott tőlem minden mágiát.
- Obszeszit? - szaladt fel Lynia szemöldöke a homlokára.
- Az – mordult fel Yastin. - Az egész sziget egyetlen nagy obszeszit lelőhely. Próbálkozz csak gonoszvédelemmel, megérted, miről beszélek.
Lynia a férfira meredt. Majd elkezdte suttogni az igét.
- Sant Ord, védj a gonosztól...
Egy pillanatig azt hitte, a lovagok istene nem figyel már a hangjára, túl messze ment Magnusszal. Gyomrát ökölbe szorította a rettenet. De nem. Imája meghallgatásra talált, de a válaszként fellobbanó mágia tölcséralakban a homokba szívódott, akárha vizet öntött volna rá.
- Sant Ord kegyelmére – suttogta akaratlanul.
- Itt egyikünk istenének kegyelmére sem számíthatunk – rázta a fejét savanyúan Yastin.
- Akkor mihez foghatunk? - nézett rá a nő. Pillanatnyi összeroskadását messzire söpörte. Ha nincs ige, nincs ige. Enélkül fognak boldogulni, mert enélkül kell boldogulniuk.
- Mivel macska nem lehetek, marad az, hogy a kéjszolgáddá válok, kedvesem – vigyorodott el Cassus, bár távol állt tőle a humor. – Ezzel még nem is lenne bajom, csakhogy nem játszhatsz harcost.
- Vagyis bármikor megpróbálhatnak elvenni tőlem… Na és ha mondjuk az apám lennél?
- Ezt a kört már lefutottuk, Lynia – rázta a fejét Yastin. – Cassusnak vége. Amúgy is, ez a családi kötelék nem elégséges ahhoz, hogy békén hagyjanak.
- Lehetnél az anyám is – vetette fel a lány tétován.
- Nagyon nem akarod, hogy a szeretőd legyek, myafana – vigyorgott a férfi. Lynia rájött, a férfi akkor hívja így, mikor nemi töltetet csempész a hangjába.
- Ha van más megoldás, ehhez inkább nem ragaszkodnék – szögezte le a nő határozottan.
- Mi bajod van a férfiakkal? – húzta fel a szemöldökét Cassus.
- Leginkább az, hogy állandóan gerincre akarnak vágni – morrant fel a lány.
- Hmm… Akkor ez a szigeten igazán otthonosan fogod érezni magad.
- Nem azt akarom, hogy a szolgáim legyenek – tiltakozott Lynia hevesen. – Csak hagyjanak békén!
Cassus tűnődve nézte a lányt, de végül amit mondani akart, lenyelte.
- Ahhoz, hogy az anyád legyek, női ruhát kell szerezni. Inkább lopsz paladinként egy tolvaj számára, minthogy megjátszad, hogy szeretők vagyunk? Melyiket ítéli a te Sant Ordod nagyobb bűnnek?
Lynia összeszorította a fogát.
- Nem fogok lopni. Venni fogok.
- Ó – vigyorgott Cassus. – A kék a színem. Persze, kétlem, hogy női ruhában ne látszódjak ugyanúgy férfinak.
- Eléggé feminim vonásaid vannak – rázta a fejét Lynia. – Jó, nem te leszel a sziget szépe…
- Azért ez fájt…
- Van jobb ötleted? Nem páholhatom végig a szigetet. Arról nem is beszélve, hogy mindig van valaki erősebb nálad.
- Egy paladinnál? - mosolygott Cassus.
- Egy ételkészítőnél – mondta határozottan Lynia.

~~~

Már jóideje elhagyták Rashmad partjairól, mikor jelentkezett a két druida. Hosszú siklórepülés után a két madár utolsó futó lépteit emberalakban tette meg az alkonyi fényben.
- Nos? - nézett rájuk Vian a fedélzeten.
- Délkeletre egy égő hajót fedeztünk fel, kapitány – felelte Gael.
- Menthetetlen – tette hozzá Hajna.
- Utasok? Bárki?
A testvérek megrázták a fejüket.
- Nem hiszem, hogy bárki túlélte, kapitány – mondta Hajna. - Kraken van a hajó mellett.
- Biztos, hogy ez a Bíbor Gyöngy? - szólalt meg először Rendall.
- Attól tartok, nagyúr – nézett rá Gael. - A hajó teste, már ami megmaradt belőle bíborszínű. Valamint épségben maradt egy mentőöv is. A Gyöngy pusztult el.
- Vajon mitől gyulladthatott ki? - tűnődött el Vian. Rendall megszívta az orrát.
- Lyniától – felelte röviden. - A kraken egyszerűen lehúzta volna a mélybe. Most elegendő az áldozatokat kiszedegetni a vízből. Úgy gondolom, a lány szökni próbált. Nincs jobb elterelés a tűznél.
- Elkerülhetett a hajótól, mielőtt csapdába esik vagy a kraken kapta volna el? - kérdezte Marpenoth. Rendall nem felelt.
- Kapitány, nagyúr – szólalt meg Hajna csendesen. - Azt hiszem, erre meg tudom adni a választ.
A két férfi figyelmesen nézett rá, bátyja azonban felemelte a kezét.
- Hajna!
- Nem, Gael – rázta a fejét húga. - Meg kell próbálni. Nagyúr – fordult a férfi felé, nem törődve testvére arckifejezésével -, azt nem árulhatom el, hogyan...
- Nem vagyok kíváncsi szent druida titkokra – mordult fel Rendall. - Az eredmény érdekel, nem a módszer.
- Köszönöm, nagyúr – felelte megkönnyebbülten Hajna. - Nincs másra szükségem, csak Lynia egy személyes tárgyára.
- Ehhez Rashmadba kell visszamenni – feszült meg Rendall arca. Vian bólintott.
- Horgonyt le! - kiáltott a legénységnek. A Sirály percek múlva megállt.
- Marc – nézett Rendall a mágusára -, hozz valamit Lynia holmijából.
- Olyan tárgy legyen – szólt közbe Hajna -, amit kizárólag ő használ, senki más. Különben félresiklik a varázs.
Marc bólintott és percek múlva megjelent egy bőr karkötővel.
- Hmm – vette kezébe Hajna a holmit. - Remek druida holmi. Látszik rajta, értő kezek alkották.
- Lynia legértékesebb ékszere egy bőr karkötő? - vonta fel Marpenoth gunyorosan a szemöldökét. - Amit egy druidától kapott? Nincs túlkényeztetve Rashmad kincse...
Rendall nem felelt, de pillantásával majd' megölte Marcot, aki mentegetőzve emelte fel a kezét.
- Hiszen csakugyan ez a kedvence, nagyuram. Sosem hordja amiket tőled...
Rendall tekintete minden további szót belefojtott a hebegő mágusba.
- Nem az értéke számít, annál inkább az, mennyire vette magába Lyniát – mentette meg a helyzetet Hajna. - Ráadásul a karkötőn védőige van, ami még inkább segít. Hamarosan választ kapunk a kérdésre. Most, az urak engedelmével távoznék.
- Menj, Hajna, láss munkához – biccentett Marpenoth. Hajna még egy, hosszú pillantást vetett Gaelre, és alig észrevehetően bólintott. Gael kinyújtotta felé a kezét, mintha meg akarná érinteni. Húga viszonozta az érintést, majd megfordult és lement a lépcsőkön. Hamarosan valamennyien megérezték a természetmágiát a hajón. A varázs végigsepert rajtuk, majd távozott, hogy pillanatok múltán visszatérjen. Odalent a hajóból fojtott kiáltást hallottak.
- Hajna – suttogta Gael tompán.
- Mennyire veszélyes számára, amit most csinált?! - meredt rá Vian. Gael sápadtan meredt rá.
- Hajna életet keresett – felelte alig hallhatóan. - Sylvanus válaszol a kérésünkre, megfelelő jóvátételért. Minél nagyobb az áldozat, annál biztosabb a válasz.
- Életet életért?! - rázta meg Vian a sápadt druidát. - Erről nem volt szó! Ebbe sosem mentem volna bele!
- Sylvanus nem tartja meg azt, amit önként felajánlanak, kapitány – suttogta a druida könnyes szemekkel. - Hajna vissza fog térni hozzánk. Egy másik életben.
Marpenoth merev arccal nézte Gaelt, majd megfordult és lerohant Hajna kabinjába, szorosan nyomában a többiek. Feltépve az ajtót rontottak be az apró helyiségbe. A látványra teljesen megdermedtek. A druidalány élettelen teste helyett egy sirály toporgott a padlón.
- Sinnemora – kiáltotta fojtottan a cserkésző.
- Nem, kapitány – rázta a fejét mögötte Gael. Elment Marpenoth mellett, majd gyengéden a karjába emelte a madarat.
- Sylvanus – nézett fel. - Elfogadta Hajna ajánlatát, de nem tartotta meg magának az áldozatot. Újabb életet bocsátott a körforgásba.
- Azt akarod mondani – szólalt meg az ajtóban Rendall -, hogy a lányból sirály lett?
- Igen, nagyúr – felelte a druida.
- Akkor elegendő visszaváltoznia...
- Nem – rázta a fejét Gael. - Hajna immáron valóban sirály. Nem ember többé. Sylvanus emberéletért emberéletet kért. De nem gyilkos isten, hanem a természet ura. Hajnának azt formát adta vissza, amiben utoljára volt.
- S te ezt tudtad? - meredt rá a férfi. Gael szomorúan elmosolyodott.
- Igen.
Rendall elképedve meredt rá.
- Meg akarod találni Lyniát, nem? - nézett rá vissza a druida. - A kapitány megállapodott veled. Az ő szava a mi szavunk. Az életünket mentette meg Szilasvölgyben. Hajna lerótta az adósságát. Az enyém még hátravan.
- Vigyázz jól, mit teszel, ha megmentesz valakit – szólalt meg Marpenoth különös hangon. - Életed végéig felelős leszel érte.
Odalépett Gaelhez és gyengéden megsimogatta a madarat.
- Hajna, vigyázni fogok rád – súgta neki halkan. Rendall megmozdult az ajtóban és ő is beljebb lépett.
- Lássuk, mit tudott meg.
Vian feléje fordult. Szemei egy pillanatra különös lobot vetettek, majd rendezte arcvonásait.
- Igazad van, nagyúr, ne legyen hiábavaló Hajna áldozata.
A földre a Vértenger térképe volt kiterítve, körülötte gyertyákkal, a karkötő a térképen hevert, ahova Hajna ejtette ki a kezéből.
- A gyertyák égnek, ez azt jelenti, Lynia még él – suttogta Gael, továbbra is a madarat dajkálva. - Ahova a karkötő esett, ott van ő is.
Rendall letérdelt a térkép mellé, akárcsak Vian.
- Itt vagyunk most – mutatta a kapitány. - Gael, merre láttátok a Gyöngyöt?
Kérdésére a druida is melléjük ereszkedett.
- Itt – bökött rá a papírra. - A krakennel együtt.
- A karkötő mindkét ponttól délre van – nézte Rendall. - Mégpedig egy szigeten! Ki tudott úszni!
Nem is próbálta leplezni hangjában a megkönnyebbülést, és nem érdekelte a többiek döbbent tekintete.
- Nézzük csak, miféle szigetre is úszott – emelte fel Vian a karkötőt. A kabinra egyszerre különös csend hullott. Mindannyian, még talán a sirály is a szigetre írt betűket böngézték, amely akárhogy is kívánták, csak és csakis egy szóvá állt össze: Karthika.

~~~

Teljes sötétségben bandukoltak. A homokos tengerpartról hamarosan sűrű erdőbe értek. A talaj megváltozott alattuk, egyre láposabb, sárosabb, vizenyősebb lett. Körülöttük dombok emelkedtek. Lynia javaslatára, hogy azokon elkerülnék a sarat, Yastin csak a fejét rázta.
- Ha laknak valahol, akkor a dombokon. Addig nem találkoznék a helyiekkel, amíg nem muszáj.
- Alig látok valamit – dünnyögte a lány. - Meg kellene várni a hajnalt, hogy továbbmehessünk.
Yastin felsóhajtott.
- Sajnálom, de nincsenek macskaszemeim! – csattant fel Lynia a férfi ki nem mondott gondolatára. Yastin gúnyos válaszra nyitotta volna a száját, de hirtelen meggondolta magát és ehelyett minden idegszálával figyelni kezdett.
- Valami jön – lehelte. Lynia minden teketória nélkül egy közeli fához ugrott, és mászni kezdett rá. Yastin könnyedén követte. Végül magasan a lombkoronában megálltak, és hozzásimultak a fatörzshöz. Feszülten várakoztak. Hamarosan fáklyafény, zablacsörgés, lovak patáinak zaja verte fel a csendet. Alattuk a mélyben tucatnyi lovas ügetett.
- Éjjeli őrjárat – dünnyögte Yastin, miután a csapat elhaladt alattuk. - Velük végképp nem találkoztam volna szívesen. Nagyon védik ezt a sárpocsolyát.
Lynia a látottakon töprengett. Szakértő szeme a fáklyafényben is látta a harcosnők vértjét és fegyverzetét.
- Nem volt mágikus holmijuk – mondta maga elé.
- Mi haszna lenne ezen a helyen? - hallotta meg Yastin halk szavait. - Az obszeszit minden tárgyból kiszívja a varázslatot.
- Tehát csakis az ügyességükre, erejükre, harci tapasztalataikra számíthatnak – biccentett a paladin. - Ez azért kiegyensúlyozza az erőket közöttünk.
- Őszintén szólva, nem igazán nézel ki harcosnak – nézett rá a férfi, kényelmesen elhelyezkedve egy széles faágon. Lábait lelógatva nyúlt végig, majd felkönyökölt, állát tenyerébe támasztva figyelte a lányt, aki a fatörzsnek dőlve próbált elhelyezkedni, lábait egy-egy faágra téve.
- Nem a kinézet számít – vont vállat.
- Hanem mi? - kérdezte Yastin. - Ahogy kinézel, bárki egy mozdulattal kettőbe tudna törni. Hogyan lett belőled paladin, akármi legyen is a kasztod?
Lynia ismét vállat vont.
- Lehetsz akármilyen erős, fegyverkezz fel bármivel, védjen a legszilárdabb páncél, ha ezektől megfosztanak már csak te maradsz. Te és az istenedbe vetett hited, hogy amiért küzdesz, azért érdemes meghalni. Ez különbözteti meg a paladint a többi harcostól, ez vezeti győzelemre bármilyen szörnnyel szemben.
- Csakugyan érdemes meghalni érte? - kérdezte a férfi. - Nemcsak az életed, de az egész életed feláldozni? Ismeretlenekért, akik talán nem is tudják, nem is értékelik a tetteid?
- Nem érdekel, mások mit gondolnak vagy tesznek. Az érdekel, én mit teszek.
- Ez nagyon szép, paladin, de Magnusnál kész voltál eldobni magadtól mindazt, amiben hiszel. A tenyeredet még odaszögezhette tőrrel a papírra, de az aláírásodnak önkéntesnek kell lennie, különben semmit nem ér az egész.
Lynia hallgatott.
- Megzsarolt, majd még azzal is becsapott. Sant Ordnak hála, módom adódott arra, hogy tanuljak belőle és legközelebb ne kövessem el az akkori hibámat.
- Miért, mit teszel legközelebb? - kíváncsiskodott Yastin.
- Magam ellen fordítom a tollszárat, nem az ellenségemnek – felelte Lynia szárazon.
- Hmm – dünnyögte a férfi. Kis ideig csendben voltak. Hallgatásukkal mélyült tovább az éjszaka, csak a csillagok fénye szűrődött át a levelek között, meg-megvillantva a felin tekintetét.
- Mondd csak, Yastin – szólalt meg Lynia végül. A férfi lustán ráfordította szemeit. - Mi történt valójában Cassusszal? Lynia apjával?
- Nem mondtam el szívet tépő történetét szegény bűnösről? - kérdezte a férfi.
- Hazudtál – felelte a nő szelíden. - Éreztem.
- Persze – nevetett fel halkan Yastin -, a paladin tisztánlátás. Ha tudtam volna a kilétedet, talán az igazságot mondom el.
- Most elmondhatod...
- Miért érdekel?
- Carry mama miatt – felelte a nő tompán. Yastin morrantott egyet.
- Mit számít neked, az úrilánynak, a szakácsnő?
- Te szerettél valaha is valakit anyádként? Az ő tejét kaptam csecsemőként. A saját lányától vonta el, miattam. Az én anyám inkvizítor volt. Szeretett, de nem tudta kimutatni. Túl sok hadjáratban vett részt, túl sok ítéletet hozott bűnösök felett. Hideg volt és távolságtartó. Paladinnak szánt kora gyermekkorom óta.
- Gondolom, kézzel-lábbal kapálóztál ellene – szúrta közbe Yastin gunyorosan, de Lynia meg sem hallotta.
- Carry mama őszintén, minden hibámmal együtt szeretett és elfogadott. Nála megtaláltam azt, amit anyámnál hiába kerestem. Szóval Yastin, te szerettél-e valaha is valakit anyádként?
A férfi hallgatott. Mikor megszólalt, egész mást mondott.
- Sunken halott. Máglyára küldték Anvonban emberkereskedelem miatt. Eladta a dajkádat, hogy fedezze a kártyaadósságát. Miközben az ő gyerekével volt viselős. Az apád mentette meg, és fogadta a házába. Szaladj, mondd el a szüleinek, mitől próbálták mindhiába védeni egyszem lányukat.
- Az egek szent nevére – suttogta Lynia elborzadva.
- Ezzel a történettel nem igazán állíthattam be Rashmadba, a születésnapi ünnepségedre, nem igaz?
Megint hallgattak.
- Nem is tudod, milyen szerencsés vagy – morogta maga elé a férfi.
- Tessék? - döbbent meg Lynia.
- Selyemben-bársonyban születtél. Két anyád is volt, és ha az egyik az orrodra koppintott, mehettél nyafogni a másikhoz. Mindened megvolt.
- Mindenemet elvették...
- A hitedet nem, paladin. Ostoba és nevetséges, de ez lendít túl mindenen.
- Neked is van hited, Yastin. Felina követője vagy.
- Nem saját akaratomból – mordult fel a férfi. - Számomra ez nem volt választás. Kérdezted, szerettem-e valakit is anyámként. A helyes kérdés így hangzik: ismertem-e az anyámat egyáltalán?! Felina maga jelöli ki követőit, de nem ad nekik választást, mint a te nemes istened. A felinek minden új életben macskaként születnek meg. Kezdve a legelsővel. Mit gondolsz, te mit kezdenél egy csecsemő méretű macskakölyökkel, aki kibújik a hasadból? Őszintén, paladin, te nem fojtanád vízbe, ahogy velem tették?! Az első életem nem tartott tovább pár óránál! Hogy azután ugyanúgy macskaként szülessek újjá, most már a folyóparti nádasban!
- Ki talált rád? - kérdezte halkan Lynia.
- Nem ember. Egy kumar.
- Kumar? - ismételte meg értetlenül a nő.
Yastin elvigyorodott, fogai kivillantak szájából. Az éjszaka beálltával egyre jobban hasonlított egy nagymacskára.
- Pedig tartottál is egyet a kezedben.
- Az a macskakölyök? - bámult Lynia. Yastin halkan felnevetett.
- Az a macskakölyök valójában egy oroszlánméretű szörnyeteg. Amíg nem leli meg kiszemelt célpontját, ártalmatlan kisállat formában húzódik meg. Ahogy viszont meglátja... Hidd el nekem, egy vérfarkassal is könnyedén elbánna. Nos, egy ilyen kumar talált rám. Szerencsémre kölykös nőstény volt. Gondolom, Felina küldte értem. Nem falt fel, hanem saját kölykeként befogadott. Én az ő tejét kaptam, ha már családi ügyeket tárgyalunk.
- Hogy kerültél az emberek közé?
- Egy napon nem jött vissza a vacokba – nézett maga elé Yastin, emlékeibe révedve. - Egyre éhesebb voltam. Akárcsak a többi kölyök az alomban. Gyorsabban nőttem náluk, eleve nagyobb voltam, mint ők. A kumarkölykök az első hetekben még védtelenek, vakok, teljesen anyukra vannak utalva. Mindenképpen elpusztultak volna. Sokáig vártam, nagyon sokáig. Azután az éhség átvette az irányítást. Megöltem és felfaltam valamennyit.
- Hogy emlékezhetsz minderre? - kérdezte elfúlva Lynia. - Hiszen te magad is csecsemő voltál.
- A macska mindenre emlékszik, Lynia – mosolygott Yastin. - Arra leginkább, amiről úgy hiszik az emberek, meg sem hallotta. Észlelésem első pillanatától mindenre emlékszem. Pedig jó pár éve már annak.
- A vér, a hús, új erőt adott. Különös dolgok történtek velem. Átváltoztam emberré. - Yastin felnevetett. - Nyivákoló, magatehetetlen pár hetes emberkölyökké. Ha a kumarkölykök éltek volna, ők végeztek volna velem. Ha az anyjuk akkor visszatér, ő mindenképpen. De jól voltam lakva, és végül is elaludtam. Mikor felébredtem, megint éhes voltam. Már nem volt mit enni a vacokban. Visszaváltoztam macskává, és elindultam élelem után. Még mindig fiatal állat voltam ugyan, de az átváltozás és a táplálék miatt már jóval erősebb-ügyesebb. Az ösztönöm segített. Lekúsztam-másztam az erdőből, ki az útra. Ismerős illat ütött az orromba. Az anyám! Jó pár napos nyom volt ugyan, de én követtem, mintha kötélen húztak volna. A nyom bevezetett egy faluba. El egy portáig, ahol megtaláltam a nyúzott testét, levágott fejét, kiterített szőrméjét.
- Egek Ura – suttogta Lynia.
- Nagyobb falatot harapott, mint amekkorát elbírt – mondta közönyösen Yastin. - A falusiak csapdát vetettek neki. Éhes kölykök várták odahaza, kellett a hús, bármilyen. Vigyázhatott volna jobban is. De bízott abban, gondolom, hogy el tud bánni a gyönge emberekkel. Csak éppen kumarvadász erdőjáróval nem gondolt. Éppen az ő háza előtt álltam és bámultam magamról megfeledkezve. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy valaki a karjába kap, és a köpenye alá rejt.
- Elment az eszed, felin? - suttogta egy hang. - Miért nem mész mindjárt az ajtajához és kopogsz be?
Vergődtem, de szakavatott mozdulattal fogta a tarkómon a bőrt és ez mozdulatlanná tett. Hatásos módszer a macskákra, ha összeakad eggyel az utad – sandított fel Lyniára Yastin. Időközben szép lassan araszolt felfelé a faágon, feje most már a lány combján nyugodott, aki önkéntelenül is hajába simította kezét. - Persze ehhez előbb el kell jutnod a tarkójáig... - Yastin egy fejmozdulattal lesiklatta Lynia kezét a nyakáról és gyengéden végigharapdálta. Lynia elhúzta volna a kezét, de a férfi finoman rászorított. A finomság mögött azonban hatalmas erő rejtőzött.
- Ki volt a megmentőd? - kérdezte a nő. Yastin elvette a száját Lynia kezétől.
- Egy felin. Az ösztönöm nemcsak a kumar után vitt, aki a saját tejével táplált, hanem a saját társaim felé is. De hosszúra nyúlt a történetem, nem untatlak tovább, myafana.
Feje megmozdult Lynia combján és az ölébe szimatolt. Teste felemelkedett, hogy közelebb húzódjon. Mozdulatában Lynia keze állította meg.
- Hogyan lett belőled orgyilkos?
- Nem borzasztanám el a finom lelkedet - mormolta Yastin, oda sem figyelve. - Még akkor is, ha vonzódsz a rossz fiúkhoz. De ha nagyon érdekel, utána elmesélem.
- Nem. Fán nem szeretkezem.
- Nem is tudod akkor, mi a jó – dörgölte Yastin fejét ismét az akadályhoz, hogy arrébb mozdítsa. Lynia karja szilárdan kitartott. A férfi felnézett.
- Nem akarod tudni, hogyan lett belőlem rossz fiú? - dorombolta.
- Nem, Yastin. Ha csak így mondod el, inkább nem. Túl sok a férfi az életemben. Későre jár, erőt kell gyűjteni holnapra.
- Ne gördíts akadályokat az amúgy is elrontott életedbe, myafana. Érzem az illatodon, hogy vonzónak találsz. Érzem a vágyadat. Engedj utat neki. Olyan örömöt adok, melyet még sosem tapasztaltál.
- Nem vagyok ösztönlény, veled ellentétben. Az én életemet nem a vágyaim irányítják.
- Elrontod a játékot, Lynia – nyögött a férfi. - Ne mondd, hogy nem hatottalak meg életem szomorú történetével.
- Agyafúrt macska - nevetett a nő. - Kifinomult érzékeid azonban, képzeld, nem csak neked vannak. Ha Rendall megérez téged rajtam...
- Ez csak kifogás.
- Azt mondtam, nem. Ha nem viselkedsz, másik fára költözöl.
- Csak paladinnal ne kezdjen az ember – morogta Yastin.
- Nem leszek egy újabb név a listádon, kanduram. Jó éjszakát.
- Szép álmokat, paladinkisasszony – dörmögte a férfi, Lynia combját párnaként használva, karját a lány derekára fonva lehunyta a szemét. A nő azonban látta a tekintetében, mielőtt Yastin rázárta volna szemhéját, hogy a játék még messze nincs lefutva. S ahogy helyzetüket nézte, a férfinak bőven igaza lehet. Felsóhajtott. Megtehette volna, hogy arrébb küldi Yastint, de önmagának nem volt hajlandó hazudni: jólesett neki a férfi érintése. Jól esett azt éreznie, hogy nincs egyedül, társra akadt, bármilyen furcsára is. Magában halk imát mondott Sant Ordnak, majd Talemre gondolt. Mosollyal arcán aludt el, Yastin dörmögő lélegzetvételein ringatózva, melyek dorombolásnak is beillettek.

Családi ügyek

Yastin végigpörgette magában az elmúlt időszak eseményeit. A férfi bérgyilkos volt, abból is a legjobb. Megbízásai is különlegesek voltak, és ebből a sorból a mostani sem lógott ki. Yastin azonban vérbeli szakember volt, és főleg azért keresett, mert feladatait pontosan a megbízója szándéka szerint hajtotta végre, de mindig magas fokú eleganciával. Mostani célpontja Rendall, Rashmad nagyura volt. Yastint nem érdekelte megbízója oka, egyedül a pénze. A munkát pedig mindig elvégezte, akármekkora kihívással is kellett szembenéznie. Sőt, éppen ezeket az ügyfeleket kedvelte. A férfi elmosolyodott. Mostani célpontja mindazokkal a tulajdonságokkal rendelkezett, ami feladatát érdekessé tette. Rendall több mint nehezen hozzáférhető volt, nemcsak nagy létszámú és komolyan képzett testőrsége, hanem saját csavaros észjárása és leleményessége miatt is. Ám mindenkinek megvan a maga gyenge pontja. A nagyúré is egészen emberi volt: egy egyszerű pórlány. Yastin terve több lábon is állt, mint mindig. Ha Rendallnak nem lehet a közelébe férkőzni, akkor megteszik azon a személyen keresztül, akire utoljára gyanakodna. Lynia, az ételkészítő, dacára a mesterségének éppenolyan túlélő volt, mint gazdája, de Yastin kételkedett abban, hogy számára ő gondot okozna. Hiszen miért is kételkedne bárki egy rég elveszett, ám annál jobban hiányolt családtag vagy barát feltűnésében, kit láthatólag egyedül ő érdekel? Ehhez kellett alaposan megismerni Lynia múltját. Idő hiányában nem foglalkozott Keróval, az elhunyt férjjel, Rendall amúgy sem tűrt volna meg senkit a Tüske családjából ágyasa közelében. Jóval kézenfekvőbb volt Lynia apját megszemélyesítenie, mint egy sosem ismert „rokont” a férj oldaláról. Jóval hatékonyabb is. Csakhogy Sunken tetteire egyetlen gyermek sem lett volna büszke. Szóba sem állt volna vele a lány, ha az igazságot mondja el neki. Így hát megismerte azt, akiről a szíve mélyén hitte, hogy valójában az apja: egy eltévedt, noha alapjában rendes fickót, aki minden hibája ellenére szerette az anyját. Nem azt a férget, aki valójában volt.

Lynia múltját felderíteni, ha nem is volt egyszerű, de különösebb nehézséget sem okozott. Az első lépés adta magát: elmenni Csillagoromba. A leégett udvarház nem adott sok támpontot, a közeli falu templomának születési nyilvántartása annál inkább. Ott derült ki Lynia anyjának a neve és a születési helye. Az apa rublikája azonban üresen maradt a könyvben. Yastin elbeszélgetett az öreg pappal, és szokása szerint könnyedén meg tudta oldani beszélgetőpartnerei nyelvét, személyes bűvereje segítségével. Azonban bűverő ide, bűverő oda, Carry soha senkinek nem árulta el az apa kilétét. Yastin csak annyit tudott meg, hogy maga a lovag, Sir Romar d'Hormes hozta magával Anvonból, ahol a várost elpusztító ork hordától tisztította meg véglegesen a területet csapatával. A pap a lányt túlélőnek vélte, s mivel várandóságuk közel egyidős volt Lady d'Hormes-éval, kézenfekvő volt, hogy felfogadják szoptatós dajkának. Carry mindkét gyermeket (a paladinoké is lánynak született) sajátjaként szerette, és életfogytig való hűséggel szolgálta gazdáit. A dajkából az évek folyamán ételkészítő, majd házvezető lett. Egészen az udvarház tragikus végéig, mikor mindenki odaveszett vagy eltűnt. Yastin nem látta értelmét annak, hogy felvilágosítsa a kleriket Lynia sorsáról; információkat szerezni kívánt, nem megosztani. Következő célja Anvon volt. Bár huszonhárom évvel korábban az orkok felégették, a romok helyén ismét felépült a város. Az akkori lakosokból azonban nem sokan maradtak mára. Yastin itt is először a helyi templomba, Columba szentélyébe ment. Kutatását siker koronázta. A főpapnő emlékezett az állapotos Carryre, aki náluk talált munkát a konyhán. Emlékezett a férfira is, akivel együtt élt: Cassus Sunkenre. Yastin végre nevet kapott Lynia apjáról, valamint egy hézagosabb leírást is. Sunken sötét, romlott gazember volt. Míg a lány állapotosan dolgozott reggeltől estig, hogy megkeresse a kenyérre valójukat, addig ő a heli örömtanyán és fogadó sátrakban verte el a pénzüket. Hogy tűrte ezt a lány? kérdezte Yastin a főpapnőt. Az szánakozva mosolyodott el. Szerette. No meg a természete miatt sem hagyta ott. Túl büszke és makacs volt ahhoz, hogy belássa tévedését, és a végsőkig kitartott hiú ábrándja mellett, hogy meg tudja változtatni szerelmét, ha mással nem, a gyermekük születésével. Azonkívül mindenképpen apát, családot is akart a babának. Sunken azonban nem vette el. Ellenkezőleg. Eladta. Yastin nagyot nézett. Eladta? A Királyságban? A főpapnő bólintott. Nem volt olyan mélység, amibe ez a férfi ne süllyedt volna, és rántotta volna magával azt a szegény teremtést. A fogadásai miatt mind nagyobb adósságot halmozott fel. A másik oldalról Carry is kezdte belátni, hogy ez az út jóra már nem vezethet. Megtisztelt a bizalmával, és hozzám fordult segítségért. El akart menni a városból, de állapotosan munkát találni...? Haza, a szülőfalujába semmiképpen nem akart visszatérni, hiába mondtam neki, hogy a szülők nem haragudhatnak annyira gyermekükre, hogy ne bocsássanak meg neki, főleg, ha a kezükbe adja unokájukat. Fájdalmas mosollyal csak azt válaszolta, hogy nem ismerem az apját. Az ő számára a hazavezető út végleg lezárult. Végül éppen a születendő gyermek adta a megoldást. Körbeérdeklődtem, a közeli paladin rendházban is, és ott megtudtam, hog az egyik törvényszéki inkvizítor, Sir Romar d'Hormes, dajkát keres majdani gyermeke mellé. Megvolt a megoldás. Ha valahol, náluk biztonságban lesz anya és gyermeke. Carry is örült a lehetőségnek, és a lovagnak sem volt ellenére. Megbeszéltük, hogy Carry összepakol, és eljön ide a templomba, miután Sunken elmegy szokásos esti kártyázására. Azonban hiába vártuk. Helyette egy utcakölyök szaladt hozzánk lélekszakadva. Elmondta, hogy Carryt Sunken, pár másik fickóval együtt magával vitte. Csak annyit látott a fiú, hogy begyömöszölik egy hintóba a lányt, és már mentek is vele. De azt még ki tudta venni, hogy a kocsi oldalára egy kék maszk volt festve. Több sem kellett Sir Romarnak. Azonnal a rendházba lovagolt, ahonnan hamarosan egy csapat inkvizítor élén érkezett meg. A város eltűrte a Kék Maszk létét, mert kellett egy hely, ahol a matrózok kieresztik a fáradt gőzt, de az emberrablás már minden határon túlment. Rajtaütöttek az örömtanyán, és elfogták a házat vezető madamot is, Sunkent is, ki éppen a gyermeke anyjáért kapott pénzt verte el az egyik asztalnál. Valamennyien az inkvizíció elé kerültek, és máglyára küldték őket emberkereskedelem miatt. Az eset azonban, amilyen nagy port vert fel, ugyanolyan gyorsan feledésbe is merült. A paladinok erőfeszítése ellenére a lány és gyermeke élete egy hajszálon múlt mégis. Carry éppen nálam volt elbúcsúzni, - Sir Romar állta az ígéretét és felfogadta őt, noha már nem volt félnivalója Sunkentől -, mikor ránk törtek az orkok. Templomunk vastag falai és Columba kegyelme megvédett minket és azokat, akik idejében menedéket találtak nálunk. Hosszas harc után a paladinoknak sikerült visszaszorítani az orkokat, de addigra azok a szörnyek mindent és szinte mindenkit elpusztítottak. Újjáépítettük a várost, de akkor már senkit nem érdekelt a Kék Maszk és Carry szomorú históriája. Hála Columbának. Yastin megköszönte a főpapnő segítségét, majd visszatért a Marie Elise-re, és gondolataiba merült. Másnap hajnalban lóra kapott, és Szeleshelyre vágtatott. Gyors körbeszimatolással felderítette Sunken történetének még hiányzó részleteit is. Elégedetten konstatálta, hogy a férfinak egyetlen élő rokona sem maradt. A kocsmárossal való beszélgetést feleslegesnek ítélte meg. Terve szerint éppen az öregember igazolta volna kilétét, és nem akart gyanút kelteni sem a személyével, sem a kérdéseivel. Merrigold amúgy sem látszott olyan embernek, aki szívesen mesél vadidegeneknek a lányáról. Yastin inkább Sunken és nővérének szülőhelyét derítette fel, ismételten a helyi kleriknél. A papok híveinek nyilvántartása mindig is nagy segítségére volt. Végül visszatért Anvonba, menet közben kieszelve Cassus szívet megindító történetét. Mielőtt a Marie Elise kifutott volna, aznap éjjel két, egymástól látszólag teljesen különböző esemény is történt a városban, noha csak egyikükre derült fény következő hajnalban, ám ezt sem kötötték a hajóhoz. Egyrészről besurrantak a rendház épületébe, és eltüntették Cassus Sunken és bűntársainak peranyagát és ítéletét. Ezek helyére ugyanakkor Gideon Velenthon kirablásának iratai kerültek, valamint a bűnbánó vétkes, Cassus Sunken választása, amellyel áldozata szolgálatába szegődött. A másik esemény pedig az idős Sonoria főpapnő békés jobblétre szenderülése volt, ki este álomba merült, és többé nem ébredt fel.

Yastin kiáltásra rezzent fel.

- Föld! Föld északra!

A férfi felsétált a fedélzetre, és a korlátnak támaszkodva figyelte a lassan közeledő partot. A hajnali ködből Rashmad kikötője bontakozott ki előtte. Csendben nézte a többi hajót, többek között az éppen horgonyt vető Sirályt, majd az eléjük érkező révkalauzt, ki felszállt a fedélzetre, és rövid üdvözlés után odalépett a kormánykerékhez, hogy bevezesse a hajót a kikötőbe. Yastin jelét sem adta, ahogy a legénység sem, hogy ő a hajó valódi kapitánya és egyben tulajdonosa. Csendesen elmosolyodott, ahogy a Marie Elise a mólóhoz ért. Gideon Velenthon kereskedő egyik álcája volt a sok közül, és egyben tevékenysége legitim része is. De még a kereskedőt sem ő személyesítette meg, hanem alvezére, Sorin. Az igazi Velenthon már hosszú évtizedek óta a tengerfenéken pihent. Yastin szemügyre vette a hajó érkezését bámuló naplopókat és kíváncsiskodókat, ezenközben rezzenéstelen arccal, ám annál elégedettebben vette tudomásul embere feltűnését közöttük. A bóvliárus hamarosan a fedélzeten volt, majd eltűnt a fedélközben. Yastin leballagott utána.
- Mi híred van? - nézett rá a fickóra a kabinjában.
- Rendall leellenőrzött Szeleshelyen – felelte a férfi. - Bevált a számításod, a két öreg közel huszonöt év távlatából már nem emlékezett pontosan lányuk csábítójának kinézetére, aki amúgy sem maradt ott tovább pár hétnél. A Lyniának adott képmásodat mutatták meg nekik, és valószínűleg Carry képe teljesen elterelte rólad a figyelmüket. Átcsúsztál.
Yastin bólintott. Azért egy látogatást mégis tett a Fehér Kakasban, és jól számított: Carry anyja féltve őrizgetett egy kis medált a lányáról. Yastin ezt kölcsönvette egy-két órára, míg mágusával átmásoltatta Carry arcmását egy másik medálba, mellé helyezve az ő megfiatalított arcát.
- Azért ez mégis kockázatos volt – szólalt meg most az idáig hallgató Sorin, ki egyrészt Venthenont alakította, másrészt Yastint mágusként segítette. - Nem lett volna egyszerűbb végezni velük is?
Társa most a fejét rázta.
- Ezt már megbeszéltük, Sorin. Ők az egyedüliek a Világon, akik Rendall számára megbízhatóan tudják azonosítani Sunkent, de mégis az ő szemük ehhez a leggyatrább. Az az ember közel huszonöt éve halott. Mindenki, aki a sorsáról tudott, vagy ismerte, szintén halott. Akárhogy kinézhet ma.
- Na és a szülőfaluja?
Yastin vállat vont.
- Rendall nem fog elküldeni senkit a Királyság túlsó végébe, hogy azonosítson valakit, akit egyszer már megnyugtatóan igazoltak. Ha meg is teszi, mire a futár visszatér, mi már régen végzünk mindennel.
- Elmehetnek Vércsepusztára is...
- Ahol az én derék Milanám várja az érdeklődőket – vigyorodott el Yastin. A férfi továbbtűnődött. A legnehezebb dió feltörését valóban Sunken kinézete jelentette. Hagyján, hogy a történetének minőségén is bőven akadt javítanivaló, de kinézetének pontos leírását sehol nem találtak róla, csak ennyit: szőke, hátrafésült haj, középtermet, belsővel teljesen ellentétben álló becsületes ábrázat. Szeme színéről ahány embert kérdezett, annyiféle választ kapott. Végül úgy döntött, hogy az lesz legegyszerűbb, ha álcája Lyniára hasonlít. Elmosolyodott ismét, mert ehhez nem is kellett igazán átalakítania külsejét Salisnak. Ez vagy azt jelenti, hogy nekem is becsületes ábrázatom van, ami ugye egy vicc, vagy tényleg én vagyok Lynia apja. Ami aztán tényleg vicc lenne. Hangosan azonban csak ennyit mondott.
- Rendben. Ideje a végső szakaszba lépni. Sorin, te játszd tovább a szerepedet mint Venthenon, Riso, értesítsd Lyniát, hogy megérkeztem, és ebédre várom a Zöld Kulcsban. Ma van a kimenője.
- Nem túl korai a végős szakasz, Yastin? - kérdezte Sorin aggodalmas képpel. - Még mindig nem jutottunk a palotanegyed közelébe sem...
Yastin elvigyorodott.
- Ha a tervem működik, nem is kell, hogy betegyük oda a lábunkat. A kicsi Lynia saját maga fogja elvinni a halált a gazdájának.
Kezével lustán a homályos sarokba intett. A falnál egy magas szárú fonott kosár volt, behajtott fedele alól halk vinnyogás hallatszott ki. Sorin elfehéredett.
- Az egekre, Yastin, csak így tartod?
Yastin elnevette magát, és odalépett a kosárhoz. Felnyitotta a fedelét, és kiemelt belőle egy kismacskát. Legfeljebb két hónapos lehetett, fekete, fehér és teknőcszínű szőrgombolyag. Láttára mind a bóvliárus, mind a mágus egy lépést hátrált. Yastin azonban a karjára fektette a kölyköt, és cirógatni kezdte. A vinnyogás elégedett dorombolásba váltott.
- Hogyan vagy képes kordában tartani ezt a fenevadat? - suttogta a bóvliárus. Yastin rávigyorgott.
- Engem mindig imádtak a macskák. A megrendelő elégedett lehet.
- Jut is eszembe, míg fent voltál a fedélzeten, jelentkezett az ügyfél – mondta hirtelen Sorin. - Tudni akarja, hogy állunk.
- Lépj vele kapcsolatba, és közöld vele, hogy holnapra megkapja, amit kívánt. Kis barátunk elhozza neki Rendall fejét.
Ezzel újra megsimogatta a doromboló kismacskát.
Sorin ismerte már társa elégedett mosolyát. Biccentett, és elteleportált. Yastin ezután a bóvliárushoz fordult, és kellő utasításokkal ellátva őt is útjára küldte. A férfi csendes elégedettséggel nyugtázta, ahogy a tervének kerekei forgásba lendültek. Még egyszer átgondolta, de sehol nem talált homokszemet benne. Ami volt, teljesen elkerülte figyelmét, ahogy már az a homokszemek sajátossága. Ez pedig nem volt más, mint a nagyság vaksága. Nem vette ugyanis figyelembe, hogy egy anya, legyen akár egyszerű fogadósasszony is, mindig alaposan megnézi magának lánya udvarlóit, főként a nemkívánatosokat. Aki pedig elveszi tőle a gyermekét, arra élete végéig emlékszik.

~~~

Újabb homokszemként Yastin tervében, Sorin a megrendelő előtt állt és tett pontos jelentést. Yastin és Sorin javára is legyen mondva, egyáltalán nem saját szándékából. Az előtte álló másik mágus figyelmesen hallgatta Sorint, ki kifejezéstelen szemmekkel nézte. Arcán látszott, hogy tudatát egészen másvalaki uralja.
- Mindent elmondtál Yastin tervéről? - kérdezte végül.
- Igen, uram – felelte azonnal Sorin.
- Rendben. Most elteleportálsz Rendallhoz és mindent elmondasz neki Yastinról. Elmondod neki, hogy azért árulod el, mert ki akart hagyni az üzletből. Elmondod neki, hogy a Lyniának adott macska valójában egy kumar, és abban a pillanatban alakot vált, amint őt meglátja. Ő a célpontja, és addig nem nyugszik, amíg meg nem öli és fel nem falja. Valós alakjában pedig mindenki másra is veszélyes, így ő maga nem üthet rajta a Zöld Kulcson. Felajánlod, hogy te magad is a támadók között leszel, és megölöd Yastint.
- Yastin emberei is ott lesznek, uram...
- Annál jobb – bólintott Magnus. - Arra ügyelj, hogy ahogy elterelődik rólad a figyelem, felkapod a nőt és elhozod hozzám. Indulj.
Sorin behunyta a szemét, és mire kinyitotta, a kifejezéstelen tekintet eltűnt belőle. De Magnus tudta, hogy ugyanúgy az uralma alatt tartja a mágust, és amennyiben nem tesznek rá oldóvarázst, ott is tartja. Elégedett mosollyal figyelte ahogy a férfi elteleportál. Pillanatig csend volt, majd halk hangon megszólalt valaki mellette.
- Mester – kezdte óvatosan Xaeon. – Miért nem hagyod, hogy Yastin elvégezze a munkáját?
- Nem akarom Rendallt megölni – felelte a mágus. – Nincs nála jobb fejvadász. Komoly pocsékolás lenne. Azonkívül csak ő tud nekem felelni olyan kérdésekre, amin már régóta töröm a fejem.
- Kérdésekre? – merészkedett tovább Xaeon. Ura ritkán engedett bepillantást a gondolataiba, és nem szerette a túlzott kíváncsiskodást. De most talán válaszolni fog… Magnus ránézett és elmosolyodott.
- Megkapod azokra a kérdéseidre a választ, amikre szükséged van – felelte tanítványa ki nem mondott gondolatára. – Ahhoz, hogy uralkodni tudjunk fontos látni az egész képet, nemcsak a részleteket. Nos, mit mondhat el nekem Rendall?
- Bármit, mester – felelte Xaeon. – Szinte csak titkai vannak. Sosem lehet tudni, mit miért tesz.
- Ezért nőtte ki magát – bólintott a mágus. – Ezért akarom tudni, mit forgat a fejében. Például… Miért nem támadt a Királyságra a gazdája pusztulása után? A Télfordulós Bálon nagyon is komolyan gondolta a szándékát.
- Lecsillapította az ágyasa – felelte Xaeon.
- Kétségtelen – értett egyet a mágus. – Begőzölt fejjel valóban a vesztébe futott volna. Azóta lenyugodott. Nyugodtan tervezhet a Királyság ellen hideg fejjel is. Még sincsen tudomásunk ilyen lépésekről. Miért nem mozdul a gyermekkirály ellen?
- Még nem elég erős hozzá…
- Összetrombitálhatta volna a Tengermelléki tanácsot – rázta meg a fejét a mágus. – Jó pár szövetségesi szerződése van. Együttesen már elég erőt tudtak volna felmutatni. Nem, emögött valami más van, és azt hiszem, van közük azokhoz a rejtélyes esetekhez, amik a télen Királyvárosban történtek.
- A gyilkosságokra gondolsz, mester?
- Azokra. A mintájuk nagyon is megegyeznek más, korábban elkövetett gyilkosságokkal, amik évekkel korábban történtek Rashmadban. Ugyanazon kéz munkája mindkettő.
- A királyvárosi gyilkost elkapták, uram.
- A nagyobb képet nézd, gyermekem. Mi történt a rashmadi gyilkosságok után?
- Rabszolgafelkelés – felelte lassan a tanítvány. – Elsöpörte Ziront, az akkori nagyurat. Utána lépett hatalomra a tyrann. Heteken belül nyugalom lett a városban.
- S most ugyanilyen gyilkosságok történtek Királyvárosban. – A mágus várakozóan nézett Xaeon-re, akinek azonban fogalma sem volt arról, mit várnak tőle. Magnus lemondóan sóhajtott.
- Sokat kell még tanulnod, fiú. A két város gyilkosa nem ugyanaz a személy. Az utóbbi túl fiatal ahhoz, hogy Rashmadban is ő lett volna. A mögöttük álló elme azonban ugyanaz. Gondolkozz már. Miféle gyilkosságok voltak?
- Élőhalottak keltek fel a sírjukból…
- Vagyis nekromanta műve – fejezte Magnus a gondolatot, na most már mindent érthetsz hangon.
- De uram – rázta a fejét Xaeon -, a tyrann még azelőtt meghalt, hogy a királyvárosi gyilkosságok megtörténtek volna!
- Na látod – mondta elégedetten a mágus. – Ez az amit nem értek. Ki követte hát el azokat, és miért nem támad Rendall Királyvárosra, hogy megbosszulja mesterének halálát?
Xaeon sokáig bámult urára.
- Ez képtelenség, mester – mondta végül. – A tyrann meghalt. Por és hamu, szó szerint. Tűzből még senki nem támadt fel.
- Nos, ezért akarok beszélni Rendall-lal. Yastin a legjobb abban, hogy becserkéssze nekem, de nem fogja életben tartani.
- Hiszen éppen a megölésével bíztad meg őt, mester...
- Igen, gyermekem – mosolygott a mágus. – Nem szeretem, ha tudják rólam, mik is a szándékaim. Idehozatom Lyniát, megnézem, kiféle, miféle valójában, és általa eljutok az urához. Yastin pedig tökéletes bűnbak és elterelés lesz. Eredj, készítsd az embereket.
- Igen, mester – hajtott fejet Xaeon és távozott. A mágus felállt székéből és a tükör elé lépett. Keze mozdulatára a foncsor hullámot vetett, majd miután kitisztult, megmutatta a kíváncsi figyelőnek Rashmadot. A kép fokozatosan egy fogadóra szűkült, majd átlibbent a falon, mintegy függönyön. Végül megállt egy asztalnál, ahol két ember beszélgetett egymással.

Lyna mosolyogva simogatta a tarka kismacskát, ki elégedett dorombolással bújt az ölébe.
- Nagyon édes – mondta felnézve az asztal másik oldalán ülő férfire.
- Örülök, hogy tetszik – mosolygott Yastin. - A vízbefojtástól mentettem meg. Én magam nem tarthattam meg, a többiek kinevettek volna, de nem tudtam sorsára hagyni szegény kölyköt. Te és a meleg szived jutott az eszembe...
- Jól tetted, hogy elhoztad – felelte Lynia. - Egy macskának egy ételkészítő mellett van igazán jó sora, és ő is biztosan meg fog szabadítani az egerektől. Mi a neve?
- Nincs neve – rázta a fejét Yastin. - A tied, te adj neki nevet.
Lynia elgondolkodott.
- Kandúr?
- Nem, nőstény. A lánymacskák háromszínűek.
Lynia arca elé emelte a kölyköt és elgondolkodva nézett rá.
- Hát lássuk, kisasszony, milyen név is illene hozzád?
A névadás azonban elmaradt. Hirtelen beszakadt a fogadó ajtaja és fegyveresek zúdultak be rajta, akár a villám. Yastin és Lynia kővémeredten bámultak rájuk, majd egyszerre mozdultak. Lynia levetette magát a földre, Yastin pedig eléállva kardot rántott. Lynia semmit sem látott az asztal mögül, csak fegyverek csörgését, csizmás lábak dübörgését. Éles füttyszó hasított keresztül a csatazajon és a harchoz további fegyveresek csatlakoztak. Úgy tűnt, Cassus oldalán, mert a férfi alakja még mindig előtte volt. Őt védi – döbbent rá a paladin. Mégis Lynia apja lenne? De egyáltalán kik és miért támadtak rájuk? Váratlanul kezek markolták meg. Lynia a tőréhez kapott, de még mielőtt szúrhatott volna, a Világ szédítő forgásba kezdett és teleport repítette messzire.

A pörgés pár pillanat múlva elmúlt. Lynia tőrét szorosan markolva nézett fel, készen a védekezésre. Egy hajókabinba érkezett, nem is kicsibe. Díszes szőnyegen állt, előtte jó öt lépésre három lépcső vezetett egy korlátos emelvényre, melynek közepén íróasztal terpeszkedett, mögötte kényelmes karosszkékkel, előtte jóval egyszerűbb, párnázatlan, bár szintén karfás székkel. Az íróasztal egyik oldalán a falon jókora tükör, vele szemben üveges szekrény, benne italokkal.
- Vela hozott a fedélzeten, kisasszony – szólt egy mély férfihang. Lynia odakapta fejét, és elég volt meglátnia a mágiafehér szemeket, kezében már emelkedett is a tőr. Ám mielőtt mozdult volna, súlyos csapás kapott a fejére és ájultan zuhant a szőnyegre.

Zúgó fejjel tért magához. Az íróasztal előtti párnázatlan székhez volt bilincselve. Az asztal mögött fehér ruhás férfi nézte figyelmesen. Haja, akárcsak ruhája tiszta fehér volt, de a férfi mégsem lehetett több negyvennél. Szemei ragyogó kéken világítottak, de Lynia nem hitte volna, hogy paladin lenne. Sőt, a férfiból hullámokban áradó gonoszság, világossá tette számára, hogy a legrosszabb fajtájú igemondóval hozta össze sorsa.
- Jobban vagy? - kérdezte vendéglátója. - Egy pillanatig attól tartottam, hogy a tanítványom túl nagyot ütött a fejedre.
- Téged védtelek, mester – szólt Lynia jobbján egy fiatal férfihang. A nő odafordult. Szürke mágusruhában szalmaszőke, huszaséveiben járó ifjonc állt mellette. A paladin zavartan nézte. Az idősebbik férfi a tanítványának nevezte, mégis varázsló. Miféle igemondók ezek?
- Mágus is vagyok és emellett Vela papja – feleltek ki nem mondott kérdésére. Lynia, ha lehet, még zavarodottabban nézett rá.
- Látó vagyok, kislány – mosolygott a mágus. Lynia elfehéredett. A férfi elégedetten tanulmányozta a sápadt arcot.
- Bizony, úgy olvasom az emberi elmét, mint más a könyvet. De a jövő sem homályos előttem. Bizton állíthatom, hogy hamarosan komoly hírekhez jutok tőled. Nagyon kíváncsi vagyok arra, miért is rettent meg tőlem ennyire egy cseléd. Aki az imént még egyáltalán nem félt használni a tőrét.
Lynia elkapta róla a tekintetét.
- Persze, ehhez nyugodt feltételek szükségesek – hallotta maga előtt a mágus hangját. - Xaeon, takarítsd fel innen a szemetet, és tüntesd el magad is vele.
- Mester...
- Nem, nem vehetsz részt a kihallgatáson. Távozz.
Lynia látószögéből eltűnt a szürke ruha, lépteket hallott háta mögül a lépcsőfokokon, majd egy nehéz test csúszását a padlón és végül az ajtó nyílását és zárását. Mindeközben mereven bámult maga elé az asztalra, és kétségbeesetten törte a fejét, hogyan védhetné ki egy látó elmeolvasását varázsige nélkül?
- Akkor lássuk. Neved?
- Idegenek kérdésére nem felelek – meredt továbbra is Lynia az asztalra. A mágus halkan felnevetett.
- Nem kell ahhoz a szemedbe néznem, hogy lássam a gondolataidat. Nyugodtan feljebb emelheted a tekintetedet.
Van eszemben – gondolta magában Lynia. - Biztosan hazudsz.
- Biztosan hazudok? - ismételte meg gúnyosan a látó. A paladin döbbenten kapta rá a szemét. A kék szemek ugyanazt a gúnyt ismételték, ami a mágus hangjában is volt. Majd ragyogni kezdtek, és Lynia úgy érezte, egészen beteríti a fény. Megint elkapta a szemét.
- Nocsak – ezúttal meglepetés volt a férfi hangjában. - Erre nem sokan képesek.
- Volt már dolgom vámpírral – felelte a lány fojtottan. - A te bűbájad sem különbözik tőle.
- Volt már dolgod vámpírral? - ismételte meg a férfi. - Érdekes. Hogy kerültél össze vérszívókkal?
- Mondd meg a neved és válaszolok.
A férfi felmorrant.
- Legyen, bátor kislány. Magnus vagyok, és a Bíbor Gyöngy fedélzetén vagy – hangja úgy dorombolt, akár az egérrel játszó macskának. Nagyon bízik a tudásában, ha hajlandó leállni játszadozni, futott át villámként Lynián. Talán túlságosan is. Talán ezzel kikerülök a csávából...
- Játsszunk akkor, ha úgy hiszed, egérutat nyerhetsz – nevetett Magnus.
- Miért hoztál ide?
- Nem, most én kérdezek. Hogy kerültél össze vámpírokkal?
- Rashmad tele van velük – válaszolta Lynia.
- Nem védene meg tőlük az urad?
Lynia most Rendall-ra koncentrált. Minden ízében azt képzelte, hogy már úton van ide, hogy megmentse őt. A gazdáját hűségesen szolgáló cseléd vetette bizodalmát Rashmad hatalmas, rettegett nagyurába, aki megmenti őt a mágus karmaiból.
- Nagyon bízol benne – nevetett Magnus. - Túlságosan is. Micsoda vakhit, micsoda vakhűség. A paladinok követik így Sant Ordot.
Lynia leküzdötta a gyomrát összeszorító pánikot és a paladinok hallatán Csillagoromra gondolt. A d'Hormes családra. Anyja gazdáira.
- Tehát igaz – hajtotta oldalra a fejét Magnus. - Csillagoromban születtél.
Lynia maga elé képzelte a csillogó, finom süteményillattal teli konyhát. Carry mama meleg mosolyát, ahogy felé fordulva ránevet:
- Kislányom, elkészült a málnás pite. Első süteményedhez képest nagyon finom az illata.
Lynia minden gondolatát betöltötte a friss sütemény. Milyen nehéz volt megvárni, míg kihűl, azután megszórták porcukorral...
- Nem a süteményekre vagyok kíváncsi – hallott egy távoli, mély mordulást. Lynia azonban igyekezett kizárni a hangot. Csak mennydörgés, esni fog, be kell szedni a ruhákat, a nagyúr díszruhája nem ázhat meg... Az éles fájdalom, akkár villámcsapás úgy érte. Felsikoltott és kiesve emlékeiből nézett fájdalmas tekintettel a mágusra.
- Ha már a nagyúrnál tartunk, mesélj nekem róla.
Lynia szeme előtt most Rendall tűnt fel. Ahogy végigvonul a teátrum nagytermében, díszes ruhájában, homlokán Rashmad címével, körülötte az összegyűlt nemesek, polgárok, mind tiszteletüket teszik előtte, Rendall természetes varázsa Lyniát sem hagyja érintetlenül... Mennyit dolgozott, hogy rendben legyen a bál, de megérte, mert a nagyúrért tette, aki rábízta ezt a hatalmas feladatot, megbízott benne, érdemes neki szolgálni...
Magnus összehúzott szemekkel nézett Lyniára.
- Nem vagy te ilyen butuska, aranyom – mondta gyanakodva. - Ilyen mértékű imádat még egy talpnyalónak is sok lenne. Nemhogy egy olyan nőnek, akinek a férjét nagyszerű gazdája tette el láb alól. A sekély gondolataid mögött több is van. Mutasd meg! Gondolj Talemre!
A mágus szeme hófehérré vált. Hirtelen, az előzőnél is erősebb és fájdalmasabb energiahullám érte Lynia elméjét. A lány a sokktól képtelen volt védekezni. Magnus darabokra zúzta a pajzsát és szabadon tört be a gondolataiba. Lynia előtt képek peregtek le Talemről. Kétségbeesetten próbálta a szép emlékek felé irányítani elméjét. Ám a kovácsműhely, az erdei séták, a réges régi tavaszünnep mind szétforgácsolódott. Helyette társai képe jött fel, a titkai, minden, amit olyannyira próbált elrejteni. S jól tudta, hogy amit ő lát, azt látja a varázsló is. Kétségbeesetten sikoltott fel.
- NEEE!
De már késő volt. Mindenhez késő volt. Lelepleződött. Magnus elégedetten elmosolyodott, mágiafehér szemei világítottak a kabin félhomályában.
- Az enyém vagy, paladin – suttogta elégedetten. Hirtelen kiszállt az elméjéből, és az erő váratlan távozása miatt Lynia félig ájultan esett össze a székben. Feje majd szétesett, szíve vadul dörömbölt mellkasán, mintha ki akarna ugrani, lélegzete kapkodó volt, mintha a levegő tömör fallá vált volna körülötte. Dermedten hevert a székben, képtelen volt gondolkodni. Látómezeje előtt hirtelen valami fehér fénylett fel. Papír, próbált jobban fókuszálni. Egy papírt tettek elé.
- Nagyon ügyes munka volt az elméd elrejtése – szólalt meg elismerően Magnus. - Még én sem hallottam arról, hogy mágia nélkül ki lehetne védeni az elmekutató varázst. Igazán újszerű megoldást találtál rá. Nem csoda, ha Rendall mágusa nem tudott a pajzsodon lyukat ütni. - Gúnyosan elmosolyodott. - Nem mintha Ynabel nem lenne jó varázsló, csakhogy drow. A fajtája pedig eleve lenéz minden más fajt, főleg az embereket. Nem ásott soha mélyebbre, mert nem is várt soha mélységet egy ételkészítőtől. Én azonban egyenlő mércével mérek: a legrosszabbat tételezem fel mindenkiről, és aszerint is bánok velük. Látom, kis beszédem alatt kezdted magad összeszedni, ahogy vártam is. Figyelj rám! - koppintott öklével az asztalra. Lynia azonnal rákapta a fejét. Nem tehetett másképp, a mágusnak hatalmas ereje volt.
- Nem akartalak életben tartani, mert Rendallnak te vagy az ereje és egyben a gyengesége is – folytatta Magnus. - Olyan vagy neki, mint a berszekkernek a harci düh. De az is, megfelelően kezelve, a legnagyobb hátrányává válik a barbárnak. Ám azzal, amit most megtudtam rólad, még jobb fegyverré váltál a kezemben. Nem öllek meg, de mostantól nekem fogsz engedelmeskedni mindenben. Én leszek a gazdád, és ha nem teljesíted a parancsaimat, feladom a társaidat Rendallnál.
Lynia sápadtan, de keményen nézett vissza a mágusra. Bár még mindig szörnyen gyengének érezte magát, de fanatikus hite nem hagyta magára a bajban.
- Mindig lesznek mások – suttogta alig hallhatóan. Hangja csak ennyire volt képes. - S világossá fogom tenni, hogy nem vagyok már megbízható többé. Nem fogom ismerni az újakat. A Tüske kicsúszik a kezeidből.
Magnus tűnődve nézett végig rajta. Biccentett.
- Igazad van. Felesleges a társaiddal zsarolnom téged. Te is és ők is inkább meghalnának. Lássuk csak, hogyan is hidalhatnánk át ezt a problémát?
Felállt a székéből, és a tükör elé lépett. Belenézett, de nem saját tükörképére pillantott, hanem Lyniára, aki mereven figyelte. A mágus arca elmosódott, a tükör hullámokat vetett. Hirtelen egészen más szoba, egész más alakok tűntek fel benne. Lynia előtt ismerős kép bontakozott ki: egy fogadó belseje.
- A Fehér Kakas! - suttogta önkéntelenül. A félelem újabb hullámokat vetett benne, ahogy megpillantotta Timon és asszonya alakját.
- Mit szólnál hozzájuk, paladin? - hallotta Magnus hangját valahonnan messziről. - Hajlandó vagy-e feláldozni a nagyszüleidet az elveidért? Ó, tudom, igazából nem a nagyszüleid, de ők az unokájukként gondolnak rád. Vajon akkor mit gondolnának, ha megtudnák, hogy miattad kell meghalniuk? Mert elhiheted, bizonyossá fogom tenni a számukra...
Lynia felemelte szemét a tükörről, és belenézett Magnus hűvös kékjébe. Nem szólt semmit. A mágus félrehajtott fejjel vizsgálta, majd megrázta a fejét.
- Nem, ők sem oldják meg a gondunkat. Boldogan feláldoznák magukat érted. Túlságosan is jóravalók, mondhatnám, paladinnak valóak. Ám, mit szólsz hozzájuk?
Lynia akarata ellenére nézett megint a tükörbe. A kép megint hullámokat vetett, a fogadó belseje eltűnt. Egy város látképe jött elő helyette. A tengerpart és az abba ömlő folyó ölelésében feküdt, fényes ékkőként a zöld erdőség belsejében. Rashmad. A kép a tengerpartra közelített. Az egyik félreeső öbölben gyerekek játszottak a vízben. Lynia nem ismerte őket.
- Ez a része a partnak mindig biztonságos volt – jegyezte meg társasági hangon Magnus. - A zátonyok olyan magasan emelkednek, hogy a cápák sosem tudtak rajtuk átjutni. A kölykök itt igazán elengedhetik magukat.
Hirtelen egy uszony kezdett úszni a vízben.
- Sant Ord, ne engedd! - suttogta kétségbeesetten Lynia.
- Sant Ordnak erre semmi hatása, angyalom – nevetett halkan Magnus. - Velának annál több. Milyen kár, hogy nem követed őt... Az enyém leszel, vagy a cápa észreveszi a könnyű zsákmányt.
- Ha a szolgálatodba állok, elbukom – Lynia gyötrődve próbált találni valami kiutat. - Mi nem szolgálhatjuk a gonoszt. Mi szükséged egy bukott paladinra?
- Éppen egy bukott paladinra van szükségem – nevetett Magnus hangosabban.
- Miért?
- Szabadon engedlek Rashmadban. Neked adom az egész várost.
- Felkoncoltatod velem a Vörös Kört – döbbent rá Lynia Magnus tervére.
- Az utolsó tagjáig – mosolygott rá vissza a mágus. - Na és bárkit, aki az utadba akad.
- Na és miért vagy abban olyan biztos, hogy rád nem fogok támadni?
- Volt már dolgom bukott paladinokkal, kicsikém. Ami számított nekik korábban, az már nem jelent nekik semmit. De ami nem számított semmit azelőtt, mindennél fontosabb lesz számukra. Félteni fogod a szaros kis életedet. S én a kezembe tartom a tiedet. Láncon, szájkosárral kell téged tartani, igaz, de a gazdádnak engedelmeskedni fogsz, mert tudod, ha meghalsz, Sant Ord elé fogsz kerülni ítéletre. Ahogy minden paladin odakerül, bukott legyen vagy sem. A kérdés most már csak az, melyik a fontosabb? A lelked tisztasága, vagy azoknak a kölköknek az élete?
Lynia kiszáradt torokkal nézte a fürdőzők felé induló uszonyt. Nem áldozhatja fel a gyerekeket. Nem teheti...
- Mit kell tennem? - suttogta.
- Írd alá – intett Magnus az állával az asztalra. Lynia csuklójáról leesett a bilincs. Felemelte a papírt, és belemélyedt.
- Igyekezz aranyom, mert amíg nincs ott az aláírásod, a cápa nem tűnik el az öbölből.
- Esküvarázs...
- Ott a tollszár – szakította félbe hidegen Magnus. - A saját neveddel írd alá, ha kérhetem, vagy a kölkök bánják.
Lynia kivette a tollszárat a tintatartóból. Felemelte a fejét. A tükörben a cápa egyre közelebb került a gyerekekhez, akik még mindig nem vették észre a veszélyt. A paladin lenézett a papírra. Aláírta a nevét. Magnusra pillantott, aki elégedett arccal indult hozzá, megkerülve az asztalt.
- A cápát! - morrant Lynia. Magnus szája szélén mosoly suhant át.
- Az utolsó jó cselekedeted. Legyen. Bukottként úgyis az elsők között fogsz végezni velük, őket okolva sorsodért. Lehet, hogy jobban jártak volna a cápámmal. De amit ígértem, megtartom.
Magnus visszafordult, kezével intett. A cápa kezdett elfordulni a zsákmányától. Lynia keze megszorult a tollszáron. Követhetetlen mozdulattal csapott le vele a férfi nyakára, és vágott bele a bőrébe. A mágus a váratlan támadás kizökkentette az igéből. A cápa ismét a gyerekek felé fordult. Miközben Lynia a férfival küszködött, szeme merev rémülettel figyelte a ragadozót. Meg kell ölnie a mágust, hogy megszűnjön az igéje. Meg kell ölnie, mielőtt túl késő lesz! Hirtelen borzalmas fájdalom töltötte be az elméjét, és hátratesett a székben. Magnus kiszabadult és feléje fordult.
- A helyedre teszlek, szuka – hörgött mágiafehér szemekkel. Kezét felemelte és újabb fájdalombéklyóba kötötte a paladint, aki a székről a földre esett és tehetetlenül vergődött kínjában. A mágus energia csapásai korbácsként érték elméjét, testét. De még mielőtt a békés ájulásba hullott volna, Magnus kirántotta onnan.
- Nem kislány, ilyen könnyen nem szabadulsz – suttogta felette. Lynia tompán érezte, ahogy felrángatják a földről, és az asztalnak lökik. Tenyere a papírra hullott. Mielőtt elhúzta volna onnan, egy tőr szúródott át kézfején, és nekiszegezte az asztalnak. Felsikoltott a fájdalomtól. A férfi acélmarokkal fogta a másik kezét, majd újabb tőrrel azt az asztal oldalának szegezte.
- Nekem mindkét kezemre szükségem van, neked pillanatnyilag egyikre sem – szólalt meg Magnus. Hangja megint barátságosan csengett. Lynia kábultan nézett rá. Rendall alatt volt módja megtapasztalni a kedves hang mögötti gyilkos kegyetlenséget, de Magnus olyan mélységeket mutatott meg előtte, amiről fogalma sem volt. Elméjén átfutott, hogy vajon Rendall képes lenne-e ilyesmire, vagy egyszerűen még nem látta szükségét annak, hogy ezt is megmutassa neki? Úgy tippelte inkább az utóbbiról van szó, hiszen Rashmad nagyura nem tudja, hogy ki is ő valójában... Gondolataiból, mellyekkel a valóságból próbált utolsó kétségbeesett, céltalan módon menekülni, ujjak halvány érintése rezzentette fel. Magnus simított végig az arcán.
- Van még tőröm, ha továbbra is fickándozni akarsz – súgta puhán. Lynia nagyot nyelt, és megrázta a fejét. A mágus elmosolyodott.
- Remekül kijövünk majd egymással, meglátod.
Lehajolt, finom csókot nyomott Lynia szájára. Lágy mosollyal egyenesedett fel.
- Édes a szád. Ez bukottkén sem fog megváltozni, ne aggódj. A félelem mindig édessé teszi.
Elvette a kezét a nő arcáról, majd új tollszárért nyúlt. Megmerítette a tintatartóban és Lynia neve mellé kanyarította az övét.
- Már csak a pecsét hiányzik – szólalt meg -, és végleg az enyém leszel.
Felvette a viaszrudat és a gyertya lángjánál megolvasztotta. Óvatosan rácsöpögtette a papír aljára, majd másik kezét ökölbe szorítva, pecsétgyűrűjét a viasz felé tartotta. Megállt még egy pillanatra, és Lyniára mosolygott.
- A jóravaló lélek utolsó pillantása. Megőrzöm az emlékemben.
- Kérlek – könyörgött Lynia -, engedd el a gyerekeket.
- Azokat? - intett mosolyogva Magnus a tükörre. Lynia felnézett. Az öböl üres volt. Sem fürdöző gyerekek, sem cápa nem volt benne. Lynia kétségbeesetten kutatott utánuk, majd feltűnt neki a víz azúrkék színe. Sehol nem volt vér.
- Illúzió – jött ki egy furcsa suttogás a száján. Magnus gonosz elégedettséggel felnevetett.
- Az istenek hoztak nálam, paladin.
Ökle megmozdult, és Lynia elméjén még átfutott az utolsó gondolat: Sant Ord, bocsáss meg..., ám sem a mozdulat, sem a gondolat nem fejeződött be. Hirtelen ugyanis a tükör új hullámot vetett, és mielőtt még felfoghatták volna mi történik, valami átvetette magát a foncsoron. Közönséges házimacska volt váratlan látogatójuk, cirmos és fehér foltokkal, zöldessárga szemmekkel. Ezer és egy futkosott belőlük az utcákon, de ezt a macskát még sem lehetett közéjük sorolni. A mérete ugyanis egyáltalán nem volt szokványos, vetekedett egy párducéval. Puhán érkezett eléjük az asztalra, és mielőtt még mozdulni tudtak volna, újabb ugrással a mágusra vetette magát. Az kezeit maga elé kapva próbálta védeni magát, de az állat súlyától hátratántorodott, és a földrezuhant. A macska hatalmas állkapcsaival torkon ragadta áldozatát. Lynia kábultan várta a feltépett torok látványát, a vér fröccsenését, ám a látvány elmaradt. Ha egy druida vagy erdőjáró lett volna vele, elmagyarázta volna, hogy a nagymacskák mindig megfojtják a zsákmányukat. Magnus is egyre hiábavalóbban vergődött az állat szorítása alatt. Néhány szörnyű perc alatt végleg elcsendesedett. Lynia első gondolata az volt, hogy ez az egész tökéletes csendben történt. A macska soha egyetlen egyszer sem mordult fel, Magnusnak esélye sem volt kiáltani, neki pedig a szavát vették az események. Ám nem volt abban bizonyos, hogy bármilyen hanggal vagy akár mozdulattal bölcs dolog lenne-e magára vonni a fenevad figyelmét. Két keze még mindig az asztalhoz volt szegezve, sebeiből lassan, de folyamatosan csöpögött a vére.A halk nesz valósággal dübörgött a némaságban. Az állat felemelte fejét. Áldozatával többet egyáltalán nem foglalkozott, annál inkább érdekelte a csöpögő vér. Puha léptekkel az asztalhoz osont, megszagolta a földön összegyűlt apró tócsát, majd Lynia kezéhez emelte a fejét, ami az asztal oldalához volt szegezve. A lány minden erejét megfeszítve próbált mozdulatlan maradni. A macska finoman, szinte gyengéden nyalta körbe a tőrt és Lynia véres kézfejét. Majd két hátsó lábára emelkedve a másik kezét is megszimatolta. Nyelve ismét kibukkant, ám mielőtt újabb kóstolót vett volna, pillantása a lány tenyere alatt fekvő papírra hullott. Hirtelen sokkal jobban kezdte érdekelni a ráíródott sorok tartalma. Most min vagy meglepődve?, futott át Lynia fején, akkora mint egy párduc, tükrökön ugrik át, miért ne tudna olvasni is? Az iratban nem szerepelt az, hogy Lynia paladin lenne, szokványos szolgálatbalépés-fogadás paktumot akart vele Magnus aláíratni. Egyetlen rázós pont a neve volt, ám azt Lynia tenyere takarta, és ha ő nem ismeri az alakváltót, az miért ismerné őt? A macska eközben elért addig a részig, amit már Lynia tenyere takart. Hirtelen hátravetette fejét, és behunyta a szemét. Teste hullámot vetett, és a következő pillantban már egy férfi támaszkodott mellette az asztalra. Lyniának kétszeresen is elakadt a szava. Egyrészt az alakváltó teljesen ruhátlan volt, másrészt nagyon is ismerős. Cassus állt mellette.
- Egek Ura – suttogta önkéntelenül. Cassus ránézett, tekintete minden érzelemtől mentes volt. Egy mozdulattal megragadta a Lynia kezét és a papírt az asztalra szegező tőrt, és kirántotta a sebből. A nő képtelen volt elfojtani fájdalmas nyögését. Cassus felvette a papírt és a tőrrel játszva arrébb lépett, nem véletlenül kikerülve ezzel Lynia rúgótávolságából. A lány a még mindig foglyul ejtett kezéhez próbált nyúlni, de sebe miatt képtelen volt megfogni a tőrt. Cassus kényelmesen nekidőlt a falnak, mit sem zavartatta magát meztelenségétől. Lyniára ugyanezt nem lehetett elmondani, zavartan kapta félre tekintetét és igyekezett a férfi arcára koncentrálni.
- D' Hormes? - nézett az fel csodálkozva. - Lynia Derina d' Hormes? Te a paladinok lánya vagy?
- Nem is a tied – felelte Lynia tompán. Nem tudta eldönteni, melyik keze fáj jobban. Cassust, úgy tűnt, egyáltalán nem foglalkoztatta a sérülése.
- Végig tudtad, ki vagyok? - kérdezte még jobban elámulva. - Miért nem árultál el?
- Azt tudtam, hogy ki nem vagy, de azt nem, hogy ki vagy valójában. Ha pedig elárultalak volna, magamat is elárultam volna vele.
- Persze – biccentett Cassus pillanatnyi tűnődés után. - Rendall előtt nemcsak a származásodat titkoltad, de a kasztodat is. De nyugodtan meg is ölhettél volna, a biztonság kedvéért. Sejthetted, hogy nem véletlenül bukkantam fel.
- Nem tudtam, hogy mit akarsz – rázta a fejét Lynia. - S addig, amíg nem szerzek bizonyosságot, nem ölök meg senkit, csak azért mert nem az, akinek mondja magát.
- Ugyan már, Lynia – nevetett fel Cassus -, az elejétől tudtad, hogy legalábbis kém vagyok. Ez volt egyike az első mondataidnak. Rashmad nagyurának kincse körül nem véletlenül bukkannak fel idegenek.
- Tudni akartam, ki áll mögötted, kinek dolgozol.
- Hát, megtudhattad – intett Cassus mosolyogva Magnus teste felé. Lynia a mágusra meredt, majd ismét Cassusra.
- Ha neki dolgoztál, miért ölted meg?
- Mert átvert az a patkány – villant meg a férfi szeme gyilkosan. - Semmi közöm nem volt az elrablásodhoz. Nekem Rendall volt a célpontom.
- Úgy érted, őt kellett volna megölnöd.
- Igen – biccentett a férfi.
Lynia elgondolkodott.
- Ez valahogy nem áll össze – rázta meg a fejét.
- Mit nem lehet azon érteni, hogy Rendallra fejvadászt küldenek? - húzta fel a szemöldökét Cassus.
- Azt, hogy a Tengermellék összes tolvaj- és orgyilkoscéhe Rendall csizmája sarka alatt van. Tudott volna rólad.
- Szabadúszó vagyok, Lynia – mosolyodott el Cassus. - A magam ura. Bárkinek teljesítem a megbízását, aki eleget fizet, és aki elég érdekes kihívást állít elém.
- Akkor miért nem hagyta neked Magnus, hogy elvégezd a munkád? - kérdezte Lynia értetlenül.
- Gondolom, mégsem akart fizetni – vont vállat Cassus. - Őszintén szólva nem is érdekel. Az álcámnak vége, a Marie Elise-t elsüllyesztették. Rendall felkoncoltatta az embereimet, az utolsó szálig.
- Te hogy tudtál megszökni? - kérdezte Lynia. Cassus elhúzta a száját.
- Nem tudtam. Engem is ugyanúgy megölt, mint a többieket. Tudja, hogy nem vagyok az apád, tudja azt is, hogy kinek dolgoztam. E pillanatban a Bíbor Gyöngyöt keresi vadul. Utánad.
- Ha Rendall egyszer valakit megöl... - mondta lassan Lynia.
- Ha csak nem akarja tovább vallatni, úgy öli meg, hogy ne lehessen feltámasztani – biccentett Cassus. - Észrevettem.
- Akkor hogyhogy mégis életben vagy?
A férfi elmosolyodott.
- Nem sokat tudsz a fajtámról, nem igaz?
- Életemben nem is hallottam még rólatok – rázta meg a fejét Lynia. - Alakváltó vagy, de mégsem druida. Láthatóan nem is vérfarkas.
- Nagy ez a Világ, kislány, sok csoda rejtőzik benne – mosolygott tovább Cassus. - Felina követője vagyok.
- Felina? - visszhangozta értetlenül a lány. Még sosem hallott róla.
- Ha érdekel, egyszer szívesen mesélek a felinekről. Elég legyen annyi, hogy istennőnk kegyelméből kilenc életünk van.
- Kilenc? Úgy érted kilencszer feltámadsz, ha amúgy feltámaszthatatlanul megölnek?
- Úgy valahogy.
Lynia döbbenetében jóformán a fájdalmáról is megfeledkezett.
- Hány életed van még hátra? - mondta ki az első kérdését, ami eszébe jutott.
- Négy. Nézd, nem mondom, hogy nem hízeleg a kíváncsiságod, de erre most tényleg nincs időnk. Rendall bármikor a nyomunkra akadhat, és Magnus legénységének is eszébe juthat, hogy megnézze az urát. Bár amennyire a mágust ismertem, hajnalig úgysem lett volna szüksége senkire, amíg ki nem szórakozza magát veled. De, ha jól sejtem, te sem akarsz itt lenni, ennek a társaságában, mikor a gazdád megment – lengette meg a papírt.
- Mit akarsz? - harapott a szájába Lynia.
- Ne aggódj, nem a lelkedet. Mindig is undorodtam az esküvarázstól. Az én macskalényem túlságosan is szabad ahhoz, hogy ezt bevegye a gyomra. De azt azonban ne hidd, hogy másban súlyos lelki skrupulusaim lennének. Ha nem egyezünk meg, itt hagylak papírostól.
- Miért nem hagysz itt amúgy is? - kérdezte értetlenül Lynia.
- Mert akkor el tudnád mondani Rendallnak, hogy mégis életben vagyok – jött válasz. - Nem érzem múlhatatlan szükségét annak, hogy a falkája a nyakamban lihegjen. Árt az üzletnek.
- Akkor miért nem ölsz meg a biztonság kedvéért?
- Veszélyes kérdéseid vannak, paladin – mosolyodott el újra Cassus. - Igaz, meg is ölhetnélek a biztonság kedvéért. Meg is teszem, ha nem jutunk közös nevezőre, efelől ne legyen kétséged.
- Akkor?
Cassus finoman vállat vont.
- Mondjuk úgy, te sem öltél meg a biztonság kedvéért. Nincs egymással semmi bajunk. Nem utolsósorban nincs rajtad fejpénz. Nem fizetne senki a halálodért. Ám mindketten megtudtunk egymásról valami érdekeset. Az is közös bennünk, hogy mielőbb el akarunk innen tűnni. A segítségeddel könnyebben tudok boldogulni. Sokkal könnyebben.
- Hallgatunk egymás titkáról – szólalt meg halkan Lynia -, segítünk egymásnak, amíg biztonságban leszünk, utána...
- Elválnak útjaink.
- Honnan tudod, hogy bízhatsz bennem?
- Paladin vagy – vont vállat ismét finoman Cassus. - Ha valakinek lehet adni az adott szavára, az a fajtád.
- Megtisztelő – mormolta maga elé Lynia.
- Nincs ebben semmi bók – rázta meg a fejét a férfi. - Ez tény.
- Na és én honnan tudhatom, hogy bízhatok benned? - nézett Lynia a szemébe. Cassus ismét elmosolyodott, ám ebben a mosolyban feltűnt a ragadozó árnyéka.
- Tüske vagy Rendall oldalában, kicsikém. Nem érdekel az, amiért harcoltok, vannak-e rabszolgák a Világban vagy sem, nekem nem számít. De az igen, hogy még nektek van a legnagyobb esélyetek arra, hogy a térdére kényszerítsétek a rashmadi sárkányt.
- Nem próbálkozol ismét a megölésével?
Cassus megvakarta az állát.
- Lássuk csak. Magnus ugye nem fizetett érte, Rendall halottnak hisz, ami rögtön megváltozik, ha ismét felbukkannék a környékén. Arról nem is beszélve, hogy te is foggal-körömmel véded, amíg meg nem gyújthatod alatta a fát. Azt mondanám, inkább rád hagyom a munkát. Persze ha valaki igazán jó árat adna érte... Nem, mégsem. Túl nagy a kockázat. Arra, gondolom, nem adod a szavad, hogy nem ereszted a társaidat a nyomomba...
- Sőt, a szavamat adom arra, hogy utánad küldöm őket, ha megpróbálod megölni Rendallt – mosolyodott el Lynia. - Ha valamilyen véletlen folytán nem ölnélek meg még korábban.
Cassus visszamosolygott rá.
- Egy falka is elég nekem, nemhogy kettő. Ami pedig kettőnk ügyét illeti... Azt hiszem, lesz időnk felmérni egymást.
Hirtelen felemelte a fejét és hallgatózni kezdett. Lynia hiába fülelt, nem hallott semmit. Cassus ránézett.
- Úgy vélem, ideje meghozni a döntést. Jössz, vagy maradsz?
Lynia lassan bólintott.
- Jövök. A szavamat adom, hogy nem beszélek addig Rendallnak vagy az embereinek a titkodról, amíg te hallgatsz az enyémről. Segítünk egymásnak, amíg biztonságba kerülünk, utána békében elválnak útjaink.
Cassus elvigyorodott.
- Úgy legyen.
Megfordult, kinyitotta az üveges szekrény ajtaját és elővett belőle egy üveget.
- Gyógyital – emelte a lány felé. - Szükség van a kezeidre.
Ez újra eszébe jutatta Lyniának a sebeit, noha szívesen megfeledkezett volna róluk. Cassus óvatosan megitatta a felével, míg Lynia szabad kézfeje teljesen begyógyult. Akkor a lány kirántotta a másik kést is, ledobta a földre, majd átvette a férfitól az üveget és kiitta teljesen. Mire végzett, sebei teljesen begyógyultak.
- Hmm – ingatta meg a fejét félig-meddig elismerően -, meg kell hagyni, Magnus értett a gyógyital készítéshez.
- Vela papja is volt, nemcsak mágus – vonta meg a vállát Cassus. - Foglalkozzunk inkább a szabadulással.
- A tükör? - intett bizonytalanul Lynia a fal felé. Cassus odanézett.
- Zsákutca – rázta meg a fejét. - Az egyetlen általam ismert varázstükör, ahova el tudnánk jutni, darabokban hever a rashmadi kikötő alján.
- A Marie Elise-n – pontosított Lynia.
- Úgy van.
- Akkor hogy jutottál ide?
- Miután végeztek velem, a hullámat a csatornába dobták. Legalábbis ott tértem magamhoz. Nem szükséges, hogy éppen tükör legyen a két kapu. Elég, ha visszaverődik a tükörképed róla. Víz, vagy akár egy fémtálca is. Esetemben éppen víz volt.
- De miért kellett ehhez macskává változnod?
- Nem ehhez kellett – rázta meg a fejét Cassus. - Felina minden új életem kezdetekor macskaformát ad nekem. Visszaváltozhattam volna, de ha emberként lát, Magnus hamarabb felocsódott volna, mint így.
- Hát nem volt mindennapos látvány – bólintott Lynia furcsa arccal. Hirtelen más jutott az eszébe. - Ez a tükör utazás is valami felin dolog?
Cassus elvigyorodott.
- Igen, valami felin dolog.
Lynia elgondolkodott, majd felcsillant a szeme.
- Akkor ugyanezen a módon vissza is tudunk jutni Rashmadba.
- Bizonyára. Csakhogy én legkevésbé Rashmadba akarok visszajutni.
- Meg tudod nézni a tükörrel, merre van a legközelebbi szárazföld?
- Ezt tudom anélkül is – felelte a férfi. - Karthika szigete alig két mérföldnyire van innen. De azt kell mondjam, az a hely jön rögtön Rashmad után, amit el akarok kerülni.
- Muszáj olyan helyre mennünk, amit elérhetünk úszva is – rázta a fejét Lynia. - Nekem vissza kell jutnom Rendallhoz, és kielégítő magyarázatot szolgáltatnom neki, amibe nem tartozik a tükörugrás.
- Na és mi a szándékod a Gyönggyel?
- Felgyújtjuk. Figyelemelterelés lesz a legénységnek, és ha Rendall annyira keres, akkor ez mindenképpen felhívja az ő figyelmét erre a helyre.
- Karthikára ő sem fog jönni – mondta furcsa mosollyal Cassus.
- Miért nem? - kérdezte csodálkozva Lynia.
- Ráérsz majd ott megtudni – felelte a férfi. - Egyelőre innen tűnjünk el. De el tudod hitetni Rendall-lal, hogy egyes egyedül felgyújtottál egy hajót?
- Ha azt el tudtam vele hitetni, hogy felgyújtottam két vámpírt is, noha nem vagyok paladin – vont most kivételesen Lynia vállat -, a hajón már meg sem fog lepődni.
Cassus felnevetett.
- Rendben. Akkor indulhatunk.
- Nem akarnál felvenni előbb valamit? - intett zavartan Lynia Cassus felé, aki hirtelen túl közel került hozzá. A férfi elvigyorodott.
- Miért? Olyan rossz rám nézni?
- Félre ne érts...
Cassus könnyedén megérintette az arcát.
- Mi a baj akkor, myafana? - mosolygott rá. - Vonzónak találod a testem. Ne tagadd, kis paladin, érzem rajtad. Én is vonzónak találom a tiedet. S ahogy tisztáztuk, nem vagyok az apád.
- Attól még lehetnél...
A férfi felnevetett.
- Rendall sem sokkal fiatalabb nálam. Mi az a pár év?
Lynia megköszörülte a torkát és hátrébb lépett. Bár nem tudta, mekkora lenne a biztonságos távolság közöttük.
- Ideje indulni.
Cassus továbbra is mosolygott, de Lynia ismét meglátta a tekintetében a ragadozó pillantását. De ez most nem a zsákmányejtőé volt, jóval inkább a hímé. Megkerülte az asztalt, és felvette róla az esküvarázsos szerződést, amit még a férfi tett le, mikor a gyógyitalt hozta. A szélét a gyertyához közelítette, majd felnézett. Cassus elértette a pillantását.
- Egyrészt úszni fogunk, másrészt Karthikán macska leszek. Furcsán állna rajtam Magnus ruhája.
Szemmel láthatóan ejtette a kínos témát, de Lyniának az a kényelmetlen érzése támadt, hogy nem véglegesen. Átfutott ugyan a fején a kérdés, hogy miért is akar Cassus macskabőrbe bújni, de azután úgy gondolta, hogy jobb, ha egymagában érkezik meg, és nem jut később az esetleges szóbeszéd Rendall fülébe, hogy mégsem volt egyedül. Bólintott hát, és beletartotta a lángba a papírt. A tűz hamarosan az egész kabinban elharapózott, vágni lehetett a füstöt. Odakinn kiabálás kezdődött, és valaki megzörgette az ajtót.
- Mester! Mester!
A két szökevény nem teketóriázott sokat. Odaugrottak a tükörhöz. Cassus furcsa mozdulatot tett előtte, amitől a foncsor hullámokat vetett. Majd megragadta Lynia kezét és belevetette magát a hullámokba, maga után húzva a lányt.

Kutatócska, fogócska

A váltás az őrségvezetővel kinyitotta a verem feljáratát, és lement a lépcsőkön. A lentiek már várták őket.
- Végre – nyújtózott egyikük. - Már nagyon látnám a napot.
Az őrségvezető végignézett a rabokon. Tekintete egyszerre összehúzódott.
- Hol az új rab? - fordult vissza a többiekhez. - Hol a kölyök, akit Mala hozott be?
- A többi között – intett értetlenül a korábban nyújtózkodó. - Hol máshol?
- Valóban? Áruld el nekem, hol máshol van, merthogy odabent nincs, az biztos!
Az őr elsápadva lépett a vezető mellé, és maga is szemügyre vette a foglyokat.
- Uram, esküszöm, hogy...
- Hol van a ruhája? - szakította félbe a parancsnok.
- Még nem cseréltük le rajta, uram – rázta a fejét amaz. - Nagyon ficánkolt, így el kellett kábítani. Amúgy is az volt a parancs, hogy ne nyúljunk hozzá, amíg nem jön meg a nagyúr.
- A hozzányúlás, ütődött, azt jelenti, hogy nem vered meg! - emelte fel a hangját a parancsnok. - Nem azt, hogy meghagyod a holmiját!
- Én uram... elfelejtettem...
- Talán a nagyúr teleportálta át a rabszolgaházba – vetette fel egy másik őr tétován.
- Arról tudnék – mordult rá a vezető. Ekkor új ember jött le a lépcsőkön. Járása kicsit tétova volt, fejét kötés díszítette. Lynia délelőtti testőre volt az, akit Tristan vágott kupán.
- Mi van? - nézett rá a parancsnok.
- A gyűrűmért jöttem, uram – felelte az. - A kölyök elvette tőlem, mikor leütött.
Az őrökre dermedt csend hullott. A délelőttösök ha lehet, még fehérebbek lettek. Először a parancsnok tért magához. Saját gyűrűjét működésbe hozva maga elé képzelte Tristant. A levegő rögtön meg is remegett, ám csak a nyak és csuklópántok tértek meg, csatakosan.
- Mi ez? - húzta el az orrát az egyik őr a szagra.
- Gyomorsav, méghozzá cápáé. Azóta nem megy ki az orromból, mióta Markenuért túrtuk szét ezeket a dögöket – vizsgálta meg a parancsnok a pántokat. Hirtelen felvetette a fejét. - Hol van a lány? Hol van Annyka?
- Valahol a palotában – hallotta a bizonytalan választ.
- A mosókonyhában kell lenniük ilyenkor – jött egy másik jóval határozottabb felelet.
- Nézd meg, valóban ott van-e – vakkantotta oda a parancsnok. Az őr dobogva elfutott. A többiek néma csendben várakoztak, őrülten reménykedve magukban. Ám a szerencse istene ma nem mosolygott le rájuk. Pár perc múlva az őr ismét visszatért.
- Nincs. Sem a mosókonyhában, sem máshol. Lynia sem tud róla.
A parancsnok ismét megnyomta Rendall szemét. Annyka pántjai is megjelentek a következő pillanatban éppenolyan állapotban, mint Tristané. A parancsnok csak egy pillantást vetett rájuk, majd kihúzta a kardját.
- Éjszakások, arccal a falnak!
Szavait megtámogatandó a váltás is fegyvert rántott. A többiek sápadt arccal engedelmeskedtek. A parancsnok intésére emberei megszabadították őket fegyvereiktől, gyűrűiktől, vértjeiktől.
- Vetkőzni! Ingre-gatyára! Aki készen van, elmélyülten figyeli ismét a köveket! Aki megmozdul, nem éri meg azt a kegyet, hogy a nagyúrtól személyesen kapja meg a halált!
Az ismét a falnak forduló őrökre ezekután saját kezűleg tett pántot. Végül kinyitott egy üres veremrészt, és beterelte őket oda. Nyakukra azonnal lánc került.
- Aki tud – nézett rájuk kintről -, mondja el az utolsó imáját a nagyúr bocsánatáért.
Ezzel megfordult, zsákbatette a pántokat, és elindult fölfelé. Magában ő is fohászt kezdett mondani, mert jól tudta, a jelentését és bocsánatkérését éppolyan kevéssé fogja túlélni, mint a leváltott őrség.

- Elfogadom a bocsánatkérést.
Rendall kihúzta az őrparancsnok teteméből a tőrét, és megtörölte a hulla ruhájában a véres fegyvert. Intésére az ajtóban álló őr eltakarította a tetemet. Miután egyedül maradt, Rendall az asztalán lévő pántokra pillantott. Tőrével játszva leült az asztal mögé. Érdekes fejtörőt kapott: meg kell találnia a két szerelmes útját a palotából a cápa gyomráig.

Rendall tűnődése végén felállt, és az ajtóhoz lépett.
- Túrassátok fel az Ankor teret a két farkassal a szökevények nyomát keresve, és hívasd ide Malát – mondta az őrnek. Az fejet hajtott, és eltűnt. Rendall visszasétált a székéhez, várakozás közben továbbra is a kezei között forgatva tőrét. Hamarosan kopogtattak az ajtaján, majd Mala lépett be rajta. Fejet hajtott ura előtt, várván parancsait.
- Rossz hírem van, kislány - kezdte Rendall. - Első zsákmányod elszelelt.
- Hogyan? - döbbent meg a druida.
- Ráadásul Annykával együtt.
- De hát Annyka sosem szökött volna meg, nagyuram! - mondta elképedve Mala.
- Egészen biztos vagy ebben? - vonta fel a szemöldökét Rendall.
- Igen, nagyuram - felelte határozottan Mala. - Annakidején, Lily szökése után egyöntetűen megígértük Lyniának. Ahogyan én sem mentem el a szabad napomon, ahogy Kryssa sem szökött meg, ahogy Annyka is visszatért Lucashoz. Ha nincs a palotában, akkor akarata ellenére történt a szökés.
- Hmm - bólintott Rendall. - Nos, nem is jutottak messzire... Nézd csak meg ezeket jobban - intett kezével az íróasztalra, ahol a pántok hevertek. Mala közelebb lépett, felemelte az egyik nyakbavalót és gondosan megvizsgálta, megszimatolta.
- Sajnos nem érzek rajta más szimatot, csak a cápát, nagyuram - pillantott fel. - A gyomorsava mindent lemart a pántról. De hogyan...
- Ezt akarom kideríteni. Meséld el nekem részletesen, hogyan kaptad el Tristant.
Mala bólintott, és elmondta a történetet, onnantól kezdve, ahogy rávette Annykát a beszédre, egészen addig, míg megérkeztek a palota udvarára. Rendall helyeslően biccentett.
- Alapjában véve jól dolgoztál – mondta végül. - Egy hibát, egy súlyos hibát azonban elkövettél. Nem vizsgáltad át a fiú ruháját. Nála maradt a Lynia testőrétől elvett rabszolgahívó gyűrűje. Miért nem tetted?
- A tőrét elvettem, nagyuram – felelte a druida. - Más fegyver nem volt nála. Nem kerestem gyűrűt, mert nem volt tudomásom arról, hogy megszerezte. Ugyanakkor minél előbb el akartam vinni a fogadóból. Noha nem mutatkoztak azóta sem, nem tudhattam, hogy vannak-e társai vagy bárki, aki esetleg segíteni akarna rajta.
- Kiképzésed elején vagy még, Mala – mondta Rendall lassan. - Ahhoz, hogy fejvadász lehessen belőled, el kell sajátítanod az alap tolvajképességeket. Nem minden préda olyan szíves, hogy beengedjen magához. Ismerned kell a zárakat, csapdákat. Azonban tudnod kell azt is, akármennyire is szoríthat az idő, zsákmányodtól mindent el kell venned, még a ruháját is, éppen az ilyen meglepetéseket elkerülendő.
- Értettem, nagyuram – hajtotta meg a fejét a druida. - Többet nem fordul elő.
- Tristan az első prédád volt, de erre emlékezhettél volna abból, ahogy Lucas elkapott téged.
- A medálomon kívül nem volt nálam más, nagyuram – rázta meg a fejét a lány. - Farkasként nincs szükségem sem vértre, sem más mágikus eszközre, hiszen mind az erőm, mind a regeneráló képességem adottan megvan. Akárcsak a druida igéim.
- Hmm. Nos, lássuk akkor a fejvadászat első leckéjét. Hogyan is kapott el téged Lucas?
- Hálót dobtak rám, nagyuram. - Mala hangja nyugodt, érzelemmentes volt. Mintha nem is vele történtek meg volna az események. - Széttéphettem volna, de teljesen váratlanul ért, és belegabalyodtam. Annál is inkább, mert olyan volt, mint a pókfonal; hihetetlenül ragacsos.
A férfi röpkén elmosolyodott.
- Nem tudtad volna széttépni – rázta meg a fejét. - Nem ezt a fajtát. Lucas nem véletlenül specializálta magát rátok. De mondd tovább.
- Láncok tekeredtek a bokáimra, és kirántották alólam a lábamat – folytatta Mala. - Ahogy a hasamra estem, már ugrottak is a hátamra, legalább hárman. Kettő a karjaimat csavarta hátra és bilincselte össze, míg Lucas láncot tekert a pofámra, majd szájkosarat tett rám. Azt követelte, hogy változzam vissza. Természetesen eszem ágában sem volt megtenni. Minden erőmmel küzdöttem. De ekkor olyan mérget szúrtak belém, amit korábban nem ismertem. Félig-meddig lebénított, nem tudtam tovább harcolni. Ismét leszorítottak, újabb béklyók kerültek rám. Ekkor Lucas ezüst tőröket vett elő, és szúrta őket egyesével a testembe, mind fontosabb belső szerveimbe. Ahogy kilöktem a pengéket, úgy szúrta vissza rögtön. A regenerációs képességem versenyfutásra kelt az ezüsttel és a méreggel. - Mala egy pillanatra elhallgatott. - A versenyt végül elveszítettem. Lucas az utolsó tőrt a szívembe szúrta. Ösztönösen visszaváltoztam emberi alakra, hogy igével gyógyítsam meg magam. Erre várt Lucas, és abban a pillanatban tette a nyakamba a pántot. Ezzel minden védelmem összeomlott. A méreg immáron szabadon terjedt a testemben, a súlyosan sebesült farkassal pedig elveszítettem a kapcsolatot. A lábamnál fogva elhúztak egy fáig, és arra lógattak fel. Majd ott hagytak órákon keresztül, gondolom addig, amíg a pórokat összeszedték. Lucas végül magamhoz térített, majd a zsebébe nyúlt, és a szemem elé tartott egy ezüst pántot. Elmagyarázta, mire is való. Az is a nyakamba került a másik mellé. Letépte a medálomat, majd a ruháimat. Alaposan végigmért, fogdosott, majd megtudtam, mostantól ki a gazdám. Levette rólam a szájkosarat, és a korábban a számra tekert láncot. Megkérdezte a nevemet. Leköptem. Elmosolyodott, és leakasztotta a korbácsot az övéről. Pontosan kiszámította a verésem nagyságát, nemsokkal az utolsó előtt hagyta abba. A karjával felemelte a fejem, és gyógyitalt adott. Minden megint élesebb és sokkal fájdalmasabb lett. Ha lehet így fogalmaznom, nagyuram, rosszabb. Lucas megkérdezte, szeretném-e ha kihúznám a tőröket. Akaratlanul is bólintottam. Szeretné tudni, kin segít, tette hozzá lágyan. Hallgattam, végül megmondtam neki a nevem. Bólintott, és miközben egyesével kihúzta a sebeimből a pengéket, ő is bemutatkozott. Lucas vagyok, mondta. Ezek a brigantik, intett az embereire, mindenféle neveket akasztottak rám. Hívnak Párducnak, hívnak farkasfogónak. Néha a három szarvú Garagoth démon hetedik, zöld szemű fattyjának is. Számodra uram vagyok. Nos, Mala. Kiérdemelted a kegyet, mellettem futhatsz végig. Ha bármikor is szökéssel próbálkoznál, a pórok közül megölök valakit, és a hiányt a következő faluból fogom pótolni. Hosszú út áll előttünk, de lesz időd ezalatt megtanulni új életed szabályait. Minél kezesebb leszel, annál több mindent érhetsz el. Induljunk. Ahogy szabaddá váltam, már ugrottam is neki. Ájultra vert. Egy hétig tartott Rashmadig az út, nagyuram. Ígérete szerint végig a lova mellett futottam, láncon. Minden esti pihenőnél és a reggeli indulásnál választási lehetőséget kínált fel. A második nap végén a vizet választottam a korbács helyett. A negyedik napon az ételt. Végül, mielőtt megérkeztünk Rashmadba, ruhát. Tudtam már akkor jól, mit kell tennem ehhez. Meghajtottam magam előtte, és úgy szólítottam meg életemben először: uram. Azóta sem gondolok rá másképpen. - Mala elmosolyodott. - Ezután kerültem palotád vermébe, nagyuram, ahol veled találkoztam. A kezeid között tanultam meg, mi az igazi vakengedelmesség.
Rendall is elmosolyodott.
- Nem kellett sokáig a szádba rágnom, farkaskölyök. Nos, fejvadászként gondolkodva, mit szűrsz le ebből a történetből?
Mala elgondolkodott.
- Következetességet, nagyuram. A préda elkapása csak a legelső lépés. Azt is el kell érni nála, hogy a szökés, ellenállás eszébe ne jusson. Végy el tőle mindent, ne maradjon nála több, csak a puszta élete, az is alig. Majd szép lassan add meg neki az alapvető szükségleteit, elérve eközben azt, hogy megdolgozzon értük. Gondolom, minél kezesebb a rabszolga, annál nagyobb az értéke a piacon.
- Attól függ – ingatta a fejét ura. - Van aki szereti maga betörni őket.
- Az biztos, nagyuram, hogy a te rabszolgáid mind engedelmesek neked. Lilyt leszámítva persze.
- Van akinek több idő kell a tanulásra, van akinek kevesebb – vont vállat Rendall. - Előbb-utóbb Lily is betört volna, ha nem sikerül a szökése. Térjünk vissza a mostani esetünkre.
- Annyka teljesen engedelmes volt mindig, nagyuram. Sosem fordult elő nála fegyelmezési probléma. Azt nem tudom, milyen volt, mikor idekerült...
- Őt az egyik aukción vettem, már problémamentesen.
Mala bólintott.
- Ráadásul Lynia miatt egyikünk sem szökött volna meg tőled, nagyuram. Úgy vélem, mikor Tristan magával vitte, vissza akart jönni.A fiú tartóztatni akarta, lehet, hogy dulakodni kezdtek, és ennek hevében estek bele a tengerbe.
- Lehetséges – tűnődött el Rendall. - Csakhogy ma reggel valami történt Annykával. Rászedték, elárulták, kedvesét láncon hozták a szeme elé.
- Ez igaz – bólintott Mala érzelemmentesen. - Azonban nem hiszem, hogy emiatt megszökött volna. Inkább ellenem támad valamilyen módon. Sajnos ezt már nem fogjuk megtudni.
Mala tűnődve nézett a pántokra.
- Mondd csak, kislány – biztatta Rendall, mikor látta, hogy a druida gondolatsora végére ér, de nemigen mer belevágni.
- Nincs holttest, nagyuram – mondta csendesen Mala, felnézve urára. - Ha Markenut meg lehetett találni, esetleg...
- Tű a szénakazalban, Mala – rázta a fejét Rendall. - Markenunál pontosan tudtuk, hol esett a tengerbe. Így is egyszerűen a szerencsén múlott.
- Értem, nagyuram – mondta Mala kedvetlenül. Hirtelen azonban felvillant a szeme.
- Gyerünk, bökd ki.
- A gyűrű alapján nem lehetne megtalálni a cápát, nagyuram?
Rendall elgondolkodott.
- Teleportkövet nem szoktak teleportálni...
- Nem teleportra gondoltam, nagyuram... Keresőigére.
- Érdekes gondolat... Még sosem volt erre példa. De várj csak, megkérdezünk egy illetékest.
Megint az ajtóhoz ment, és kiszólt az őrnek.
- Hozasd ide Gadgedont.
A törpe klerik hamarosan meg is érkezett. Elgondolkodva vakarta a fejét a feltett kérdésen, azután kétkedően bólintott.
- Meg lehet oldani... Ám...
- Igen?
- Nem biztos, hogy éppen arra a gyűrűre fogok találni, amit kerestek, nagyuram. Még kevésbé biztos, hogy ugyanaz a cápa falta fel a szökevényeket, amelyik a gyűrűt is lenyelte. Ha egyáltalán lenyelte.
- Azért próbáld csak meg. Ha megvan az állat, fogassátok ki a körülötte lévőket is. Talán szerencsénk lesz.
- Igen, nagyuram - bólintott a törpe és már ott sem volt. Rendall maga elé morgott.
- Ha így folytatjuk, nem marad cápa a kikötőben...

A kutatás nem tartott sokáig. Hamarosan nem egy, de öt gyűrű volt Rendall birtokában, különböző tengeri teremtmények belsejéből, illetve a kikötő aljáról. Annyka és Tristan holttestének maradványaira azonban egyik falánk ragadozóban sem bukkantak. Ugyancsak eredménytelen volt Susi és Wilk Ankor téri keresése. Rendall ehhez nem is fűzött nagy reményt, Marc jelentése alapján a fiú több mint bizalmatlan volt vele. A nagyúr ezután megint Malára nézett, aki még mindig tűnődve szemezett a pántokkal.
- Igen?
- Egyre erősebb az az érzésem, hogy mégiscsak élnek. Mi van akkor, ha valaki mégis segített nekik, nagyuram? Levette róluk a pántot, és most szabadon futnak?
- Kire gondolsz, kislány?
- Kryssára – bökte ki Mala. Rendall elmosolyodott.
- Kryssa ugyanúgy nem kockáztatta volna Lyniát. Mindemellett ma reggel elhagyta a várost.
- Lóháton vagy hajón, nagyuram?
- Is-is. Hajóra szállt, de vitte magával a hátasát.
- Hajóra szállt... Nagyuram, kérlek, engedélyezd, hogy még egyszer körülnézhessek Tristan fogadóbeli szobájában. Tudom, hogy már elhoztuk onnan a fiú holmiját, de hátha találok valami érdekes szimatot. Ugyanakkor, kérlek, ellenőrizd azt a helyet, ahol Danii obszeszites medálját tartod.
Rendall elgondolkodva nézett rá.
- Miért is egészen pontosan?
- Mert ő Kis Róka, nagyuram. A Világ legsunyibb tolvaja. Ő nem engedelmeskedett neked. Nem csatlakozott hozzád. Nem köti esküvarázsos szerződés.
- Arra gondolsz – kezdte lassan Rendall -, hogy az a gyűrű valójában már nem volt Tristan-nél, mikor a verembe került, hanem tegyük fel, kiesett a zsebéből, miközben veled harcolt? Hogy Kryssa, meghallva reggel, melyik fogadóban volt a kölyök, odament, megtalálta, azután betört hozzám, ellopta Danii nyakláncát, vett egy jókora nyers húst...
- Vagy lopott... - szúrta közbe a lány.
- Vagy lopott – bólintott Rendall -, felszállt a hajóra, a gyűrűvel odateleportálta a két szerelmest, levette róluk a pántokat, a gyűrűvel és az egyik csuklópánttal visszateleportálta magát a palotába, visszatette a nyakláncot a helyére, majd megint a hajón termett? Ezek után rátette a húsra a pántokat, és bedobta a cápák közé?
- Igen, nagyuram – felelte Mala. - S mivel terve szerint halottnak hisszük őket, amúgy is tudjuk, hogy Annyka nem szökött volna meg, Lynia sem kerül bajba.
Rendall megvakarta az orra tövét.
- Érdekes teória. Ráadásul, az az érzésem, hogy áthatja a Kryssa iránt érzett, hmm... ellenszenved.
- Lehetséges, nagyuram... De ha igazam van, akkor Annykáék most azon a hajón vannak.
- Ó, nem – rázta a fejét Rendall -, nem hiszem. Kryssa visszaadott holmija között volt egy teleportkő is. Ha Kis Róka szöktette meg a szerelmeseket, már régen nincsenek azon a hajón. Nézd, Mala. A gyűrű kristálya csak azt teleportálja, akin pánt van. Csukló- vagy nyakpánt, egyremegy. A palotám összes titkos és nyilvános bejáratát fürkésző figyeli. Nem kaptam jelzést arról, hogy Kryssa járt volna ott azután is, hogy reggel elment.
- De vajon nála lesz-e az a teleportkő, miután visszajön, nagyuram?
- Biztosan. A helyében én szereznék egyet.
- De hát ilyen kövek nem teremnek minden bokorban...
- Ahova küldtem, ott igen.
- Na és igazlátó varázzsal esetleg?...
Rendall elmosolyodott.
- Ugyancsak a helyében én kitöröltetném a memóriámból a szöktetést. A helyét pedig megtölteném fals emlékekkel. Igen, lehetséges.
- Esetleg, ha most rögtön mennénk utána, nagyuram? Még akkor is, ha Annykáék már nincsenek a hajón, a nyomukat mindenképpen megérezném, és Kryssa sem töröltethette még ki az emlékezetét...
- Kryssa hajója órákkal ezelőtt kifutott, Mala - felelte a férfi. - Nem lehet odateleportálni, mert egyetlen mágus sem tudja a pontos helyét a fregattnak.
- Talán egy másik hajóval utánamenni...
- Utána lehetne menni, sőt, elébe lehetne vágni az első kikötőben. Csakhogy... Mala, Kryssa megbízást teljesít éppen. Elég kényeset. Jóval többet érőt két szökött és talán élő rabszolgánál. Nagyon nem ildomos ráirányítani a figyelmet.
- De akkor hogyan lehetne rábizonyítani? - kérdezte elkeseredetten Mala.
- Talán nincs is mit, kislány. De nem szokásom félrelökni a női megérzéseket, akármilyen komolytalannak tűnnek. Danii és Lynia esete csak erre a bizonyság. Menj, nézz körül a fogadóban, hátha megérzed ott Kryssa nyomát. Utána gyere a palotabeli dolgozószobába. Ha találsz nyomot, Kryssa után megyünk.
- Igen, nagyuram. - mondta lelkesen a druida. Annál csalódottabban tért vissza később a palotába. Nyugat felé már lemenőben volt a nap, jajrózsaszínűre festve meg a felhőket, miközben az ég egyre mélyebb kék árnyalatot öltött.

Mese a farkasról, a nyúlról meg a rókáról

Lynia és Ivola nevetve mentek végig az utcákon. Dacára minden várakozásuknak, pompásan érezték magukat. Már túl voltak egy vásárlásban gazdag délelőttön, valamint egy fejedelmi lakomán a Hattyúban. Most ismét nyakukba kapták a várost. Hamarosan újabb üzlet előtt álltak meg.
- Nem bírom – kapaszkodott Ivola karjába Lynia a nevetéstől. - Egyszerűen nem tudok még egy boltba bemenni.
- Na de kishúgom – vonta össze tréfásan a szemöldökét Ivola. - Hiszen még alig költöttél!
- Nem az én hibám! - tiltakozott Lynia. - Tehetek én arról, hogy egyetlen árus sem volt hajlandó teljes áron eladni nekem a portékáit?
- Fogalmazz inkább úgy, hogy jóformán ingyen tukmáltak rád mindent – kuncogott Ivola. - Hiába, Rashmad kincsének sem mindig napsugaras az ege...
- Hát, hogy költsek így? - tette csípőre a kezét Lynia. - A nagyúr azt fogja hinni, kiültünk a parkba a kacsákat etetni.
- Ezt azért kétlem – nevetett Ivola. - Tekintve azt a halmot, amit már idáig is a palotába küldettél.
- Hát az igaz, fogalmam sincs, hova fogom őket pakolni – értett egyet Lynia. - Szegény szobám úgy fog kinézni, mint egy raktár.
- Egy meglehetősen érdekes szempont szerint összeválogatott raktár – tette hozzá Ivola. Erre megint felnevettek.
- Huhh – mondta végül Lynia, legyezve magát. - Teljesen kitikkadtam. Gyere, üljünk be valahova. Ma nagylelkű hangulatban vagyok, és meghívlak. Legalább fogadd el a limonádémat, ha már a többire nem voltál hajlandó.
- Persze, hogy nem voltam hajlandó! - vágott vissza Ivola. - Te hajlandó voltál elfogadni az én jutalékomat? Most edd meg, amit főztél!
- Inkább meginnám – sóhajtott Lynia. - Nézd csak, ott van egy taverna.
- Gondolod, hogy árulnak limonádét? - vonta össze a szemöldökét Ivola. - Nekem inkább késdobálónak tűnik...
Szavait igazolandó, hirtelen feltárult a kocsma ajtaja, és kirepült rajta valaki. A kocsmáros terpeszben állva állt meg a porba érkező fickó felett.
- Be nem teszed ide még egyszer a lábad, amíg nem fizetsz!
- Ne légy ilyen szívtelen – nyöszörgött a földön fekvő. - Legalább a régi szép idők emlékére...
- Azok, Wergo, sosem voltak – horkant fel a kocsmáros. - Most pedig csak tartozásaid vannak. Csak azért nem vágom ki a bőröd alól az adósságodat, mert tudom, mennyire sóher vagy. De az én italomat nem vedeled ingyen többé. Menj, keress magadnak másik bolondot. De még jobban tennéd, ha kijózanodnál végre.
Durr, az ajtó bevágódott. Wergo egyedül maradt a porban. Lynia döbbenten nézte a férfit. A Sörház valahai tulajdonosa önmaga árnyéka sem volt. Akaratlanul is odalépett mellé, és felemelte.
- Gyere – nézett rá Ivolára -, ültessük le arra a padra. Nem hagyhatjuk az utca mocskában.
Ivola vágott ugyan egy fintort, főleg, mikor megérezte a férfiből áradó bűzt, de segített Lyniának. Óvatosan ráültették Wergót a padra. Az véreres szemeivel felnézett.
- Nahát – mondta nehézkesen -, csak nem a kicsi Lynia? Rég találkoztunk már.
- Bizony régen – felelte a lány. - Mi történt veled?
- Semmi nem volt már olyan, miután elmentél tőlem – motyogta a férfi. - Akkor kezdődött a csúszásom a lejtőn. Azután a mélyponton jöttek a ködjárók, és felgyújtották a kocsmámat. Mindenem odalett. Az épület, az árukészlet, az otthonom. Minden. Most a hitelezők járnak a nyakamra, mit sem érdekli őket az, hogy nem saját hibámból nem tudok fizetni...
- Mennyi a tartozásod? - kérdezte Lynia. Ivola ránézett, hevesen rázta a fejét.
- Elment az eszed?! – sziszegte a férfi feje felett, aki meg sem hallotta. - Lyukas hordóba mernél vizet?! A nagyúr amúgy is szigorúan megtiltotta a jótékonykodást!
- Úgy néz ez ki, mint egy pap? - mutatott Wergóra Lynia, aki közben váratlanul elaludt.
- Nem – rázta a fejét Ivola. - Úgy néz ki, mint olyasvalaki, akire érdemtelenül pazarolod a szánalmad és a jelek szerint a pénzedet is. Erről is pontosan ismered a nagyúr álláspontját.
- Csak várd ki a végét – intette le Lynia, és újra Wergóhoz fordult. - Szóval? Hé, ébresztő!
A lány megrázta a részeg vállát. Az nagyot horkantva felriadt.
- Na, mi van?
- A tartozásod, öreg. Mennyi?
- Ne, ne! Nincs egy fillérem se!
Ivola megcsóválta a fejét.
- Ezzel nem tudsz két értelmes szót váltani, ameddig nem józanodik ki valamennyire.
Ezzel a vállára kapta a férfit, elcipelte a taverna melletti itatóvályúhoz, és minden teketória nélkül belerakta a fejét. A hideg víz hatása hamarosan jelentkezett. Wergo nagy csapkodással jött fel, és nézett dühösen a harcoslányra.
- Kérsz még, öreg? - érdeklődött az. - Vagy hajlandó leszel végre Lyniára figyelni, és válaszolni neki?
A férfi dühösen morgott, majd bólintott. Ivola kihúzta az itatóhoz, és leültette a földre.
- Mit akartok tudni? - nézett fel Wergo. Lynia felsóhajtott.
- Mennyi a tartozásod? - kérdezte tagoltan.
- Ötszáz dukát – morgott a férfi. - Pár hónappal ezelőtt még játszva kifizettem volna.
- Ezt nehéz elhinni – mérte végig Ivola. Wergo ingerülten nézett fel rá.
- Mert még sosem voltál a Sörházban! Aranybánya az a hely!
- Amennyire én tudom, most már csak üszkös falú rom – húzta el a száját a félelf. Majd Lyniára nézett, aki villámsújtottan állt mellette.
- Na? Boldog vagy? Most már tudod Wergo tartozását. De ki ne merd fizetni helyette.
- Nem is akarom – derengett fel egy halvány mosoly Lynia arcán. - Annál sokkal jobb ötletem támadt. Gyere!
- Mégis hova?
De Lynia már futásnak eredt, ügyet sem vetve a földön ücsörgő férfira. Ivola még vetett rá egy, most mihez kezdjek veled? - pillantást, azután ő is nekiiramodott, mert védence már az utca végén járt. Lihegve álltak meg a Sörház romja mellett. A valaha dicső épület igazán nem mutatta most a legjobb formáját. Álltak ugyan a falak még egy-két helyen, de életveszélyes lett volna belépni. Lynia körbejárta, majd egy alkalmas résen mégis bement a helyiségbe.
- Minden áron azt akarod, hogy a fejedre hulljon egy gerenda? - érdeklődött tőle hevesen Ivola, aki természetesen követte társát.
- Szerinted hogy állnak ezek a falak? - kérdezte válasz helyett Lynia.
- Sehogy – felelte tömören a félelf lány. - Az a csoda, hogy nem dőltek még össze.
A másik azonban meg sem hallotta. Csillogó szemekkel nézett körbe, végül bólintott.
- Igen, ez lesz az.
- Micsoda?
Lynia ránézett Ivolára.
- Megveszem a Sörházat Wergótól.
Ivolának a földig zuhant az álla.
- Tudod, mit? - jött meg végül a hangja. - Menjünk előbb ki, és ott ismételd meg, amit mondtál. Szerintem ezt még egyszer ezt a falak nem bírják el.
Lynia felnevetett, de engedelmesen kibújt a romok közül. Odakint lesöpörte a kormot a ruhájáról, és magyarázni kezdett.
- Az épület egy romhalmaz, nem ér két garast sem. A telek viszont nagyon jó helyen van. Hova járnak a nagyúr emberei mostanában?
Ivola széttárta a karját.
- Amennyire én tudom, nincs új törzshelyük. Még a Macskába leginkább, verekedni a néhai Félkarú szélnek eresztett embereivel.
Lynia elégedetten bólintott.
- Alul lenne az ivó – mondta maga elé. - Az emeleten, Wergo lakása helyén ki tudnánk alakítani két-három szobát, szállásnak. Még az irodának is maradna hely.
- Lynia, te tényleg komolyan gondolod? - hűlt el egyre jobban Ivola. - Egy dolog a ruhavásár, de ez azért mégiscsak komoly befektetés... Nem hiszem, hogy a nagyúr erre gondolt.
- Azt mondta, mit bánja ő, mire költöm, csak költsem – válaszolta nevetve Lynia. - Úgyhogy az engedélye megvan rá. Viszont – nézett körbe -, viszont szükségem lenne Yoras segítségére.
- Fel akarod venni a kocsmádba? - vigyorodott el Ivola.
- Nem – nevetett Lynia -, fogalma sincs sem a borról, sem a sörről. Viszont szerintem jól tudja, hogyan kell megszövegezni egy adásvételi szerződést.
Ivola megvakarta a tarkóját.
- Hát, végül is nincs messze – intett az utca végében álló rabszolgaházra. - Egy kérdést megér. Na meg a látványt, amit az arca fog nyújtani, mikor meghallja az ötletedet...
Lynia felnevetett, és elindult célja felé.

Ivola nem tévedett sokat Yoras arckifejezését illetően. Az elf szó szerint kővé vált.
- Mit akarsz tenni? - jöttek végül a szavak a nyelvére.
- Megveszem a Sörház telkét Wergótól – ismételte Lynia. - Ez ügyben kérném a tanácsodat.
Yoras megrázta a fejét, és Ivolára bámult. Az bólogatott, igen, jól hallotta. Végül az elf megvakarta a füle tövét.
- A telek valóban jó, sőt kitűnő helyen van. Maga az épület kész. Nem lehet vele mit kezdeni, újat kell felhúzni helyette. Úgy gondolom, minden munkával együtt háromezer dukátból ki is jönne. De még ott van utána az árukészlet beszerzése, alkalmazottak felvétele, persze ezek lehetnek rabszolgák is. Nem – pillantott rá Lynia arcára –, nem lehetnek rabszolgák. Máris egy újbb költségnövelő tényező. Mellesleg, gondoltál már arra, hogy fogod ezt összeegyeztetni a palotabeli munkáddal? Kétlem, hogy a nagyúr elengedne...
- Nem is akarok eljönni a palotából – rázta a fejét Lynia. - Felveszek valakit, aki vezeti a kocsmát, én pedig amúgy is majd mindennap kijárok a piacra. Kis kanyarral betérek ide is, ellenőrizve, hogy minden rendben megy-e. Na és persze ott lesznek a kimenőim is.
- De mivel veszed rá Wergót az eladásra?
- Fülig el van adósodva – felelte Lynia. - Kapva kap majd az alkalmon.
- Nagyon neki vagy indulva – nézte a lány lelkesedését Yoras.
- Mindig ilyesmi volt az álmom – felelte Lynia. - S most itt állok a kapujában. Szó szerint tálcán nyújtották felém az istenek a lehetőséget. Igaz, ez nem lesz fogadó, de mégis...
Yoras felnevetett.
- Rendben. Megszövegezem a szerződést. Szükséged lesz hozzá két tanúra is, úgyhogy veletek megyek. Ezt nekem látnom kell.

Wergót ugyanott találták, ahol hagyták. Mostanra egyre jobban kijózanodott már, és fejfájósan bámult bele a gyönyörű Világba. Lynia lehajolt mellé.
- Ébresztő! Figyelj rám.
- Mit akarsz már megint? - mondta fájdalmas képpel a férfi.
- Lehetőséget adok neked, hogy kifizethesd a tartozásaid.
Wergo szeme felcsillant, majd letört.
- Ugyan honnan lenne neked ötszáz dukátod?
- Írtam egy szakácskönyvet – felelte Lynia. - Elég szépen fogy.
Wergo szeme ismét reménykedőn felcsillant.
- Tényleg kölcsönöznél nekem, kislány? Meglásd, nem leszek hálátlan! Ahogy tudom, megfizetem.
- Nem kölcsönről van szó – rázta a fejét Lynia. - Megveszem tőled a Sörházat.
- A Sörházat? - kövült meg Wergo. - De hiszen az az életem...
- Hamvaiba hullott életed – mutatott rá Lynia. - Sosem leszel képes kipofozni.
Wergo hallgatott, majd ravasz fény villant meg szemében.
- Bizony, nagyon kis finom hely ám az. Maga az épülettel megér vagy...
- Az épület nem ér semmit – szakította félbe Lynia. - A telekért fizetek. Mivel egy romos düledék van rajta, amit le kell onnan takarítani, ez eléggé csökkenti az árát.
Wergo felmordult.
- Te akarsz annyira kocsmát magadnak.
- Téged fojtogatnak a hitelezőid – vágott vissza Lynia. - Nekem nem létszükséglet az a hely. Annál inkább neked az érte kapott pénz.
A férfi mormogott valamit, majd elhúzta a száját, és bólintott.
- Rendben. Mennyit adsz érte?
Lynia eltűnődött.
- Mindent számításba véve, azt hiszem, ezerötszáz dukát megfelelő ár. Még jól is jársz vele.
- Mennyi?! - robbant ki a felháborodott kérdés Wergóból. - Legalább a négyszeresét éri!
Tekintete azonban ekkor Yoras hűvös, szürke szemeivel találkozott. Hirtelen meg kellett köszörülnie a torkát, noha az elf egy mozdulatot sem tett.
- Rendben – morogta végül. - Ezerötszáz.
Lynia elmosolyodott.
- Itt a kezem.
Wergo hatalmas tenyerében valósággal eltűnt a lány aprócska keze.
- Jól van – mondta ezután Lynia. - Már csak a alá kell írni a szerződést. Yoras, megkérhetlek?
Az elf bólintott, és előhúzta a papírt, valamint egy iront. Wergo körülnézett, hol írja alá, végül nagynehezen feltápászkodott, visszabotorkált a padhoz a taverna elé, és arra ráterítve a tekercset, alákörmölte a nevét. Ezután Lynia is aláírta a maga oldalán, Ivola és Yoras pedig tanúskodtak. Végül a szőke lány előhúzott három tekintélyes erszényt.
- Ezerötszáz – mondta. - Ebből kényelmesen meg tudsz élni nyitásig.
- Hogyan? - meredt rá Wergo. De ugyanígy tett a másik kettő is.
- Felveszlek a hely vezetésére – felelte Lynia. - Rendesen megfizetlek. Mindig is kitűnő kocsmáros voltál, remek kapcsolatokkal a szállítókhoz, úgyhogy jól járunk egymással. Van kedved hozzá?
- Egyszerű alkalmazott legyek a saját kocsmámban? - kérdezte felháborodottan a férfi. Lynia bájosan elmosolyodott.
- Már az én kocsmám. Ha nem akarsz jönni, persze megértem, akkor keresek valaki mást.
- Nem szükséges – morgott Wergo. - Vállalom.
- Remek. Egy feltétellel.
- Mégpedig?
- Nincs több ital – mondta határozottan Lynia. - Ha mostantól kedve bárki meglát téged részegen, más kocsmáros kerül a helyedre. Hogy egészen világosan fogalmazzak: ha berúgsz, ki vagy rúgva. Nagynehezen kijózanodtál, józan is maradsz. Nincs több adóság sem. A kocsmát legkésőbb nyár végére megnyitom. Addig ki fog tartani a pénzed. Most szólok előre, ha bárki odajön hozzám azzal, hogy fizessem ki helyetted a tartozásodat, az orrod taknyán fogsz repülni. Érhető?
Wergo valami különösen csúnyát fogalmazott meg, mikor pillantása megint Yoraséval találkozott. Ehelyett inkább megint felmordult.
- Érthető. - Majd még hozzátette. - Kisasszony.
Lynia elégedetten bólintott.
- Addig is, kezdd ismét felvenni a kapcsolataidat. Nyitás előtt mindent részletesen megbeszélünk. Most menj, aludd ki magad. De előtte még törleszd az adósságodat.
Wergo bólintott, majd felállt, és imbolyogva elindult. Yoras utánanézett, majd Lyniához fordult.
- Ez igen – biccentett elismerően. - Ki sem néztem belőled, nemhogy az alkut, de azt sem, hogy tudod, hogy kell bánni a fickóval.
- Azért sokat segített a pillantásod is – kuncogott Lynia. Yoras elmosolyodott.
- Csak megtámogattalak, mikor szükség volt rá. Nos, nekem vissza kell mennem a saját munkámhoz. De majd körülnézek, és kerítek neked egy ácsot. Gratulálok még egyszer.
- Köszönöm – mosolygott a lány. Yoras megcsóválta a fejét, és elindult a másik irányba. Ahogy kettesben maradtak, Ivola a szerződést összetekercselő Lyniára pillantott.
- Hát, ezt is megértük, kocsmatulajdonos asszonyság.
Lynia halkan felnevetett. A közeli templom harangja ekkor elütötte a hat órát. Ivola felkapta rá a fejét.
- Ünnepeljük meg – javasolta. - Gyere, menjünk el a Vörös Sárkányba.
- A nagyúr megtiltotta – rázta a fejét Lynia. Ivola elvigyorodott.
- Nem hiszem, hogy ezek után bármi kifogása lenne ellene. Amúgy is az összes üzlet zár már. Na gyere, ne kéresd magad.
- Hát jó – egyezett bele Lynia. - Induljunk.

Kisvártatva megálltak a Vörös Sárkány előtt. Lynia habozott kissé.
- Ivo, biztos vagy abban, hogy nem lesz ebből baj? Egyszer már alaposan pórul jártam a nem tisztázott engedélyadással. Nem igazán szeretném a születésnapomat a fenyítőfán végezni.
- Ne aggódj, Lynia – mosolygott a társa. – A nagyúr maga mondta nekem, hogy miután végeztél a boltosokkal, elhozhatlak ide. Na, mire vársz még? – intett az ajtó felé.
- Hát jó – sóhajtott maga elé a szőke lány. Felment az ajtó előtti pár lépcsőfokon, és benyitott a teázóba. De nem jutott tovább. A lába a földbe gyökerezett, kistányér szemekkel, elnyílt szájjal bámult befelé.
- Meglepetés!!! – kiabálták a bentiek. Lynia levegő után kapkodott.
- Ti.. hogy… de hát…
Habogására nagy nevetés jött válaszul. Ivola hátulról gyengéden beljebb tuszkolta.
- Azt hitted, hagyunk meglógni ünnepség nélkül, kishúgom? – kacsintott rá.
- Ezért tiltott el egész napra a nagyúr ettől a helytől – meredt rá a lány.
- Hát persze – nevetett Ivola. – Ha tudnád, mekkora sürgés-forgás volt itt korábban…
Lynia végignézett a társaságon. Voltak ott vegyesen minden ismerettségi köréből. Ételkészítők, és házvezetők, a teátrum saját főszakácsa és más közrendűek. Az egyik sarokból Vernon, Grandon főpapja biccentett feléje nyájasan, mellette Columba szentélyének vezetője, az öreg Tacitis. Ott volt Nikolas, Bryana, és mások Ivola szakaszából, akik rá vigyáztak a piacnapokon – na meg persze láthatatlanul a kimenőin. Lucas elégedetten vigyorgott rá, de Yoras tekintetében sem lehetett nem észrevenni a derűt. Mögötte Mala álldogált zavartan. Azonban, amitől Lyniának ismét földbe gyökerezett a lába, az Annyka és Kryssa látványa volt. Annykának már a puszta jelenléte is elég volt ahhoz, hogy Lynia azt higgye, káprázik a szeme, de az igazi sokk Kryssa volt. Vörösesbarna színű nadrágot és tunikát viselt bőrpáncéllal, övén rövidkard. Nyakában sehol a pánt.
- Ti mind… - suttogta elakadó hangon -, mind miattam?…
- Dehogyis – nevetett fel Lucas. – Hova gondolsz, kisasszony? A hepaj miatt egyedül!
Szavaira hatalmas nevetés tört ki. Lyniát is magával sodorta a túláradó jókedv. Azután a többiek egyenként mentek oda hozzá, kezébe kisebb-nagyobb ajándékokat nyomva. Lyniának egy idő után külön asztalra kellett pakolnia. Lucastól selyemsálat kapott, Ivolától egy vörös kövű brossot. Yoras könyvet adott neki. Lynia akaratlanul is elmosolyodott, eszébe jutva a két évvel korábbi kéttoronybeli látogatásuk. Akkor mesélt neki arról, mennyire szeret olvasni. Mala egy díszes dobozkát nyújtott át, melynek tetejét érdekes nonfiguratív ábra borította. A lány szégyenlősen mutatta meg, hogyan kell nyitni-zárni a ládikát. Mikor Lynia jobban szemügyre vette a druidát, furcsa, zavaró vibrálást érzett a személye körül. Mosolyogva köszönte meg az ajándékot, magában azonban enyhe szomorúsággal konstatálta, kezdődik… Végül Kryssa és Annyka lépett oda hozzá. Nekik közös ajándékuk volt, egy gyönyörűen elkészített puha bőrtarisznya. Lynia szóhoz sem jutott, csak szeme párásodott be. A lányok ezt csekélyke, jóval inkább nem létező szabadidejükben készítették el, leginkább alvás helyett.
- Kislányok… - suttogta, végigsimítva a mintán. – Ez egyszerűen gyönyörű…
- Annykáé az érdem – mosolygott Kryssa. – Ő készítette el. Az én részemet is.
- Viszont te jártad ki a nagyúrnál az engedélyt – felelte Annyka elpirulva a dicsérettől. – Anélkül aztán varrhattam volna akármeddig… Arról nem is beszélve, hogy az egész ünnepség a te gondolatod volt…
- Szóval téged kell elővennem ezért! – tette csípőre a kezét Lynia, majd tréfásan megfenyegette Kryssát a mutatóujjával. – Ezt nem úszod meg, kishúgom. Mikor is van a te születésnapod?
- Már két hónapja elmúlt – nevetett a lány. Hirtelen ismét nagy ováció támadt. Evena és Azharra közösen hoztak be egy hatalmas tortát, mögöttük Miri ugrált izgatottan. Lynia alig tudta visszafojtani a nevetését láttán. Miri, az ugrabugra, szeleburdi kamasz egyébként Jessa volt, és könyörtelen vámpírvadász. Anyja és nővére letették az asztalra a tortát, amelyen huszonhárom gyertya égett.
- Fújd el, kishúgom – mosolygott rá Evena asszony -, és kívánj valamit.
Lynia a torta elé állt. Behunyt szemmel fohászkodott valamin, majd mély levegőt vett, és egyetlen fújjással eloltotta a gyertyákat. Nagy tapsot aratott, majd egy pohár meleg vízbe mártogatott késsel elkezdte felszeletelni a tortát, mindenki kezébe nyomva egy szelettel. Hamarosan kisebb-nagyobb csoportok alakultak ki, egymással beszélgetve. Lynia saját tányérjával Kryssa és Annyka mellé ült le.
- Na lányok – nézett rájuk -, azt hiszem, lenne még miről beszélgetnünk. Kezdjük veled Annyka. Az én szememet nem lehet becsapni. Nagyon-nagyon megvertek téged. Miért?
Annyka elfordította a fejét, és nyelt egyet. Kryssa sem érezte magát jobban. Halk, tompa hangon mesélték el neki a nap eseményeit.
- Miközben én meg egész idő alatt csak szórakoztam – mormolta elkomorodva Lynia.
- A születésnapod volt, Lyn – fogta meg a kezét Annyka. – Egy évben egyszer azért neked is jár egy ilyen nap. Illetve sokkal több is járna.
Lynia szomorú tekintettel nézett a lányra. Jól tudta, hogy Rendall nem véletlenül küldte el a házból, ráadásul Ivolával együtt. A harcoslány nem lett volna hajlandó ilyesmire, sőt Markenut is megfékezte volna idejekorán. Kryssára pillantott ezután, akinek az arca szintén nem volt boldogságtól sugárzó.
- Miattam kapott Annyka – suttogta, hangja tele lelkiismeretfurdalással. – Ha előbb elfogadom a nagyúr ajánlatát, erre nem került volna sor.
- Ácsi! – csattant fel Annyka. – Nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy a szabadságod íze megkeseredjen a szádban. Nekem bőven megérte az, hogy nem került rád sem a fejvadász egyenruha, sem esküvarázs.
- Bizony, Kryssa – bólintott Lynia is. - Szabad róka maradtál, nem lett belőled behódolt farkas – intett a fejével Mala felé -, aki azt sem veszi észre, hogy csak másféle lánc került a nyakába.
Kryssa sokáig nézett rájuk, majd halványan elmosolyodott.
- Köszönöm – mondta csendesen. Zavart csend ült rájuk. Majd a félelf lány újra megszólalt.
- Annyka, most már te vagy soron – nézett barátnőjére. – Ebben az ütemben rólad is lekerül a pánt.
Annyka felnevetett.
- Hát ezt erősen kétlem. Én nem vagyok sem vérfarkas, sem a tolvajok királylánya. Bennem nincsen semmilyen különleges képesség, egyszerű polgári származék voltam mindig. Az én fajtámra is szüksége van persze a nagyúrnak. De csak pánttal a nyakunkban. Én mindig rabszolga maradok.
- Meglásd, nővérkém – suttogta Kryssa -, eljön még az az idő, mikor újra a szerelmeddel lehetsz, és egymást átölelve sétáltok a tengerparton.
Annyka most elszomorodott.
- Csak az álmaimban – mondta csendesen. – Nekem már csak az álmaimban…
Lynia a szájába harapva nézte az asztal szélét. Bár minden vágya lett volna, nem tehetett a lányért semmit. Jól tudta, hosszú évek vezetnek még odáig, mikor a rabszolgaság véglegesen megszűnik Rashmadban. Ezek az évek pedig kétszeresen számítanak a megpántolt szerencsétlen teremtéseknek. Csak annyit tehetett, hogy a maga erejéből vigyázott rájuk, és megpróbálta életüket a körülményekhez képest barátságosabbá tenni. De gyakran, mint most is, erőfeszítéseit a legcsekélyebb mértékben sem tudta értékelni. Hiszen ettől még ugyanúgy meg vannak fosztva szabadságuktól. Nem véletlenül fogadta el végül Mala a nagyúr kezéből az övét. Gondolataiból az ajtó nyílása zavarta meg. Caragana lépett be, arcán furcsa mosollyal.
- Az istenek éltessenek születésnapodon, kishúgom – lépett oda Lyniához, átadva neki az ajándékát. A szőke lány kibontotta a papírt. Mereven nézett a vékony köralakú márványmedálra, minek közepén alig észrevehetően egy félborsónyi kristály volt, elrejtve a márvány erezetében. Teleportkő... – Sajnálom, hogy nem jöhettem előbb Beletellett egy kis időbe, amíg megtaláltam ezt neked. Ráadásul vár odakint téged valaki, aki alig akart beengedni.
- Kicsoda? – nézett az ajtóra csodálkozva Lynia. Cara arcáról nem múlt el a furcsa mosoly.
- Jobb, ha magad nézed meg.
Lynia felállt, nyomába szegődtek a többiek is. Odakint az üzlet előtt valamennyien döbbenten meredtek a jövevényre. Hatalmas rozsdabarna farkas állt az utcán, nyakában egy erszénnyel.
- De hiszen ez Nina farkasa – suttogta Lynia. Lucas szemében különös láng villant, karját összefonta. Számadása a vörös hajú vérfarkas nősténnyel még mindig nyitott volt, és nagyon szívesen lezárta volna már. Addig azonban nem léphetett, amíg erre a nagyúr nem adott parancsot. Márpedig Rendallnak nem állt érdekében Nina elmozdítása a Keleti Erdőségből, egyrészt az orkok miatt, de volt egy másik oka is erre, amit viszont nem kötött más orrára. Mala ezzel szemben érdeklődve nézte az ordast. Idézett jószág, konstatálta magában. Érdekes, hogy mégsem tér vissza az eredeti helyére a varázs végeztével. Vajon hogy érte ezt el az a Nina? Valószínűleg őrző lehet. Közelebb lépett az állathoz, az azonban a fogait vicsorította feléje. Mala döbbenten állt meg. Ilyesmire idáig még sosem volt példa. A farkas gyanakodva szimatolt feléje, és ismét hangtalanul rávicsorgott. Jelzése egyértelmű volt. Hiába érezte az emberen, az emberben a farkast, akárcsak úrnőjén, hiába érezte rajta, hogy ugyanolyan követője az erdőnek, mint úrnője, azt is pontosan megérezte rajta, hogy renegát. Megérezhette az esküvarázst is rajtam – nyilalt Malába a felismerés. – Nem tart magukhoz tartozónak…Hát már ez is… Elkeseredve hunyta le a szemét, nem véve észre, hogy Lucas figyelemmel kíséri a kis jelenetet, majd írisze felvillan, pontosan megértve a történteket. Lynia ezenközben óvatosan az ordashoz lépett. Az állat semmivel sem lett kisebb legutolsó találkozásuk óta, és már akkor is úgy érezte, túl jó eső esett arrafelé, ahol kölyökként játszott, mert hatalmasra megnőtt. A hímet azonban az ő jelenléte egyáltalán nem zavarta. Megszimatolta a lányt, majd halk torokhangon vakkanott egyet, jelezve, hogy felismerte és mintegy üdvözölve. Lynia óvatosan vette le az erszényt a nyakából, és kibontotta. A kis zsákban különböző virághagymák voltak, és egy szépen kidolgozott bőr karkötő, aminek díszítése Nina druida jelképe, a szár nélküli R betű hullámos, megtört vonala volt. Ezután egy levél került a kezébe.

Drága Lynia!

Az istenek áldjanak születésnapodon! Emlékeztem arra, mennyire tetszettek neked a tóparti virágok, így küldök belőlük pár hagymát. Szeretik a vizes, napos helyet. A karperecre védőigét tettem, tőrrel és varázsmentes fegyverrel nem tudnak bántani, ha rajtad van. Ne keress ezen a nyáron az erdőben, hamarosan egy másik születésnapi ünnepségre fogok elutazni. Ugye, tudod, kiére? Először nem nagyon akartam menni, de sok teret nem hagytak a kifogásokra... Itt állnak mellettem, és várják, hogy befejezzem a levelet. Üdvözölnek mindketten téged, és üzenik, hogy a szakácskönyved nagy sikert aratott náluk is. Vigyázz magadra, nővérkém, a szörnyek között és Sylvanus óvja utadat!

Szeretettel ölel:

Nina

Utóirat: a farkassal írhatsz választ, meg fog találni vele.

Lynia elpárásodott szemekkel szorította magához a levelet.
- Ninocska – suttogta maga elé. Megfordította a papírost, és ironnal írt rá pár sort, majd visszadugta az erszénybe, és visszaakasztotta a farkas nyakába. Az állat erre a jelre várt, mert sarkonfordult, és eliramodott.

Miután a farkas eltűnt, a vendégek is visszatértek a teázóba. Valaki elővette a furulyáját, és hamarosan vidám zene mellett szórakoztak tovább. Mala idegenül téblábolt, mígnem valaki a kezébe nyomott egy tányér süteményt. Odanézett az illetőre, Miri volt az. Zavartan elmosolyodott.
- Köszönöm, kishúgom.
- Ma van Lynia kisasszony születésnapja, kisasszony. Kérlek, ne légy szomorú. Az istenek lenéznek ránk. Bízz bennük. - Jessa is jól érezte a druida körüli vibrálást, és megpróbálta valahogy visszaállítani benne a felborult egyensúlyt. Persze egy tányér süteménnyel még nem ér el nagy eredményt, de jól tudta Mala változásának okát: korábbi kínzóihoz csatlakozott azért, hogy visszakapja szabadságát, régi barátai pedig éppen emiatt elfordultak tőle. Ha Ivola meg tudta őrizni magát többé-kevésbé tisztának, talán Malának is van még esélye, tűnődött magában a paladin, aki amúgy kétszer olyan idős volt, mint a kislány, akit alakított. A három paladin közül veteránnak számított, és ő is volt a kis csapat vezetője. Külön élvezetet okozott neki, hogy álcájában újra élheti gyermeki énjét, és sokkal szabadabban beszélhet mindenről, mint felnőttként teheti. Mala halványan visszamosolygott rá, megsimogatta a haját, majd továbbment. Jessa a szája szélébe harapva nézett utána. Persze gyereknek lenni nagy hátrányt is jelentett. Sosem veszik őket komolyan. Mala hirtelen észrevette Kryssát. Mély levegőt vett, majd letéve érintetlen tányérját egy asztalra, a lány felé indult. Lesz ami lesz, tesz még egy utolsó próbát.
- Szóba állsz velem, Krys? - kérdezte halkan a háta mögött. A félelf megfordult. Egy pillanatig mereven nézett rá.
- Mit akarsz? - hangja egy fokkal sem volt barátságosabb, mint pillantása.
- Csak szeretném elmondani – kezdte bátortalanul Mala -, hogy nagyon örülök a szabadságodnak...
- Úgy gondolod, hogy ez változtat bármit is azon, amit tartok rólad? - kérdezte Kryssa.
- Reménykedem benne...
Kryssa megvető arccal rázta meg a fejét.
- Szó sincs róla. Tisztázzunk valamit, Mala. Ebbe a beszélgetésbe egyedül azért megyek bele, hogy megértessem veled, egyszer és mindenkorra, semmi értelme annak, hogy bocsánatért vagy megértésért erőlködj nálam. Én nem két kézzel kaptam a szabadságom után. Szó szerint rám lett kényszerítve. Nézd csak meg Annykát – intett a fejével a rabszolgalányra, aki egy asztalnál ülve viszonylagos szabadságát teljesen kiélvezve, boldog mosollyal falatozott, és beszélgetett valakivel. - Látsz rajta valami feltűnőt?
Mala alaposan is szemügyre vette a lányt. Hirtelen nagyot nyelt és elszürkült.
- Sylvanusra... Hiszen brutálisan megverték...
- Meg bizony. S tudod miért? Mert nem teljesítette megfelelően a munkáját. Ami azt jelenti, hogy míg ma Lynia a kimenőjén volt, engem elvittek hozzátok, hogy kiselőadást tartsak olyasvalamiről, amit bármelyik oktatótok is megtehetett volna, neki a nyakába zúdították az egész palotát. Nem volt képes megcsinálni. Erre senki sem képes. Neki nem is hagyták. Ezek után megbüntették. Szerinted milyen érzés volt ott látni ájultan, tehetetlenül, összetörve lógni a fenyítőfán? Látni a szemeit, amiket kishíján kicsaptak a korbáccsal? Nézni, ahogy vért köhög fel? Nem azért fogadtam el a szabadságot, mert ez volt minden vágyam. Azért fogadtam el, hogy Rendall ne veresse módszeresen agyon Annykát.
- De hát miért őt vette elő? - kérdezte tompán Mala. Kryssa keserűen felnevetett.
- Mert két hét után belátta, hogy azzal nem el semmit, ha engem ver össze. Ennek a szörnyetegnek lettél az ölebe önszántadból. Mintha nem tudtad volna már korábban is, hogy kicsoda, micsoda.
- Nem tudod, milyen érzés, ha leveszik a pántot – könyörgött halkan Mala.
- De tudom – felelte Kryssa. - Minden nap levette. Minden nap visszatettem. Az sem érdekelt volna, ha halálra korbácsol.
Mala szólásra képtelenül hallgatott. Kryssa azonban még nem fejezte be.
- Van még más is, amit tudok, Mala. Hamarosan te is egy leszel a szörnyetegek között. Már most vadászol olyan emberekre, akik mit sem ártottak neked, sőt, megpróbálnak segíteni.
- Segíteni?! - csattant fel a druida. - Nem nagyon láttam a felmentő csapataikat az elmúlt évben! Nincsenek sehol, csak ahol a saját érdekeik vannak! Én pedig nem tartozom ezek közé! Ahogy nem tartozol te sem! Annyka sem! Igen, renegát lettem! De ez volt az egyetlen út a szabadságomhoz! Ha ezt nem lépem meg, örökre rabszolga maradok! Ezt sajnálod annyira tőlem?!
- Nem sajnálok semmit tőled – válaszolta csendesen Kryssa. - De milyen szabadságról beszélsz, Mala? Milyen szabadságról? Oda a lelked. Azt ajánlottad fel a szabadságodért cserébe.
- Akárcsak te! - sziszegte a druida. A félelf lány gúnyosan felnevetett.
- Nagyon tévedsz. Rajtam nincs esküvarázs. Rendall pontosan tudta, hogy inkább megölöm magam, de nem megyek bele ilyen alkuba. Rád azért tett esküvarázst, mert nálad megtehette. Mert bármit, akármit feláldoztál volna. Hát megkövetelte tőled az általad adható legnagyobb árat. Te pedig megfizetted. Képes voltál csatlakozni hozzá. Fejvadász lettél! - köpte ki Kryssa undorodva. - Úgyhogy tedd meg nekem, hogy nem állsz velem többé szóba, ha nem muszáj!
Kryssa ezzel sarkon fordult, és otthagyta. Mala tehetetlenül nézett utána. A vibrálás körülötte mind erőteljesebb lett. A teremben lévő paladinok tehetetlenül figyelték, ahogy mind mélyebbre zuhan, minden próbálkozása ellenére. Malát egyedül Kryssa bocsánata fordíthatta volna meg az úton. Kryssában azonban nem volt bocsánat. Malát mintha mágnes húzta volna, úgy ment Annyka asztalához. Maga sem tudta már mit vár, vagy mit remél. Neutrális énjének utolsó kétségbeesett próbálkozása volt, hogy felszínen maradjon, mielőtt végleg elmerül az örvénybe, ami folyamatosan húzta magába az elmúlt időszakban. Ahogy árnyéka az asztalra vetült, Annyka felemelte a fejét és ránézett.
- Kisasszony – ugrott fel azonnal. - Miben állhatok a szolgálatodra?
Csak ennyi volt, nem több. Mala kezéből kicsúszott az utolsó kapaszkodó is. Lelkét most különös módon egy pillanatra állni hagyta az örvény, mintegy arra várva, hogy ő maga döntsön, önként beleveti magát vagy mégis továbbküzd. Mala megnyalta a szája szélét.
- Annyka... hallottam, mi történt ma veled. Minden rendben?
- Igen, kisasszony – bólintott azonnal a lány. - Hibáztam, és megérdemeltem a büntetést. De tanultam belőle. Többet nem fog előfordulni.
Malában mélyebb sebeket ütöttek ezek a szavak, mint Kryssa megvető mondatai. Annyka sosem beszélt így vele azelőtt. Éppen ellenkezőleg. Mikor annak idején őt korbácsolták meg brutális kegyetlenséggel és szakértelemmel, éppen ő volt az, aki leállította a hozzá intézett hasonló szavait, közölve vele, hogy egymás közt vannak, a tiszteletteljes frázisokat puffogtassa a fejvadászoknak. Gyötrődve nézett valahai társára, akivel annyi sok hónapot töltött együtt a pokolban, egymást támogatva, segítve, sok-sok nevetéssel, összetartással. Ezt árulta el ő. Ahogy belegondolt, rájött arra, hogy ő maga sem tenne most másként, ha Annyka helyében lenne. Erőltetetten elmosolyodott.
- Akkor nem is zavarlak tovább. Mulass jól.
- Köszönöm, kisasszony – bólintott a lány, majd látván, hogy véget ért a beszélgetés, tiszteletteljesen térdet hajtott. Nem akkorát, mint a nagyúrnak, természetesen, de észrevehetően. Mala elfordult, és elment az asztaltól. Bár körülötte az egekig csapott a vidámság, mit sem hallott belőle. Nem volt nála magányosabb lény a Világon. Maga sem tudta hogyan, elért a sarokban egy üres asztalhoz, és lerogyott a székre. Mereven maga elé bámult. Kryssa iménti visszautasítása még hagyján, de Annyka tiszteletteljes megnyilvánulása már több volt a soknál. A paladinok számára tisztán érezhető volt a vívódása, és a lassan belsejében meginduló változás. Ám nem tehettek semmit érte. Mala maga döntött sorsáról, aminek következményei egyre inkább elérték. Hirtelen árnyék vetült a druidára, Lucas ült le mellé.
- Uram? - nézett fel Mala. Ám a kapitány nem foglalkozott vele, ehelyett Azharrát intette magához.
- Mondd csak, szépségem – kérdezte a rögtön ott termő lányt -, szolgáltok mást is fel ezen a bűbájos helyen, mint teát?
- Attól tartok, nem, uram – felelte a lány. - De különleges vendégeinknek különleges ízesítésű teát tudunk ajánlani.
- Nosza – biccentett a férfi. - Hozz belőle a társamnak is.
- Igen, uram – bólintott Azharra, és hamarosan megjelent egy tálcával, rajta csészékkel, gőzölgő porcelánkannával, kis tartóban teafűvel, valamint egy kis kancsóval.
- Egészségetekre, uram – tette le az asztalra a tálcát. Lucas mert a fűből egy apró lyukú szitára, átöntötte rajta a forró vizet, majd beleöntött a kancsó tartalmából. Belekortyolt, és elismerően bólintott.
- Ez igen. - Ránézett Malára. - Próbáld csak ki. Érdemes.
Mala is követte a példáját. Mikor belekortyolt a teába, elakadt a szava. A kis kancsó tartalma a legfinomabb whisky volt. Kifinomult érzékeit már az a pár csepp is valósággal megbódította. Lucas újra belekortyolt a csészébe, majd elnézett Annyka irányába. A lány mellé időközben odaült Kryssa, Lynia, és Caragana. Élénk beszélgetésbe merültek, amit gyakori nevetéssel szakítottak meg.
- Mondd csak, Mala – kérdezte közben -, annyira szeretted hordani a nagyúr láncát, hogy amint ő levette rólad, rögvest egy másikat akasztasz a nyakadba?
- Uram? - kérdezte értetlenül a lány. Lucas ránézett.
- Miért pazarolsz érzelmeket olyanvalakire, akinek nem jelentesz semmit? Nincs semmi közötök egymáshoz. Te már nem tartozol oda. Kryssa csak egy tolvaj. Lánccal vagy anélkül az is marad mindig. Egy piti tolvaj.
- Kryssával együtt vészeltük át a legrosszabb időket, uram – felelte csendesen Mala. - Egymást segítettük, támogattuk a veremben, majd később a palotában.
- Legalább volt valami haszna. De már nincs rá szükséged. Egymást támogattátok, azt mondod. Vagyis te is annyira segítetted őt, mint ő téged. Nem tartozol feléje semmivel.
- Barátok voltunk...
- Barátok – biccentett Lucas. - Mondd csak, örülsz a visszanyert szabadságának?
- Igen, uram – felelte Mala.
- Nem merült még fel benned az a kérdés, hogy ő miért nem örül a te szabadságodnak? Nem tartod ezt furcsának? Érdekes egy barát az, aki elvárja a másiktól, hogy élete végéig láncot hordjon, miközben ő szabad.
- Kryssát Annykával bírta rá a nagyúr...
Lucas felhorkant.
- Mert hagyta odáig fajulni a dolgokat. Miatta verték azt a lányt fél napig. Érdekes, nálad erre nem volt szükség. Sosem hagytad volna, hogy idáig jusson a nagyúr. Jóval előbb átláttad a helyzetet. Nézd csak meg őket. Hogyhogy Annyka mégsem haragszik Kryssára? Tudod, mi ez? Gyengeség. Bambán eltűri, hogy kapcaként bánjanak vele. Soha nem tiltakozott semmi ellen. Lenyel mindent. Ezért nem fog róla soha lekerülni a pánt. Ezért kapja meg őt Markenu ma este. Nem lesz ez ellen egy szava sem. Lágy, hajlítható. Gyenge.
Mala szólásra képtelenül hallgatott. Lucas ismét kortyolt, majd folytatta.
- Te más vagy. Vérfarkas. Jóval nagyobb erővel és hatalommal rendelkezel náluk. Sosem tartoztál igazán közéjük. Szerinted miért kellett veled úgy bánnom, ahogy bántam? Mert te mindig erős voltál. Még a többi vérfarkashoz viszonyítva is többet kellett veled foglalkoznom, mint bárki mással. - Ez ugyan nem volt igaz, de Lucas sosem ment a szomszédba hazugságért, ha azzal könnyebben elérte célját. - A nagyúr mindenkiben értékeli az erőt. Pontosabban az erőt értékeli mindenkiben. Ezért adott neked is lehetőséget. Éltél vele. Volt erőd élni vele. Ezért vagy velünk. Közöttünk. Ezért lehettél a családunk tagja. Mégpedig egyenrangú tagja. Kryssa – intett oldalt a fejével -, sosem lesz az. Mindig egy koszos, sunyi róka marad. Annyka... Annyka pedig egy nyuszi. Mondd csak, Mala, a természetben milyen szerepe van a nyúlnak?
- Zsákmányállat – felelte a lány gondolkodás nélkül.
- Az bizony – bólintott Lucas. - Préda.
Mala furcsán nézett rá.
- Félre ne értsd – rántott egyet a vállán a férfi. - Nincs azzal a lánnyal semmi bajom. Nyúlnak is kell lenni. De ha jól gondolom, a farkas nem bújik oda mellé?
- Hát nem – mosolyodott el Mala.
- Na és a rókával milyen a viszonya lompos barátunknak?
- Elkapja, ha tudja – felelte a druida.
- Milyen érdekes – tűnődött el Lucas fennhangon. - Na és a róka odabújik a nyúl mellé?
- Dehogy.
- Most mégis ezt látjuk – intett Lucas megint a másik asztal felé. - Ezért mondtam, hogy sunyi. Furdalja a lelkiismeret, de azt azért nem bánja, hogy ismét szabad. Mikor mindkettőtökön lánc volt, összefogott veled, hogy megússza. Hogy túlélje. Az erősebb támogatását kereste. De ahogy a farkas megszabadult, mégpedig a maga erejéből, máris kimutatta a foga fehérjét. Azután hipp-hopp, ő is szabad lett, de a viszonyotok nem változott semmit. Nincs már rád szüksége, ezért nem törleszkedik hozzád. Szóval megkérdezem megint: neked mi szükséged van rá, most, hogy szabad vagy?
- Azért nem vagyok igazán szabad. Esküvarázs van rajtam.
- Formalitás – rántott megint a vállán Lucas. - Rajtam is van. Yorason is. Még a nagyúrra is került, mikor a szervezethez csatlakozott, és hűségesküt tett a tyrannak. Látsz rajtunk láncot?
- Nem, uram – rázta a fejét Mala. - Ti tartjátok a láncot.
- Ahogy mondod – felelte a férfi. - Ezen a Világon kétféle ember van. Erős és gyenge. Ahogy az állatvilágban is. A farkas erős. A párduc erős. A sárkány erős. A nyúl, hát ő bizony gyenge. Na és a róka? Ő, vérem, csak erős akar lenni. Nem tartozik sem ide, sem oda. Ezért törleszkedik mindig ahhoz, akitől többet remél. Te meg én, mi ragadozók vagyunk. Vadászunk a prédára, és elkapjuk őket. Nekik a lánc végén a helyük. Nekünk pedig a másik oldalon. Mi tartjuk a láncot, és az a dolgunk, hogy odajuttassunk mindenkit, aki odavaló.
Mala lehajtotta a fejét, és az asztal lapját kapargatta.
- Érez a farkas lelkiismeretfurdalást, mikor elkapja a nyulat, Mala?
- Nem – rázta a fejét a lány. - Azért öl, hogy egyen. Hogy önmagát, a falkáját és a kölykeit táplálja vele.
- Erről van szó, Mala. Ezt tesszük mi is. Velük tápláljuk önmagunkat, a családunkat, és a gyerekeinket, ha vannak. Éreztél lelkiismeretfurdalást, mikor leterítettétek a medvét?
- Nem – Mala szemében most egy szikra villant meg. - Vadásztunk.
- Jól tudom, az a medve emberevő volt? - kérdezte Lucas.
- Igen – bólintott Mala. - Lesántult, ezért támadt olyan prédára, akit el tudott ejteni.
- Vajon ő érzett lelkiismeretfurdalást? - tűnődött hangosan a férfi.
- Csak élni akart.
- Az evergrade-i támadód érzett-e lelkiismeretfurdalást, mikor leszúrt?
- Kétlem.
- Magam is. Ő is olyan volt, mint az a lesántult medve. Védekezésre képtelen rabszolgára támadt, hogy életben maradjon. De te mégis túlélted. Mégpedig a magad erejéből. Lynia nem lett volna képes megmenteni téged. Életben maradtál, és most te vadászol őrá. Mikor a városban cserkészel az evergrade-i medve után kutatva, mit érzel?
Mala Lucas szemébe nézett.
- Vadászok – felelte halkan, kemény villanással a szemében.
- Na és amikor a Tüske illúzionista nyomát keresed?
- Akkor is – bólintott Mala.
- Miért nem érzel lelkiismeretfurdalást?
Mala lassan válaszolt.
- Nem tartozom nekik semmivel. Nem segítettek rajtam, mikor a legnagyobb szükségben voltam.
- Volt egyáltalán szükséged rájuk? Nem a magad erejéből szabadultál meg?
- De igen.
- Hmm. - Lucas egyenesen a kis kancsóból töltötte fel a csészéjét, akárcsak Maláét. - Emlékszel arra, miért került rád pánt?
- Megpróbáltam megmenteni egy falut a fejvadászoktól, uram – válaszolta a druida.
- Mióta segít egy farkas a nyulakon, Mala? Mikor avatkozik bele egy másik ragadozó vadászatába?
- Ha el akarja venni a prédáját.
- Elszokta venni a farkas a sárkány prédáját, Mala?
- A párducét megpróbálja – mosolygott a lány. Lucas elvigyorodott.
- Na és sikerült neki?
Mala még mindig mosolyogva rázta meg a fejét.
- Ez a párduc – intett a férfi felé a fejével -, ennél a farkasnál – intett most magára – erősebbnek bizonyult.
- Ahogy mondod – villant meg Lucas zöld írisze. - Ez a párduc valóban erősebb. A természetből vett példáknál maradva, a paladinokat mihez hasonlítanád?
Mala elgondolkodott.
- Leginkább egy másik farkasfalkára, akik megpróbálják elorozni a zsákmányt.
- Igazán? Én inkább rókáknak gondolom őket. Lesből támadnak, sunyin, rejtőzködve, sosem fedve fel magukat. Félik az erősebbet, ezért megpróbálnak lopni tőle. Na de legyenek akár farkasok, akár rókák, hagyjuk mi, hogy ellopják a zsákmányunkat, amivel önmagunkat, a családunkat, a véreinket tápláljuk?
Mala Lucas szemébe nézett, majd halkan megszólalt.
- Nem.
- Ez az, farkaslány. - Lucas felemelte a csészéjét. - Fenékig.
- Fenékig – mondta Mala is, és együtt lehajtották a whiskyt. A terem másik részén Lynia, a pult mögött Evena és Miri, míg az asztalok között járva Azharra felemelte a fejét. Mala körül a vibrálás megszűnt. A paladinok megérezték az ellenség jelenlétét. A gonoszét.

Mala odafordította a fejét a túloldalra. De nem Kryssát, Annykát vagy Caraganát vette szemügyre, hanem az ünnepeltet.
- Lyniát hova tennéd, uram? - kérdezte Lucastól. A férfi megvakarta az állát, és maga is odapillantott a lányra, aki társaival nevetett fel éppen valamin.
- Érdekes kérdés. Semmiképpen nem ragadozó. De nem is róka. Ahhoz túl tiszta és egyenes. Sosem nézi a maga érdekét, mindig máson segít. Préda kétségkívül. De igencsak életrevaló és leleményes préda. Nem szökik meg akárki kétszer is a pánt elől. Amikor múlt nyáron a csatornában bújkált, ugyancsak össze kellett szednem magam, hogy a nyomára akadjak. Félénk volt és rendkívül óvatos. Amikor pedig a sarokba szorítottuk, meglepően eredményesen harcolt, amíg újra lehetősége nyílt a menekülésre. Akkor megint eltűnt.
- Dacára annak, hogy préda, mégis ő volt az, aki megállította Daniit – tűnődött el Mala.
- Azért, mert megtanítottuk a harcra – felelte Lucas. - De azt kétlem, hogy a maga erejéből képes lett volna rá.
A férfi elvigyorodott.
- Lynia a Világ egyetlen harci nyula.
Mala felnevetett.

Caragana, nevetésük csillapultával a következő kérdést tette fel Annykának.
- Na és mi lesz veled, kishúgom? Nem akarod követni társnőid példáját és kivívni a szabadságodat?
Annyka elkomolyodott.
- Kisasszony, attól tartok, nekem ez sosem lesz lehetséges. Bennem nincs semmi olyan különleges képesség, ami felkeltené a nagyúr figyelmét, és azért, hogy megszerezze azt, szabadságot kínáljon cserébe.
Annyka belenézett teáscsészéjébe, és lassan folytatta.
- Polgárleány vagyok. Mindig arra neveltek a szüleim, hogy szorgalmas, dolgos lány legyek. Amikor pedig elérkezik az ideje, kiválasztanak számomra egy megfelelő férjet, akihez hozzáadnak, szülök neki egy szakajtó gyermeket, és onnantól kezdve őket szolgálom életem minden leheletével. A nagyúr és emberei számára én vagyok a tökéletes préda. Engedelmes, szorgalmas, munkás. Nem tiltakozik semmi ellen, nem harcol semmi ellen. Belenyugszik sorsába, és szolgálja a gazdáját, ahogy a férjét szolgálta volna.
Annyka felpillantott Caraganára.
- Az én tudományomban nincs semmi olyan, ami értékessé tenne a szabadságra. Ezt tenném rabpánt nélkül is. Erre születtem, erre a sorsa szántak az istenek. Beszélő szerszám vagyok, semmi több.
Obeya félrenézett. Legszívesebben megrázta volna a lányt, annyira dühös lett rá hirtelen, maga sem értette, miért. Ő mindig, minden leheletével kínzói ellen küzdött. Azután eszébe jutott anyja. Gyomrát keserűség töltötte be, ami szinte megbénította. Annyka kísértetiesen emlékeztette az édesanyjára. Ugyanaz a nyugodt, beletörődő tekintet, ugyanaz a szolgalelkűség. Anyját sosem érdekelte egyetlen gazdája kegyetlensége sem. Szolgálta őket legjobb tudása szerint, minden szorgalmával. A veréseket úgy fogadta, mint a sors vele járó, elkerülhetetlen részét. Az egyetlen ok, ami miatt eldobta magától az életét, örök, nagy szerelme volt. Az apja. Obeyában még nagyobb lobot vett a düh. Újra ott volt a Kecske-szigeten, lent az alagsorban, a fürdődézsa mellett, amiben anyját találta, felvágott erekkel. Halálában még szánalmasabb, nyomorultabb látványt nyújtott, mint életében. Ótvaras, gennyedző váladék! Minden nőügyedet megbocsátotta volna, sosem lett volna hozzád egyetlen rossz szava sem, csak mosolyogj rá néha! Ha ehhez a lányhoz annyira ragaszkodsz, mi bajod volt a saját véred anyjával?! Az asszonyoddal, aki holtodig hűséget esküdött neked?! Mikor Obeya felnézett, szemében nyoma sem volt iménti gondolatainak. Caragana, a kecses elf mágus nézett Annykára.

Lélekcsavaró

Pár nappal később Rendall rabszolgaházbeli dolgozószobájában üldögélt. A nap lement már, ideje lett volna hazaindulnia, de még akadt elintéznivalója. Találkozót szervezett, arra várta a résztvevőket. Egyikőjükre nem is kellett sokat várnia. Ahogy a nap utolsó sugarai is eltűntek nyugaton, halk koppantás hallatszott az ajtaján. A férfi ellenőrizte a facöveket zsebében, oldalán fénysugár kard volt kivételesen. Szövetség ide vagy oda, bolond, aki vámpírban bízik.
- Lehet – szólt ki nyugodt hangon. Az ajtó feltárult, és belépett Rashmad vámpírkolóniájának mestere.
- Fangthane – biccentett az emberi lények ura. - Pontosan, mint mindig.
- Anyám jómodorra tanított – mosolyodott el a vámpírlord. Becsukta maga mögött az ajtót, és kényelmesen beljebb lépett. Egy pillantással felmérte a szobát, ahogy mindig is tett, ahogy Rendallhoz jött. Ugyanannyira bízott ő is a férfiben, mint az őbenne: semennyire. Rendall felállt asztala mögül, kilépett eléje, kezével a kandallóhoz tett karosszékekre mutatott. Fangthane figyelmét sem a lobogó tűz, sem Rendall kardja nem kerülte el. Szája szélén halvány mosollyal ült le az egyik székbe. Azt tudta jól, hogy egyedül vannak, az ember pedig még így is, noha kemény ellenfél, legyűrhető préda. De a legkevésbé sem könnyű zsákmány. Fangthane pedig ritkán szeretett küzdeni az élelemért. Az életéért pedig még ennél is kevésbé. Annak vette a jelzéseket, amik valójában voltak: figyelmeztetésnek.
- Hallgatlak, nagyúr – nézett a férfira. - Azt üzented, ajánlattal vársz.
- Így igaz – felelte Rendall. - De nem én. Most csak összekötő vagyok. Hamarosan megérkezik az igazi ajánlattévő.
- Mikor? - vonta fel szemöldökét a vámpír. Azt meg sem kérdezte ki, tudta jól, hogy csak akkor derül erre fény, ha az illető itt lesz. Rendall felnézett a levegő remegésére.
- Most.
Fangthane odafordult. Szeme összehúzódott a jövevény láttán, szimata csalhatatlanul adta tudtára annak kilétét.
- Hmm. A nekromanta. A halál illata nemcsak a játékszereid miatt leng körül. Magad is megjártad már az Utat.
- Fangthane – biccentett a tyrann. - Rég találkoztunk már. Sajnálattal értesültem a mestered pusztulásáról.
- Én a legkevésbé sem – felelte kedélyesen a vámpír. - Megújulás nélkül nincs fejlődés.
A mágus halványan elmosolyodott. Fogadta Rendall tiszteletteljes főhajtását, majd maga is leült egy másik karosszékbe. Harmadikként Rashmad nagyura telepedett le közéjük. A három szörnyeteg egy pillanatig felmérte egymást. Végül Fangthane törte meg a csendet.
- Miért kívántál velem találkozni, mágus? Királyvárosban nincs vámpír?
A másik kettő egy pillanatra megütődve nézett rá. A vérszívó elmosolyodott, és ujjával megütögette az orrát.
- Szeretem tudni, mi történik az emberek Világában. Főleg azt, mit tesznek a paladinok. Téged, mágus, a téli napfordulókor máglyára küldtek. Már akkor éreztem, hogy a gyermekkirály komoly hibát követ el ezzel. Ezt követő játékaid híre hozzám is eljutott. Akárcsak az, hogy a LaMarten család a telet Királyvárosban töltötte. Velük ellentétben én azóta ismerlek, hogy Rashmad élére kerültél. Sőt, már korábban is tudtam rólad. Nagyon is ismerős volt a módszer. Így mérted fel annak idején az elődöd gyengéit is. Mindazonáltal a gyilkosságok megszűntek, az elkövetőt elkapták, és a Tüske visszatért Rashmadba. Velük ellentétben azonban, én jól tudom, hogy csak a kezet vágták le, a kitervelő elme továbbra is homályban maradt. Azóta várom a következő lépésedet.
- Elárulod a korodat, Fangthane? - kérdezte váratlanul a mágus.
- Négyszázharmincegy. Kereken négyszáz esztendeje járom az éjszakákat.
- Nem töltötted hiába az idődet – biccentett elismerően a tyrann.
- Remélem, most sem fogom. - Fangthane világosan jelezte, hogy az üres bókokat is csak felesleges időpocsékolásnak tartja.
- Rendben hát, a tárgyra térek – felelte a másik. - Valóban vámpírra van szükségem. De nem akármilyenre. Egy tapasztalt mesterre, aki kész arra, hogy kolóniáját kiterjessze.
- Királyvárosra.
- Királyvárosra.
- Shaugen területe.
- Shaugennel nem lehet értelmesen beszélni. Túlságosan bevadul a vér illatára. Ugyanakkor túlságosan is óvatos. Nekem olyan mester kell, aki túllát az előtte lévő zsákmány vérén.
- Magyarán olyan szövetségesre van szükséged, akit irányíthatsz.
- Igen – felelte egyenesen a mágus. - Kényes műveleteket tervezek, amikhez nincs szükségem felesleges bonyodalmakra.
Fangthane elgondolkodott.
- Rendben. Amit kérsz tőlem, tehát az, hogy tüntessem el Királyvárosból Shaugent és a kolóniáját, helyükbe a saját véreimet téve, védelmezve téged az ellenlábasaidtól. Amit kínálsz?
- Királyváros éjszakája feletti korlátlan uralmat. Természetesen egy-két tabu kivételével. Rendszeres, célzott zsákmányt.
- Akárcsak Rashmadban.
- Akárcsak Rashmadban.
- Kicsit más a helyzet azonban Királyvárosban. Rashmadban sosem voltak paladinok. Annál több van belőlük északon.
- Ameddig nem fordítod át őket.
- Hmm – villant fel a vámpír szeme. - Érdekes kihívás. A vámpírvadászokat általában ölni szoktam. Nemcsak a harapás gyengítő hatására nem érzékenyek, az átfordításuk is körülményesebb. Jóval ellenállóbbak. Természetesen nem lehetetlen.
- Fordítottál már át paladint? - kérdezte most Rendall.
- Igen – pillantott rá a vámpír. - Bohó ifjúságomban, egyszer. Megvoltak a maga előnyei. Kivállóan ismerte egykori bajtársai erőit, gyengéit. Kitűnő fegyver volt. Ugyanakkor...
- Igen?
- Bukott paladin lett belőle. Egyáltalán nem lehetett kiszámítani a következő lépését. Ugyanúgy ölte tovább a vámpírokat is, akárcsak egykori véreit, vagy csak vérengzett az ölés kedvéért. A maga feje után ment. Nem tűrt meg maga felett irányítást. Végül magamnak kellett elintéznem.
- Akárcsak Desharik LaMarten – mondta tűnődve Rendall. Fangthane-re pillantott. - Forrásaim szerint őt elég volt egyetlen harapással átfordítani. Ráadásul teljesen véletlenül történt meg.
A vámpír elhúzta a száját.
- LaMartennek az öccse vámpírvadász. Az idősebbik testvér sárkányölő volt mindig is. Az átfordítás szempontjából ez teljesen irreveláns. A többi paladinkaszt ugyanolyan érzékeny a harapásunkra, mint akármelyik pór.
Fangthane most a tyrannhoz fordult.
- Második Altrikot akarsz, mágus? Őt sem lehetett irányítani.
- Erről is tudsz? - emelte meg a szemöldökét a mágus. Fangthane vállat vont.
- Természetesen. Mit gondolsz, miért maradtam életben négyszáz esztendőn keresztül?
A tyrann bólintott, majd folytatta.
- Ha a gyermekkirályból vámpír lesz, a népe nem fogja őt uralkodójának elismerni. Darian vérvonalának utolsó tagja. Túl fiatal még ahhoz, hogy utódja legyen. Káosz tör ki. Zűrzavar. Polgárháború. Altrik pontosan követte a tervemet.
- A királyfi akkor csak tízeszetendős volt.
- Most sem sokkal idősebb.
- Ráadásul Altrikot le is leplezték.
- Az egyik közülük bénán ül a sasfészkében. A másikuk pedig itt van, Rashmadban. Tervem szerint itt is marad.
- Még nem tetted rá a kezed LaMartenre.
- Tüskeként vagy megpántolt rabszolgaként, nekem édesmindegy ebben a pillanatban. A lényeg, hogy itt kell tartani.
- Miből gondolod, hogy nem fogja felismerni a vámpírodat egy másik avatandó ifjú?
A tyrann halványan elmosolyodott.
- Miért árulná el a saját vérét?
Fangthane halkan felnevetett.
- Tehát a kadétokra fened a fogad.
A mágus bólintott.
- Mire a királyfira kerül a sor, addigra már nem lesz kit avatni. Aki nem tör be a sorodba, annak vége. Aki engedelmeskedik, megadatik az esély, hogy szolgáljon.
Fangthane hallgatott, majd lassan megszólalt.
- A legjobb vámpírvadászokat Kéttoronyban képzik. Oda bárki, aki a fajtám közül épeszű, nem tör be.
- Desharik betört – szólt megint Rendall.
- Nem is volt sosem épeszű – morrantott fel Fangthane.
- Ezenkívül ott tartják Myrago kövét is - mondta könnyedén a tyrann. Fangthane hátradőlt a székében, úgy nézett összehúzott szemekkel a nekromantára.
- Myrago köve csak egy mítosz - mordult fel. A fekete mágus elmosolyodott.
- Nem éppen. Ennek segítségével tartotta fenn Altrik az álcáját. Ettől lett sebezhetetlen. Nem hatott rá a napfény, a tűz...
- Tudom, mit tartanak a legendák a kőről! - vágott közbe a vámpír.
- Nem legenda, Fangthane - mondta csendes nyugalommal a tyrann. - S ezért már igazán megéri betörni egy rendházba...
- Nincs is jobb csalétke egy halálcsapdának - húzta el a száját Fangthane.
- Kockázat nélkül nincs siker - vont vállat a tyrann. Fejét félrehajtva vizsgáltatta a vámpírt. - Na és a nyeresség óriási lenne... Nem beszélve a tiszteletről és a félelemről, ami ezután övezne téged, mind a paladinok, mind a saját véred körében...
Fangthane felmordult.
- Amikor utoljára elragadott a becsvágy, drágán megfizettem érte. Vámpír lett belőlem. Nem fogsz a büszkeségemre hatni, pláne annál fogva olyan dolgokba vezetni, amire rámegy a bőröm. Nem vagyok bolond önként hurokba tenni a fejem. Ha egyáltalán a rendházban tartják azt a gyűrűt...
- Hol máshol tartanák, mint az általuk legbiztonságosabbnak vélt helyen? - tárta szét a karját a mágus. - Ám legyen. Dönts magad az ügyben. Én tájékoztattalak, a hírrel már azt kezdesz, amit gondolsz.
A vámpír kifejezéstelen arccal nézett a nekromantára, nem lehetett kitalálni, mire is gondol magában. Rövid csend telt el.
- Térjünk vissza az ügyünkre – terelte vissza a témát a tyrann végül a saját útjára. - A tisztánlátókat valóban Kéttoronyban képzik, de vámpírvadászok más rendházakban is tanulnak.
- Vagyis nem kívánsz látni a Világban többé vámpírvadász paladint – gondolkodott el a vámpír.
- Úgy általában paladint – értett egyet a tyrann.
- Ez a kép nekem is tetszik – biccentett Fangthane. - De érzésem szerint, nálad ez csak az előkészítő szakasz lenne.
- Így igaz – felelte a mágus. - Nemcsak a Királyváros, hanem az egész Királyság alatt meg akarom mozdítani a földet. Szó szerint.
A vámpír nagyot nézett.
- Az élőhalott sereged ellen pedig nincs szükséged paladinokra – mondta lassan, a másik gondolatmenetetét folytatva. - Az egyetlen kasztra, akik szervezetten képesek felvenni velük a harcot.
- Ne feledkezz meg uram, az erdőjárókról sem – szólalt meg ismét csendesen Rendall. - Jópáran közöttük az élőhalottakra hegyezték ki magukat. Például Vian Marpenoth.
A tyran elmosolyodott.
- A Sellő-szigeti Marpenothra gondolsz, fiam? Emlékszem rá. Igyekvő ifjú volt. Csakhogy azóta kalóz lett belőle. Úgy véled, most is megindulna?
- Kétségtelen tény, hogy megint örömmel a szemedbe nézne, uram – felelte Rendall. - Érzése szerint túl sokszor temette az apját.
A mágus halkan felnevetett.
- Ugyanakkor – folytatta a másik férfi -, vérbeli üzletember lett belőle. Nála már elsősorban a pénz beszél. Ki tudja viszont, hogy mikor meghallja az élőhalottak hírét, melyik hang lesz benne erősebb? Főleg, ha megtudja, hogy te állsz mögöttük, uram? Az azóta eltelt esztendőkben elismerésre méltóan kinőtte magát. Nem szívesen akaszkodnék vele össze magam sem, gondos előkészületek nélkül.
- Az erdőjárókkal nem lesz annyi probléma, mint a paladinokkal lenne – szólt most Fangthane. - Bár kétségtelenül nem szabad lebecsülni őket, de nem lehet őket egy napon említeni egy vámpírvadász paladinnal. Valószínűsíthető, hogy egyénenként próbálnak majd küzdeni. Inkább az új berendezkedés időszakában fognak kellemetlenségeket okozni.
- Akkor viszont a hajtóvadászat már rájuk fog irányulni – válaszolta lágy mosollyal a mágus. Rövid csend következett, majd most a tyrann fordult Fangthane-hez.
- Nos, mester, hallhattad az elképzeléseimet. Kíváncsian várom a válaszod.
A vámpír tűnődve nézett rá. Az ember terve csábító volt. Ugyanakkor azt is jól tudta, hogy nemleges válasza esetén Rendall kardja ki fog röppenni a hüvelyéből. Maga is élőhalott lévén, egy nekromanta jóval nagyobb hatalommal bírt felette, mint más mágus. Nem fogják hagyni, hogy anélkül éljen tovább ezzel a tudással, hogy ne csatlakozzék hozzájuk. Lassan elmosolyodott.
- Paladinok nélküli Világ... Az én Világom. Számíthatsz rám, mágus. Egy kikötésem van azonban.
- Igen?
- Én vagyok az egyetlen vámpír, akivel szövetségre lépsz. Nem tűrök meg riválisokat. Nemcsak Királyváros éjszakái felett, mindazon területek éjszakái felett akarok korlátlan uralmat, amiket meghódítasz. Amiket együtt meghódítunk.
- Ahogy kívánod – biccentett a mágus.
- Szólj, amint készen állsz az első harapásra – mondta Fangthane. - Ott leszünk.
- Leszünk? - kapta fel a fejét a tyrann. A vámpír elmosolyodott, éles fogai kivillantak szájából.
- Ches még sosem járt Királyvárosban. Tetszeni fog neki. S hidd el, mágus, nem lebecsülendő az ő asszonyi képzelőerője.
- A kicsi Ches – mondta tűnődve a mágus. Fangthane szemében figyelmeztetés lángja gyulladt fel.
- Már régen nem az, mágus.
- Tudom – biccentett a másik. - Már a te asszonyod. Hozzád tartozik. Zálog arra, hogy valódi, erős kolóniát hozzatok létre Királyvárosban és máshol a Világban.
- Valamint a köztünk lévő szövetség szilárdságára is.
A férfi bólintott.
- Várjátok a hívásomat.
Fangthane felállt, biccentett feléjük, majd árnyként eltűnt. A másik két férfi egy ideig csendben ült. Végül Rendall szólalt meg.
- Amíg ezek ketten Királyvárosban lesznek, uram, félő, hogy Villámkezű kiirtja az itteni kolóniát.
- Attól tartok, ez bevállalt áldozat, fiam – felelte a tyrann. - De létkérdés, hogy a legveszélyesebb vámpírvadászok itt legyenek lefoglalva. Hogy Larden ideküldje a legjobbjait. Tépjék csak itt a koncot. Addig sem figyelnek a hátuk mögé.
- Hacsak a vérszívókra küldené a legjobbjait, én sem bánnám – mordult fel Rendall. A mágus halványan elmosolyodott.
- Természetesen bőségesen kártalanítva leszel, fiam. Az elkapott, de átfordításra alkalmatlannak ítéltetett paladinok hozzád kerülnek. Akárcsak azok, akik túlságosan nagy bajt kevernének északon. Kedvedre válogathatsz közöttük.
Rendall biccentett.
- Nem akartam Fangthane előtt mondani – szólalt meg -, de attól tartok, Marpenoth más problémát is okozhat majd. Nem fog örülni a hírnek, mikor megtudja majd Lynia új helyét. Őrülten fenekedik utána. Kyrsten kizárólagos elővételi joghoz jutott a lányért. Nem is érdemtelenül. Megmentette egy második vámpírharapástól.
- Dicséretes – bólintott a mágus. - A fenekedését is megértem. Magam is osztom. De csak nem fogunk összeveszni azon a kislányon.
- Végül is a szavamat nem másítom meg – fűzte hozzá Rendall -, hiszen Lyniát neked nem eladom, uram, hanem elajándékozom. Ez pedig egészen más tészta.
Ura halvány mosollyal nyugtázta a gondolatot.
- Mindenesetre nem árt szemmel tartani a derék kapitányt. Megnézzük, hogyan viselkedik majd az élőhalottak hírére. Ha nem lép rájuk, tőlem élhet. De ha Lynia miatt nagyon ugrálna, újfent találkozhat az apjával. Kétségeim vannak viszont afelől, hogy őket ki fogja akkor ismét eltemetni.
Most Rendallon volt a mosolygás sora.
- Attól tartok, uram – gondolkodott el utána -, hogy a paladinok nélküli Világ sajnos csak idealisztikus. Amíg Sant Ordot odafent – bökött felfelé az ujjával -, valaki el nem intézi végleg, mindig meg fogja jelölni a kiválasztottjait.
A mágus halványan elmosolyodott.
- De nem lesznek rendházak, ahol képeznék őket. A lovagok szabad prédák lesznek. A kiválasztottakon pedig fel lehet ismerni Sant Ord jelét. Minden tisztalelkűt az ellenőrzésünk alá vonunk. Természetesen a túlélő paladinok a föld alá fognak vonulni, és lesznek próbálkozásaik. De a háború alatt soraik egyre vékonyabbak lesznek. Nekem pedig mindig terem katonám. Akár belőlük is.
- A jóravalókat nem érdemes teljesen kipusztítani, uram – vette ellenébe Rendall. - Igencsak hasznosak tudnak lenni.
- Ez így igaz – felelte a mágus. - Ezért mondtam, hogy ellenőrzésünk alá vonjuk őket. Pánttal vagy anélkül, de nekünk fognak szolgálni. Jut eszembe... Mi újság itthon, fiam? Hogy van a mi szívünkhöz nőtt kedvenc paladinlánykánk?
- Remekül, uram – mosolyodott el Rendall. - Bár a szerelméből már kigyógyult, de a veled töltött időt sem hiányolja régen. Amúgy, írattam vele egy szakácskönyvet. Ha gondolod, örömmel adok neked egy példányt.
- Drága fiam – mondta neheztelően a mágus -, nem vagyok én mazohista. Nem elég, hogy milyen csapnivaló ételeket eszek mostanában, mellette még Lynia szakácskönyvét is olvassam? Tudván közben azt, hogy csak évek múlva kerül hozzám az alkotója? Ne kérd ezt tőlem. Az is éppen elég nekem, hogy egy városban vagyok vele.
- A tied az éjszakája, uram, ha kívánod.
A tyrann felnevetett.
- Megint csak, nem vagyok mazohista. Azt a lányt nem kóstolgatni akarom, hanem birtokolni. Nagyobb a türelmem, ha nem találkozom vele. Túl sok emlékmódosító igét sem akarok rá tenni. Nagyon erős rajta Sant Ord jele, jobb a békesség. De a híreidet szívesen hallgatom róla.
Rendall megint elmosolyodott.
- Nemcsak szakácskönyvet írt a kicsike. A segítségével Evergrade immáron visszavonhatatlanul Rashmadhoz tartozik. Már nem adót fizet, a területünk részét képezi.
A tyrann szeme felvillant.
- Erre a történetre ugyancsak kíváncsi vagyok.
Rendall röviden elmesélte az elmúlt napok, hetek eseményeit. Végül a mágus elismerően bólintott.
- Igazán derék kislány. Nem okozott csalódást egyáltalán. Sajnálatos, hogy a tehetségét nem engedhetjük teljesen kibontakozni. Kitűnő paladin válna belőle. Nagy tettekre van hivatva. Csak éppen nem a mi oldalunkon.
- Így is remek szolgálatot tesz, uram – felelte Rendall.
- Mégsem vetted komolyan a figyelmeztetését, fiam – nézett rá a tyrann. A nagyúr elmosolyodott.
- Te sem vetted volna komolyan. Még most is úgy gondolom, hogy gyanakvását a féltékenysége keltette fel. Már Danii első itt töltött éjszakája után is jóval nagyobb jelenetet rendezett, mint szokása. Komolyan meg kellett ráznom.
A másik férfi felnevetett.
- Ezek a kislányok. Hova is lenne a Világ nélkülük? Féltékenység ide vagy oda, mégsem szabad lebecsülni a női megérzést.
- Azt valóban nem, uram – ismerte el Rendall. - De az idei tavasz teljesen megkergítette a nőimet. Nehéz ilyenkor kiválogatni a tiszta búza közül az ocsút. Ha már ocsú... Lily Gordakról van híred, uram?
- Nincs már Királyvárosban, ennyi bizonyos – felelte a tyrann. - Ostoba félkegyelműek, hogy egyszerre támadtak rá is, Vynylanne-re is... De legalább élőhalottként még hasznukat veszem. Egy kalandozó erdőjáró akárhol lehet. De amennyire forrásaim meg tudták állapítani, a Rengeteg Erdő felé vette magát.
- Érdemes lenne egyik emberünknek csatlakoznia hozzá...
- Elég nehéz elnyerni a bizalmát, fiam – csóválta a fejét a tyrann. - Emberismeretből alapos leckét kapott tőled.
- Talán nem eleget. Nem lehet folyamatos bizalmatlanságban élni. Egy kalandozó önmagában édeskevés. Szüksége van társakra, csapatra. Nem kell egyelőre elkapni a lányt, csak tudni akarom, merre jár, és hova fejlődik. Vissza fog ő még térni egyszer Rashmadba, és készen akarom várni.
A tyrann bólintott.
- Meglátom, mit tehetek. Tart fenn kapcsolatot a nővérével?
- Nem, uram. Jade tudja róla a legkevesebbet. Viszont... egyre erősebb a gyanúm, hogy kapcsolatot tart fenn a Tüskével. Úgy hiszem, rájöttem titokzatos mestere kilétére.
- Ki lenne az? - vonta fel szemöldökét a mágus. Rendall bosszúsan felmordult.
- A lányom.
- A lányod? - húzta fel a szemöldökét a másik férfi. - Mint mester?
- Módszerei több mint őrültek, uram – értett vele egyet Rendall. - De rendkívül hatékonyak. Jade tehetséges elementarista, azonkívül született gondolatolvasó, amihez nincs szüksége igére.
- Nem kellene kihasználatlanul hagyni ezt a tudását – tűnődött el a tyrann. A nagyúr gonosz mosolyt villantott fel.
- Nem is hagyod kihasználatlanul – biccentett a mágus, elértve a másikat. - Ami a lányodat illeti... Érdemes lenne talán csapdát állítani neki.
- Dolgozom rajta, uram – biccentett Rendall. A mágus felállni készülődött.
- Ideje mennem, fiam.
- Várj még, uram – emelte fel a kezét Rendall. - Hosszú, fáradtságos időszak áll mögötted, és még inkább előtted. Fogadj el tőlem egy kis ajándékot, ami felfrissíti mindennapjaidat. Igaz, ő nem Lynia, de hidd el, a maga nemében ő is utolérhetetlen.
A tyrann ránézett Rendallra. Vörös szeme ragadozóként villant fel. A másik férfi ugyanilyen ragadozóként mosolyodott el, majd felállt, és szobája rejtekajtaját feltárva belépett egy aprócska lépcsőházba. Keskeny csigalépcső tekeredett lábai alatt. Elindult lefelé, a mágussal a nyomában. A rejtekajtó becsukódott mögöttük. A terem sarkában, szemmagasságban, egy láthatatlan fürkésző követte őket tekintetével. Obeya a tükörből sápadt arccal, összeszorított szájjal nézte az immáron üres szobát.

Danii felemelte fejét a rávetülő hatalmas árnyékra. Nyugodtan nézett a sötét szemekbe. Felkészült sorsára, már csak az idejét várta.
- Nagyuram – biccentett halvány mosollyal. Smaragdzöld szemeiben nem volt semmilyen érzelem. Tudta, mi vár rá, és az elmúlt napokban volt ideje elfogadni azt. Rendall emberei begyógyították combsebét, egyébként nem foglalkoztak vele.
- Danii, Danii – csóválta a fejét Rendall a lány felett. - Ekkora csalódást rég okoztak nekem. Hát semmit sem tanultál anyád sorsából? Csodás életed lehetett volna táncosként. Lehet, hogy tényleg leköltöztettelek volna a harmadikra. De Evergrade egyszerűen túl nagy falat a számodra. Szépen el akartam tőled búcsúzni, de ahogy rád nézek, minden kedvem elmegy tőled. Esélyed nincs arra, hogy kiüsd Lyniát a helyéről. Sosem lettél volna nálam kizárólagos ágyas. Ez a kicsinyes rivalizálás... Maradtál volna meg az a játékbaba, aki voltál.
- Azért lássuk be, szépen megettél mindent – szólalt meg halkan a lány. - Mint mindenki.
- Egyvalaki szemét nem tudtad megvakítani – hajolt hozzá a férfi. - Lynia átlátott rajtad.
- Lynia? - nézett vissza a lány. - Ugyan mitől?
- Megmondom neked, szépségem. Túl szép voltál neki, hogy igaz legyél.
- Milyen kár, hogy nem hittél neki... - mondta enyhe gúnnyal Danii. - Egyszerűen féltékenynek gondoltad. De ez most már mit sem számít. Nagyúr... Tudom jól, a halálba megyek. Anyám sorsát nekem is megírták az istenek.
- Kicsikém – mosolyodott el Rendall gonoszul. - Nem sok hasonlóság lesz a sorsotok között. Anyád nem érzett semmit. Egy pillanat alatt végzett vele a Tüske. Nem tehettek másként, a sarkukban voltam. Ne is reménykedj hasonló végben. Az én sarkamban nincs senki.
- Mindazonáltal... Teljesítenéd az utolsó kívánságomat?
- Mit? - nevetett fel a férfi.
- Ez még talán nekem is jár... Neked pedig nem kerül semmibe.
- Mondd hát, szépségem – nevetett továbbra is Rendall. - Ezen már igazán ne múljon a lelked békéje...
- Kérlek, nagyúr... Mondd meg Lyniának, hogy egy cseppet sem haragszom rá. Megértem őt.
Rendall nem tudta abbahagyni a nevetését.
- Megteszem, ha már ez az óhajod. De gondolod, hogy érdekelni fogja?
- Igen – bólintott Danii határozottan. - Érdekelni fogja. Lynia jó. Szeretettel nyúl minden emberi lény felé. Fontos számára az ő szeretetük is. Én pedig szeretem őt. Lynia jóravalósága, vakhűsége elhomályosítja számára azt, hogy neki igazán mi lenne a jó. Nálam pedig valóban jó dolga lett volna. Minden kegyetlenségtől, megalázástól mentes, ami nálad érte, éri. Megszabadulhatott volna a férje, anyja gyilkosától egyszer és mindenkorra. A keserűségtől, hogy osztozkodnia kell rajtad, miközben ő nem nézhet más férfira, csak arra, akit te kijelölsz számára, akár akarja, akár nem. De inkább nem. Evergrade-ben azonban talán még új szerelmet is találhatott volna magának. Szerettem volna. De te olyannyira hatással vagy rá, és ő olyannyira vakon hűséges hozzád, olyannyira ragaszkodik, igen, még önmaga előtt is titkoltan, szerelmes beléd, hogy ez minden más delejt levet róla. Ezért dobta le az enyémet is. Komolyan sajnálom. A hűsége nem engedte, hogy jobbá forduljon az élete. Azonban... Lehet, nagyúr, hogy ő volt az én banánhéjam, de a tied is az. Nem vagy képes őt komolyan venni.
- Viszont most eljött hozzád valaki, aki téged mindenképpen komolyan vesz – suttogta Rendall, tagadva maga előtt is, hogy mennyire elevenébe vágtak Danii szavai. A lánnyal ellentétben ő nagyon is jól tudta, kié még most is Lynia szíve, kit nem lesz képes ő kitörölni onnan talán soha, még a halálával sem. Hogy mindig, mikor ez eszébe jutott, vak dühvel fordul ismét Lynia felé, őt gyötörve saját gyötrelme miatt. - Élvezni fogja minden porcikádat a Világon innen és túl. Tudom, hogy neki nem fogsz csalódást okozni. Danii, ismerd meg az új gazdádat. A véglegest.
Rendall felegyenesedett, és a lány szemei elé bukkant egy másik árny, akit idáig a férfi hatalmas alakja kitakart. Ahogy közelebb lépett, Danii tekintete először csodálkozva, majd döbbenten, végül rémülten tágultak ki. A férfi vörös szemeivel végignézett rajta, majd megült a lány rettegő tekintetében.
- Danii – szólt csendesen a tyrann. - Már régóta vágytam erre a találkozásra. Valóban olyan gyönyörű vagy, mint anyád volt. Az ő hibáit is jóváteszed most nálam. Lynia miatt pedig ne aggódj. A nagyúr gondját fogja viselni, ahogy mindig is tette.
A két férfi összebólintott, majd a mágus megragadta a félelemtől dermedt nőt, és eltűnt vele.

~~~

- Gyere csak, gyere – válaszolt Rendall a kopogásra. Az ajtón Lynia lépett be. Rendall kedvenc ruháját viselte, szőke haja kibontva, arcán diszkrét smink. A férfi hosszan itta be látványát. Végül intett a fejével, és a hozzálépő lányt az ölébe húzta.
- Királynőm, mielőtt magamba szívom minden porcikádat, Danii rám bízott egy üzenetet búcsúzásakor.
Lynia némán nézett ura szemébe.
- Tudatni akarta veled – folytatta a férfi -, hogy egyáltalán nem érez haragot irántad, és a legkevésbé sem gyűlöl téged.
A lány meglepődött.
- Ez miért volt számára fontos?
Rendall elmosolyodott.
- Úgy gondolta, számodra fontos. Mert fontos neked az emberek szeretete. Ő is szeretett téged, és a történtek dacára most is szeret. Új, jobb életet akart neked adni.
Lynia kesernyésen elmosolyodott.
- Szegény, szegény kis jószág... Én sem gyűlölöm őt, nagyuram. Haragudni sem tudok igazán rá. Szánom őt.
A férfi felhorkantott.
- Akkor lepődtem volna meg, ha nem ezt mondod.
Lynia elgondolkodott, majd tűnődve folytatta.
- Igaza volt abban, hogy fontos számomra az emberek szeretete, nagyuram. De ellentétben Daniivel, én jól tudom, hogy nem szerethet mindenki, ahogy mi sem szerethetünk mindenkit. Ő azonban rettenetesen ki volt erre éhezve. Nem is csoda, hiszen a saját anyjától sem kapta meg. Anyánk szeretete, törődése pedig mindennél fontosabb. Egész életünkre kihat.
Rendall ingerülten mordult fel.
- El lehet lenni enélkül is pompásan.
Lynia a meglepve nézett fel rá. A férfi pillantásából egyszerre rájött, hogy a nagyúr sem ismerte anyját. Tekintete ellágyult, de nem szólt semmit. Rendall büszkesége sosem tűrt volna szánakozást.
- El lehet lenni, nagyuram – bólintott inkább. - De a hiánya megváltoztatja az embert. Van, akiből elvetemült gonosztevőt csinál. Van, akiben múlhatatlan szeretetéhséget ébreszt. Mint Daniiben is tette. Azt hiszem, ő komolyan gondolta azt, hogy jóságos uralkodóként fogja kormányozni városát. Szeretve, tisztelve lesz, körül fogják rajongani, és ő jólelkűen tud népére letekinteni. Gyermeki ábrándvilág volt ez, amiből nem ébredt fel. Ugyanakkor, kíméletlen hatalomvágy is élt benne. Mindenképpen anyja örökébe akart lépni, kit egyszerre csodált és gyűlölt, amiért eltaszította őt, de akinek képétől nem tudott szabadulni. Ez a kettőség jellemezte más cselekedeteiben is. Habozás nélkül küldte emberét Malára, ugyanakkor tiszta szívéből megvetette azért, amit tett a lánnyal. Beszéltünk erről még az este folyamán, és haragját valóságosnak éreztem. Engem is megölt volna végül, mivel megtagadtam azt, hogy vele menjek, hogy olyan életet nyújtson számomra, amiről azt hitte, boldoggá tesz vele. - Lynia elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. - Fel sem merült benne, hogy megkérdezze a véleményemet arról, én hogy kívánom élni az életemet. Tudta ugyan, de habozás nélkül ellegyintette. Jobban tudta ő azt nálam.
- Mert boldogan élsz anyád, férjed gyilkosával? - kérdezte Rendall furcsa arckifejezéssel. Lynia hallgatott. Végül felnézett a férfi szemébe.
- Erről beszéltünk már egyszer, nagyuram. Igen, szörnyeteg vagy. De az én szörnyetegem. Mindazok dacára, amit tettél a szeretteimmel, tettél, teszel velem, egyetlen dologban bizonyos vagyok. Te vagy az egyetlen, aki nem hazudik nekem. Sem boldog életet, sem szerelmet, sem hűséget. Nem akarod jobban tudni nálam, hogy mitől vagyok boldog. Nem akarod akaratom ellenére jobbá tenni az életem. Noha egyszerű pór cseléd vagyok, tiszteletben tartod a szabadságomat. Az önállóságomat. Nem kötözöl le az elképzeléseiddel az életemről, elvárva azt, hogy én is így gondolkodjam, és még boldog is legyek vele. Ha igazán belegondolok, ez az oka annak, hogy nem hagytalak el.
- Arról nem is beszélve, hogy jól tudod, mennyire utánad megyek... - mosolyodott el csendesen a férfi.
- Utánam jössz – mosolygott Lynia is. - De vajon rám találsz-e?
- A Világ végén is, kisgidám – bólintott Rendall. - Hidd el nekem, a Világ végén is. Elvégre ez a mesterségem. Te pedig nem vagy jó szökevény.
- Annak idején mégis elszalasztottál, nagyuram – kuncogott a lány. A férfi megfogta az arcát, és megszorította.
- Ezt a hibát nem fogom még egyszer elkövetni, kislány. Ki nem engedlek többé a karjaim közül. Úgy éljek.
Lynia hozzábújt, és hamarosan elvesztek egymásban. A férfi később megfeszült arccal nézett a békésen alvó lányra.
- Nem hazudtam neked. Komolyan nem. Szívem szerint sosem engednélek el. De van nálam nagyobb hatalom is, akinek nem mondok ellent. Téged akar, tehát megadlak neki. A te sorsod az enyémtől eltérő irányt fog vetni. De soha nem feledlek, kisgidám. Soha.

~~~

Tavaszi zsongás

Pár nappal később Ivola is megérkezett Medeával Rashmadba. A papnő minden egyes szökési kísérletét a harcos keményen torolta meg. Egyszer sem nyúlt ugyan korbácshoz, de világosan adta értésére egykori kalandozótársának a játékszabályokat. Miután megérkezett vele a városba, levitte a palota rabszolgavermébe, és többet nem gondolt vele. Annál jobban sietett Lucashoz, aki már felkelt ágyából, és tárt karokkal fogadta kedvesét. Rendall aznap este meglátogatta Medeát, majd miután elbúcsúzott tőle, aukcióra dobta. Az árverést követő napon, a reggeli végeztével ránézett Ivolára, és egy súlyos erszényt dobott neki, amit a lány ösztönösen is elkapott.
- Nagyuram? - nézett fel a félelf csodálkozva az erszényről a férfire. Az elmosolyodott.
- Remek árat kaptam Medeáért. Magam sem hittem volna, de egy dél-tengeri sejk négyezerötszáz dukátot adott érte. Teljesen megbabonázta Medea fagyos szépsége. Ez – mutatott állával az erszényre – a neked járó rész belőle.
Ivola arca megkövült. A kezében tartott erszényt egyszerre mázsás súlyúnak érezte. Rendall nyájasan tanulmányozta a lányt, majd folytatta.
- A szökött rabszolgák kézrekerítésének jutalma értékük öt százaléka, főembernek tíz. Ugyancsak tíz jár egy újonnan elkapott prédáért, itt főembernek tizenöt. Ám mivel te emellett sikerrel leplezted le Medea üzelmeit, és az emiatt keletkezett veszteségem egy részét is csökkentetted, valamint, mert ő az első rabszolgád, akit kézrekerítettél, megadom neked a huszat. Kiérdemelted. Hoztak istenek a köreimben, fejvadász. Kívánok még sok sikeres zsákmányt neked, és persze magamnak.
Ivola sápadtan nyitotta volna szóra a száját, de Rendall már felállt a székéből, és elindult kifelé. Menetközben ráejtette a kezét Ivola vállára és keményen, figyelmeztetően megszorította. A lány feje lehorgadt. Az üzenet világos volt: nem utasíthatja vissza a pénzt. Ráejtette az erszényt az asztalra. Kilencszáz aranydukát hevert előtte, közel akkora összeg, amekkorát annak idején Kazatért kellett megfizetnie. Ynabel rezzenéstelen arccal kelt fel az asztaltól, oda sem pillantva a lányra, Yoras azonban elismerően biccentett rá, miközben szintén ura nyomába eredt.
- Mire vársz, hadnagy? - kérdezte mosolyogva Lucas, kedvese sápadt arcát szemlélve, ahogy az kínnal vegyes undorral nézett az erszényre. - Tedd el. Megdolgoztál érte.
- Nem a pénzért tettem – mondta Ivola alig hallhatóan. Lucas elnevette magát.
- Akár azért tetted, akár nem, ami jár az jár. Nem is volt olyan nehéz, nem igaz? Jóval nehezebb lesz azt kitalálnod, mire költöd el.
- Minden egyes darabja égeti a kezemet – suttogta a lány. Lucas is felállt, odalépett kedveséhez, és a nyakába csókolt.
- Akkor költsd hát el minél előbb, szerelmem – majd megfordult, és kiment az ajtón. Kint az udvaron utolsóként ugrott fel a lovára. Rendall magához intette.
- Mennyi az esélye, hogy Grandonnak adja az egészet? - kérdezte halvány mosollyal.
- Soha ilyen gyorsan nem fogja még elindítani Lyniát a piacra, nagyuram – felelte vigyorogva Lucas. Rendallnak is hasonló vigyor tűnt fel az arcán.
- Akkor útközben befelé megállunk egy pillanatra a derék Vernonnál. Alapelvem, hogy a csuhások ne fölözzék le embereim járandóságát, amiért keményen megdolgoztak.
A két férfi még egyszer egymásra vigyorgott, majd Rendall intett kezével, és a csapat kivágtatott a kapun.

Ivola elkeseredetten állt meg Grandon szentélye előtt.
- Ez hihetetlen – kiáltott fel. - Pár hónapja megbízást nem adott, amivel kiválthattam volna egy rabszolga szabadságát. Most a felajánlott adományt nem fogadja el.
Lynia halkan felnevetett.
- Nem ismered még a nagyurat, Ivo? Ha egyszer az a kívánsága, hogy élvezd a keresetedet, akkor élvezni fogod, ha belepusztulsz is.
Ivola ráfintorgott Lyniára.
- Ez jusson eszedbe akkor, kishúgom, mikor te kapod meg a részed a szakácskönyvedért.
Lynia felnyögött, Danii azonban csodálkozva nézett a harcoslányra.
- De hát miért nem költöd magadra, kisasszony? A te járandóságod. Amiket pedig én hallottam Medeáról, egyáltalán nem kár érte.
Ivola rámeredt az evergrade-i szépségre.
- Danii. Ha ezt a pénzt elköltöm, semmilyen alapom nem lesz többé arra, hogy visszautasítsam a jövőben a nagyúr bármilyen prédaszerzési parancsát. Akár megérdemli az illető, akár nem. Különben is, a tükörbe nem tudnék nézni, ha élvezném a más ember szabadságáért kapott dukátokat.
Danii értetlenül bámult vissza.
- Hiszen a nagyúr szolgálatában állsz...
- Mint testőr, nem mint fejvadász! – mondta dühösen Ivola. Lynia megcsóválta a fejét.
- Attól tartok, Ivola, már nem. Te magad tetted a pántot Medea nyakába.
- Mert nem tudtam másként meggátolni az igemondását! - csattant fel a félelf lány. - Úgy jöttek ránk a fagyóriások a jóvoltából, mintha ott helyben születtek volna! A többiről nem is beszélve!
- Ettől a tény még tény marad – mondta szelíden Lynia. - Megpántoltad. Láncon hoztad haza. A nagyúr eladta. A rashmadi törvények szerint jár érte a jutalék.
- Ne csináld már te is ezt velem, Lynia – nézett rá elkeseredetten Ivola. - Eszembe sem jutott, hogy ezért pénzt kapok. Mindennek tetejében még csak azt sem tehetem vele, amit akarok.
- Ez igaz – bólintott Lynia. - Attól tartok, hogy Columba főpapja sem fogja elfogadni. Pedig ők tényleg a rászorultakon segítenek.
Ivola foga összecsikordult.
- Vannak még rászorultak Rashmadon kívül is. Csendzugolyban komolyan éheznek az emberek.
- Vagyis azt akarod, hogy Lady Gordak kezét égesse a pénz? - kérdezte halkan Lynia. - Azok után, ami a húgával történt?
- Nem kell tudnia róla, honnan érkezett az adomány – felelte makacsul Ivola.
- Nem teheted meg vele, Ivo – rázta meg a fejét Lynia.
- Miért nem? Medea végképp elpusztította mindenét. Az a legkevesebb, hogy az érte kapott pénzből kezdi meg az újjáépítést.
- Azért küldenéd neki név nélküli adományként, mert jól tudod, hogy amúgy nem fogadná el – mutatott rá Lynia.
- Akkor mégis mit tegyek vele? - suttogta kétségbeesetten a lány. Hirtelen gondolattal Lyniára nézett.
- Nem – mondta azonnal az, tiltakozóan emelve fel kezét. - Eszedbe ne jusson. Nem fogadhatom el. Különben is megvan mindenem.
- Hát, ha annyira nem tudsz mit kezdeni vele – szólt végül Danii. - Vegyél magadnak egy rabszolgát belőle...
- Hogyan?! - meredt rá a másik két lány.
- … és szabadítsd fel – fejezte be Danii a gondolatmenetet.
- Amennyire nem kívánok rabszolgákra vadászni – mondta határozottan Ivola -, annyira visszataszít az, hogy aukciókra járjak.
- Akkor bízz meg ezzel egy képviselőt – ajánlotta a rabszolgalány. - Igaz, így csak szerényebb értékű embereket vehetsz, de...
- Hátborzongató ilyen szavakat hallani a te szádból – meredt rá Ivola. Danii vállat vont.
- Én rabszolgának születtem, kisasszony. Ebben nőttem fel. Nekem ez a természetes.
Lynia elgondolkodva nézett rá. Volt veleje annak, amit a lány mondott, de ő ismert egy másik lányt, kivel ugyanez történt meg, és neki ez egyáltalán nem volt természetes... Tűnődéséből Ivola zavarta fel.
- Nos, ácsorgással semmi esetre sem fogok megszabadulni ettől a pénztől. Menjünk. De köszönöm Danii a tanácsodat, megfontolom.
Danii elfogódottan bólintott, majd ismét elindultak az úton. Lynia ismét gondolataiba merülve lépdelt, szeme időnként meg-megült az evergrade-i lány hátán.

Másnap délután Ivola elégedett arccal tért vissza a palotába, és lépett be a konyhába. Lynia felnézett rá.
- Nos, Ivo?
- Sikerült megszabadulnom attól az átkozott pénztől – bólintott az mosolyogva.
- Rabszolgát vettél rajta, ahogy Danii tanácsolta? - kérdezte Lynia. Ivola határozottan megrázta a fejét.
- Szó sincs róla. A nagyúr azonnal rájött volna. Nem volt semmi kedvem az azt követő parancsához, hogy kutassam fel azt a szerencsétlent, és megpántolva hozzam eléje.
Lynia biccentett. A félelf lány kezdi egyre jobban kitanulni Rendall észjárását.
- Akkor mit tettél? - kérdezte kíváncsian. De Ivola megint megrázta a fejét.
- Sajnálom, Lyn. Jól tudom, hogy teljes őszinteséggel tartozol a nagyúrnak. Nem mondom el. De légy nyugodt, jó helyre került a pénz.
Rendall valóban kiszúrta aznap este Ivola megkönnyebbült ábrázatát. Elgondolkodva nézett rá, de nem kérdezett semmit. Annál inkább elővette aznap éjjel Lyniát.
- Mondd csak, kisgidám – nézett a szemébe, mikor elcsillapodott benne a szenvedély -, mit tett Ivola a keresetével?
Lynia csodálkozva nézett vissza Rendallra.
- Nagyuram, nem szokása ezt közölni velem.
A férfi arcán mosoly futott át, és ráfeküdt Lyniára.
- Ne terelj, drága kincsem. Jó barátok vagytok. Legalább olyan jó vele a viszonyod, mint Ninával volt. Ne mondd azt nekem, hogy nem árulta el, mit tett a Medea árából kapott részével, mert nem hiszem el.
- Vagy úgy, arra gondoltál – értette meg Lynia.
- Vagy úgy, arra – bólintott a férfi. Lynia sajnálkozva, ám némileg mosolyogva felelt.
- Erre sem tudok válaszolni, nagyuram.
- Na és miért nem? - érdeklődött a férfi, miközben egyre jobban nehezedett a lány testére. - Nem kérdezted meg tőle?
- De igen, nagyuram – próbált levegőnél maradni a lány.
- Akkor?
- Nem mondta el, mert szavai szerint jól tudja, hogy a teljes őszinteséggel tartozom neked, nagyuram. De megnyugtatott, hogy jó helyre került a pénz.
- A jogos, őt illető keresetéből nem költ el egyetlen dukátot sem... - csodálkozott fennhangon Rendall. - Hát milyen fejvadász az ilyen?
- Nagyuram... kérlek...
- Mondd el nekem, milyen fejvadász az ilyen, kicsi lány?
- Semmilyen, nagyuram – felelte fuldokolva Lynia. - Ivola testőr.
Rendall mintegy véletlenül mégjobban ránehezedett a lány testére.
- A jutalom mindenkinek jár, aki megérdemli, kisgidám. Hogyan verjem ennek a makacs lánynak ezt a fejébe, hogy nem elajándékozni kell, hanem élvezni minden egyes dukátját? Te nem költötted volna el?
- Nagyuram – suttogta alig hallhatóan Lynia -, én sem vagyok fejvadász...
- Na és te mit kezdesz a tőlem kapott jutalommal, életem? A heti keresetedet sem költöd semmire...
- Nagyuram, ha nem kapok levegőt, nem is tudom elkölteni semmire...
- Ó – nézett rá meghökkenten Rendall, és kicsit felemelkedett róla. - Hát miért nem szólsz?
Lynia nem felelt, csak mélyet lélegzett. A következő pillanatban azonban megint fuldokolni kezdett.
- Kisgidám – gyönyörködött arcában a férfi -, én kicsi kisgidám. Ha a szakácskönyvért járó részed is valami jó helyre fog kerülni, és nem a rashmadi árusok zsebébe, hidd el nekem, nem lesz szükséged semmilyen levegőre...
- Igen, nagyuram – tátogta Lynia.
- Hiszen te is nő vagy. Igenis kell neked, hogy elszórj néha pár dukátot. Enélkül, hidd el nekem, nem lenne teljes az életed. Olyan ez, nektek, akár a levegővétel... Nem lehet állandóan takarékoskodni, kuporgatni. Élvezd az életet, kicsi lány.
- Hiszen Kyrsten is költöttem, nagyuram...
- Igen – mosolyodott el a férfi. - Az én pénzemet. Úgy gondolom, ugyanilyen örömmel fogod költeni a sajátodat is...
Lynia nagyot nyelt, majd elájult. Rendall fejcsóválva nézett rá.
- Na most vagy én szedtem fel pár fontot, vagy ez a lány már megint nem eszik rendesen.

Őméltóságának, Lady Gordaknak!
Úrnőm, a mellékelt összeget, úgy hiszem, Medea nevében küldhetem az általa okozott károk enyhítésére. De arra kérlek, bármire is kívánod fordítani, egyet ne tégy meg: hogy visszaküldöd. Nekem nincs szükségem rá, embereidnek viszont annál inkább.

Tiszteletteljes üdvözlettel
Ivola Noire

Utóirat: Amennyiben megoldható, kérlek, maradjon ez a dolog kettőnk között.

Beköszöntött végre a tavasz. A napok egyre melegebbek lettek, a házak tetejéről, udvarokról, utcákról eltűntek a hófoltok. Bezártak a melegedők is, és a télen itt menedéket keresett és kapott falusiak egyik napról a másikra Rashmad falain kívül találták magukat, félreérthetetlen jeleként annak, hogy a nagyúr vendéglátása végetért számukra. Rendall a maga keresetlen módszereivel bátorította őket a hazatérésre, és földjeik művelésbe fogásába. Akinek nem akarózott mennie, azt szó szerint kihajították. Ha szerencséje volt, csak a kapun keresztül, a ragaszkodóbb vendégeket a várfalról. Kivételt csak azok képeztek, akik a télen munkát és állandó szállást találtak maguknak, esetenként rabszolgapánt formájában. Ugyancsak a tavasz kétségbevonhatatlan jele volt az is, hogy Caragana ismét kiköltözött az erdei házába, Yoras minden tiltakozása ellenére.
- Nézd, kedvesem – nézett határozottan a nő a férfi szemébe. – Neked is megvan az életed, amibe nem tűrsz beleszólást, amihez alkalmazkodnom kell. Amit elfogadtam. De nekem is megvan a saját életem. Herbarista vagyok. A városban élve nem tudom összegyűjteni azokat a növényeket, amiket eladva fenntartom magam.
- Hiszen tudod jól, hogy boldogan támogatnálak – fogta meg Yoras Caragana kezét. – Ha velem élnél, nem szenvednél szükséget semmiben.
- Leszámítva a szabadságomat, Yoras – rázta meg a fejét a mágus. - Én nem vagyok a nagyúr embere, és nem is kívánok az lenni. Segítek Lyniának, ha szükség van rá, de nem kívánok magamnak még egyszer olyan hetet, amilyen a nagyúr születésnapja idején volt. Nem kívánom magamat viszontlátni az ágyában sem, amire a házában élve igen nagy lenne az esélyem.
- Ilyesmitől egyáltalán nem kell tartanod – felelt a férfi merev arccal.
- Valóban nem? – Caragana kihúzta a kezét Yoras szorításából és karba fonta. – Valóban nem?
- Ynabelhez sem közeledik, pedig ő egyedül él…
- Nos, ez igazán megnyugtató – kapta a gúnyos feleletet.
- Cara, nem akarom semmiképpen sem csorbítani a szabadságodat – felelte a férfi, figyelmen kívül hagyva a nő megjegyzését. – Emellett mindennél fontosabb számomra a biztonságod. Kint az erdőben nem tudlak megóvni a veszélyektől.
- Erre nincs is szükség. Tudok vigyázni magamra.
Yorasnak megrándult az arca. Csak pár napja történt, hogy a nő egyik gyűjtőútja során kiszúrta az árnyékait. Szerencsére Eleinas embereinek vélte őket – az elf inkább nem is gondolt arra, hogy mit szólna ahhoz szerelme, ha kiderülne, hogy ő maga akasztotta követőit a sarkába -, de nagyon rövid munkát végzett velük, feltámasztani sem lehetett őket. Ura a legkevésbé sem volt boldog a hír hallatán. Obeyának ugyanakkor lett egy nyugodt napja, amit a visszatérő lovagokkal töltött, és tehetett egy rövid látogatást Vian kapitányi kabinjában is. Délutánja hátralévő részét pedig Parda halász partmenti kunyhójában töltötte. Caragana csak esti találkozásukkor számolt be Yorasnak a támadóiról.
- Félek attól, hogy legközelebb nem lesz ilyen szerencséd, kedvesem – nézett a nőre a férfi. – Láthadod, hogy ott vagy Eleinas listáján.
Caragana felszusszant.
- Legközelebb alaposabban meggondolja, kivel kezd ki. Yoras, kiköltözöm az erdei házba, és ebből nem engedek. Akár tetszik neked, akár nem. S próbáljon bárki ismét a közelembe kerülni, hasonló sorsa készülhet fel, ami a társait is érte.
A nő komolyan nézett a férfi szemébe, aki erről gondolhatott, amit akart. A figyelmeztetést viszont nem lehetett nem észrevenni. Yoras elméjén átfutott, hogy Caragana valóban ködjáróknak hiszi-e követőit, vagy valójában nagyon is jól tudja, mi a helyzet. Elvégre nem akármilyen kérdéseknek vetette alá a nagyúr még az ősszel… Azonban kedvese tekintetéből haragot nem, csak komoly eltökéltséget olvashatott ki. Lassan bólintott.
- Legyen hát kívánságod szerint, szerelmem. De ha bármikor gond támadna…
- Te leszel az első, aki értesül róla, Yoras – mosolyodott el Caragana.

~~~

A tavasz kétségbevonhatatlan jele volt az is, hogy visszaérkeztek a paladinok. Rögtön három szállítmányra is lecsaptak, jelezve, hogy bár a tél távoltartotta őket, azért feladatukról nem feledkeztek meg. A falakon belüli Tüske is újfent észrevétette magát: az egyik, ráadásul nem is akármelyik, hanem a központi aukciót verték szét. Az aukciómester hét támadóról számolhatott be, miután feltámasztották.
- Heten? - meredt Yorasra Rendall dühösen. A palotában hallgatta kémfőnöke jelentését. Elmúlt már a második esti harangszó, a férfi Daniit várta éppen, aki késett. Helyette Yoras jött a rossz hírrel.
- Mint a gonoszok, mondhatnám - bólintott az elf. - Aldóhoz és Obeyához friss erők érkeztek, nagyuram.
- Biztos, hogy öten vannak az újak? - kérdezte a nagyúr. - Villámkezű? A Kísértet?
- Vámpírt is öltek a múlt éjjel, nagyuram - felelte Yoras. - A Kísértet pedig jó ideje nem tűnt fel a másik kettő mellett. Valószínűleg fontosabbnak tartják az álcáját fenntartani, főleg, hogy most utánpótláshoz is jutottak.
- Sikerült szimathoz jutni a két farkasnak? - kérdezte Rendall rövid csend után. Yoras most sem tudott jó hírrel szolgálni.
- Felgyújtották az aukcióházat, nagyuram. Mire sikerült eloltani, nem maradt értékelhető nyom.
- Szemtanúk?
- Egyöntetű jellemzés, nagyuram: földig érő köpeny és csuklya. Utána gyorsulás- és remegőige.
- Azért próbálj meg találni valamit, fiam. S ha megkérhetlek: próbáld meg végre tisztességesen végezni a munkádat! Kotródj!
- Igen, nagyuram - hajtotta meg a fejét Yoras, és elment. Rendall, Daniiről teljesen megfeledkezve, sötét parázzsal szemében kelt fel a székéből, ment ki a szobából, és lépett be Lynia szobájába. Odalépett az ágyhoz, és durván felrázta a lányt.
- Alszol?! - sziszegte az arcába. - Honnan veszed a bátorságot, hogy nem ébren vársz rám?!
Lynia tágra nyílt szemekkel nézett rá vissza. Ebből ütés lesz, akármit mondana is. A hallgatás pedig még rosszabb. Jól tudta a férfi dühének kiváltó okát, nem egészen öt perce mászott vissza a szobájába, és valójában egyáltalán nem aludt.
- Hosszú napom volt, nagyuram, és nem számítottam a hívásodra, hiszen Daniit...
A mondatot már nem tudta befejezni, Rendall pofonja belefojtotta a szót.
- Nem számítottál rám? - suttogta a férfi. - Vajon miért nem?
Lynia orrából folyt a vér, de nem nyúlt hozzá, hogy letörölje, mert tudta, hogy azt a csuklója fogja bánni. Na jó, döntött. Akkor menjünk előre. Így is, úgy is megrak, legalább legyen rá oka is...
- Egy ideje már nem számíthatok rád, nagyuram - felelte hidegen. - Túlságosan is belevesztél Evergrade-be.
Rendall megragadta Lyniát és nekivágta az ágytámlához. A lány feje nagyot koppant rajta, el is kábult. Már csak homályosan érezte, ahogy durván lejjebb húzzák, hálóinge elszakad, majd a férfi teste ránehezedik.
- Rám mindig számíthatsz, szuka - hallotta a rekedt szavakat a fülében. - S ha már nagyobbra nyitottad a szádat a kelleténél, addig nem nyugszom, míg az egész ház össze nem rohan a sikításodra. Ugyanis erre való, nem pedig arra, hogy visszanyelvelj nekem.

Danii eközben felemelte kezét, és bekopogtatott Rendall szobájába. Belépett, körülnézett. A szoba üres volt.
- Nagyuram? - kérdezte, de választ nem kapott. Hirtelen felkapta a fejét. Fentről fojtott sikoly szűrődött át a falakon.
- Lynia? - kérdezte megütközve. Megint körülnézett. Tekintete megakadt az asztalon hagyott papírokon.

Ugyanerre a kiáltásra kapta fel Ivola is a fejét, és már ugrott volna ki az ágyból, de Lucas remek érzékkel kapta el, és húzta vissza maga mellé a lányt. A biztonság kedvéért rá is feküdt.
- Maradj, vagy lekötlek.
- Lucas! - meredt rá kedvese.
- A nagyúr van most Lyniával. A Tüske felgyújtotta az aukcióházat, te is tudod.
- Megint Lynia issza meg ennek a levét... - suttogta Ivola elkeseredetten.
- Megint - bólintott Lucas. - Mindig.
Ivola akarattal ernyesztette el izmait, de arca továbbra is meg-megrándult a szomszéd szobából átszűrődő hangokra.
- Én ezt nem bírom hallgatni - mondta végül. - Azt hiszem, ideje egy éjszakai gyakorlatnak. Leszállnál rólam, kapitány?
- Mi lesz a mi éjszakai gyakorlatunkkal, szépségem? - nézett rá a férfi.
- Ha neked ezek után még van hozzá hangulatod, akkor azt kell mondanom, beteg vagy.
- Hadnagy! - Párduc szemében fenyegető láng ébredt. Ivola hasonlóval felelt, majd letolta magáról Lucast, felkelt és felöltözött.
- Jobb, ha reggelig vissza sem jössz - mondta halkan a férfi. A nő megállt az ajtónál és felé fordította a fejét.
- Reggelig ne is számíts rám.
Ivola hangosan bevágta maga mögött az ajtót, majd ledübörgött a lépcsőkön. Lynia szobájában Rendall egy pillanatra felemelte a fejét, szája szélén mosoly futott át, majd megint beleveszett áldozatába. Lucas eközben megfogta Ivola párnáját és dühös szitokkal vágta az ajtóhoz.
- Nők - mordult fel végül, majd a falhoz fordult, és elaludt.

Lynia ez után még napokig viselte magán ura keze nyomát. Danii sem járt sokkal jobban, noha az ő engedelmessége egészen más forrásból fakadt, és ezért jóval kisebb szórakozást nyújtott Rendall számára; a férfi dühét ezért is úszta meg aránylag könnyebben. Danii ugyanis születése óta rabszolga volt, és számára bármilyen parancs olyan természetes volt, akár a levegővétel. Lynia azonban szabadként élt mindig is, az ő engedelmességét saját akarata járta át. Ennek törés-zúzása pedig jóval nagyobb élvezetet adott Rashmad nagyurának, mint a Daniivel való szórakozása. Az evergrade-i szépségben ugyanis, anyjától eltérően, semmilyen önálló akarat nem volt. Azzá vált, amivé formálták: engedelmes, törnivaló játékbabává. Azon a héten igencsak megszaporodott az éjszakai kiképzések száma is, Lucas egyre nagyobb bosszúságára. Végül betelt a pohár, és egyik este szó szerint magukra zárta az ajtót Ivola szobájában. Az aznapi gyakorlat kiképző hiányában elmaradt, amiért a testőrök nem tudtak elég hálásak lenni.

Caragana fejcsóválva nézte Lynia sérüléseit, mikor a lány aheti kimenőjén megjelent nála. Ivola egyetlen szó nélkül vitte ki az erdei házba, és hagyta ott egész napra. Azzal sem foglalkozott, hogy árnyékokat tegyen rá. Egyik lánynak sem jutott eszébe engedélyt kérni erre Rendalltól, ami Lyniának egy újabb emlékezetes éjszaka mellett öt, Ivolának pedig húsz ütést jelentett a fenyítőfánál, hogy megjegyezzék, az engedélyt nem feltételezni, hanem kérni kell. De láthatóan egyikőjükön sem fogott a büntetés. Nagyon zsong a tavasz ezekben a lányokban, figyelte őket fejcsóválva Rendall az emeleti lépcsőfordulóból, ahogy másnap sántikálva-bicegve ugyan, de nevetve indultak el a piacra. Teljesen megbolondítja őket a kikelet. Nem árt jobban odafigyelni rájuk... A két lány jókedve azonban egészen más tőről fakadt. Ivola annak örült, hogy sikerült egy igazán szabad napot adnia Lyniának, amikor valóban azt tehette amit csak akart, mindenféle engedély és felügyelet nélkül - véleménye szerint a lány igencsak megérdemelte -, Lynia pedig találkozhatott nemcsak Obeyával, hanem Vynylanne-nel is, megismerhette az új bajtársakat - ez az ismerettség szigorúan egyoldalú maradt, Lynia sem akarta azt, hogy Obeyán és Aldón kívül bárki más is tudjon az álcájáról -, és megtudhatott további híreket is Királyvárosból, amik ugyan nem voltak egyöntetűen jók, de rosszak sem.
- Úgy mondhatnám, döntetlenre állunk egyelőre - mondta Vynylanne. - Sikerült apámnak leleplezni a gyilkosságok végrehajtóját, azonban a kitervelőhöz nem jutottunk el.
- Vagyis a tyrann még mindig szabad - bólintott Lynia.
- Igen. Sajnos, ez így van. Ráadásul továbbra sem vethetünk be ellene minden erőt, mert azzal kiderülne, hogy pontosan tudjuk, ki áll a háttérben. Márpedig az a te bukásodat is jelentené, kishúgom.
- Valamint a tyrann-nal való közelebbi kapcsolatomat - mormolta maga elé Lynia. Hirtelen gondolattal felnézett Vynylanne-re, de a lány határozottan megrázta a fejét.
- Szó sem lehet róla, Lyn. Rendall pánttal a nyakadban fog hozzá küldeni. Esélyed nem lesz így a fekete mágus ellen. Rashmadi friss hírekre van tőled szükségünk, nem egy öngyilkos küldetésre Királyvárosban.
Lynia megadóan bólintott.
- Annak ellenére, hogy a fejhez nem jutottunk el, a kezet sikerült levágni - folytatta a mágus. - Apám pozíciója megerősödött. De ez nem jelenti azt, hogy ne próbálkozzanak újra, máshol, másvalakivel. De legalább tudja, hogy kivel kell harcolnia.
- Rajta kívül ki tudja még? - kérdezte Obeya.
- Csak a király, a nádor és apám legjobb tolvajfogója, aki el is kapta a gyilkost - felelte Vynylanne. - Bárki más tudja, az nem tőlünk tudja.
Kis ideig hallgattak, majd Vynylanne újra megszólalt.
- Van más újság is Királyvárosból. Lily Gordak is feltűnt ott a tél végén.
- Lily? - pillantott fel csodálkozva Lynia. - Azt hittem, odaveszett...
- Él és virul - felelte a mágus. - Nem maradt ugyan sokáig. Azt hiszem, inkább csak ismerkedett. Felvett egy-két megbízást, azokat teljesítette is, azután továbbállt.
- Ezek szerint kalandozik? - kérdezte Obeya.
- Szemmel láthatóan - biccentett Vynylanne. - Beszéltem is vele.
- Mit mondott? - vonta össze Lynia a szemöldökét.
- Egy szót sem arról, ki szöktette meg - nézett rá a mágus. - Csak annyit, igencsak tanulságos volt a rashmadi tartózkodása. Alaposan az orra alá dörgölték, kiben bízhat, és kiben nem. Valamint mennyire károsak az előítéletek. Ez utóbbit, azt hiszem, rád értette kishúgom - mosolygott Lyniára. Az halkan elnevette magát, és legyintett.
- Az biztos - folytatta Vynylanne -, hogy határozottan fejlődik és tanul. Higgadt, nyugodt, magabiztos volt. Jobban ismeri és tudja kezelni az embereket is. Ugyanakkor mindig ott van köztük a három lépés távolság.
- Attól tartok - vakarta meg most a fülét Obeya -, hogy már a Vörös Kör is tud Lilyről. Idő kérdése, mikor tesznek megint pántot a nyakába.
- Tud róla - biccentett Vynylanne. - Figyelték is. El is intéztük őket közös erővel. Lily még aznap nyom nélkül eltűnt a városból. Még azt a kalandozó társaságot is egy szó, üzenet nélkül hagyta, akikkel addig együtt volt.
- Nem lehet, hogy valamelyik közülük dobta fel Lilyt? - pillantott fel Lynia. Vynylanne bizonytalanul bólintott.
- Lehetséges. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy azok az árnyékok valójában rám utaztak. Nem voltak unalmas heteim odahaza, hogy finom legyek. A tyrann nagyon fente a fogát Desharikra és Aurelre is. Apámról nem is beszélve.
- Azért nem ártana Lily társait is figyelni - vetette fel a paladin.
- Nem ártana - hagyta helyben Vynylanne -, de azóta már ők is köddé váltak. A kalandozók már csak ilyenek. Főleg, ha észreveszik, hogy követik őket. Lily eltűnése is eléggé idegessé tette őket. Na jó. Térjünk vissza Rashmadba. Az újoncok remekül teljesítettek az aukcióháznál. Komoly gond viszont az, Lynia, hogy egyre áthatolhatatlanabb a palota védelme.
- A teleportkő?
Vynylanne megcsóválta a fejét.
- Dolgozom rajta, kishúgom. De attól tartok, inkább csak amolyan vizsgafeladatként. Megoldhatatlan kérdés egyelőre a teleportgátló levétele.
- Marad akkor az ablak - harapott a szája szélébe Lynia.
- Nagyon kérlek - nézett rá komolyan a mágus -, ne kockáztass feleslegesen a kisurranásokkal. Ez Desharik szigorú parancsa. Csak akkor menj, ha igazán fontos. Tudom, hogy szíved szerint kardot fognál a kezedbe...
- Beérem én egy fakanállal is - nevette el magát paladin.
- ... de van most elég harcosunk. Vámpírölőnk is. Lékünk viszont csak te és Obeya vagytok. Világos?
- Világos - bólintott mély sóhajjal Lynia.
- Nagyszerű. Nézzük akkor a következő feladatot.

~~~

De mindezek még kora tavasszal történtek. Az idő lassan Ches havának végéhez ért. Az első korai gyümölcsöket már árulták a piacokon, és mind több fa borult virágba. Rashmad, ha lehet, még színesebb, pompásabb lett, újjáéledt a tél kegyetlen szorítása után. Dacára egyéb elfoglaltságainak és esetenkénti törött ujjainak, kézfejének, Lynia is elkészült a szakácskönyvével. Valóban nem járt olyan sok munkával, mint gondolta, hiszen a legtöbbjét már korábban leírta. Inkább csak rendszereznie kellett, és keretet adni könyvének. Egyik kimenője végén elégedett arccal rázta össze papírjait az asztal lapjához ütögetve a paksamétát. A Vörös Sárkány teaházban volt, aminek egészen gyakori látogatója, mondhatni törzsvendége lett az utóbbi időben. A teázó a vásárnegyed egyik csendesebb utcájában nyílt meg pár héttel ezelőtt. Tulajdonosa egy középkorú asszony, Evena volt, aki két lányával igazgatta a kis üzletet. Ők is a télen kerültek ide, de nem az elpusztított falvak valamelyikéből, hanem Evergrade-ből. Ahogy Lynia elbeszélgetett az asszonnyal, megtudta, hogy férje meghalt, őt pedig már semmi nem kötötte a fehér falú városba. Eredetileg rashmadi születésű volt, és mindig vágyott arra, hogy egyszer saját teázója legyen itt. Így hát eladta evergrade-i házukat, majd nagy lélegzetet vett, és belevágott új életükbe. Hamar megkedvelte egymást a két nő, jó pár közös témát találtak, leginkább a különböző édességek, sütemények elkészítésének titkait tudták megosztani egymással, Lynia pedig igazán mély ismereteket szerezhetett a teafélékről, valamint a két lány, Azharra és Miri mindennapjairól. Kettőjük közül Azharra volt az idősebb, ő télen lett tizennyolcéves, azaz nagykorú, míg húga, Miri, egy tizennégy éves, cserfes kislány volt, hirtelen feltámadt érdeklődéssel a fiúk iránt, anyja és nővére nem kis aggodalmára. Mindkét lány ki szokott segíteni a teaházban, bár Azharra munkája jóval inkább abból állt, hogy a kalandra, újdonságokra éhes, ezért gyakran elcsatangoló hugocskáját szemmel tartsa. Lynia az elrendezett papírokat két bőrlap közé tette, és átkötötte egy világoskék szalaggal. Letette az asztalra és belekortyolt csészéjébe, majd felnézett a pulthoz, jelezve, hogy fizetne. Evena rögtön odament hozzá.
- Látom, elkészültél kishúgom – mondta neki barátságosan. Lynia mosolyogva bólintott.
- Sosem hittem volna, de csakugyan készen vagyok. Ez már csakugyan a végleges változat.
- Ha majd megjelenik, ne feledkezz meg rólam sem – nevetett Evena. – Azt hiszem, az első vásárlóid között leszek. Ahogy elmeséltél egy-két ételt, nagyon szívesen kipróbálnám magam is. Bár, attól tartok, nem fog ott lenni a könyved minden háztartásban. Félre ne értsd. Csak őszintén szólva, nem mindenki engedheti meg magának a hozzávalók megvásárlását.
Lynia kicsit elpirult.
- Való igaz, a könyvet inkább a módosabb középosztály vagy a nemesek polcára, otthonába szánom. A pórleányok, asszonyok inkább a tartalmas, bár egyszerűbb ételeket főzik családjuknak, és ez a tudásuk anyáról lányra száll. Nem igazán van szükségük tanításra. Valljuk meg, olvasni sem nagyon tudnak. Ám azt remélem, hogy ez a kis gyűjtemény segít más ételkészítőknek ételsoruk bővítésében, gazdagításában, talán kapnak pár új ötletet, de megpróbáltam arra is megoldást találni, hogy az egészen friss, kezdő háziasszonyok se vesszenek el a konyhában, és talán a fiatal lányok is megalapozhatják vele tudásukat. Rájuk gondolva írtam egy-két alapfogást, egyszerű, de igazán ízletes ételsort, mit lehet kezdeni elrontott ételekkel, és néhány háztartási teendőt, ami pénzkímélő megoldást kínál.
Lynia egészen belelkesedett a végére, az idősebb asszony nevetve hallgatta.
- Látom, kishúgom, igazán szívügyed lett ez a szakácskönyv.
- Való igaz, csakugyan élveztem az írását – vallotta be nevetve a lány. – Csak remélni tudom, hogy ugyanilyen élvezettel forgatják is lapjait.
- Abban biztos vagyok – mondta barátságosan Evena. Ekkor megszólalt az első esti harang.
- Indulnom kell – figyelt fel a hangra Lynia. – Mennyivel tartozom?
- Két dukát lesz – felelte Evene, megrázva csuklóján karkötőjét.
Lynia biccentett, és fizetett. Majd eltette tarisznyájába a paksamétát és elindult hazafelé. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Azharra kilépett a konyhába vezető ajtó mögül, és nekidőlt az ajtófélfának, anyját figyelve, amint az leszedi a csészét Lynia utána. Ahogy visszatért Evena a pulthoz, tekintetük összevillant.
- Kedves lány - nézett Azharra Lynia után.
- Érdemes jó barátságban lenni vele - biccentett anyja is. Ismét egymásra néztek, és egyszerre mosolyodtak el. Nem a természete miatt akartak jóban lenni Rashmad nagyurának kincsével.

Ugyanígy mosolygott Lynia is az utcán lépkedve. Evena és két lányának álcája tökéletes volt. Valóban létezett egy ilyen család Evergrade-ben, és az asszony, férje halála után valóban új életet akart kezdeni Rashmadban. Ám kis vitorlásukat kalózok támadták meg, és ejtették őket fogságba egyedüli eladásra érdemes túlélőként. Evena új élete szinte az elején egészen más fordulatot vett volna, ha nem csap le a kalózhajóra a Halfarkas. A zsákmányt soványnak is lehetett volna tekinteni, mert a kalózhajó éppenhogy elkezdte a gyűjtőútját, ám a három nőt elnézve, Viannek egészen más gondolata támadt. Elbeszélgetett az asszonnyal, és értésére adta, hogy ugyanilyen rabszolgasors vár rájuk Rashmadban is; két gyermekkel, védelem nélkül nem tudja sokáig elodázni ezt a véget. A kapitány egy másik új élet lehetőségét ajánlotta fel: eljuttatja a családot Királyvárosba, ennek fejében mindenről részletesen be kell számolniuk: életükről, természetükről, mind az evergrade-i, mind az esetleges rashmadi ismerőseikről. Az asszony nem gondolkodott sokáig, és ráállt. A Rashmad felé vezető hajóút alatt Vian alaposan kikérdezte Evenát a teákról is, így, mikor befutottak a kikötőbe vastag kötet papír állt rendelkezésére ahhoz, hogy újonnan érkezett paladinjai közül hármat tökéletes fedőtörténettel láthasson el. A kapitány is állta a szavát, és Vynylanne elteleportálta Evenát és két lányát Királyvárosba. Miután eltűntek, Vian a kabinja homályos sarka felé fordult.
- Sikerült alaposan szemügyre venni őket?
Obeya előtűnt a sötétből, és biccentett.
- Nem lesz gond, parancsnok. Ahogy a memóriájukkal sem. Sosem fognak emlékezni sem a hajóútra, sem a Halfarkasra, sem erre az egyességre.
- Nem fog hiányozni nekik a kiesett idő?
A mágus elmosolyodott.
- Nem. Ehelyett ugyanis egy fárasztó, és hosszadalmas útra emlékeznek, ahogy átvágták magukat a Királyságon a fővárosig.
Vynylanne a következő percben visszatért.
- Minden rendben van – felelte a másik kettő ki nem mondott kérdésére. – Elhelyeztem őket, hamarosan találni fognak megfelelő üzlethelyiséget is, és figyelni fognak rájuk.
Vian bólintott, és a nő kezébe adta az evergrade-i családról szóló tudnivalókat.
- Juttasd el ezt kérlek Kithiráékhoz. Úgy tanulják meg, mintha ez lenne az életük. Mert mostantól ez lesz az életük. Obeya?
A máguslány biccentett, és előhúzott három karkötőt. Kifehéredett írisszel egyenként varázslatot tett rájuk, majd odaadta Vynylanne-nek.
- Amíg rajtuk van az ékszer, nem fognak átváltozni. Úgy vigyázzanak rájuk, mint az életükre, mert bárki felveszi valamelyik karkötőt, arra ugyanolyan hatással lesz a varázslat.
- Hogyan lehet megkülönböztetni egymástól a karkötőket? – kérdezte Vynylanne.
- Nézd csak – mutatta Obeya. – Evenáéra rózsa van vésve, Azharráéra lilom, Miriére tulipán. Hogy azután a lányok miként osztják el egymás között a bizsut, azt rájuk bízom.
Vynylanne bólintott, és eltéve a holmikat elteleportált. A kabinban maradt kettő egymásra nézett.
- Ezzel is megvolnánk – mondta elégedetten a mágus.
- Már csak a két fiúnak kell kitalálni valamit – felelte a parancsnok.

~~~

Lynia csodálkozva torpant meg a palota kapujában, és nézett fel a fal tetejére. Odafent az egyik Ashkabar-fivér dolgozott éppen valamin, teljesen elmerülve munkájában. Ahogy Lynia végignézett a falon, észrevette, hogy jó néhány más tolvaj is van Mareshen kívül a magasban. Ekkor a fiú észrevette az ámuló lányt, mosolyogva bólintott le hozzá.
- Üdvözöllek, kisasszony. Remélem, jól telt a kimenőd.
- Remekül – felelte Lynia. - Mondd csak, Maresh, mit csinálsz odafent?
- Csapdarendszert építünk ki, kisasszony – válaszolta az. - A fal tetején, valamint előtte-mögötte két méteres területen. Már csak az utolsó simítások vannak hátra.
- Hogyhogy? - nézett továbbra is Lynia, nem éppen boldogan.
- Tegnap éjjel volt egy hívatlan látogatónk.
- Tessék? - ámult a lány. Maresh bólintott.
- Tisztán ki lehetett venni a nyomait, ahogy átmászott a falon.
- Na és mit akart ez a látogató? - érdeklődött Lynia. Jókedve továbbra is meredeken zuhant lefelé.
- Az nem derült ki, kisasszony. Valószínűleg megpróbált feljutni a palota falán, de további behatolásnak már nem volt nyoma sehol.
Lynia szívéről apróbb kavicsok kezdtek hullani. A fiú folytatta munkáját, de a lányról sem feledkezett meg.
- Úgy véljük, egy kölyök lehetett, kalandvágytól hajtva, hogy megmutassa, be tud ide jutni. Mindenesetre a palota falaira is teszünk egy-két meglepetést, csak a biztonság kedvéért.
Kezével az épületre mutatott. Lynia odafordult, és meglátta Maresh fivérét, amint több társával együtt kötélen lógva dolgozott a második emeleten. Hangulata mélypontra jutott.
- Azért ugye engem nem ér meglepetés, ha kinyitom az ablakomat? - kérdezte visszafordulva Mareshez. - Nem szeretnék megint belenyúlni valamibe...
Az ifjú tolvaj felnevetett.
- Nem, kisasszony. Csak a második emeletig húztuk fel a csapdákat. Nyugodtan szellőztethetsz a többi szobában is, csak ne mássz ki a párkányra.
Lynia bólintott.
- Na és mi lesz a konyhaajtóval? - jutott eszébe a kérdés. - Lucasék a múltkor éppen ott jutottak be.
Maresh lenézett rá a fal tetejéről.
- Ha vársz még egy percet, kisasszony, megmutatom.
A fiú hamarosan végzett is, és könnyedén leugrott Lynia mellé. Odamentek a konyha ajtaja elé, és Maresh rámutatott a földre.
- Látod, kisasszony?
- Nem – bámulta Lynia a talajt. Maresh leguggolt, és ujját végighúzta egy alig észrevehető repedés felett.
- Elég lesz csak átlépned, kisasszony. Napközben egyébként nem működik. A nagyúr úgy tervezte meg, hogy a sötétben legyen éles.
Lynia bólintott. Ahogy már tudta mit keressen, ő is észrevette a repedést. Továbbkövette a szemével, és látta, hogy mindkét irányban továbbfut, a palota falától alig méternyi távolságban.
- Ez lesz aztán a biztonság – mormolta maga elé. Felnézett a fiúra. - Na és mire lesznek képesek ezek a csacskaságok? Mire készülhetek fel, hogy történik majd az éjszaka közepén?
- Semmi végzetesre, kisasszony – rázta a fejét Maresh. - Csak időlegesen megbénítják azt, aki elsüti a csapdákat.
- Viszont, ha a falról esik le...
- … nagyon megüti magát – fejezte be vigyorogva a mondatot az ifjú tolvaj. - Így legközelebb meggondolja, hova is mászkáljon.
- Az biztos – helyeselt Lynia. - A nagyúr megérkezett már?
- Igen, kisasszony. Nincs negyedórája.
Lynia biccentett Mareshnek, majd átlépve a csapdavonalat, bement a konyhába. Ott megállt az asztalnál, és rákoppintotta öklét a lapra.
- Megint becsukódott az aranykalitka – mormolta frusztráltan. Pár napja újabb fészek nyomára bukkant, azt intézte el előző éjjel, és mivel közvetlen kapcsolata nem volt Adriannel - vámpírölő társa az egyik városszéli istállóban dolgozott lovászfiúként -, úgy döntött, ez megéri a kockáztatást. Rendall aznap éjjel nem aludt a palotában, egyik csapdája mélyén várt kiélezett fogakkal, valamint mindhiába. Lyniának fogalma sem volt arról, hol hagyhatott nyomot maga után. Azt még kevésbé értette, hogy Rendall vérkopói miért nem érezték meg az illatát a falon. Megcsóválta a fejét. Biztos, hogy ő hagyta azt a nyomot? Ujjaival most dobolni kezdett az asztallapon. Valószínűleg megérezték, de mivel tudták, hogy Lucas ismét gyakorol vele, ezért nem törődtek ezzel. Valaki azonban mégis átment azon a kerítésen rajta kívül. Megint más is érdeklődne Rendall iránt? Átjátszotta volna a kolléga is a mágusok igazságkereső varázsát? Na de mégis ki, és ami még fontosabb, mennyit tud róla? Gyanú kezdett benne halványan körvonalazódni. Forgatta magában a gondolatokat, de végül feladta. Túl sok a bizonytalan tényező. Tény pedig annál kevesebb. Egyelőre marad a figyelés és a várakozás. Valamint egy újabb beszélgetés Obeyával - szigorúan engedélyezett, természetesen. Felment a szobájába, beakasztotta köpenyét a szekrénybe, és kézbevéve a paksamétát, elindult a második emeletre. Céljához érkezve nagyot nyelt, és bekopogtatott Rendall dolgozószobájának ajtaján.
- Gyere! - hallotta a parancsot. Belépett, mélyen térdet hajtott.
- Gyere, kisgidám – pillantott fel a férfi az asztalán lévő papírjaiból. - Mondd csak, mi nyomja a szívedet.
- Semmi, nagyuram – állt fel Lynia, és odament az íróasztalhoz. - Elkészültem.
- Hadd látom – élénkült fel Rendall pillantása. Lynia letette elé az összekötött papírhalmot. A férfi elismerően bólintott.
- Látom, kemény munkát végeztél. Hagyd csak itt, a többiről én gondoskodom.
- Nagyuram – kezdte Lynia zavartan. - Ajánlást is írtam hozzá. Ha elolvasnád, hogy megfelel-e neked...
Rendall meglepve pillantott a lányra, majd alaposabban megnézte a paksamétát, mielőtt kibontotta volna. Nem mintha Lyniától bármilyen csapdát is feltételezett volna, de a férfi, talán születése óta bennelévő óvatossága mindenre és mindenkire kiterjedt, s ebből most sem engedett. Végül kibontotta a masnit, és levette a bőrlapot. Ráhajtotta a címoldalt, és elolvasta az ott látható írást.

Ajánlom
Őméltóságának, Rendallnak, Rashmad nagyurának, kinek bátorítása nélkül e könyv nem születhetett volna meg, és
Anyámnak, kitől mindent tanultam.

Rendall rámeredt a lapra, majd hangosan felnevetett.
- Sok mindent ajánlottak már nekem, de szakácskönyvből ez az első.
- Nagyuram, bocsáss meg merészségemért – suttogta Lynia. - Ezért is akartam megmutatni neked, hogy tudjam, megtehetem-e. Ha kívánod, rögtön kihúzom.
Rendall továbbra is nevetett.
- Dehogyis. Igazán kedves tőled. Köszönöm.
Lynia lehajtotta fejét, de így is jól lehetett látni, hogy fülig pirult. Rashmad nagyura még soha semmit, még életének többszöri megmentését sem köszönte meg neki idáig. A férfi felállt, kilépett az asztala mögül, odament a lányhoz, és ujjával álla alá nyúlva felemelte fejét.
- Én pirulós szépségem – nézett rá kedvesen. Megsimította arcát, és hátraigazította haját.
- Ezt ma este megünnepeljük, kisgidám. Úgy készülj.
- Kívánságod szerint, nagyuram – felelte Lynia, meleg barna szemeit az éjsötét tekintetbe mélyesztve. Rendall aprót biccentett, majd fejével lágyan az ajtó felé intett. Lynia ismét térdet hajtott, majd kiment. A férfi fejét csóválva, mosolyogva nézett utána, majd visszaült az asztalához, és kezébe vette a paksamétát.
- Ha én ezt most elolvasom – forgatta át a lapokat -, éhen veszek vacsoráig.
Visszaborította a papírokat. Még egyszer elolvasta az ajánlást, majd ráhelyezte a bőrlapot is. Halkan felnevetett, miközben megkötötte a szalagot, majd ismét munkájába temetkezett.

Másnap reggel Lynia elgondolkodva sétált a piacon. Szokása szerint valami újdonságra vadászott. Még egy jó hónapjuk volt hátra a rashmadi Tavaszköszöntő Fesztiválig, aminek ünneplésére Rendall is bankettet szokott adni. Szerette volna valami igazán különlegessel megkoronázni a vacsorát. Ennek ürügyén járta végig a gyümölcsárusok standjait, persze odafigyelve fülelői jelentésére is. Vele együtt Ivola is komolyan hallgatta végig a kofák fecsegéseit. Komoly játék volt túljárni a harcoslány eszén ilyenkor, hogy a sok hiábavaló locsogás közt elrejtsék a valódi híreket. Lyniának azonban néha az a különös érzése támadt, hogy nem ketten, hanem hárman hallgatják a pletykákat. Danii csillogó szemmel figyelte a beszélgetéseket, de Lynia valahol megértette: az ő szemszögéből mérhetetlen szabadság volt kijönni a palota falai közül, és olyan emberekkel találkozni, akiknek nem tartozik azonnali és kérdés nélküli engedelmeséggel. A lány tágra nyílt szemekkel itta be magába Rashmadot, nem lehetett nem élvezni bámulatát. Danii most felsóhajtott.
- Otthon ilyenkor már érik a cseresznye...
- Cseresznye? - torpant meg Lyna, ámulva nézve a lányra. - Hiszen az itt még csak virágzik...
- De nem Evergrade-ben - felelte mosolyogva Danii. - Délebbre is van innen, és hidd el nekem, valódi különlegesség. Az istenek eledelének tartják nálunk.
- Cseresznye - ismételte meg tűnődve Lynia.
- Miért nem rendelsz Evergrade-ből, Lynia? - vetette fel a másik lány. - Hidd el, ha valami, az megkoronázná a nagyúr vacsoráját.
- Attól tartok, mire ideérne, valamennyi tönkremenne - felelte sajnálkozva Lynia. - Túl hosszú a hajóút... Na meg, nem is ismerek onnan megbízható árust.
Danii elgondolkodott, majd felragyogott a szeme, és megfogta a már továbblépő Lynia karját.
- Én ismerek egy kertészt. Ő szállította a gyümölcsöt a táncházba. Oda pedig a legjobb minőség kerülhetett mindig is. Ha gondolod, írhatok neki...
- Ehhez a nagyúr engedélye kell, kishúgom - nevetett fel Lynia, de a szemén látszott, hogy megragadt benne a gondolat. - Amúgy is, a távolság...
- Nincs távolság, ha teleporttal hozzák ide! - mondta izgatottan Danii.
- Teleporttal? Tudod te, hogy ez mennyibe kerülne?
- Hidd el, Lyn, minden dukátot megér! Annál a cseresznyénél nincs finomabb a Világon!
Lynia Ivolára nézett, aki enyhén felvonta a vállát. Főzési kérdésbe sosem szólt bele. Lynia Daniire pillantott, végül biccentett.
- Rendben van. Beszéljünk a nagyúrral, semmibe sem kerül megkérdezni.

Rendall is meglepetten hallgatta a két lányt. Végül megvakarta a szakállát, és bólintott.
- Jól van, kislány, írd meg a leveledet a kertészednek. Nem kell nagy mennyiség, egy-két font csupán, mintavételezésnek.
- Igen, nagyuram - felelte Danii boldogan, majd térdet hajtott, és elment. Lynia azonban, Rendall intésére maradt.
- Ez az egész az ő gondolata volt? - kérdezte tőle a férfi. A lány bólintott.
- Az elejétől, nagyuram.
A férfi elgondolkodott.
- Mit tartasz a munkájáról, kisgidám?
Lynia elmosolyodott.
- Ha mondhatom, ég és föld a különbség közte és Lily között. Danii komolyan keresi a kedvemet, készséges, vidám, emellett nagyon igyekvő és ügyes is. Az istenek adják, hogy rajta ne fogjon az átok.
- Átok? - kérdezte meglepetten Rendall.
- Ó, nem valódi átok, nagyuram - mondta zavartan Lynia. - Csak valahogy sosem maradnak meg itt a konyhalányok. Mindig történik velük valami...
Rendall felnevetett.
- A konyhalányaim helye sosem biztos, kisgidám. Nem véletlenül adom őket a szárnyaid alá. Kiugrási lehetőség ez számukra, mielőtt további sorsukról döntök.
- Ezt nem igazán értem, nagyuram...
- Pedig egyszerű - nézett rá Rendall, szemében sötét derű villant. Jól emlékezett a tyrann Lyniáról szóló jellemzésére, amiben kereken azt mondta a fekete mágus, hogy a lány ostobábbnak tetteti magát annál, amilyen, a valóságban vág az esze. Sokat lát, és még többről hallgat. Legfőképpen nem bolond, hogy ezt fennhangon hirdesse Rashmadban. - Gondold végig, és mondd el nekem, mire jutottál. Vedd csak elő a sütnivalódat nyugodtan.
Lynia nagyot nyelt, és maga elé nézett pár pillanatig.
- Megtanulhatnak főzni. Megtanulhatják a gyógyítás alapjait. Ez kétségtelenül megnöveli az értéküket, akárhova kerüljenek is innen. Rashmad nagyuránál szolgálni kitűnő ajánlólevél számukra.
- No és mit tanulhatnak még meg tőled, kisgidám? - kérdezte várakozással a férfi. Érdekes volt látnia, hogyan forognak Lynia fejében a kerekek.
A lány lassan felnézett a sötét tekintetbe.
- Engedelmeskedni, nagyuram. Őszintének lenni. Tőlem láthatják azt, hogy szabadként, a saját választásom szerint szolgállak téged halálos hűséggel. Ez megadhatja bennük azt a reményt, hogyha sokáig és kitartóan bizonyítják a saját engedelmességüket, őszinteségüket, hűségüket, egyszer lekerülhet róluk a pánt. S akkor anélkül szolgálhatnak téged tovább, nagyuram. Akárcsak én.
- Ráadásul mindezt azzal a derűvel és életörömmel, ami annyira sajátod neked, kicsikém - fejezte be mosolyogva Rendall. - Na ugye. Okos kislány vagy te. Okosabb, mint néha mutatod. Velem szemben elő ne forduljon ez többet.
- Így szoktam meg, nagyuram - mondta halkan Lynia. - Jóval kevesebb bonyodalommal jár. Nem is nagyon szereti senki, ha egy nő használja a fejét.
A férfi halkan felnevetett.
- Nem hiába maradtál életben, és jutottál el oda, ahol most vagy. De ha ott is akarsz maradni, ne meressz rám többet bamba bociszemeket, világos?
- Igen, nagyuram - válaszolt a lány nagyot nyelve. Rendall nem is tudta, mennyire ráhibázott most. A férfi elégedetten bólintott, majd folytatta.
- Ne vedd magadra azt, hogy ez idáig még egyik segítséged sem vált olyanná, mint te. Ami nálad veled született képesség, az számukra hosszú, fáradtságos folyamat, tele tanulnivalóval. Nem mindenki jut végig ezen az úton. Idő kell hozzá.
- De talán most Danii, igen - suttogta Lynia.
- Szeretnéd? - kérdezte tőle a férfi. A lány bizonytalanul bólintott.
- Azt hiszem, igen, nagyuram.
Rendall odalépett Lynia elé, és felemelte a fejét.
- Akkor áruld el nekem, miért rá vagy különösen féltékeny?
Szemében felcsapott a nevetés, látva Lynia elboruló tekintetét.
- Nem osztozkodom - morgott a lány dühösen. - Ha nem te lennél az, régen kikapartam volna mindnek a szemét. Vagy inkább a tiedet.
- Ejnye, milyen harcias kismacskám van nekem - felelte a férfi elégedetten. - Na és mondd csak el, miért Daniire fened a fogad legjobban?
Lynia egy pillanatig hallgatott, majd szinte akarata ellenére robbant ki belőle a mérges válasz.
- Mert az a lány túl jó, hogy igaz legyen!
- Vagy csak nálad jobb? - ugratta tovább Rendall. Lynia szeme egész besötétedett a dühtől.
- Ezt csak te tudod megítélni, nagyuram. De ha nem vagyok számodra elég jó, egy szavadba kerül, és már itt sem vagyok. Főzzön rád Danii, biztos abban is sokkal jobb nálam.
Lynia dühösen fordult volna meg, hogy kimasírozzon a dolgozószobából, de Rendall elkapta és maga felé fordította.
- Hmm, igen... - mormolta, miközben éjfekete szemeiben vad láng gyulladt, könnyedén legyűrve fúriájának szabadulási kísérleteit. - Ez az a hév, szépségem, amit soha senki nem tud megtanulni tőled. Amikor az én Világszelíd kisgidám megfeledkezik magáról, az eszéről, az engedelmességről, a tiszteletről, és nekifeszülő, karmos, bősz kismacskává változik. Aki azt hiszi, én vagyok a pamutgombolyag, amivel kedvére játszhat vagy téphet, ha nem úgy gurul, ahogy ő akarja. Pedig én valójában a komisz kölök vagyok. Megmutatom neked, hogy ki is játszik kivel. Ebben a szobában még úgysem volt erre lehetőségem.
Ezzel felemelte a lányt és ráborította az íróasztalára, lesöpörve róla iratokat, tintatartót, itatóst, mindent. A szétguruló tollszárak közül megmarkolt egyet, majd lassan, élvezettel elkezdte levágni vele Lynia ruhájának gombjait.

Lynia aznap vacsora után - és másik ruhában; Rendall alapos munkát végzett az előzővel, néhány helyen, véletlenül, felsértve a lány bőrét is -, a főszárny ebédlőjéből hozta le a szennyes edényt, és tette bele a mosogató dézsába. Csendesen, gondolataiba mélyedve mosogatott, majd munkája végeztével megtörölte kezét, és összeráncolva homlokát megfordult.
- Hol marad ez a lány?
Daniinek régen vissza kellett volna már érkeznie a legénységi ebédlő szennyes tányérjaival. Lynia úgy döntött, maga jár ennek utána. Kilépett az előcsarnokba, és elindult a folyosón a másik szárnyba. Rendall, aki éppen akkor lépett ki az ebédlőből, csodálkozva látta meg a lány arcán keveredő értetlenséget és némi bosszúságot, majd gondolt egyet, és utánaeredt. Lynia fülét egyszerre vidám furulyaszó ütötte meg. Egy pillanatra megtorpant, majd benyitott a legénységi ebédlőbe. Lába szó szerint a földbe gyökerezett, szeme-szája tátva maradt. A helyiség át volt némileg rendezve. A falhoz tolták az asztalokat, a székeket, és a fejvadászok körben állva tapsoltak, adták az ütemet a furulyaszó alá. Lynia beljebb lépett, míg meglátta a kör közepén Daniit táncolni. Elképedése, ha lehet, még nagyobb lett. Tudta róla, hogy táncosnő, de amit a lány művelt, az maga volt a varázslat, a felszabadultság, a vidámság, az életöröm.
- Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem - suttogta. A lány mozdulataiból természetes delej áradt, mindenkit megfogva és magával ragadva. Lyniát egyedül paladinképessége óvta meg attól, hogy ő is a tánc hatása alá kerüljön, így kívüállóként tudta nézni az előadást, valamint a fejvadászok bámuló arckifejezését. Miért ne lehetne jó táncos? Hiszen az anyja is az volt... Végül a furulyaszó elhallgatott, és Danii befejezte táncát. Mélyen meghajolt a tapsolók előtt, nevetve, boldogan fogadta a gratulációkat. Ahogy a taps elült, Lynia háta mögött valaki lassan többször összeütötte a tenyerét. Mindenki odafordult, majd egyszerre adták meg tiszteletüket a nagyúrnak. Rendall azonban csak Daniire figyelt, ujjával magához intve. A lány odafutott hozzá, és ismét mélyen térdet hajtott előtte.
- Az istenek igazi ajándéka ez a tudásod, kislány - nézett le rá elismerően a férfi. - Beszélek Titusszal. A fesztiválon te is fellépsz a teátrumban.
- Nagyuram... - ragyogott fel Danii szeme. Ám Rendall még nem fejezte be.
- Valami igazán különlegessel fogsz előrukkolni. Kapsz elég időt a számod kitalálására és begyakorlására. Addig felmentelek a konyhalányi munkád alól.
Lynia most Rendallra nézett tátott szájjal. Az gonosz derűvel pillantott rá vissza, érzékeltetve, hogy ez az engedmény nemcsak a férfi pompás üzleti érzékét mutatja, aminek segítségével egy újabb kiapadhatatlan pénzforrást fedezett fel, hanem neki szóló fricska is. Danii eközben örömkönnyekkel a szemében, hálás arckifejezéssel nézett fel urára, aki lemosolygott rá.
- Ha sikert aratsz, nem is maradsz a konyhában. Menj, kezdj máris készülni.
- Igen, nagyuram - bólintott Danii, és kifutott az ebédlőből. Rendall a még mindig elhűlten álló Lyniára nézett, rákacsintott, majd ő is kiment Danii után. Mintha csak ezt törte volna meg a varázst, a fejvadászok megmozdultak, és elkezdtek egymással beszélgetni. Lynia a hangzavarban odalépett a falhoz tolt asztalsorhoz, és elkezdte róla összeszedni a tányérokat, edényeket. Munkája végeztével visszacipelte a tálcát a konyhába, és folytatta a mosogatást. A gondolat teljesen mélyről, apró hangcsíraként bukkant fel benne. Először nem is hallotta meg a suttogását, de azután megállíthatatlanul növekedésnek indult, és járta át végül teljes valójában a tisztánlátót: Danii kiröppent az aranykalitkából.

- Te már megint gondolkoztál - irányult egy vádló mutatóujj Lynia felé, szemrehányó hang kíséretében.
- S már megint nem jutok sehova - húzta el a szája szélét a lány, majd becsukta maga mögött Caragana boltjának ajtaját. A mágus felnevetett, kezével észrevétlenül intett. Mielőtt a térillúzió beborította volna az üzlet belsejét, a varázsszemmel figyelő mágus még leolvashatta az elf nő szájáról:
- Melyik ételednél akadtál el, kishúgom?
- Daniin rágódom már egy ideje - felelte a paladin, körbejárkálva a boltban. Időnként szórakozottan megfogott majd visszatett egy-egy üveget, míg Caragana meg nem unta, vette ki a kezéből, és mutatóujjával most az asztal felé jelzett.
- Sejtésem szerint a mondanivalódba is bele fogok szédülni, úgyhogy legalább maradj nyugton.
- Könnyű azt mondani - huppant le Lynia a székre. Tűnődve kaparászta az asztallapját, majd felnézett a mágusra.
- Nem akarok érzékeny területet piszkálni...
- Nálam? - mosolyodott el Caragana. - Amíg nem tollszárral teszed...
Lynia akaratlanul is elfintorodott.
- A tollszárat ne is juttasd eszembe. Na jó, kibököm. Mennyire természetes az, hogy valaki, aki rabszolgának születik, sorsát és életét teljesen magától értetődőnek fogadja el, és ugyanannyira legyen hajlamos önmagát és társait is beszélő szerszámoknak tekinteni, mint a gazdája?
Obeya szeme elkerekedett.
- Ez már megint melyik filozófiai eszmefuttatásod?
Lynia széttárta a karját.
- Amennyiben az, akkor fogd fel észtornának. Amennyiben mégis van veleje, akkor nem árt a végére járni, mert lehet, hogy fülig merülök a bajba.
Obeya elgondolkodott.
- Mennyire természetes? Nem tudom. Mennyire természetes az, hogy én mindig kézzel-lábbal tiltakoztam ez ellen, noha én is rabszolgalétbe születtem? Talán a természetünk különbözősége miatt van?
- Danii is neutrális - rázta a fejét Lynia.
- Értem. Nos - kezdte lassan a mágus. - Dacára annak, hogy egyformán kezdtük az életünket, azért mégsem ugyanúgy. Velem mindvégig ott volt anyám, aki szabadként élt korábban, ráadásul egész jómódban. Noha mindig tiltakozott ez ellen, bennem sokáig komoly meggyőződés volt az, hogy miattam jutott erre a sorsra. Ha én nem lettem volna, sosem válik belőle rabszolga. Otthagyja ugyan apám, de a sebzett szívek is beforrnak, talált volna boldogságot másvalaki oldalán. Csak nyert volna a bolton. Ha a lelkem mélyére nézek, ma is így gondolom. Talán ezért is lettem ennyire vagabund. Az sem segíthetett az engedelmességre törésemben, hogy állandóan adtak-vettek minket, én pedig már korán meguntam, hogy állandóan vadidegenek parancsait teljesítsem, verését tűrjem. Arról nem is beszélve - folytatta Obeya félmosollyal -, hogy lássuk be, az apám lánya vagyok.
- Daniinek sem akárki volt az anyja - vetette közbe Lynia. A másik bólintott.
- Így igaz. Viszont Danii életkörülményei egészen mások. Egy evergrade-i táncházban született. Sosem került ki onnan, egészen mostanáig. Az apjáról fogalma sincs. Az anyjáról sem sok. Mégis, tartós, mondhatnám biztonságos háttere volt. Ráadásul anyja után nemcsak a kinézetét, a tánctudását is megörökölte. Ki is tudja bontakoztatni. Nem kellett megtörni, mert ezt tartotta mindig is természetesnek.
- Csakhogy olyan nyugalommal ajánlotta fel Ivolának, hogy a Medea után kapott részét rabszolgák vételére fordítsa, hogy szó szerint végigfutott a hátamon a hideg.
- Persze - vont vállat Obeya -, a te nemes lelked szinte mindenen összeborzong.
- Hagyjuk az én nemes lelkemet. Ivola sem jutott levegőhöz.
Obeya kétkedő arccal hallgatott.
- Én nem tudom - folytatta Lynia tépelődve. - Annyira nem valóságos ez a lány. Annyira tökéletes. Hibátlan. Kitől örökölhette ezt a természetét? Az anyjától biztosan nem. Valószínűleg az apja sem lehetett jóravaló, ha teherbe ejt egy táncházbeli lányt.
- Van bármilyen kézzelfogható bizonyítékod ellene? - kérdezte a mágus.
- Nincs - rázta meg a fejét Lynia. - Egyedül az érzékeim fújnak riadót. Bármi, amit észreveszek Danii-nél egyrészt teljesen természetesen magyarázható, másrészt - furcsa.
- Például?
- Ugyanúgy vagy talán jobban odafigyel a piaci árusok pletykáira, mint Ivola vagy akárcsak én. Tudjuk, mennyire fontosak is ezek a beszélgetések. Viszont, azt tekintve, hogy ez jóformán az egyetlen szórakozása a lánynak, miért is ne hallgassa őket tátott szájjal, nem igaz?
Obeya bizonytalanul ingatta a fejét, nem lehetett tudni, hogy bólint-e vagy rázza.
- Rávett arra engem is, Rendallt is - folytatta Lynia -, hogy Evergrade-ből rendeljünk cseresznyét. Ennek kapcsán levelet írhatott oda, és hamarosan kaptunk kis egy kosárral. Valami mennyei volt. Szerepelni is fog a menümben.
- Viszont, ha úgy vesszük, kijuttathatott egy üzenetet a palotából. Valamint egy ismeretlen mágus bejutott az előcsarnokba - mondta lassan Obeya. A két Tüske egymás szemébe nézett. - Más?
- Van - bólogatott Lynia. - Egy ismeretlen behatoló miatt szigorú csapdarendszert állítottak fel a palota kerítésén és falán. Valóban, előző éjjel kint jártam. De egyre inkább az az érzésem, hogy nem az én nyomomat vették észre.
- Danii-re gondolsz? Ha te ki tudtál jutni, az nem azért volt, mert az öregemnek rá fájdult meg a foga?
- Nem. Az öregednek annak éjjel ránk fájdult meg a foga. De éhen is maradt. Viszont egész éjjel nem volt a palotában.
- Jó lenne tudni, mi is az a nyom, amit észrevettek az őrök - gondolkodott el Obeya. - Ugyanakkor azt sem ártana megmagyaráznod, hogyan surranhatott ki Danii észrevétlenül a negyedikről, mikor egy, az ablaka zárva van, kettő, a folyosón őr áll, három, a pántja nem engedi túl a kőfalon?
- Danii táncos - szólalt meg halkan Lynia rövid csend után. - Az ablakot ki lehet nyitni, igaz, nem az egész szárnyat, csak a felső részét. Láttam őt tegnap táncolni, Obeya. Minden bemelegítés nélkül olyan formákba tekerte magát, magától értetődő természetességgel, mintha nem is lettek volna csontjai. Felmászhatott onnan a tetőre. Ott nincsenek fürkészők, túlságosan ki lennének téve az időjárás viszontagságainak. Onnan leereszkedhetett a mellékszárny tetejére, majd a földre, és mehet a dolgára.
- Egészen a falig - nézett rá Obeya.
- Ha csak találkozni akar valakivel - tárta szét a karját Lynia.
- Ez még mindig csak találgatás, szívemnek kedvenc paladinja. Ráadásul Danii most már ugyanúgy be van zárva a palotába mint te. Ráadásul az ő nyakán pánt van.
- Nos. Danii már nincs bezárva a palotába.
- Tessék?
- Tegnap este bemutatót tartott a legénységi ebédlőben - mondta Lynia. - Az egész testőrség előtt. Előttem. Rendall előtt. Ennek végén az öreged megbízta azzal, hogy lépjen fel a teátrumban. A következő hónap minden egyes napját ott töltheti, reggeltől estig. Ezer és egy alkalma lesz kapcsolatba lépni valakivel.
Obeya hallgatott, majd megrázta a fejét.
- Ez még mindig gyenge lábakon áll, Lyn. A lehetőség ugyan elméletileg adott, de fogalmunk sincs arról, hogy mi az indítéka, és kinek dolgozik. Eleinasnak? Evergrade-nek? Akármelyik táncházi vendégnek?
- Folytatnám - mondta makacsul Lynia. Obeya megadóan intett.
- Mi van akkor, ha Danii pántja nem működik? Volt már erre példa. Mi magunk is dolgoztunk ezzel a megoldással.
A mágus megvakarta a füle tövét.
- Amikor megérkeznek a rabszolgák a belső kikötőbe, még mielőtt kivezetnék őket a hajófenékről, új pántot kapnak. Ellenőrzött pántot.
- Elég csak a mágiablokkot kikapcsolni benne... Amúgy is a rabpánt csak a mágikus vagy egyéb tanult képességeket blokkolja le. A vele születteteket nem. Medea például mindig megérezte a kisugárzásomat, hiába volt pánt a nyakán.
- Amennyiben Daniit varázslónak véled... Varázslónak véled?
Lynia biccentett.
- Egészen pontosan bűbájosnak. Megint csak a táncával tudok előjönni. Olyan delej sugárzott róla, olyan, a mozdulataiból fakadó természetes delej, ami mindenkit megigézett.
- Kivéve téged - szúrta közbe Obeya. Lynia bólintott.
- Kivéve engem. Én ugyanis Torm kegyelméből, védve vagyok a bűbáj ellen.
- Az apám is - nézett társára a mágus.
- Ő viszont meglátta benne a pénzt. Sokkal nagyobb értékre táncolta fel magát a lány, mint korábban volt, pedig az sem alacsony. Sikerült megtalálnia Rendall egyetlen gyenge pontját, a pénzéhségét.
- Akkor is, mennyi az esélye annak, hogy Danii a megfelelő pántot kapja? Mennyi az esélye annak, hogy Rendall őt választja ki? Több tucatnyi ember közül válogathatott!
- Az, hogy mennyi az esély annak, hogy a palotába kerül, arra tudok válaszolni: nagy. Danii szakasztott mása anyjának. Danila pedig mindig is szúrta Rendall szemét. Ahogy annakidején te is be tudtad bolondítani Danilát azzal, hogy ifjúkori hasonmását vetted fel magadra, ugyanúgy Rendall is ráharapott erre a csalira.
- Na és a pánt?
- Lehet, hogy ez volt annak a találkozónak a célja? - vetette fel Lynia. - Kicseréljék Danii nyakán a pántot olyanra, ami blokkolja a mágiát?
- Gadgedonnál végülis juthattak ilyen nyakbavalóhoz... - mondta bizonytalanul Obeya.
- Nem tudnál utánanézni? - kérdezte a paladin. A mágus széttárta a karját.
- Megpróbálhatom. Persze meg kellene vizsgálni Danii pántját is...
- Mit keressek rajta? - kérdezte Lynia. Obeya a fejét rázta.
- Semmit. Számodra észrevehetetlen. Csak keresőmágia deríti fel. Amúgy is, én Danii helyében csak akkor venném fel a hibás pántot, amikor feltétlenül szükség van rá. Feltételezve természetesen, hogy nemcsak a féltékenység beszélt belőled idáig.
Lynia szeme összeszűkült, sötét láng lobbant benne.
- Nem vagyok féltékeny - mondta lassan és tagoltan. - Főleg nem egy rabszolgára. Főleg nem Rendall miatt. Világos?
- Mint a vakablak - emelte fel a kezeit Obeya. - S mint az egész eddigi eszmefutattásod. Ha már tényleg annyira nem tudsz mit kezdeni magaddal a palotában, vedd kézbe Daniit. Kutass nyomok után. Derítsd ki, miben sántikál. Szerezz bi-zo-nyí-té-kot. Mert ez idáig csak nudli.
Lynia mormogott valamit, majd felállt.
- Megyek, megnézem a próbáját a teátrumban.
- Jó szórakozást - vigyorgott rá Obeya, majd visszaállította az eredeti helyzetet, miközben Lynia sietve kilépett, és elindult a Piac tér felé.

~~~

Két hét telt el. Lynia egy fokkal sem jutott közelebb Danii-hoz. A lány napközben buzgón gyakorolt a teátrumban, ahova Rendall vitte el reggelenként útban a rabszolgaház felé. Egy alkalmas pillanatban a paladin bejutott Danii szobájába, de semmit nem talált. Az evergrade-i szépség minden gyanú felett állt.
- Akárcsak én – mormolta magában Lynia makacsul. A kimenőin elment a teátrumba is, figyelni Danii táncát, és bárkit, akivel szóba állna. Csakhogy ez más rabszolga táncosokkal, illetve Titusszal, a ceremóniamesterrel történt meg egyedül. Kérdés persze, mi történik, mikor nem látom, vetette fel magában Lynia a kérdést. Magában tépelődve indult hazafelé. Mikor a konyhába ért, Kryssa fordult felé, aki Daniit helyettesítette.
- Lynia, a nagyúr vár téged a dolgozószobájában.
Lynia bólintott, és felment Rendallhoz. A férfi minden teketória nélkül egy könyvet nyomott a kezébe.
- Az én elsőkötetes írómnak – vigyorgott rá. Lynia döbbenten vette kezébe a könyvet. Vékonyabb, piros vászonborítású mű volt, barna gerinccel. A tetején a cím: Lynia Kero ínyeskönyve. A lány kinyitotta, átforgatta lapjait. Szóhoz sem jutott.
- Ezt mind én írtam volna? – suttogta elképedten. Rendall felnevetett.
- Az első szótól az utolsóig. Ráadásul nem is akárhogy. Aki beleolvas, garantáltan nem fogja kibírni evés nélkül. Az árusok a kezedet fogják csókolni, annyira meg fog növekedni a forgalmuk. Akinek csöppnyi sütnivalója és üzleti érzéke van, biztosan nagyobb készletet fog felhalmozni a receptjeid főbb hozzávalóiból.
Lynia magában elmosolyodott. Aminek a hasznát te fogod lefölözni… Egyrészt magasabb adót és vámot fogsz ezekre az alapanyagokra kivetni, másrészt te magad fogod biztosítani a csempészáruk forrását… Hangosan viszont ezt mondta felnézve a könyvből, enyhén elpirulva.
- Köszönöm, nagyuram.
- Saját magadnak köszönd, kisgidám. Persze nem árt a könyvedet népszerűsíteni is. Remek alkalom lesz erre a fesztivál. Főleg, mert az előbb járt nálam Lord Bardekow, és szeretne téged kölcsönkérni az általa rendezett fesztiválzáró bál menüjének elkészítéséhez.
Lyniának leesett az álla.
- De hiszen az már csak két hét! Ennyi idő alatt hogyan tudnék…
- Kirázod a kisujjadból, kincsem – nevetett a nagyúr. – A menüt nem is kell összeállítani, használd fel a könyved ünnepi ételsorát.
Lynia halkan felnyögött, de nem volt választási lehetősége.
- Igen, nagyuram.
Rendall azonban még nem fejezte be.
- Vendégünk is lesz. Meghívtam Lady Jade Gordakot Csendzugolyból a fesztivál hetére, ezenkívül Evergrade-ből is bejelentkeztett az ottani principális. Gondoskodj szobákról számukra és kíséretüknek.
- Intézkedem, nagyuram – felelte a lány.
- Helyes. Láss munkához.
Lynia térdet hajtott, és elhagyta a szobát. Fejében egymást kergették a gondolatok. Egyrészről örült annak, hogy ő is jóval gyakrabban tud eljutni a teátrumba, másrészt Jade látogatása szöget ütött a fejébe. Csendzugoly, most, hogy elveszítette a mithril forrását, visszasülyedt a jelentéktelen birtokok sorába. Vagy mégsem? Esetleg Rendall másra akarja Jade-t felhasználni? Mert az biztos, hogy nem saját szívjóságából hívja meg ide a nőt. Na és ha igen, mire? Valószínűleg Rendall jóval többet tud Lilyről, mint a nővére. De akármiért nem szokott vendéget hívni. Azonban a Lék gondolatait leginkább az evergrade-i küldöttség érkezése bolygatta meg.

Rendall maga is vendégein töprengett. Jade-del valóban tervei voltak, az evergrade-iek azonban maguk jelentkeztek, hogy a két éve aláírt szerződést újratárgyalnák. Rendall elvigyorodott. Hacsak nem akartok többet fizetni, kétlem, hogy bármit is változtatnék rajta.... De legalább Ramiannel is tudok beszélni, megtudni tőle, mi újság is van mostanában Evergrade-ben. Ramian Rendall ottani céhvezetője volt, akit a principális nyakára ültetett, hogy szemmel tartsa, és gondoskodjon az adó pontos behajtásáról. Ilyen embere annak idején a dívának is volt Rashmadban, de őt azután elsodorta a tyrann eltávozása utáni viharos időjárás. Szó szerint. A derék férfiút ugyanis villámcsapás érte. Rendall sajnálkozó levelében azt már nem találta szükségesnek megemlíteni Evergrade-nek, hogy Ynabel volt az a vihar, amiből lecsapott a halál az összekötőre.

Félretéve az evergrade-ieket, Rendall Jade-n kezdett el gondolkodni. Pontosabban a húgán, Lilyn. Noha az idősebbik testvér megváltotta tőle, hogy elvihesse Auril szentélyéből, Rendall ezt egyáltalán nem terjesztette ki végleges leírásra. Lily egyrészről a rabszolgája volt, akiről – mint ahogy senki másról, még a LaMarten-családról sem – volt hajlandó lemondani, másrészről az erdőjáró adhatta kezébe azt a nyomot, amit évek óta keres; a nyomot Villámkezűről. Nem véletlenül tűnt el a lány kísértetként Királyvárosból, mert ezt ő is ugyanilyen jól tudta. Rendall megcsóválta a fejét. Komoly hiba volt akkor támadni rá, mikor együtt volt Vynylanne-nel. Persze, ugyanilyen komoly lehetett a fejvadászok számára a kísértés is: mindkét nő Rashmad nagyura listájának az élén állt. Elejtésük komoly rangot, elismerést és jutalmat vonzott volna magával. Fegyelem, fegyelem... Látszik, hogy a királyvárosi céhtagok mennyire el vannak kényelmesedve, még akkor is, ha a fekete mágus vette át felettük az irányítást. Elkényelmesedtek és elbizakodottak. Mindenképpen meg akarták mutatni a rashmadiaknak, hogy ők képesek arra, amire itt, délen, évek óta nem. Meg is járták. Ami viszont nagyobb baj, hogy mindkét nőnek nyoma veszett. Illetve az a mágus szuka megint a környéken rontja a levegőt, Lily viszont akárhol lehet. Rendall dühösen elmosolyodott. Akárhol az elmúlt hét óta. Utolsó nyoma ugyanis egy közép-királyságbeli falunál bukkant fel, ahol az a ribanc észrevette a felderítő fejvadászokat, és a falusiak kínos meglepetésben részesítették a portyázókat. Utána a lánynak megint nyoma veszett. S ez a királyvárosi eset óta már nem is az első alkalom. Most pedig bárhol lehet, valószínűleg azonban egy következő rajtaütést próbál kifürkészeni. A Tüske mellett Lily egyszemélyes hadsereggé alakult. Nem csak ellene, bármelyik rabszolgavadász megbízó ellen. Nem bízik senkiben, nem társul senkivel, csak jön, figyelmeztet, lecsap és köddé válik, rossz szokásához híven. Túlságosan jól kiismerte a rashmadi ittléte alatt a fejvadászokat. Rendall dühösen vonta le a következtetést, hogy Lily erdőjáró prédája, amire különösen kihegyezett érzékekkel reagál, nem valamilyen szörny lett, hanem ember. Mégpedig fejvadász. Dolgai egyelőre még csak bosszantóak, de hamarosan legalább olyan zavaró tüskévé fogja kinőni magát, mint a paladinok. Az igazán szép dolog pedig az lesz, mikor ezek ketten hajlandóak lesznek megbízni egymásban és összeadják róla az aranydukátjaikat. Rendall azonban nem akarta elkapni Lilyt. Legalábbis egyelőre még nem. Jóval inkább őt akarta felhasználni küldetéséről tudatlan éknek a Tüske szervezetében. Hosszú és bonyolult út vezetett ehhez, de járható út. Ahogy a LaMartenek, Rashmad nagyura is hosszú távra tervezett. Ehhez az egyik első lépés pedig Jade.

~~~

Jade íróasztala felett a Rendalltól kapott levélen töprengett. A férfi meghívása visszautasíthatatlan volt, ez világosan érződött az írásból. Vajon mit akarhat tőle? Vajon rájött arra, hogy újra bányásznak mithrilt? De mégis miből? Morri nemcsakhogy ékszert nem készített azóta, de a fegyverek, vértek kovácsolásánál is szigorúan a kalandozók által hozott darabokra szorítkozott. Különben is alig maroknyian maradtak a törpék, az igazi kitermelésre nincs is nagyon erejük. Esetleg Lily a téma megint? Jade elhúzta a száját. Húgáról valószínűleg jóval többet tud Rendall, mint ő maga.
- Attól tartok – sóhajtotta maga elé -, hogy erre a kérdésre a választ csak a nagyúrtól magától tudom majd meg…
- Nocsak, magad akarod tenni a hurokba a nyakad? – kérdezték tőle váratlanul. Jade felkapta a fejét. Előtte Obeya állt. Nem is vette észre a teleportálást, annyira elmerült gondolataiban. Felemelte a levelet.
- Azért van emögött némi bátorítás is – jegyezte meg savanyúan. – Rendall meghívott a palotájába a Fesztiválra. Visszautasíthatatlanul.
Obeya felhúzta a szemöldökét.
- Kétlem, hogy szórakoztatni akarna. Annak idején a nagyapád gyakran járt Rashmadban?
- Egyáltalán nem foglalkoztak velünk - rázta meg a fejét Jade. - Érzésem szerint teljesen megfeledkeztek Csendzugolyról. Bár elmondhatnám ezt rólunk ma is.
Obeya felmorrant.
- Bármilyen játékba is kezd, az biztos, egyedül neki fog élvezetet okozni. Légy nagyon óvatos, és ha egy mód van rá, ne mondj igent semmire.
- Eleve erre a levélre nem lenne szabad igent mondanom – felelte Jade. – De nincs sok választásom…
- Mi a hirtelen feltámadt érdeklődés oka? – kérdezte Obeya, mintha nem tudná ennek okát, valamint Jade válaszát. Nem is csalatkozott.
- Ne haragudj, de erről nem beszélhetek – rázta meg a fejét a házigazda. Obeya bólintott, és témát váltott.
- Hoztam egy pántot, mivel kérdezted a múltkor a működését.
Jade felcsillanó szemmel vette kezébe a holmit.
- Hogyan működik? – nézett fel mesterére.
- Ó, nagyon érdekesen – mosolyodott el Obeya. – Akinek a nyakába kerül, minden mágikus képességét blokkolja. Ugyanakkor egy aprócska teleportkő segítségével el lehet vinni a pánt viselőjét egy előre meghatározott helyre. Ez a kő képes arra is, hogy mágikus láncot idézzen, ami a pánthoz kapcsolódik, szökési kísérleteket megakadályozva ezzel. Az elve, hogy a rabszolga és a benne lévő mágia között gátat emel, ezért lesz képtelen az igemondásra. Amitől igazán aljas, hogy az ehhez szükséges energiát éppen ebből a mágiából nyeri. A viselője tehát saját különleges képességeinek lesz a rabja.
- Na és akik nem igemondók, vagy egyáltalán nincs is bennük mágia?
- Valamilyen szintű, noha csekély mágikus energia minden fajban megtalálható. Kivéve persze a törpéket, ők csak papok lehetnek, de az ő különleges képességeiket az istenüktől nyerik. A pánt ezt ugyanolyan mágikus energiaként kezeli. A tolvajok árnyékbarejtőzési képességét Silkazur, az erdőjárókét Sinnemora adja. Persze, tanítással azok is képesek árnyékba rejtőzni, akik nem követik ezt a két istent, de ehhez az kell, hogy a mesterük maga tegye a tanítványait láthatatlanná, és fokozatosan megtanítsa őket arra, hogyan használják fel azt a csekély mágiát az árnyékra. Jóval nehezebb így persze, de nem lehetetlen. A lényeg az, hogy a pánt ebből a forrásból táplálkozik. Mégha a viselője egyáltalán nem is tud varázsolni az alacsony mágiaszintje miatt, a pántnak ennyi is elég. Ugyanebből a forrásból merítve zárja le a nyitószerkezetet is, amit egyedül csak a tulajdonos saját mágikus ereje képes feloldani, aminek a lenyomatát egy kristályba foglaltak.
- Lenyomat? – ismételte meg Jade.
- Nemcsak a mithril az egyetlen kristály, ami mágikus képességekkel rendelkezik – magyarázta Obeya, eközben odalépett az egyik könyvespolchoz, és rövid keresgélés után leemelt róla egy vastag kötetet. Belelapozott, majd a megfelelő helyre érve Jade elé tette. Az oldalon egy átlátszó kristály képe volt, úgy nézett ki, akár egy üvegdarab. – Az obszeszit eredetileg ugyan nem tartalmaz mágiát, de szerkezete folytán a vele érintkezésbe lépő energiát magába szívja és megköti. Ezáltal ugyanolyan kitűnő védelmet biztosít a mágia ellen, mint a mithril, bár míg az utóbbi pajzsként veri vissza a varázst, addig az obszeszit szivacsként szívja magába azt. Sajnos a tyrann annak idején, mikor a varázstudókra is elkezdte kivetni a hálóját, megtalálta a módját arra, hogyan használja fel az obszeszitet a saját javára. Mikor valaki először vásárol rabszolgát, és pántot akar rátetetni, elmegy egy pántkészítő műhelybe, ahol a lenyomatát obszeszitbe zárják. Nem kell ehhez nagy hókusz-pókusz, elég hozzá pár csepp vér. A kristály felületére cseppentve a kő magába szívja annak mágikus erejét, és egyedi mágikus lenyomatát őrzi meg a tulajdonosról.
Obeya továbblapozott, és Jade szeme elé másik kép tárult. Az átlátszó kristálynak a közepén már egy aprócska rubinfolt volt.
- Ezt a lenyomatot másolják át azután a pántba varázsigével – folytatta a mágus. – Egészen pontosan egy abba korábban beletett majdnem teljes zárigébe. Miután a pántot összecsukják, a zárige is működésbe lép, addig csak várakozik. Nem múlik el a hatása, mert a viselő mágikus energiájából újul meg állandóan. A halott rabszolgáról pedig azért lehet levenni bárkinek, mert a benne lévő mágikus energia is eltávozik a lelkével együtt, ezért a zárigének sem marad forrása, amiből táplálkozni tudna. Persze, ha fel tudják támasztani az illetőt, akkor ahogy magához tér, a mágia is újrafakad benne, mivel ez a lélekhez kapcsolódik.
- Na és hogyan lehet ezt a gátat lebontani? - kérdezte Jade.
- A viselő nem képes rá sajnos – felelte Obeya. – Csak egy másik mágus tud ezzel babrálni. Ha megvizsgálod a pántot egy általános mágiakutató igével, észreveszed benne a különböző energianyalábokat.
Jade lehunyt szemmel koncentrált majd bólintott.
- Látok egy vöröset…
- Ez a zárószerkezet. Ez tartalmazza a tulajdonos lenyomatát, amit a kristályból másoltak át. Elég csak a gazdának hozzányúlni a pánthoz - a két azonos forrású mágia érintkezésbe lép egymással -, és az akaratával kinyitja a zárat. Olyan ez, mint egy széfnek az eredeti zárszerkezete, amit csak egyféle kulcs nyit. Ezért tudja egyedül kinyitni a tulajdonos a zárat.
- Na és ha valaki más fogja a kezébe az obszeszitet, és teszi a pánthoz? – nézett fel Jade. Obeya elmosolyodott.
- A hatás ugyanaz. Vigyáznak is nagyon a kristályra. Egyedül csak a tulajdonos tudja, hogy hol van.
- Nem marad a műhelyben?
- Nem szükséges – rázta a fejét a mester. – Elég a mesterpántról átmásolni a lenyomatot a többibe.
- Na és át lehet másolni a lenyomatot egy üres obszeszitbe is? – jutott Jade eszébe egy újabb kérdés.
Obeya megcsóválta a fejét.
- Éppenséggel át lehet, de sokat nem kezdesz vele. Az ugyanis már nem tiszta lenyomat lesz, hiszen korábban felhasználták egy igében. Csak a varázslattal együtt tudod átmásolni, vagyis csak zárásra lesz képes a kristály.
Jade csalódottan húzta el a száját. Obeya a pántra bólintott.
- Milyen nyalábokat látsz még?
- Egy kékesfehéret…
- A lánc.
- Aranysárgát…
- A mágiablokk.
- Lilát…
- A teleport. Mind a négy nyaláb egy forrásból, a viselő energiájából merít.
- Hogyan lehet megszüntetni?
- Kétféleképpen is. Vagy az adott nyalábot átirányítod, beleolvasztod egy másikba, vagy elzárod előle a forrást.
- Vagyis a mágiablokkot rá kell vonni a zárszerkezetre – nézett fel Jade. – Így a lenyomat teljesen el lesz zárva mindentől.
- Például – bólintott Obeya. – Ha nagyon trükkös akarsz lenni, és nem akarod, hogy idejekorán felfedezzék a susmust, alkoss egy ugyanolyan színű energiasugarat, mint amit korábban töröltél. Mondjuk azt akarod, hogy továbbra is varázsolhasson a viselő, akkor kreálj egy aranysárga nyalábot, ami ugyanúgy a láncra reagál, mint a kékesfehér.
- De hát ezt hogyan?…
- Gyakorlással – mosolygott csibészesen Obeya. – Itt hagyom neked a nyakláncot. Szeretném, hogy mire legközelebb jövök, már ne legyen gondod egyikkel sem.
Jade biccentett, és kifehéredett írisszel a kezébe vette a pántot. Mestere elégedetten szemlélte, majd ugyanolyan észrevétlenül, mint jött, ment.

Lynia másnap reggel a második emeleti folyosón ment végig, karjában Rendall friss ágyneműjét tartva. Elérkezett a férfi szobájáig, röpkén kopogott rajta, majd belépett. Lába a földbe gyökerezett. Rendall ágyában éppen Danii volt, mélyen elvesztek egymásban. A férfi gyengéden becézte a lányt, nyoma sem volt durvaságnak, kíméletlenségnek. Lynia hökkenten állt, majd éppen fordult volna kifelé, mikor Danii felemelte a fejét. A lány meglepetten felkiáltott. Döbbenetére Rendall is odafordult. Szemében bosszúság villant fel, majd sötét derű. Pár pillanatig mindhárman némán bámultak egymásra. Végül Lynia törte meg a csendet.
- Nem akartam zavarni, nagyuram – kapta el a szemét a párosról. – Csak az ágyneműt jöttem kicserélni. De ez ráér később is.
- Maradj csak – szólt a férfi nyájasan. – Már úgyis végeztünk.
- Hagyd csak Lynia – szólalt meg ugyanekkor Danii –, ne fáradj. Majd én áthúzom.
Lynia döbbenten meredt a lányra, majd onnan Rendallra nézett. Az Lyniáról Daniire pillantott.
- Ez Lynia dolga. Mi jutott az eszedbe?
- Én csak... segíteni akartam... – suttogta a lány. Rendall szeme felvillant.
- Segíteni, hmm? Jól tudod, nálam csak Lynia húz ágyat, senki más – mondta csendesen.
- Igen, nagyuram – bólintott azonnal Danii, majd mélyen Rendall szemébe nézve lágy hangon így szólt. – Addig szívesen lefürdetlek, ha kívánod...
Lyniából egy halk, ámde ingerült horkantás szakadt fel.
- Egyedül is tudok fürödni – mondta röviden a férfi, majd kezével félreérthetetlenül mutatott az ajtó felé. – Indulj a dolgodra, nem fogok rád várni.
Danii csalódottan bólintott, majd kiszállt az ágyból. Ügyelve arra, hogy Rendall jól lássa testét, felvette ruháit, majd kissé hűvösen Lyniára nézve, kiment a szobából. A lány utána fordult. Mikor visszanézett, tekintete messze állt a barátságostól. Rendall gonoszkás mosollyal szája szélén figyelte a kis közjátékot, majd ő is felkelt, és beballagott a fürdőbe. Miután az ágy felszabadult, Lynia odament, és egy dühös mozdulattal lecsapta az ágyneműket. Elkezdte lehúzni a régit, eközben ingerülten morgott maga elé.
- „Hagyd csak, Lynia, ne fáradj” – utánozta gúnyosan Danii hangját. – „Majd én áthúzom.”
Reccs, megint odalett a párnahuzat.
- „Szívesen lefürdetlek, nagyuram, ha kívánod” – folytatta Lynia, megragadva a paplant.
- Kívánom is – szólalt meg mögötte egy hang. Lynia megfordult. Rendall állt az ajtóban, vigyorogva nézve őt.
- Úgy tudtam, nagyuram, egyedül is tudsz fürödni – nézett a szemébe dühösen a lány.
- Hívjam vissza Daniit? – érdeklődött a férfi gonosz derűvel.
- Daniit? – villant fel Lynia szeme, és rögtön megindult Rendall felé. Az megállította.
- Így vizes lesz a ruhád – nézett rajta végig.
- Hogyhogy... – kezdte csodálkozva Lynia. Ám szavai közepén Rendall felemelte, bevitte a fürdőbe, és úgy ahogy volt beletette a fürdődézsába.
- Tudok egyedül fürödni – szállt be mellé a férfi, és vigyorogva ráfröcskölt egy kevés vizet -, csak nem szeretek...
Lynia végignézett csuromvizes önmagán, majd nem tehetett róla, elnevette magát. Rendall osztozott derűjében. Lynia feltérdelt, hogy levegye a ruháját, ami teljesen rátapadt.
- Hmm – morrantott a férfi, majd a víz alá nyúlva, maga vette le az átázott ruhadarabot. Kezeit végighúzta a lány mellein, majd megfogta a derekánál fogva, és az ölébe ültette.
- Mostantól – nézett a lány elhomályosuló szemébe -, fürdetni is csak te fürdethetsz reggelente, kisgidám.
- Végképp oda az időbeosztásomnak – suttogta elfúló hangon a lány. Rendall felnevetett.
- Amúgy sem volt ésszerű.
Erre a lány már nem tudott felelni. Nem mintha válasza nem lett volna, levegője fogyott el hirtelen, és gondolatai elrepültek érzékei szárnyán.

Lynia kiszállt a fürdődézsából. A testéről csöpögő vizzel mit sem törődve, átment a másik szobába. A szekrényhez lépett, kinyitotta, elővette ura öltözékét. Megfordult, hogy az ágyra terítse. Megtorpant és a szétdúlt, elszakított ágyneműre meredt. Rendall is kijött a fürdőből. Összeszűkült szemekkel figyelte a lány arcát. A nő felkapta a fejét és a férfi szemébe nézett. A szobára hulló csend kimondatlan szavaktól, volt terhes. Lynia letette a ruhákat az ágy tetejére, majd megfordult és kisietett. Rendall kifejezéstelen arccal meredt a csukott ajtóra.

Később belépett az ebédlőbe. A többiek már végeztek, egyedül Ivola ült még ott, csendesen iszogatva kávéját.
- Jó reggelt, nagyuram – hajtotta meg felé a fejét. Rendall morgott valamit, és odalépett a melegítőhöz. Megpakolta tányérját, majd az asztalhoz telepedett. Némán kezdett enni. Ivola bögréje felett vetett rá egy pillantást, majd úgy döntött, jobb ha nem kérdez semmit. Sőt, még jobb lesz, ha nem is marad tovább. Ura, úgy tűnik, emberevő hangulatban ébredt ma. Letette a bögréjét, és felállt.
- Ha megbocsátasz, nagyuram, vár a munka.
A férfi biccentett, majd ránézett.
- Jól figyelj ma Lyniára.
- Nagyuram? – lepődött meg Ivola. – Milyen szempontból?
Rendall azonban nem felelt, hanem visszatért reggelijéhez. Ivola némán fejet hajtott, majd távozott. Fejcsóválva ment lefelé a lépcsőkön a konyhába. Mi folyik itt ma reggel? Ámulata továbbnőtt, ahogy belépett a konyhaajtón. Daniit találta ott Lyniával, aki az asztalnál ülve szintén reggelizett, de inkább a másik lánnyal volt elfoglalva.
- Lynia, hidd el, nagyon sajnálom... Én nem is értem, hogy történt ez az egész.
Lynia felnézett rá a bevásárlólistából.
- Nincsen semmi baj, Danii, mondtam már. Most jobb, ha igyekszel az evéssel, mert indulnánk a piacra Ivolával, és a nagyúr is hamarosan végezni fog.
Danii bólintott, majd a következő kopogásra mindannyian felemelték a fejüket. Kryssa jött be a szennyes tányérokkal megrakott tálcával. Letette az asztalra és Daniire nézett.
- Jobb, ha most indulsz, a nagyúr már lefelé tart a lépcsőn.
Danii felhajtotta kávéját, és már szaladt is ki a konyhaajtón. A másik három lány az ajtóba, és az ablakba állva nézett utána. A következő pillanatban Rendall is megjelent. Felugrott Ében hátára, maga mögé emelte Daniit, és már vágtatott is ki csapatával az udvarról.
- Tud valamit ez a lány – szólt csendesen Kryssa.
- Hogy érted ezt? – nézett rá Ivola. Az megrázta fekete haját, és visszafordult az ajtóból.
- Te nem vetted észre, Ivola? – kérdezte csodálkozva. – Mióta lovagol egy rabszolga ura háta mögött? Danii régóta nem cseléd, helyette eljár táncolni a teátrumba.
- A Tavasznyitó Bálra készül – vont vállat Ivola, még mindig nem igazán értve a másik lányt. Kryssa felvette a kosarat, és a némán udvarra lépő Lynia nyomába eredt. Ahogy kiértek a kapun, tovább magyarázott Ivolának.
- Mióta megérkezett ide, a nagyúr leginkább csak vele van.
- Legalább titeket békén hagy, nem?
- Nem erről van szó – rázta a fejét türelmetlenül Kryssa. – Danni Lynia helyére pályázik.
- Lynia pótolhatatlan – nevetett Ivola.
- Még meddig? – kérdezte Kryssa. – A nagyúr vele sem törődött már jó ideje. Ráadásul a saját fülemmel hallottam, hogyha elégedettek lesznek vele, a bál után a nagyúr leköltözteti őt is a harmadikra. A harmadikra, Ivola! Tudod, mit jelent ez?
Ivola csak némán rázta a fejét.
- A pánt a nyakán gyakorlatilag csak formaság lesz. Aki a harmadikon lakik, azután nekünk kell takarítani. Danii már most sem csinál semmit, merthogy ő táncosnő. Hidd el nekem, eljön még az idő, hogy Lynia fogja Daniit asszonyomnak hívni.
Lynia száján keserű mosoly suhant át.
- Ha egyáltalán el fogja tűrni a jelenlétét a házban – folytatta Kryssa. – Gyógyítónak ott lesz Caragana kisasszony, ételkészítőt meg szerez a nagyúr máshonnan.
- Lynia helye be van ide kövezve, Kryssa. – mondta határozottan Ivola, de ahogy Lyniára pillantott, látta annak arcán, hogy ő ebben egyáltalán nem biztos.
- Ahogy én látom – rázta a fejét Kryssa -, Danii módszeresen bontogatja azokat a köveket. Tudja, hogy Lynia az egyetlen valamirevaló riválisa. Nem csodálkoznék, ha addig provokálná őt, míg egyszer elveszíti a türelmét, és utána ki nem köt a Halfarkasnál. Daniinek van ideje.
- Rivális? – nevetett fel halkan Lynia, először szólalva meg. – Hol vagyok én Daniihez képest... Mit sem zavartatta magát ma reggel sem...
- Ezt hogy érted? – torpant meg Kryssa. Lynia ránézett.
- Még mindig együtt voltak, mikor mentem ágyneműt cserélni.
- Talán csak a nagyúr szokásos játéka – vetette fel a másik lány, de Lynia megrázta a fejét.
- Ugyanolyan meglepett volt ő is, mint én.
Ivola is rámeredt.
- Azt akarod mondani, hogy Danii rendezte az egészet szándékosan?
- Nem mondok semmit – nézett félre Lynia.
- Én viszont azt mondom, hogy Danii sikerrel megakadályozta, hogy a nagyúr ágyba vigye Lyniát – jelentette ki Kryssa. Lynia nem látta értelmét annak, hogy kijavítsa. – Látjátok? Máris elkezdte kifelé irányítani Lynia szekere rúdját. Ha ez így halad tovább, az anyja nyomdokaiba lép.
- Miért, ki volt az anyja? – kérdezte Ivola.
- Lady Danila – felelte halkan Lynia. – Evergrade úrnője. Hihetetlen mélységből emelkedett fel hihetetlen magasságba.
- Míg csak két éve el nem intézték a paladinok – tette hozzá Kryssa. – Azt hallottam róla, hogy kivételes bűbájos volt.
- Danii nyakán pánt van – szólt csendesen Ivola.
- Nincs is szüksége mágiára – húzta el a száját Kryssa. – A nagyúr láthatóan bele van bolondulva. Különben is, eljön még az az idő, mikor lekerül róla a pánt. Hiszen minek szökne meg Rashmad nagyurának kizárólagos szeretőjeként? Soha ennél jobb sorsot. Díva lesz belőle is, mint az anyjából.
- Ő is csak megpróbál boldogulni a maga módján, Kryssa – mondta halkan Lynia. – Ne kárhoztasd ezért.
- Lynia, az egek áldják a te hatalmas jó szívedet – nézett rá szánakozva Kryssa. – Ha ennyire hasonlít az anyjára, ezek szerint nem csak külsőleg, de belsőleg is, milyen sorsunk lesz nekünk, mindannyiunknak? Milyen sorsod lesz neked? Látszik rajtad, hogy már most a földig vagy sújtva.
Ivola is jobban szemügyre vette Lyniát. Valóban, szokatlanul sápadt volt, szemén látszott, hogy sírt korábban, és most is keményen szorítja össze a száját, hogy megakadályozza a további könnyek előtörését. Kezdte érteni, mire célzott Rendall a reggelinél. Elhűlt magában. Lynia hűsége több is lenne egyszerű hűségnél? Beleszeretett volna urukba? Teljesen megkergült? Kinyúlt kezével, és megfogta a karját. Megállította a lányt, és maga felé fordította.
- Az ilyen lányok jönnek-mennek, Lyn – szólt gyengéden.
- Néha maradnak – mondta tompán a másik. – Szembe kell vele néznem, a nagyúr rám unt.
- Dehogy unt. S ha mégis... Van élet a nagyúr után is...
- Nekem nincs, Ivo – mondta Lynia alig hallhatóan. – Nekem nincs... Ha elküld, mi lesz velem?
Mi lesz a küldetésemmel? Mi lesz az eskümmel? Minden el fog veszni egy evergrade-i táncoslány miatt... 
- Ebből elég – mordult fel Ivola. - Annyi sületlenséget hordtatok össze, hogy belefájdult a fejem. Lehet Danii akármilyen jó táncos is, nálad jobb ételkészítő nincs a Világon. Nem beszélve gyógyítóról. Megnézném én Danii hűségét, miután lekerül a nyakából a pánt. Ha lekerül. Azonkívül, olyasmi nem létezik a palotában, hogy kizárólagos szerető. A nagyúr egyszerűen nem az a fajta. Mióta itt vagyok, tudod hány gyönyörű nőt láttam vele? Lehet, hogy most még jobban összetöröm a szívedet, de a legtöbbjükről nem is tudsz. A nagyúr egyszerűen bolondul a szoknyák után. Ezek azonban nem mások, mint fellobbanások. Megtetszik neki, és megszerzi. Azután jóllakva velük, megfeledkezik róluk. Egyetlen egy nőről képtelen azonban megfeledkezni. Egyetlen egy nő vette be magát a bőre alá kiszedhetetlenül. Ez pedig te vagy, kishúgom. A nagyúrnak mit sem számít a származásod, a mesterséged. Hiába vagy cselédlány, egyszerű pór, nem tud betelni a lényeddel, nem tud megfeledkezni rólad, nem tud jóllakni veled. Újra és újra megéhezik rád, megszomjazik utánad.
Lynia csak hallgatott, képtelen volt bármit is mondani. Ivola folytatta.
- Egyetlen egy gyönyörű nőt nem vitt soha ágyba. Tudod, kit?
- Ynabelt – suttogta a szőke lány.
- Úgy bizony. Na és tudod miért? Nem azért, mert Yna elutasítaná őt, ó nem. Ynabelnek minden vágya, hogy a nagyúr a karjaiba kapja. Mégis, a mi nőbolond urunknak esze ágában sincs kezdeni vele. Mégpedig azért, mert Ynabelből valóban riválisod lenne. Halálos riválisod. Ő csakugyan nem tűrné a konkurenciát. Ha a nagyúrnak nem számítanál ennyire, gondolod, hogy érdekelné ez? Úgyhogy térj végre magadhoz. Legyenek akármik is Danii elképzelései, ő is csak az egyik játékszere a sok közül. Kezded a te féltékenységi játékaidat túl komolyan venni.
- Ivo... - szólalt meg Lynia nagynehezen. - Igaz barát vagy. Kérlek, ha legközelebb is megkergülnék, rázz meg megint jó alaposan.
A testőr felnevetett.
- Semmi akadálya. Azért vagyok, hogy vigyázzak rád.
- Nem is tudom, mi ütött belém – csóválta a fejét Lynia, miközben újra elindultak a piac felé.
- A tavasz teszi – kuncogott Ivola. - Nekem is pezseg tőle a vérem. Amorilla játékszerei vagyunk mindannyian. A szerelem istennője igazán elemében van idén.